Somogyi Néplap, 1981. augusztus (37. évfolyam, 179-203. szám)

1981-08-05 / 182. szám

Természetvédelmi tábor Bányán

Gyíkfű, zöldike, reggeli torna

A gyerekek éppen befejezték a reggelit, amikor táborba értünk. Azután vizet melegítettek, és hozzáláttak a mosogatáshoz. Mert legyelj bármilyen táborról szó, i^em maradhat el.

A tabor 13 lakója • közül Miskolczi Csaba telepedik elsőként mellénk. Kaposvári fiú, a Füredi utcai új házak egyikében lakik, jól esik hát kiszabadulni egy kicsit, az erdőben bolyongani, járni a réteket, élvezni a friss levegőt.

— Á gyakorlóiskolába járok, most leszek hetedikes — mondja Csaba, s máris a kedvenc tárgyaknál tartunk. Leginkább az élővilágot, a földrajzot kedveli. Ezért" is jött ide, a természetvédelmi táborba, melyet a kaposvári ifjúsági ház természetvédelmi Szakköre szervezett, elsősorban a szakkör tagjainak.

— Én február óta járok a szakkörbe — folytatja C&a* ' M. t

Egy ű.fabb érdekes növény

ba. — Itt Bánya kört;váltén élőben látjuk azt,.amiről ott beszéltek nekünx, vagy amit ott képről, makettről megismertünk. Tegnap például kirándulni voltunk, a környéken található növényekkel ismerkedtünk, és madarat fogtunk, gyűrűztünk. Pontosabban mi csak néztük a gyűrűzést. Egy barátka került a hálóba. Ezt izgalmas, érdekes dolognak találtam, hiszen ilyet még soha nem láttam.

— Otthon tartasz valamilyen állatot?

— Három kanárim van. Szeretem a madarakat, no meg olyan lakásban, ahol mi lakunk, mást nem is lehetne tartani. Egyébként, ha befejezem az általános iskolát, erdészeti szakközépbe szeretnék jelentkezni.

Benlcő András is kaposvári, ő a Bartók Béla úti iskolába jár.

— Én nem tartok otthon semmilyen állatot — veszi

át a szót —, azért, mert szeretem - őket, és sajnálom azt, amelyik kalitkában él. A madarak, az ál- ' latok fogságban nem igazán . szépek. csak kint a szabadban.

Ezen a véleményen. van Havra- nek Mihály is, aki Fonyódról érkezett. A gyerekek napi programjáról beszélgetünk.

— Reggel tornával kezdjük a napot — mesélik —, aztán jólesik a reggeli. Napközben. általában kirándulunk. Sok növényt megismertünk már.

— A tegnapi kiránduláson mivel ismerkedtetek?

íme a zöldike. Tömösvári Tamás magyaráz a pajtásoknak

— Például a gyíkfűvel, a galajokkal, meg különféle gyomokkal De figyeljük az állatok mozgását is. Persze ezt nem együttesen, hanem mindig más van beosztva a magasleshez, távcsővel. Aztán fát gyűjtünk, tábortüzet rakunk, focizunk, sőt még televíziónk is van.

Á fiúk kezeügyében min- dig ott a madárhatározó. Tömösvári Tibor magyarázza, hogyan kell használni, ő mutatja meg a madárgyű- rűzést, s azt, hogy miről ismerhetők fel az egyes fajok..

A tábor legkisebb lakója Somogyi Tímea. Ö még csak negyedikes, de az állatokat, a természetet imádja. No és mint igazi „nő”, nélkülözhetetlen a táborban a rendcsinálásánál, a mosogatásnál, a főzésnél. ..

Pintér Éva, a tábor vezetője a programok között megemlíti még a látogatást a szennai falumúzeumban,

az egész napos túrát, no és azt is, hogy 24 gyereket szerettek volna Bányára hozni. Csakhogy néhány szülő indulás előtt szólt, mégsem engedi el a gyereket, mások pedig nem is szóltak, csak nem jött a gyerek. Egyébként a szülők naponta érdeklődnek az iskolásoktól, hogy érzik magukat, és megnyugodva távoznak.

Amikor ezt a tábort létrehozták, a cél az volt, hogy a gyerekek egy kicsit közelebb kerüljenek a természethez, megismerjék környezetüket, és védjék, óvják kincseit. Máris sokat tanultak. Tudják, hogyan kell kirándulni, hogy ne zavarják a környék élővilágát, hiszen csak így mutatja meg kincseit. Tudják, amit a felnőttek nagy része nem: az erdő, a természet csak annak szép, aki igyekszik megismerni. D. T.

Biztonságos értékesítés

Három évvel ezelőtt a siófoki áfész területén mindössze hatan termeltek korai zöldséget 900 négyzet- méteren. Sok tényező közrejátszott abban, hogy az

azóta eltelt időben mind a termelők száma, mind a

termőterület több mint tízszeresére nőtt.

Olaj helyett fahulladékkal fűtenek

Apríték a kazánokba és exportra

Ä próbákat követően tegnap délelőtt üzembe helyezték a Somogyi Erdő- és Fa- feldolgozó Gazdaság csurgói gyáregységében az utóbbi évek legjelentősebb — 50

millió forint értékű — beruházását. Nemrégiben még szénfűtésre gyártott, de fa- hulladékkal működő öreg .kazánok adták a gőzt a csurgói gyáregységben, kis hatásfokkal. Az óránként szükséges 12—15 tonna gőz helyett mindössze 2,5 tonnát tudtak előállítani, a lehetőségekhez képest így lényegesen lassabban tudtak termelni: az évente szükséges 14 ezer köbméter fa helyett .supán! 12 500 köbmétert

állíthattak. Hogy tovább ell lépni, azt már a hetve- :es évek közepén felismerték a csurgóiak. Fölkeresték az Energiagazdálkodási Intézetet, amelynek javaslatára 25 millió forintos állami támogatással megkezdődött a beruházás. Olyan kazánok felállítását Vették tervbe, melyek az egyre drágább fűtőolaj helyett a gyáregységben bőségesen megtalálható fahulladékkal működnek.

Az elmúlt években hatalmas fahulladékhegyek álltak az udvarukon, később — balesetvédelmi és tűzbiztonsági okokból/ — a hulladékot a gyáregységtől távolabbi területre hordták, ahol a fadarabok tönkrementek. Ma a két svéd Erjo aprítógéppel a látszólagos hulladékból évente 25—30 ezer tonna értékes aprítékot gyártanak, melyből 13 ezer tonnát a kazánokban égetnek el, így 3800 tonna olajat helyettesítenek. Az apríték ‘ rendkívül jó alapanyaga a

papírgyártásnak is: elsőként a jugoszlávok jelentkeztek érte, s a szerződések szerint évente 5000 tonnányit vásárolnak dollárért. Tárgyalások folynak az osztrákokkal is a íaapríték értékesítésére.

Az első kazán — a dán Clhaum-cég által gyártott LMDS—13 típus — már szeptember óta üzemel. A

másodikat, az Energiagazdálkodási Intézet javaslatára felállított magyar berendezést májusban vehették ót. A kiegészítő részegységekkel együtt tegnap óta valóban gazdaságos beruházással büszkélkedhetnek a csurgóiak. Minden feltétel megvan a jobb és nagyobb termeléshez; új termékekkel jelentkezhetnek és a piaci igényekhez is jobban alkalmazkodhatnak majd.

N. J.

Ma 42 kistermelő 12 300 négyzetméteren termel primőröket. Ezek a kertészke- dők főleg siófoki, balaton- szabadi, ódándi és ságvári lakosok. Kétszeresen hasznosítják a területet, először fejes salátát és hónapos retket, majd paprikát és paradicsomot termelnek. Az áfész biztosította részükre a fóliavázakat és sátrakat 40 százalékos állami támogatással. Ezzel szemben a gazdák több eves szerződést kötöttek a szövetkezettel.

Az első paprikát május első napjaiban szállították a Sió áruházba és a Balaton presszó mellett levő zöldségpavilonba. Július végéig csak az áruháznak 700 000 forint értékű zöldséget adtak közvetlenül a kistermelők. Fontos törekvése a szövetkezetnek, hogy a fóliaházakban a fogyasztói igényeknek megfelelő fajtát és zöldségfélét termeljenek. Ennek érdekében évek óta bevált gyakorlat, hogy személyre szólóan beszélik meg: ki mit termeljen, milyen mennyiségben, mekkora területen. Ez növeli az értékesítés biztonságát, hozzásegít az ellátás színvonalának javításához.

186 üzemi kifizetőhely Somogybán

Nőtt a nyugdijelökészítö albizottságok száma

A múlt évben tovább folytattál az üzemi kifizetőhelyek szervezését a Megyei Társadalombiztosítási Igazgatóság, s ennek eredményeként tizenhat újabb társacla- lombiztositási kifizetőhely alakult egy év alatt Somogybán, A növekedés az utóbbi tíz évben meghaladta a hatvanat, s tavaly a 186 üzemi kifizetőhelyen több mint 111 500 dolgozó — a biztosítottak 91,1 százaléka — részesült társadalom- biztosítási szolgáltatósokban. Családi pótlékot tizenegy ipari munkáltató — ezek közül mindegyik száz dolgozónál kevesebbet . foglalkoztat — és tíz ipari szövetkezet folyósít. Olyan társadalombiztosítási kifizető- hely huszonkettő van a megyében, ahol a foglalkoztatottak száma meghaladja az ezret.

A somogyi mezőgazdasági termelőszövetkezetek közül harmincnégyben egyes segélyeket és családi pótlékot fizetnek, harmincegybén általános társadalombiztosítási kifizetőhely működik, két tsz-ben csak családi pótlékot, egy tsz-ben pedig egyes segélyeket, baleseti táppénzt és családi pótlékot folyósítanak. Azoknak a termelőszövetkezeteknek a tagjai és alkalmazottai. ahol nincs üzemi kifizetőhely, a társadalombiztosítási igazgatóságtól kapják az ellátásokat.

Egyre több nyugdíjelőkészítő, illetve kifizetőhelyet ellenőrző albizottság található a megyében. Nyugdíjelőkészítést például tavaly már 175 albizottság végzett az 1979. évi 152-vel szemben. Az emelkedés főként annak

tulajdonítható, hogy a Megyei Társadalombiztosítási Igazgatóság huszonnégy mezőgazdasági termelőszövetkezettel nipgáilapodást kötött a nyugdíjelőkészítéssel kapcsolatos feladatok ellátására. így a mezőgazdasági ágazatban az albizottságok száma ötvenre nőtt, míg a többi szakmai szakszervezet területén lényegében az előző évihez hasonló számú nyugdijelökészítö albizottság működik. A munkahelyi nyugdíjelőkészítés kiterjesztése révén az előző évihez képest megkétszereződött az albizottságok által előkészített és az igazgatósághoz így továbbított igénybejelentések száma. Ez végső soron az ellátatlanság! idő alakulására hatott kedvezően.

Fogyasztunk

M

iért, ne hoznék példát a szomszéd megyéből, ha egyszer ránk is illik a „köntös”? Baíatonfüreden jártam. Szeretek „átrándulni” a túlsó partra; hajt a kíváncsiság, vonz az innenső oldalról sokkal szebbnek látszó táj, ismerem történelmi, művészeti emlékeit, ráadásul most még vendégeket is kísértem, tehát ki sem térhettem volna a kirándulás elől. A parton óriási tömeg volt. Nyár ván, rekkenő hőség. Leültem egy székre, ötezer ember közé, a füredi bazársoron. (Ámbár lehet, hogy csak 3946-an voltak.) Koszban és mocsokban elmerülve, legyek hadának piszkálódása mellett falták a félig sült kolbászt, a grillcsirke alig sült darabjait, itták rá a bort — figyeltem az embereket. Láttak már önfeledten zabálókat „ka- meraközelböl”? Olyankor, amikor semmi más nincs a képen, csak a rágásra torzult száj; az orr beleferdül a csirkecomb közelségébe; csillog az arcbőr, izzadságcseppek csorognak róla, s a kéz zsírossá váltan tömködi befelé a íalnivalót. „Szuperközeliből” láttam a zabálás rítusát. A szempárok csak a ,;betevő falatot” látták, és lecsukódtak néha az ízek élvezetének mámorától.

Jó. hogy van mit ennünk. És annyi, amennyit akarunk. A bazársortól negyven méterre, ahol mondom: 3946-an, de lehet, hogy ötezren zabálták a jó magyar kolbászt, *Vdvardy Erzsébet festőművész kiállításán egy lélek sem volt. Pedig művei nem idegenek az átlagember felfogó- és befogadóképességétől. Ellenkezőleg. Nekik szól, az ő igényeiket elégíthetnék ki, ha vennék a fáradságot, s fele olyan odaadással „fogyasztanák” felkínálta értékeit. Nem. Nem kellett a három akvarell, a Jégeső, a Zápor, a Zivatar; nem kellettek az arany és ezüst csíkokkal jelzett csodálatos és újraálmodott természeti szépek, a többi kép sem érdekelt senkit. A kolbász és a bor kielégítette igényeiket.

Fogyasztunk. Elvégre lehetőségünk van rá. Szerencsére rég „túltettük magunkat” azon, hogy az éhség kényszere vigye embertársainkat a hal-, a lángos-. a palacsinta- és a kolbászsütők pavilonjaihoz. Csupán a „szokás hatalma”, meg a félreértett és már rég túlélt fogyasztás igénye.

Egyik közeli ismerősömtől megkérdeztem, mit csináltak vasárnap. „Gyönyörű idő volt — mondta —. átugrottunk Pécsre egy feketére.” Mert ugyebár van autójuk, van szabad idejük, pénzük a benzinre, és micsoda különbség, ha az ember otthon, a kényelmes lakásában vagy mondjuk a Mecsek cukrászda félhomályában issza meg a jó erős feketét. De nem mentek föl a Barbakánra, nem látták Csontváryt és Amerigo To tot; nem érdekelte őket az ősi város műemlékeinek rengetege. ,,Átugrottak” egy feketére. Fogyasztunk. Gyakran értelmetlenül. gyermeki habzsolással, olyan „rácsodálkozássaV’, mint az ötéves gyerekek, holott harminchat évesek is elmúltunk már...

Érdemes volna megvizsgálni,’ napjainkban: milyen az arány a magyarság anyagi és szellemi igénye között. Elégedettek lelietünk-e a fejlődéssel? Vagy időn túl is hordozzuk a fogyasztás kizárólag anyagi igényét, amelyet jól tudom: évszázados elmaradottság táplál bennünk. Témám lényege voltaképpen ez: vajon lehet-e tartósan tobzódni, élvezni és habzsolni az anyagi javakat, ha a szellemi értékek iránti érdeklődés megreked, konzerválódik, s nem tör magának fölfelé utat? A válasz nem kétséges. Hiszen a „szellemi fogyasztás” az anyagi javak termelésének — ily módon a fogyasztásnak — meghatározó tényezője! Ezt kellene végiggondolni napjainkban.

A

zt hiszem: egy túlhaladott éhségérzet képviselői vagyunk. (S ez nemcsak a táplálkozáskultúrára, hanem általában az anyagi javak iránti „éhségre” is vonatkozik.) Ott. Füreden „kapásból” elfogyott egy halom görögdiny- nye — 30 forintért adtak egy szeletet! —, és tíz forintjával egy cső csemegekukoricát. (Ezért a pénzért két múzeumot vagy kiállítást lehet megtekinteni.) Zabálunk, eszünk, habzsolunk és iszunk egy már rég túlhaladott „táplálkozáskultúra” jegyében, aminek azután betegségek sorozata, a túltáp- láltság, a mértéktelenség következményei a velejárói. S hogy súlyosabbat is mondjak: az önelégültség, a kényelmesség, az anyajgi javak termelésének gátjai járnak együtt ezzel az értelmetlen habzsolással.

Ügy tudom: minden társadalmi forradalom után — hiszen „megváltozott a világ” — az elszalasztott fogyasztáséhség vett erőt az országok népén. Érthető. De azután — épp e népek tevékenysége eredményeképp — újra csak változott a világ. Az embereknek rá kellett jönniük, hogy gyomrukon kívül más is van a világon; sőt „gyomruk” s az anyagi javak iránti éhségük kielégítése csak akkor lehetséges, ha szellemi táplálékkal „tömik tele” magukat. Azaz fölkészülnek és képessé válnak az egyre korszerűbb, jobb és nagyobb mennyiségű anyagi javak előállítására.

Harminchét évesek vagyunk. A felnőtt kor derekán bánunk — jól vagy rosszul — anyagi és szellemi javainkkal. Kétségtelen, hogy a magyarság jóval előbb jutott el az anyagiak birtoklásának korábban szinte elképzelhetetlen szintjére, mintsem fölkészült volna a kultúra értékeinek befogadására, így volt természetes. De hiszem, hogy ma már az eszmélés, az igazi értékek fogyasztásának, újraértékelésének korát éljük. Ez a továbblépés feltétele.

Gondolom, mindaddig hiába beszélünk erről, amíg a köztudatban az a „valaki”, akinek pénze van, aki fizetni tud. Akinek mindegy, hogy mibe kerül a ruha, a dinnye, a sült kolbász; s akit „dicsfény” övez a többiek szemében, mert ő a jani, akinek pénze van, s nem az, aki tud, aki több értéket teremt, aki becsületesen és odaadóan dolgozik. Torzult felfogás ez. Éppen az „átmeneti társadalom” indokolja, hogy időnként újraértékeljük dolgainkat. Mert hosszú távon aligha tarthatók a háromnapos, élvezethajszolással terhes névnapok és névadók: a bérelt buszokkal szervezett, „világraszóló” lakodalmak. a százezres ajándékok azért, mert egy fiatal élhetett a lehetőséggel, és teljesítette kötelességét. Gyanítom, hogy kissé túlhaladott történelmi jelenség a miénk. Egy ismerősöm így fogalmazott: „A magyar ember már igazán kiehette magát. Ez nemcsak a kultúra, a szellemi értékek terhére róható gond, hanem kifejez bizonyos kulturálatlanságot %s.” Ezzel azt mondta, hogy az anyagi javak szinte már gusztustalan habzsolása fölér egy modern kannibalizmussal, amikor megesszük önmagunkat, jövőnket, értékeinket és lehetőségeinket; vérünket, munkánkat, erőfeszítéseinket. Nem engedhetjük meg, hogy hosszú távon „kolbászevő automata” maradjon a mi népünk.

M

ondhatnék összehasonlító adatokat. Segítségül hívhatnám a statisztikusokat, akik pontosan kimutatják: hány kiló hús, kenyér, zsír és hány liter szeszes ital fogyasztása jut egy emberre évenként megyénkben. Számok bizonyítják azt is: mennyi az olvasók, a színház- és mozilátogatók, a továbbtanulók és önmagukat képezők száma. Ez utóbbi adatok mindig a fejlődést bizonyítják — régmúlt önmagunkhoz képest! De nem aszerint, hogy mire volna lehetőségünk; milyen hallatlan szellemi értékek gazdagíthatnának minket, ha képesek lennénk eljutni a sültkolbásztól és a maszek szőlőtől az irodalomig, a társadalomtudomány, a művészet, a kultúra különböző ágáig. Csak azért, hogy többek legyünk, hogy többet tehessünk önmagunkért.

Fogyasztunk. Eszünk, és élvezzük az életet. Együnk és élvezzük az életet. Ügy, hogy közben több emberré váljunk! Hm é nem ezt tesszük, előbb-utóbb íelkopik az állunk ...

Jávori Béla