Somogyi Néplap, 1981. szeptember (37. évfolyam, 204-229. szám)
1981-09-13 / 215. szám
P énteken. Székesfehérvárról Debrecenbe vonatoztam. Végig álltam az úton. Kivételesen nem azért, mert nem találtam ülőhelyet. ‘Hallgatódz- tam. Szemem az elsuhanóban szép színesvásznú filmnek látszó, földeket, vizeket, fáikat, mocskos, rogyadozó, ösz- szeszorult vityillókat, sok üvegszemű, merev panelházakat, békésen bóbiskoló tanyákat mesteri módon keverő látványon. Hanem a két, fülem, mint valami fizetett besúgóé, riadt lóé, / avagy megszállott népdalgyűjtőé, hátracsapva a nmnmnsi mögöttem zengő, dobogó (néha üvöltöző) fülkére. £ nyolcszemélyes rekeszben tizenhárom cigány dalolt, táncolt; röhögött, ' veszekedett szüntelen változatosságban, miközben valamelyikük kezében szakadatlanul pengett az ütött-kopott, de még javában _________ ritmus- és dal- “rr“™— lamképes gitár. Ingázó, melós cigányok voltak. Kissé csiricsárén, de jól öltözött tizenkét férfi. Építőmunkások. Zömök, erőteljes testalkatúak, mindany- nyian húsz év körüliek egy kivételével; az úgy jó negyvenes volt. Ám a tizenharmadik igazi „sikár csaj”, egyáltalában nem látszott afféle vályog Déva várába tapasztó, szelíd menyecskének. Fekete füstkarikahajú, vér- lázító tekintetű, kígyómbzgá- sú lány. Farmerja se tapadt hozzá kevésbé feszesen, mint bőr a kígyóhoz, selyeminge viszont oly áttetszőén foszladozott, kivált a keble táján, akár (a hasonlatok változatossága kedvéért) ugyancsak a kígyó bőre — vedlés idején. Lehetséges, hogy enyhén kritikus természetű vagyok, de őszintén szólva inkább néztem mindegyikük feleségének, mintsem bármelyikükének. " Vegyesen énekeltek. Főként cigány népdalokat, cigányul, magyarul, aztán magyar népdalt, magyarnótát, slágert, sőt rockot is, de ezeket is cigányul. Azazhogy: ezeket nem cigány nyelven, de hamisítatlan cigány stílusban. Lejegyeztem egyik folyton visszatérő daluk szövegét, s megjegyeztem a dallamát. Az utóbbi nem népi gyökerű, inkább vegyülete az olyanféle slágereknek, mint a Most jöttem én Vácról, kérem ..., a Bolyongok a város peremén ... és A villa-negrá nem apácazárda ... Moll dallam, strófánként föl-le kvintvál- tás. A z alábbiakban adom közzé szeretettel, és versszakonként némi élménybeszámolóval. „Hetvenhárom május elsején nagy balhéba keveredtem én. Leütöttem, egy kis hapekot, ,em gondoltam akkor, i lebukok.” Oké a balhé, fiúk. Akkor senki se gondolja, hogy lebukik. Amikor a hülyeséget csinálja. Tisztán látom magam előtt azt a május elsejét, mert a románchősötöket .személyesen” ismerem. Belevaló, rugóra járó öklű gye- sk. Jó melós, ha olyan ked- e van. Nagy tintás, ravasz .ártyás, rokonok, haverok, .annyik kedvence. Ti vagy- lok a hibásak. Nem ordítottatok eléggé, így meghallotta, amint a mellétetek elsétáló cingár könyvelő vagy tanár úr kissé didaktikusait duruzsol a felesége fülébe: .Látod, drágám, ezeket a cigányokét hiába próbáljuk megváltoztatni; rapszodikus népség. Dolgoznak, dolgoznak. Már amikor, már amelyik. Itt ez a gyönyörű liget, ez a szép ünnep. Artikulát- lanul gaj dóinak, facsemeték letördelve, tulipánok letaposva, sörhabbal köpik tele az eget is.” Tudhattátok volna, hogy hősünk nem kedveli az ilyen beszédet. A könyvelő úr is tudhatta volna, elvégre azért volt tanár, hogy ilyenkor nekilendül az a faluszerte emlegetett, egyben-más- ban már-már Teofilo Ste- vensonéra emlékeztető jobb horog. De leginkább a TI- TÁSZ tehet az egészről. Miért pont oda cövekelték azt a beton villanyoszlopot, amelyik a kis hapek tarkóján elvégezte az állcsúcson kezdett műveletet. He de: „Mert a kis gádzsó megmurdelt, rám a hékus bilincset vert, egy szerencsém volt csak, semmi más, az a hirtelen -fölindulás.” Tehát az a ti szerencsétek, ami a veszedelmetek. Lám! Á. Szabó János Viaskodás cigánydallal Révész Napsugár illusztrációja. cinkkarcV a jón szerencse ez valóban? Hót azt a cigánykovács-idök- ből rátok ragadt atavizmust mikor veritek már ki a fejetekből, hogy a bilincset még mindig verik. Vagy csak balladában veretitek?? Mert natúrban, vettem észre, jól tudjátok, hogy alkalom esetén a bilincset villantják, kattintják, miként ti a szép ívű dallamok ritmuskísére- tét. A Délinél fölöttébb csendben szálltok be a négy taxiba, két URH-val fölszerelt rendőr erősen figyelő tekintetétől kísérve, miközben a tudósító a 12-es buszra várakozott. Mindnyájan a Nyugatiba igyekeztünk. ÉL nyíregyházi gyorson egy 190 centis, araszos vallú kiskatona is valamelyes zord derűvel figyelte nótátokat. Rendszeresen tőlem kért cigarettát, másképp nincs Lorcának olyan szép cigányrománca, hogy a kupétok -elé mertem volna állni másodszor is. Azt hihettétek volna, hallgatód- zom. Holott! — Az áldott kecskeméti dialektust beszélő kalauz is milyen elrettentőén figyelmeztetett benneteket: „Gyerökök, ha nem lösztök csöndbe, mikó legközelebb erre gyüvök, úgy körösztülhajítom a balalaj- kát Szolnok fölött, hogy Me- zőhögyösön üti agyőm a vajdát.” Jó irányérzéke volt a kalauznak. A Szolnok és Mezőhegyes közé húzható légvonal nagyjából derékszögben metszi a vonat haladási irányát, amely szerinti jobb oldalon zenéltek a cigányok; és jó arányérzéke is, mert többet nem jött arra, pedig a baialajkává. előléptetett gitár Szolnok körzetében tényleg hallgatott. Hogy aztán annál inkább felzokogjon: „Elítéltek hét mázsára, rámmeredt a cella rácsa, fönakadnak rajt’ a csillagok, de a sötét szemed átragyog.” Ne csináld ezt velem, szólista, ha Devlát ismersz. Az ilyen vadból siralmasra váltó fordulatoktól, főleg, ha épp te vállalod a szólista felelősségteljes feladatát, te drámai szopránon sziszegő fekete kígyó: én menten elindulnék . az étkezőkocsiba, ha a Hajdú expresszen utaznánk. Direkt ezért járok a csak pénteken közlekedő nyíregyházival, mert még büféfülke sincs rajta. A ti kezetekben is ■mm mire jó az a sok, literes, zöld üveg, amit még Pesten vásároltatok? Hogy megvere- sedjék tőle a szemfehéretek? Hogy eltorzuljon a nóta? A Hajdú más. Megfelelő szemöldökjeleik után, már- már az arany súlyához közelítő áron kávéscsészébe csempészett konyakot kap- haszt, amitől Úgy elborít az öntömj énfüst, hogy boldognak érzed magad, ha egy unatkozó cívisdáma engedékenyen fogadja bókodat, s utána majd kenegetheted mirhával évekig a sérülést. Ez a mondat már nem neked szól, szép szólistám, ha nem vetted volna észre. „Nagy bűn, amit elkövettem, hótt részegen, szédületbenJ a büntetés még kegyetlenebb, roma csávó, mondjad, mit tehet.” Állandóan mentséget kerestek a hősnek. A hirtelen felindulás után újabb eny- hítő körülmény az őszinte beismerés. A részegség, remélem, tudjátok, az új Btk. szerint súlyosbít. * De ez még hagyján; csak azt a furcsa, harmadik kategóriát hagynátok el. Szédület. Mi az, bogy szédület? Az önérzet fölragyogásának boldog állapota, amikor sólyomszárnyai nőnek a képzeletnek, s oly mozgékonnyá válik ököl és halef? — Ne szédelegjünk már, az jóra nem vihet! H ogy a roma csávó mH toliét? Leginkább azt, amit ti. Dolgozik, Ha másképp nem, három-négyszáz kilométerre a szívének oly kedves falutól, az állványokon, a munkásszálláson, túltelített vonaton is megőrizve dalos kedvét, s nem követ el annál nagyobb bűnt, mint hogy nem veszi figyelembe az egyik legellenszenvesebb szabályközlő táblát, az áthúzott hegedűt. „Még egyszer ezt nem csinálom, megígérem, kicsi párom, hűséges, jó urad leszek ám, szabadulok nyolcvan tavaszán.” örvendetes fordulat, boldog vég. ígéretekben, fogadalmakban sohasem szűkölködtünk. Itt az ideje a beváltásnak. A Szépművészeti Múzeumban állították ki Otto Modersohnnak, az 1865-től 1943-ig- élt német festőművésznek a képeit. Modersohn a worpswedi festőiskola egyik alapító tagja és legjelesebb egyénisége volt. Lírai hangulatú, olykor realisztikus felfogású tájképeket, figurális kompozíciókat és portrékat festett. Képünkön „ősz a lápon” című festménye. Trencsényi Imre FAIR PLAY — Játssz már egy kicsit azzal a gyerekkel! — csattant közvetlenül a füle mellett. A gyerek jó ideje ott ug- rándozott-hadonászott előtte, de nem látta azoktól. A házi mozi elrebbent. A gyerek két színes kuglibábot nyomott a kezébe, aztán két másik bábbal vívóállásba helyezkedett. — No, hercegem! — jelezte készenlétét az apa. Hovatoyább ez volt az egyetlen játék, amelyben apa és fia egymásra talált. Az apa természetesen a fotelban ült — így is magasabb volt valamivel a fiúnál. Karhosz- szának. fölényét szándékos ügyetlenkedéssel igyekezett enyhíteni. Földerengett emlékezetében néhány vívómozdulat: időnként előhozakodott velük. Lassan élvezni kezdte, hogy cselei nyomán a „nemes penge” egyre többször talál célba. A technikai fölényt a gyerek csak erkölcsiekkel ellensúlyozhatta. Utött-vágott, ahogy jött. Találatok így mindkét részen szép számmal estek. A férfias küzdelem légköre lengte be a szobának ezt a részét — és mert a szoba kicsi volt, lehet mondani, hogy az egész szobát. — Vigyázzatok, fejre ne üssetek! — pendült meg az aggodalom hangja. — Csak nem fogom visz- sza — horrent a férfi. — Ez az, fiam!... Az életben is nagyon nézik, hová ütnek ... Az asszony visszahúzódott, hogy legalább ne lássa. Valójában elismerte, hogy nem árt a gyereket kissé keményíteni. Ne az ő fia legyen a játszóterek balekja! Mert úgy marad, akár ... Csak ne kellene azért még ideha- /.za is püfölni... Az apa komoran cipelte saját gyerekkorát. Arra ugyan megtanították, ha leköpik vagy arcul ütik, ütnie kell; de arra nem tanították meg, hogyan kell ütni, és mit tegyen, ha csak fenékbe rúgják. Mert általában persze nem, kell verekedni ... Hát ő a fiát megtanítja! Tanítja már vagy másfél éve. öt a gyerek örömmel ka- bolja, a játszótéri agresszor- ral szemben ma is tehetet- . len. Ha kap, sír ... Még jó, ha elszalad. Ha olykor érzi is, hogy rajta a világ szeme, a levegőt üti. Az apa a haját tépi olyankor. Lassan megérti, mi a baj. Fia nem leli örömét a mások fájdalmában. Apát lehet ütni. Az apa más. Apának úgyse fáj. — Au! — kiált föl most az apa. Fején találta a kuglibáb. A gyerek kacag. Az apa rájátszik. Aztán hirtelen abbahagyja. Hisz a fájdalom korántsem mindig nevetséges. Komédiázással soh;* sem fogja az ösztönt életre vadítani. Most veszi észre, micsoda ellentmondás rejtőzik itt. Hisz ő a felnőttéletben épp ellenfelei kárörömét igyekszik önironikus bohócskodá- saival csorbítani. Csorbul-e, ki tudja? Mégis, föltehető, hogy tiszta, gondtalan kárörömet csak a legyőzöttek tehetetlen ver- , gődése okoz. Az intrikusnak is. A vergődésben gyönyörködni — ez még nemes kegyetlenség. Mondjuk. A szenvedésben ? ... Ezt már másképpen nevezik ... Vagy nincs megállás ? ... Hisz az Életben lépten-nyomon adódnak ellenfelek ... És az idegorvosok szerint nincs egészséges ember ... Milyennek neveljük a fiunkat, ha csak farkas és bárány közt választhatunk?... Vagy szarva közt a tőgyit. Vegyük a vaddisznót! Az csak akkor vérengzik, ha megsebesítik — a gyerek is tudja... De akkor már a fene megette ... — Ez igen, fiánál De vigyázz, hogy közben ne kapj kétszer annyit... Ügy támadj, hogy közben védekezz is! Figyelj! Nyári, vasárnap délutáni nyüzsgésben egy kisfiú fejest ugrál a kavicsgödör partjáról az alig egy méternyi vízbe. Egy idősebb férfi szótlanul nézi egy ideig, "végül rosszallóan megcsóválja a fejét, s így szól: — Mondd, te kölyök, nagyon elcsodálkoznál, ha hirtelen Szent Péter előtt találnád magad? — Azt a bácsit nem ismerem — rándít ai/iú a vállán az elkényeztetett gyerekek fölényes közönyével, s még messzebbről akar nekifutni az ugrásnak, de megbotlik, s hasra esik a kavicsos parton. Az öreg segíteni próbál rajta, de váratlanul ott terem a város közismert, szajkállas orvosa. — Megütötted magad, fiacskám? — kérdi aggódva, s a karjába emeli a vérző térdű gyereket. — Most már értem, miért voltál oly bátor — ráncolja össze a homlokát az öregember, s visszaballag előbbi Helyére. Kavicsok — Képzeld, apu — vigyoro- dott el a fiú megszakítva a bőgést —, ez a bácsi az előbb Szent Péternek csúfolt téged. * * * A város egyik legforgalmasabb terén dinnyéért sorakoznak. 1 — Nagyot vegyél, anyuka — mondja pgy kislány izgatottan egy fiatalasszony kezét szorongatva —, olyan nagyot, mint a nap — mosolyog fel az égre. Mögöttük hasonló korú fiú áll a nagyanyjával. Egy picit vár, aztán így szól a kislányhoz: a — Azt hiszed, te butuska, hogy a nap olyan kicsi, mint egy dinnye? — Nocsak, te talán tudo'd mekkora? — avatkozik a beszélgetésbe a fiatal anyuka. — Akkora, mint egy nagy boroshordó — mondja • fiú büszkén. — Ezt jneg honnan veszed? — kérdi a nagyi kissé elpirulva. — Apukám mondta — csodálkozik el a gyerek a felnőttek értetlenségén. * * * I — Ez igazán gyönyörű! — csapja össze a kezét az anyuka, amikor a kislánya vadonatúj táskával a hátán a konyhába toppan. — Legalább neki legyen szép, ha már nekem semmilyen sem jutott — sóhajt fel a nagymama fáradtan az ajtófélfának támaszkodva. — De most még tedd el — segít az anyuka kislányának megszabadulni szokatlan terhétől. Nagymama közben besiet a szobájába, mint akinek halaszthatatlanul sürgős dolga akadt. — Mondd, kislányom, igazán tetszik ez a szép táska neked? — kérdi az anyu. — Tetszik, ha nem is any- nyira, mint a nagymaminak — válaszolja a kislány. Sándor Most az apa sziporkázó cselsorozatba foglalva bemutatta, milyen szúrások, vágások, ütések érhetik azt, aki nem figyel. A támadás o -annyira lehengerlő volt, hogy az egyik kublibáb ki is hullott a gyerek kezéből. — Apa, most nem ér! — tartotta föl a gyerek üresen maradt kezét, és lekuporodott, hogy kihalászhassa fegyverét a fotel alól. Az apa ezalatt lovagiasan meg genfiesen pihentette a karját. A gyerek már tápászko- dás közben jót sózott a bokájára. Az apa szája nevelésre nyílik, de aztán azonmód visszazárul. Végül is a boldogulás ösvénye a törvényesség és a törvénytelenség határán kanyarog... Vadász legyen, aki rátalál... Talán csak emberi dolog, hogy tel- jesületlen vágyainkat fiainkra testáljuk ..: De mitől van, hogy őket többre nézzük? Ettől. — Fiúk, hagyjátok abba! Vacsora! Igen. Családban élünk. Saját távlatainkkal nagyjából már tisztába jöhettünk. Fiainkban meg belelátjuk egykori magunkat... Amikor még hittük: mindent elérhetünk, amiért a karunkat nyújtjuk... Most meg azt hisszük — érthető optikai csalódás, az éjjeliedény horizontjánál' alig magasabbról szemlélődve —, hogy egyedül csak nekünk van fiunk... — Fegyverszünet —mondja az apa. Fölmutatja a két kuglibábot, aztán széles mozdulattal a földre helyezi. — Rámoljatok össze —suhan át a békeangyal, a konyha felé. — Gyere, hercegem — hunyorít az apa, és lehajol a kuglibábokért. Ekkor éri fejét a nagy sorozat. Első gondolata az esemény minősítése, de hirtelenjében nem talál a fogalomra, amellyel az ilyesmit jelölték különböző korok, Homérosztól az ENSZ-ig. A békeangyal ismét erre száll. Egy pillanat alatt fölméri a hadihelyzetet. és nem keresgéli a szavakat: Kisfiam, tanuld meg, hogy fegyvertelen emberre nem támadunk! Az apa ezzel szíve mélyén egyetért, hisz maga is éppen ezt akarta mondani. De azt is érti már. miért nem találta hirtelenjében a szavakat. Hiszen lelke mélyén akkor is győzelmi táncot járt... Keményen koppannak homlokán a másodpercek ... Szótlan rámol... A becstelen ember megvetendő, ám az alulír, aradiakat megvetik. A játékszabályokat még százszor megtanulhatja a gyerek, a játék ízét soha többé, ha rögtön elkenik a száját... s így nyugtatgatja magát. Mert a lelkiismerete nem épperi felhőtlen ...
