Somogyi Néplap, 1981. szeptember (37. évfolyam, 204-229. szám)
1981-09-16 / 217. szám
A legnagyobb ajándék A család és a kultúra ÖJ HANGLEMEZEK Barokk minden mennyiségben Gyermekeinket unalmat nem ismerő, széles látókörű, önálló gondolkodású, szakadatlanul művelődő és a művészetekben gyönyörködni képes emberekké szeretnénk nevelni. De hogyan? Miként kezdjünk hozzá, és mikor? .. Kodály Zoltánt egyszer megkérdezte egy édesanya, mikor kell elkezdeni a zenei nevelést. ,.A születés előtt kilenc hónappal” felelte a mester. Ez az útbaigazítás érvényes a művelődés valamennyi ágára. A könyveket, a zenét, a képzőművészetet kedvelő fiatal lány vagy fiú már nemcsak magának, hanem leendő gyermekének is gyűjtögeti a szellemi éléstárat. A kisgyermek kulturális nevelését az a szellemi légkör alapozza, amelybe béleszüle- tik. E nevelés első eszköze a bölcsődal (lehetőleg igazi legyen: de halk, megnyugtató hatású zenét lemezről vagy rádióból is adagolhatunk számára); az alapozás a gondos, figyelmes beszédtanítással folytatódik. És a szavak fontossága egyre nő. Nagy kérdés: átadjuk-e édes anyanyelvűnk milliós szókincsének gazdag örökségét, az árnyalt, szép kifejezésmód egész kincsestárát vagy kifosztjuk, s csupán kopár, színtelen, agyoncsépelt szó- morzsák silány étkével tápláljuk? Nyelvünk teljes gazdagságát senki nem árasztja magából szüntelen, ahhoz csupa Arany Jánosnak kellene a járókák fölé hajolnia. De legnagyobb költőinket sűrűn lapozgató fiatal szülők képesek arra. hogy úgy hordják gyermekeiknek az anyanyelv gyöngyszemeit, mint fecske az eledelt éhes fiókáinak. A nyelvi alapozás a legfontosabb kulturális ténykedés. A nyelv kölcsönhatásban van a gondolkodással: minél nagyobb egy gyermek szókincse, annál több és bonyolultabb gondolat kering a fejében, annál több fogalmat ismer, és annál érdeklődőbb. (Hiszen csak az érdekel bennünket, amiről már tudunk valamit!) Sütő András ezt így fejezi ki: „Csak az a miénk a világból, amit névvel illethetünk ...” Az irodalmi, nyelvi nevelés további útja a mesén át vezet. A mesélő kedvű szülők, nagyszülők egy életre szóló ajándékkal látják el utódaikat. Gép nem pótolhatja ezt: a mese megszerelésében benne van a közös élmény, a szülőkkel töltött órák bensősége, boldogsága is; a mesekedvelő gyermek a mesélöt is szereti, az ő lényének emlékét is fölidézi, amikor később a költészet tájaira indul. Az ilyen gyermek alig várja, hogy megtanuljon olvasni, eleve vonzódik a könyvhöz és szívesen megbirkózik a betűvetés nehézségeivel. De a kezét még nem szabad elengedni. Műveltségünk alapja a könyv — a gyermeknél is innen kell elindulnunk. Már a kisiskolást elvisszük a színházba, s ha tetszett a darab, szívesen elolvassa otthon a szövegét, ha nagyon tetszett, olvas mást is az írótól, megkeresi életrajzát a lexikonban, olvas a korról, amelyben a darab játszódik; ajánlhatunk neki hozzá történelmi művet, szépirodalmat, s még útleírást is a tájról, ahol az esemény történt. A könyvek így kapcsolódnak, és különösen vonzzák egymást. Szintúgy a látványok. Aki már ismeri az Egri csillagokat, az érdeklődik a régi várak iránt, s aki a népdalt, népmesét szereti, annak sokat mond egy odon falusi ház vagy falumúzeum. A családi kirándulás is ragyogó alkalmakat teremt: a visegrádi várba például magunkkal vihetjük a Toldi szerelmét, a Margitszigetre az Isten rabjait, és így tovább. A színhely fölerősíti az irodalmi élmény hatását. Az ötnapos tanítási hét bőséges aixalmat ad majd a családi kirándulásokra. S épp úgy, mint a kezdeti mesénél, ezekben is benne lesz a családi összetartozás melege, amely a későbbi művelődésnél is mindig felújul az emlékezetben. Nincs olyan gyermek, akit a művelődés felé ne lehetne elindítani. Csak olyan szülők vannak, akik ezt nem tartják fontosnak. Pedig nagy ajándékot adhatnának gyermekeiknek: soha el nem veszíthetőt, mindenkor boldogítót B. E. Fiatalok, középkorúak és idősebbek, a népzene, az irodalom, a szimfonikus zene, az opera barátai egyaránt szép ajándékokat kapnak — vagy kaptak is már — a múlt héten a Hunga- roton-hanglemezhetek alkalmából. Ajándékot a szó szoros értelmében, hiszen — hála a harmincszázalékos árkedvezménynek — ezúttal a szokásosnál nyugod- tabban engedhetik meg maguknak a „konzervzene” megvásárlásának örömét. S az árcsökkentés nem járt együtt a minőség romlásával. Az a három lemezből álló album például, amelyen a Liszt Ferenc Kamarazene- kar játssza Händel opus 6. sorozatának tizenkét concerto grossóját, a legpatinásabb angol, holland és amerikai világcégeknek is becsületére vált volna. Igaz, e darabok közrebocsátásával bárki bármikor „biztosra Bővíti üzletét a háziipari szövetkezet A háziipari, szövetkezet népművészeti boltja Siófokon a nyáron a vártnál nagyobb forgalmat bonyolított le: az egész évre tervezett forgalom ötven százalékát teljesítette júliusban és augusztusban, s így az év hátralevő szakában mintegy 15 százalékos túlteljesítés várható. A népszerű üzlet árukészletét a háziipari és a népművészeti szövetkezetektől szerzi be, igyekszik változatos cikkeket kínálni a lakosságnak és az üdülőknek. (Az Unica világfesztivál napjaiban a bolt dolgozói a művelődési házban is árulták termékeiket, s több mint 40 ezer forint értékű árut adtak el.) A szövetkezet most bővíti üzletét. A kosár- és fonott bútor, valamint a népművészeti faragott bútorok értékesítésének megkönnyítése végett egy 64 négyzetméter alapterületű pavilont állít föl a jelenlegi üzlet udvarán. A siófoki háziipari szövetkezetnél úgy tervezték, hogy 56 százalékkal több árut értékesítenek tőkéspiacon, mint tavaly. A tervet szeptember 30-ig teljesítik, következésképpen az esztendő végéig még körülbelül 15 százalékkal több árut szállíthatnak Nyugatra. Az idén összesen mintegy 70 százalékkal értékesítenek több árut tőkés piacon, mint 1980- ban. 1 Sumany/ Zatlás ú ____________ I P A M 1 E 1 L H A 1 L O M A doktornő, akiből mindeddig folyamatosan buzogtak fel a több mint hat éves emlékek, most elhallgat, behunyja a szemét, és bal öklét olyan görcsösen szorítja össze, hogy egész felsőteste megremeg. S csak percek múlva, amikor oldódik ez a görcsös szorítás és az ujjai fáradtan ernyednek a térdén, akkor szólal meg ismét. — Egy hét múlva a rügyek kinyíltak a vázában, és én azokat az ágakat vittem el hozzá a temetésre... Nagyon szerettem. Borzasztóan szerettem! Előrehajolva megrázza a fejét, és összehúzott szemmel, mintha egy nagyon mély kútba nézne, s ő mindenképpen szeretne ott a mélyén meglátni valamit, úgy- ismétli meg: — Borzasztóan szerettem! Olyan tiszta, becsületes ember volt, amilyennel még soha nem találkoztam! Képtelen volt a legkisebb hazugságra vagy becstelenségre is. És mellette nem lehetett nem becsületesnek lenni. Érted? Nem lehetett! Én miatta ■ lettem olyan, amilyen vagyok. Teljesen megváltoztam mellette. Teljesen ! — Meddig voltatok házasok? — Csak másfél évig. Ez is olyan szörnyű, hogy csak másfél évig, és már több mint hat éve halott. Ez is ilyen hihetetlen! És tudod, mi a legszörnyűbb az egészben? Hogy milyen gyorsan elfelejtenek egy embert! Hogy milyen könnyen kihullik az idő rostáján! Hihetetlen... 27. A férfi egyre kényelmetlenebbül érzi magat, mintha fázna is kicsit, és nyúl'a zakójáért. Éttől a mozdulattűi aztán olyan érzése támad, hogy legjobb lenne most elmennie, kilencig a kapu is nyitva van, úgyse lesz ebből az estéből már semmi. A kezdeti feszültség és idegesség azóta sem engedett föl, öklömnyi csomót érez a torkában és a gyomrában is, és ez a történet sem volt kifejezetten alkalmas az oldódásra. Föláll, megropogtatja a derekát, és kedvetlenül az ablakhoz megy. Lent még folyik a szabadtéri diszkózás, az emberek csapatokban jönnek- mennek a két panelház közötti parkon át, és a SZOT- székház üvegfala szeszélyes ritmusban villogtatja a vörös-sárga fényeket. — Meddig tart még nálatok ez a cirkusz? Alig tudtam behajtani. Hogy a parkolásról ne is beszéljek! — Meddig?! Csak ma kezdődött. Még egy hétig így megy. — Óriási! Más gondunk nincs, mint utcabált rendezni. Ez most a legfontosabb. — Hát most mit dühöngsz ezen? Rosszkedvű vagy? — Hm, nem különösebben. — Nem innál inkább valamit? Jaj, olyan hülye vagyok, már régen elő kellett volna vennem valami piát! Mit kérsz? Wiskv, konyak, pezsgő? Mit szólsz, milyen választékom van?! — Nem. köszönöm, kocsival jöttem. — Hm, kár. A nő erre föláll, kedves bohóckodással ugrál az italszekrényhez, és kivesz egy üveg Johnny Walkert, meg — a biztonság kedvéért — két poharat. — Nekem most muszály valamit innom, mert olyan gombóc van a torkomban, mióta telefonáltál, hogy már nyelni sem bírok — vallja be kis zavart nevetéssel, és megint kilátszik a fogsora. A férfi elneveti magát: — Neked is? — Aha! Egyszerűen nem ismerek magamra. Nem szoktam én ennyire hülye lenni. Tölt a whiskyből az egyik pohárba és belenyal. A férfi is gondol egyet, és tölt magának. — A, iszom veled egy kortyot! Ahogy elnézem, úgysem tudok innen még egy darabig kihajtani. Meg most jut eszembe, hogy nem is ittunk még pertut. Csak úgy letegeztelek. — Én kezdtem. — Ez igaz. Akkor is! Szervusz! Miután szabályosan megisszák a pertut, és a szabályosnál valamivel hevesebben csókolóznak össze, a doktornő megkérdezi: (Folytatjuk) mehet?’: ennyi ragyogó kompozíció ötlettel, hangszerelési finomsággal, tűnődésre késztető borongással és tündökletes örömmel, víg táncdallammal, áhítatos természetzenével igencsak ritkán találkozhatunk, mint ebben az 1739-ben Londonban szerzett concertoszériában. Lemezre játszani e darabokat mégis egy icipicit „hazárdjáték”: ritmikai változatosságuk, a lekenyerező puhaságtól a ragyogóan fényes, érces vonósjátékig minden egyes színárnyalatot fölvonultató hangzási „skálájuk” hatalmas próbatételt jelent. Szerencsére a Liszt Ferenc Kamarazenekar muzsikálásából, Rolla János, Kos- tyál Kálmán, Frank Mária és Pertis Zsuzsa szólóiból úgy tetszik, mintha pehelykönnyű kis „tandarabokból” állana csupán a sorozat: nehézkességnek nyoma sincs, a színek száma azonban végtelen, s a lemezek technikai minősége, az album esztétikai kivitelezése okán érzett csodálatunknak sincs határa. Ugyancsak a fentebb megnevezett, világjáró és világszerte népszerű együttes javára kell írnunk elsősorban azt az élményt, amelyet Giovanni Battista Per- golesinek 1736-ban készített, Stabat Mater című oratori- kus kompozíciója szerzett. A középkor egyik legmeg- rendítőbb vallásos versének áhítata keveredik itt azzal a halálfélelemmel és lemondással, amelyet a még huszonéves, de végzetesen beteg zeneszerző érezhetett; az ellenreformáció korszakának passióiból vett zenei megoldások elegyednek a napfényes olasz és a „transzcendentálisabb” német barokk elemeivel az áriákban, kórusokban, rövidke zenekari közjátékokban. A szolisztikus részleteket Kalmár Magda és Hamar i Júlia énekli mértéktartó eleganciával, opetásan romantikus manírok nélkül. A végig kristálytisztán, fegyelmezetten, de — a műhangulatához méltóan — visszafogottan játszó zenekart a magyar közönség régi kedvence és kedves barátja, lM.mbe.rto CardeUi vezényli a közepesen jó technikai minőségű, szép borítóval megjelent lemezen. Végezetül ne feledkezzünk meg az opera híveiről sem: nekik — egyebek mellett — hadd ajánljuk Káváts Kolos lemezét, amelyről Verdi- áriák szólalnak meg. Jól tudjuk, hogy fiatal basszistánk, pályafutásának kurta egy évtizedében is számos Verdi-hős jelmezét öltötte magára, nemcsak itthon, hanem a leghíresebb európai és amerikai operaházakban is, olyan karmesterek irányításával, mint Abbado, Gardelli, Patané. Jogosan várhattuk hát, hogy híresen szép színű, bársonyosan puha hangján a leghitelesebb felfogásban szólalnak meg a grandiózus főpapok, királyok, spanyol grandok, megszállott szabadságharcosok áriái — nemcsak az ismert operákból (mint a Simon Boccanegra vagy a Don Carlos), hanem az ifjú Verdinek oly elementáris erejű „szabadságoperáiból” is, mint a Nabucco, A lom bar - dok. az Ernani, a Macbeth, az Attila, A szicíliai vecser- nye. S nem kellett csalódnunk. Csupán egy-két helyen zavar az erőszakolt „sötétítés”, ám a legtöbb részletből kiderül: Kováts Kolosnak semmi szüksége sincs arra, hogy „öblögetéssel” tegye sötétebbé és tömörebbé párját ritkító hangját. Éneklésének szenvedélyéhez, drámai izzásához és lélektani hitelességéhez az utóbbi években rakétasebességgel följavult MÁV Szimfonikus Zenekar ihletett játéka szolgál gyönyörködtető háttérül, Oberfrank Géza vezényletével. Lengyel András Hajnal a városban Az éjszakai eső nyomai már csak foltokban látszanak a járdákon, az égbolt azonban még mindig esőfelhőktől teihes. Hajnali négykor Kaposvár utcái teljesen kihaltak még — sehol egy teremtett lélek. A házak ablakai vakon merednek a sötétségbe, csak imitt-amott szűrődik ki némi fény a függönyök mögül. Füred felöl hatalmas sebességgel személyautó közeledik, s noha sárgán villognak a jelzőlámpák, szinte lassítás nélkül robog át az útkereszteződésen. Vezetője tapasztalt hajríali közlekedő lehet, egy cseppet sem tart a keresztező járművektől. Szapora léptekkel ballonkabátos asszony közeledik; cipője koppanásat visszaverik a házfalak. Klöször alaposan megnéz, aztán pár méterrel előttem hirtelen átvág az úttest túloldalára, s ha lehet, még jobban siet. Gyanús neki a hajnalban utcán ténfergő alak. Okulok az esetből, s élén- kebb tempót diktálok magamnak. Talán ez „ment meg” attól, hogy elkerülöm az igazoltatást. A cirkáló rendőrautó először ugyan elhalad mellettem, de aztán lef ékez, megáll. A járőr nem száll ki a kocsiból, de szemmel kísér. Aztán amikor látják, hogy nem torpanok meg hanem határozottan haladok tovább, elhajtanak. Tejeskocsi húz el az úton. Nem sokkal később távolról kannák, ládák puffanását hallom. Rakodnak. A főutcán egy pityókás alak tántorog előttem. öt óra felé jár. Kelet felöl dereng már az égbolt, * vasútállomásra megérkeznek az első utasok. És néhány perccel öt előtt betűt az első személyvonat. Kinyit az újságos, kinyit a büfé: a pult mögött felgőzölik az első feketeket. Almos tekintetű emberekből halkan beszélgető kisebb csoportok alakulnak, mások friss napilappal a kezükben a pádra telepszenek. A hat órai munkakezdésig bőven van idő, inkább itt töltenek el egy negyedórát . .. Orkánkabátos, öreg cigányzenész alszik egy asftalra borulva, kalapja a tarkóján. Lábánál a kövezeten hever hegedűje, mellette telepakolt nylonszatyor — egy összenyomott tortaszelet kandikál ki belőle és egy literes üveg nyaka. Látszik: nagy mulatságon muzsikált az éjszaka. De hol vannak a társai? Túlságosan becsiccsentett, és itthagyták talán? Hat óra körül ébredezik a város. Az autóbuszok egyre sűrűbben járnak, és mind több rajtuk az utas. A belváros házai előtt seprűvel a kezükben megjelennek a házmesterek, s kezdik letisztítani a járdáról a tegnapi járókelők „nyomait”; eldobált csikkeket, papírzsebkendőket. Hangos dübörgéssel, szu- szogéssal lassan vonul egy szemeteskocsi. A Corso előtt idős nénike rendezgeti fonnyadt csokrocskáit. Vajon kik vesznek virágot ilyen kora reggel? Az élelmiszerbolt előtt fehér köpenyes nők hosszú láncot alkotva viszik be az üzletbe a tejesládákat. „Már megint hiányzik belőle” — mondja nem is mérgelődve, inkább csak a tényt megállapítva egyikük. Fél hétkor kialszanak az utcai lámpák — teljesen kivilágosodott. Munkába igyekvő emberekkel telik meg az utca. L. J. SOMOGYI NÉPLAP I
