Somogyi Néplap, 1981. augusztus (37. évfolyam, 179-203. szám)

1981-08-29 / 202. szám

Ezt a koncertet nem felejtik el Köszönőlevél Budapestről Késő nyári, napsütéses délelőttön csengettem be Szabó András kaposvári, Dési Huber István utcai la­kásába. A nyugdíjas zongo­ratanár szívélyesen betessé­kelt. A nagy szobában minden a zene szeretetéről vall. Ott all a zongora az egyik sa­rokban, a másikban pedig a sztereó rádió, a két magne­tofon, a lemezjátszó — na­gyon sok kazettával, hangle­mezzel. A fekete-fehér tévé mellett ott van a színes is. A zeneiskolából, a hang­versenytermekből jól ismert tanár és művész 1977 óta nyugdíjas, persze azért min­dig talál magának elfog­laltságot. Egy újságcikk és rádió­műsor hívta föl a’ figyelme­met a régi ismerősre. Mest, 3artók Béla születésének 100. évfordulója alkalmából sok új adat kerül napfény­re. Breuer János, a neves .metörténész, aki- Bartha -'ánes és Szabolcsi Bence tanítványa, nagy kitartás­sal és szívóssággal kutatja a felszabadulás utáni magyar zenei életet, behatóan fog­lalkozik Bartók és Kodály alkotóművészetével; ő „bá­nyászta elő” a régi Bartók- koncertek adatait, kritikáit. Először a Magyar Nemzet február 8-i, majd a rádió Új zenei újságjánál: augusz­tus 1-i műsorában méltatta Szabó András zongoraművé­szi „hőstettét”. A pontosság kedvéért idézem a cikk szerzőjét: „...egy egészen kivételes jelentőségű hang­versenyről essék szó. Szabó András pianista 1944. már­cius 9-i Bartók-estjéről. Ze­nekultúránk történetében ez az első olyan szólóest, amelynek teljes műsorát Bartók-művek alkották. Fel­hangzott két rész a korai Négy zongoradarabból, a Három csíkmegyei népdal, a Négy sirató ének, a Bur- leszkek egyike, az Éjszaka zenéje, a Szonáta, a Három rondó, néhány darab a Mikrokozmoszból, ráadás­képpen pedig az Allegro barbaro, az Este a széke­lyeknél és a Szonatina har­madik tétele. Az előadó te­A vakok siófoki körzeti csoportja az ország egyik legjobban működő ilyen szervezete. Siófokon ötven­nyolcán, a járásban pedig négyszázkilencen vannak. A képektől, fényektől teljesen megfosztott, avagy a kül­világot alig érzékelő em­berek nemcsak önmagukkal foglalkoznak, hanem igye­keznek hidat építeni a látó emberekhez. Megpróbálják tudatni: szemünk világának különbözősége nem lehet ha­tárvonal, nincs, ami elvá­lasszon bennünket egymás­tól. Tulajdonképpen szomo­rú, hogy 1981-ben még csak itt tartunk. A Balaton-parti városban viszonylag gyorsan halad e világméretekben is késve megkezdett munka. A híd- iok állnak, s két oldalról haladnak egymás felé az építők — erre szolgai pél­dául a vakok és látók jól működő baráti klubja Jó néhány hete tartanak az elő- Készüietek: szeptember má­sodik felében háromnapos országos rendezvénysorozat . .sz Siófokon. A vakok kul­turális napjait tartják itt. riz előkészítés lassan befe­jeződik, sok intézmény, szer­ezet, vallalat segíti a ren­dezőivel. Az eseménysorozat forga­tókönyve oly gazdag, hogy minden egyes részletet le­hetetlen lenne itt fölsorolni. A vakok életét bemutató fo­tókiállítás, az előadások es a filmvetítések sora elsősor­ban a látó embereknek szól — ismereteket terjeszt majd. Bemutatkozik a vakok Ho­mérosz kórusa és á XII— XVII. század zenéjét eredeti hangszereken játszó Landini együttese is. Népsenei ve­hát a teljes Bartók-életmű keresztmetszetét adta itt.” A másik zenetörténeti je­lentőségű hangverseny az 1947. január 29-i Bartók— Stravinsky-est volt. Szabó András ezen mutatta be Ma­gyarországon először a Bar­tók Táncszvitjének zongora­változatát. — Hogyan került kapcso­latba Bartók művészetével? — kérdem. — 1933-ban kezdtem meg tanulmányaimat a Zenemű­vészeti Főiskolán. Bartók Béla akkor még tanított. Én ugyan nem voltam tanítvá­nya. mégis ott voltam min­den hangversenyén. Még be­széltem is vele ... Nagyon érdekesnek találtam a mű­veit, már diákfejjel sokat játszottam. Emlékszem arra a koncertre, ahol Bartók a Mikrokozmoszból adott elő. Ott voltam Bartók Béla és Pásztory Ditta 1940. októ­ber ÓM utolsó magyarorszá­gi hangversenyén is. Bach­es Mozart-művek szerepel­tek a programban. Hódmezővásárhely a szü­lővárosa. Szabó András nagy szeretettel emlékezik arra, hogy neki ajánlották fel ott a zeneiskola igazgatói tisz­tét. Azzal igyekezett meghá­lálni, hogy nekilátott a ze­nei élet föllendítésének; közben egyre több Bartók- zongoraművet tanult meg. Azt a célt tűzte maga elé, hogy minél jobban, alapo­sabban megismerje. Amikor összeállt egy önálló kon­cert műsora, gondolt egyet, s felajánlotta a budapesti koncertigazgatóságnak. Fa­ragó György, a fiatalon, 1945-ben elhunyt kiváló zon­goraművész a tanára volt. Az ő révén nyílt meg előtte az út — a Zeneakadémia nagytermébe. Nem kis meghatottsággal lapozgatom az 194;4-es kon­cert műsorfüzetét, > olvasom az 1947-es Bartók—Stravin- sky-est számait. — Milyen volt a hangver­seny visszhangja? Albumot tesz elém, képek­kel, újságkivágásokkal. — Az újságok írtak jót is, rosszat is. Az egyik ege­kig magasztalt, a másik azt télkedőn és sokrétű Ki mit tud?-versenyen vesz részt hetven vak ember, aki az ország közeli és távolabbi részeiből érkezik. Horvath Bela, a siófoki körzeti csoport elnöke el­mondja: — Begítségáradat könnyíti meg a szervezést. Reméljük, ehhez méltó, emlékezetes rendezvénysorozaton tudjuk bemutatni világunkat, meg­ismertetni sokakkal, hogy mire vagyunk képesek, és mik a céljaink. Reménykedéséhez tegyük hozzá: az ismeretszerzés ke­vés. Az említett hídépítés­hez, s még inkább a szaka- déKtemeteshez csatlakozhat ezúttal meg több „munkás”, aki nemcsak a látványos rendezvénysorozaton, ha­nem később, a hétköznapok­ban is munkálkodhat. A szeptember 18-án — a rokkantak világnapján —- kezdődő rendezvénysoroza­ton bizonyara sok szó 1 esik majd arról a még nem tel­jesen kialakult tervről, hogy a vakok Siótokon szeretnek létrehozni a vakok házát, amely napközi otthon, heti szálláshely es — tálán az a legfontosabb — vakokat fog­lalkoztató üzem lehetne, va­lamint a vakok és a latók taiaikozasainak adhatna he­lyet. E ház lelesilese nem csupán a jó szándéktól, ha­nem az anyagi erőktől is függ. Ám az anyagiakat gyarapíthatja es néha he­lyettesítheti az erős, közös akarat, a megvalósítást kö­zelebb hozó ötletgazdagság, a lehetősegek gyors megke­resése. Remelhetőleg a há­rom nap ilyen eredménye­ket is hoz. L. P. kérdezte, miért nem buk­tattak meg a tanáraim. Nagy örömmel emlegeti mennyi neves tanár, zongo­raművész, szakmabeli gratu­lált neki a koncert után. így a tanára, Faragó György is aztán Böszörményi Nagy Béla, a kitűnő zongoramű­vész, Bárdos Lajos és Mol­nár Antal, s Wehner Tibor, az 1977-ben elhunyt pianis­ta. Dohnányi Ernő felkérte a szobájába, s szintén na­gyon melegen gratulált. — Eljuthatott-e az est hí­re Bartókhoz? Bosszúsan legyint: — Dúlt a háború, akkör már nem mentek a hírek ... S az én hangversenyem után tíz nappal a németek meg­szállták Magyarországot. — Milyen volt Bartók zongorajátéka? — Acélosan, keményen játszott; ma is a fülembe cseng. Ez a keménység azonban nem volt bántó. Se Wilhelm Backhaus, sem Alfred Cortot nem zongorá­zott olyan tárgyilagosan, mint ő. Ez akkor egyedülál­lónak számított egész Euró­pában. Előadói iskolát te­remtett ezzel. Az utókor iga­zolta ... Ebbe az irányba fejlődött az előadóművészet. Kezével a hegedülést utá­nozva mutatja milyen volt az önkényes, hol megálló, hol nekilóduló romantikus stílus. — Még a nagy Bronislaw Huberman hegedűművész is így játszott... Bartók nem engedett meg sem magának, sem másnak ilyen szabados­ságot. A Mikrokozmosz is erre tanít: tárgyilagosan, tisztán. Ez az alapja a mű­veinek, tanításának, előadói stílusának. 1960-ban került Kaposvár­ra, s itt is igyekezett fölkel­teni az érdeklődést Bartók Béla művészete iránt. Meg­említi, hogy előadta a zon­gorára és zenekarra írt Rapszódiát, 1961. november 25-én pedig a Liszt—Bartók műsort — az évforduló tisz­teletére — B. lttzés Irmá­val közösen. A korabeli kritika kifejezte reményét, hogy „apostolkodása nem lesz hiábavaló”. A Rádióműsor szerzője, Breuer János kedves levelet küldött. Gratulált egyik volt főiskolai társa, aztán Karai József zeneszerző is írt, aki szintén ott volt az 1947-es koncerten. Előtte 1945 nya­rán Hódmezővásárhelyen már találkoztak. Szabó András Bartókot, Stravins- kyt zongorázott néki. „De sokszor eszembe jutott ez a délután — írta Karai. — Életre szóló hatások értek akkor. Hadd köszönjem meg újból.” Szabó András most is a zenének él. Búcsúzáskor annyit mondott halkan: — Jó volna még ma is koncertezni. Lajos Géza Kölyökkorom kedves helye Fonyód. Ismerősen kitapo­sott utak meglepetésekkel, ismeretlen újdonságokkal, egy pillanatra zavarba ho­zókkal. Zárva a Lidó, a nagy sor­baállásokkal megszolgált ebédek és a nagy tülekedé­sek árán elugrabugrált esti táncok jelzetten emlékhelye. Hogyan lehet zárva? S miért ne lehetne zárva? Kamasz­csapatunk már úgysem vo­nul ajtaja elét nem kíná­lunk meg boldog-boldogta­lant a nagy tányérokban aranyló paprikás-hagymás szaftba mártogatott kenyér­darabkákkal. De jő hecc volt. oda kimenni szerény vacso­ránkkal ... Zárva a Lidó. Rossz jel. Talán őket sem tatalom meg. Itt be kell fordulni g min­dig nyikorgó — no. ez leg­alább a régi — kapun, aztán átbújni a két épület között. Négyen mozgolódnak. Köze­lítek — megszűnik a mozgás. Két méterre egymástól bi­zonytalankodunk. Aztán el­hangzanak az első hurrák, a reg nem hallott becenevek: Vakok kuilurális napjai Országos rendezvény Siófokon Érdekes kezdemenyezés eredményéről győződhettünk meg a napokban Csurgón a Csokonai Vitéz Mihály Mű­velődési Központban, ahol azonos témájú képzőművé­szeti alkotások keltették föl a figyelmünket. Mint Biha- riné Asbóth Emőke igazga­tótól megtudtuk, a festmé­nyekből, grafikákból állandó kiállítást terveznek a nagy­községi közös tanács termé­ben. Nemrég virágkiállítást ren­deztek Csurgón, s ezt sze­rették volna kiteljesíteni vi- rágcsendélet-képekkel. A művelődési központ vezetőf kérésükkel több képzőmű­vészt is megkerestek, s a kérés — mint írtuk — ered­ménnyel járt. A képzőművé­szeti világhét alkalmából már a nagyközönségnek „mutatkoznak be” a csend­életek. Eddig Lelkes Uer- gács Mária, Dezsőné Sipos Zsófia, Lelkes András, Sze­keres István, Krajcsovits Henrik, Tassy Béla küldte el egy-egy képét vagy grafi­káját. Debrecenből, Tataba­nyáról, Budapestről érkez­tek ezek az alkotások. Fest­ményt ajándékozott az ál­landó kiállítás céljára Rak- sányi Lajos, a Csurgón élő Állandó kiállítást terveznek Csurgón lelkes D-erjács Mária: Tarka csokor képzőművész is A művelő­dési központ vezetői remé­lik, hogy még más somogyi alkotók is megtisztelik Csur­gót festményükkel. A mű­veket zsüriztetik, keretezte- tikr, aztán „jöhet” a képző- művészeti világhét... TÚL A MEGYEHATÁRON Elménymorzsák Sopronból Sopron nevét hallva mű­emlékek sora jelenik meg szemünk előtt. Igen, százá­val láthatók ott érdekes és értékes művészeti és törté­neti emlékek, s ha heteket tölt is az ember e városban, óhatatlanul időzavarba ke­rül: képtelen megnézni min­dent. Pedig Sopron szinte tálcán kínálja a lenyűgöző értékeket. Ebben a gazdag­ságban azonban viszonylag könnyű eligazodni, s a város polgárai is megtesznek min­dent, hogy a kíváncsi ven­dég szép. kellemes környe­zetben nézelődhessen ... Minthogy Sopron amúgy is híres a műemlékeiről, ezút­tal más — ugyancsak vonzó — oldaláról közelítjük meg. Ezzel találkozunk ugyanis legelőbb — még mielőtt a művészeti és történeti érde­kességek íölkeresésére in­dulnánk. Ez az az oldal, ahol rokon vonásokat kereshet­nénk Kaposvárral, hiszen műemlékek dolgában dehogy is vetélkedhetnénk mi e ha­társzéli várossal. Valljuk meg: település- tisztaság dolgában sem ver­senyezhet a somogyi megye- székhely Sopronnal. Mintha ebben a tekintetben mi a „hátrányos helyzetűek” kate­góriájába tartoznánk. Pedig hát e téren igazán azonosak a feltételek ... Biztosan más­sal is előfordult már, aki dohányzik: ha egy helyiség­ben nincs hamutartó, nem gyújt rá; ha az utcán nem lát szertehajigált csikkeket, ő sem dobja a járdára a sa­játját. hanem vár, amíg sze­métgyűjtő alkalmatossághoz ér. Nos, Sopron utcáin, te­rein a kaposváriakat bizo­nyosan meglepő gyakoriság­gal találni ilyen edényeket. Es mintha fölsikáltak volna, olyan tiszták a miénknél csaknem kétszerte szélesebb járdák. Az utcai szemétgyűjtők Somogyból kerülnek Sopron­ba. Jó érzés látni a barcsi Unitech Hpari Szövetkezet termékét mintegy háromszáz kilométernyire a gyártás helyszínétől. Ott vannak a városi strand és a fedett uszoda előterében éppúgy, mint a parkok sétányai men­tén. Lehet, hogy ezen a té­ren közelebb van Barcshoz Sopron, mint Kaposvár? Somogyi „hírvivőkkel” az Unitech termékein kívül is lehet találkozni Sopronban és környékén. Hogyne csil- lana föl a kaposvári szem, amikor az utcán olyan erő­gép dübörög el mellette, amelynek munkagépét a ka­posvári Mezőgép gyártotta, s ott díszük rajta a Kaposgép felirat. Korántsem tölti el ilyen büszkeség Somogyor- szág szülöttjét, ha a Károly­kilátó falának a „vésetei” között megyebélijének „be­jegyzésére” bukkan vagy a fertőrákosi kőfejtő magasba nyúló oldalán látja somogyi „előőrs” kézjegyét. (Pedig itt felirat is tiltja a „be­jegyzéseket”. (Igaz, az emlí­tett két hely egyikén sem tesznek a látogató elé em­lékkönyvet, de hát ki gon­dolhat arra, hogy néhányan „emlékvésetekért” jönnek ide, s nem azért, hogy em­léket Vigyenek magukkal. Pedig a soproniak mindent megtesznek, hogy az utóbbi­nak ne maradjanak híján a látbgatók. És itt nemcsak megfogható, tárgyi emlékek­re gondoltak... Egy soproni műemlékeket felsorakoztató kiadvány elő­szavában egyebek között ezt irta a város tanácselnöke: „Sopron féltő gonddal őrzi sokszáz év történeti és mű­vészeti emlékeit; ápolja, is­merteti azokat, hogy lakói megtanulják szeretni a szé­pet, a jót..Megtanulták. Hiszen — és ez nemcsak az elnök megállapítása, bárki tapasztalhatja — ..a soproni emberek a lehetőségekkel élve, szívvel-lélekkel ápol­ják, őrzik mindazt, ami ér­ték, ami szép mai életűnh és haladásunk számára’'. És erre tanítanak másokat is. Jó példával, naponta ismét­lődően. Érdemes követni őket! Hernesz Ferenc SOMOGYI NÉPLAP,] Hová lett a kürtőskaláes ? Dömös, Lapátka. Gusztáv, Lófog... Emléktöredékek, nosztalgiával. Valahol még Beatles is szól. Véletlenül mindegyikünk két gyerekről ad számot. Az övéik ott sűr- jítenek és mutogatnak. — Ez ki ez? Hát ez... — monda­nám. De hogyan magyaráz­zam? Egyszer majd belőlük alakul kamaszcsapat, és ne­kik lesznek óriási, mindig emlékezetes hecceik. A stégre hosszú, hosszú huzallal kivitt magnó. „Csak álltam a vízben és rázott.” A mozihirdetés átforgatott be­tűi ..Bárcsak emlékeznék, mifele bolondságokat irtunk ki!” A vonat nem vár. A so­rompó most is többször van zárva, mint nyitva. Vajon Csonti bácsi, a vasutas most is megkergetne? De hátin őst nem mászunk át. a jellegze-- tes vasúti kerítésen, mert felnőttek vagyunk. Külön­ben is Csonti bácsi azóta bi­zonyára nyugdíjba ment es pihenés közben talán mesél- geti: „Hej azok az égetni- valö kölykök ...” Maradt még negyedóra. Mit szólnátok egy kürtöska­lácshoz? A csodálatos, fosz­lós tésztájú, aranybarna-má- zas, meleg kürtöskalácshoz? Csak öt perc innen. Ugyan, ugyan, hol van már a kür­töskalács? Nincs a saját zse­bére önmagát megcsaló néni és a kispénzű kölyköket meg­sajnáló. párján elnézően mo­solygó bácsi. Nincs a kifize­tett darabkára ráadás. Egy­általán: nincs is kürtös ka­lács. Indul a vonat. Elmarad a nehány állomásnyí. izgatott félös bliccelés. Egy féláru, első... Integetnek a gyere­kek. Kölyökkorom kedves helye, Fonyód. Dömös, Gusztáv, ka­pál ka... Búcsúzunk. „Majd, ha megnőnek a gyerekek, és megtiltják, hogy utánuk jöj­jünk ellenőrizni. Elvégre ok már nagyok, és igazan, azo­kon az ártatlan kis hecce­ken kívül semmi mást!" S forog tovább a spirál. Majd egyszer ók mennek vissza a kedves helyekre: Fonyódra. Belatelepre, Má­riára, Kertesére .,. k r.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents