Somogyi Néplap, 1981. augusztus (37. évfolyam, 179-203. szám)

1981-08-02 / 180. szám

Táncmüvészetünk 1981-ben Mit hoztak az elmúlt hó­napok a táncművészet ked­velőinek? Javultak vagy romlottak e művészeti ág lehetőségei? — a válaszhoz a két nagy színpadi ágazat, a balett és néptánc fejlemé­nyeit érdemes áttekintenünk. A nehezebbjével kezdve: tánckultúránk egészét meg­lehetősen súlydsan érintette az Operaház épületének ta­valyi bezárása. A balett­együttes éppúgy, mint a kö­zönsége is, az elmúlt három évtizedben hozzászokott a két színpadhoz és a kettős repertoárhoz, s most egysze­riben sürgőssé vált a Nép- köztársaság úti darabok meg­mentése, átplántálása az Er­kel Színházba. Nos, a men­tőakció hozzávetőleg sikerült, legalábbis az évad végére kialakult a nyolc-tíz önálló balettestre szóló választék. A társulat nagyjából átlábalt a krízisen, s ma már kevésbé kell aggódnunk azért, hogy a budapesti balettet törölni kell-e a számon tartott, nagy európai társulatok névsorá­ból. Mégis, miért a „nagyjá­ból”? Mert változatlanul ke­mény feltételek uralkodnak. Hiszen az operaprodukciók ugyancsak egy színpadra szo­rulnak össze (márpedig szűk lakásban nehéz a társbérlet), s két színház előadásszámát egyszerűen lehetetlen egy színpadon reprodukálni. Nemcsak a darabok, a sze­reposztásban érdekelt művé­szek is ritkábban kerülhet­nek sorra. Ki gondolta volna tavaly ilyenkor, hogy művé­szeti berkekben is megisme­rik a szabad munkaerő-ka­pacitás fogalmát? Most is­merik, s nem is könnyű megvívni a külföldre szerző­dések szándékával, ha köz­ben itthon épp az igazi vonz­erő, az új szereple hetősegek köre zsugorodik össze. Szerencsére a fiatal mű­vészek is ráébredtek a hely­zet fonákságára. Az évadban ugyanis megalakult az ope­raházi balettstúdió, a leg­újabb koreográfusnemzedék és a fiatal előadóművészek összefogásával. Kamaraba­lettjeik az idén tavasszal es­tek át a tűzkeresztségen, bíz­tató benyomást keltve, snem is akármilyen pódiumon. A Budai Táncfórum ugyanis szintén ebben az évben nyi­totta meg kapuit a különbö­ző hivatásos és amatőr, ba­lett- és néptáncegyüttesek előtt. Régi vágyakból törleszt ez a befogadó színház, hi­szen a Pécsi Balettnek is éveken át alig volt lehető­sége budapesti „tájolásra”, arról nem is szólva, hogy a folyamatos táncművészeti koncertéletnek eddig semmi­lyen biztos támpontja nem volt a fővárosban. Míg a Budai Táncfórum­mal most már akár a kísér­leti művek is pódiumhoz jut­nak Budapesten, vidéken ta­gadhatatlanul szűkebb a vá­laszték. Nem utolsósorban azért, mert balettegyütteseink közül a táj előadásokat egye­dül a Pécsi Balett érzi fel­adatának. Érdekes, hogy az Operaház társulata még új helyzetében sem vállalt ed­dig vidéki fellépéseket (az említett stúdió vállalkozó- készsége pedig már inkább a jövő évadban derülhet ki), s nem adhatunk számot a Győri Balett tájelőadásairól sem. Bármilyen öröm pedig, ha egy győri vagy budapesti bemutatójukra valóságos népvándorlás Indul, fontos volna, hogy sokkai jobban megmutassák magukat az or­szágban. Szűkösek, rosszak a színpadi viszonyok? Igen, a legtöbb helyen. Mégis, bölcs válogatással, igényes kama­raműsorokkal mindkét tár­sulat megtalálhatná az al­kalmazkodás módját. Hivatásos néptáncegyütte- seink közül a Népszínház táncegyüttese szinte egy idős a Győri Balettel, csak éppen működésében a néptáncból kiindulva tűzte céljául a korszerű táncművészet meg­teremtését. A társulat nevé­hez méltón két év óta lan­kadatlanul rója a~ ország kis színpadait, tulajdonképpen úgy, hogy a Budai Táncfó­rum megnyitásáig szinte nem is jutott fővárosi fellépéshez. (Ami legalább olyan ano­mália, mint balettegyütte­seink elzárkózása a vidéki előadásoktól.) Ez az együttes — nem titok — épp avant- garde arculatával, súlyos színpadi gondolataival és szigorú táncformáival gazda­gítja a nemzeti koreográfiái választékot. De hol tart most a másik pólus, a néptánc nagy tekintélyű régi műhe­lye? Az Állami Népi Együttes az elmúlt években amolyan kettős életet élt: miközben lelkesen vagy rutinnal rend­re teljesítette fellépéseit, s J apántól Dél-Amerikáig újabb babérokat is szerzett, műhelymunkájában az egyre kórosabb pangás jeleit mu­tatta. A „hogyan tovább?” kérdésre a társulatnak ez­után kell megadnia a vá­laszt, a nemrég kinevezett művészeti vezető, Tímár Sán­dor irányításával. Nem lesz könnyű a folyamat, hiszen fenn kell tartania az együt­tes örökségét, így Rábai Mik­lós korszakos jelentőségű ko­reográfiáit, ám egyidejűleg újra kell csiszolni az idők során jócskán megkopott elő­adói színeket is. Nemzeti táncfolklórunk az elmúlt másfél évtizedben még min­dig rengeteg friss értéket kí­nált fel, s valóban bűn len­ne csupán joviális hejehuják- kal letudni e folklór inter­pretálásának feladatát. A társulat előtt tehát váltig ott áll a megújulás történelmi leckéje. Érdemes lenne persze más társulatok munkájába is be­pillantanunk, vagy akár ab­ba, hogy táncművészetünk miként állja az összehason­lítást más művészeti ágak­kal, esetleg az egyetemes tánckultúra eredményeivel. Fogas kérdések, külön ta­nulmányt érdemelnének. He­lyettük érjük be annyival, hogy bár — balettben, nép­táncban — mindegyik együt­tesünk felmutathatja a ma­ga sajátos színeit, s mind­egyik külön ars poeticát vall, ebben az évben összebeszé­lés nélkül is közös vállalko­zásuk született: mindegyikük szükségét érezte, hogy Bar­tók Béla születésének szá­zadik évfordulóján új tánc­művek színrevitelével áldoz­zon a nagy példakép emlé­kének. S bár közel sem len­ne érdektelen a Bartók-mu- zsikákra született koreográ­fiák gyűjteményes szemléje, a néző az eddigi bemutatók­ból Is leszűrhette, hogy tár­sulatainkban elevenen mun­kálkodik Bartók eszmei öröksége: folklórunk tiszte­lete és a korszerű kifejezés állhatatos keresése. Maácz László ristáink minden nyáron ellá­togattak ide pár hétre, az előadásokat deszkából össze­tákolt fészerben tartották, amely esős időben beázott, napsütéskor tűrhetetlenül forró volt. A színészek ebben a fészerben laktak is, olyan nyomorúságos körülmények közt, hogy sokszor az évad közepén felbomlott a társu­lat. Kisfaludy Sándor, a kor egyik legünnepelfcebb költő­je, megfordult olasz, Lancia, német színházakban is, így jól látta a hazai viszonyok tűrhetetlen voltát. Ezért 1830-ban a nyaralók közt gyűjteni kezdett az állandó füredi színház építésére. Be­adványt intézett Zala me­gye közgyűléséhez (Füred ak­kor Zalához tartozott), eb­ben előadta: minden hazafi kívánja, hogy a színészek ne nyomorogjanak „silány desz­kákon, kitéve a szél és eső alkalmatlanságainak, sőt né­ha veszedelmének”. Párhu­zamot vont köztük és a né­met színészek közt, „akik roppant palotákban kevély- kedve lépdelnek, s a királyi városokat még jobban el- németesítenék ha lehetséges volna”. A megye pártolta a tervet, mindenkit adakozásra szólí­tott fel, és a létesítendő szín­házat Kisfaludy igazgatása alá rendelte. A megyei gyűj­tés nem zárult nagy ered­ménnyel, de jelentős össze­get adtak a szomszédos Arács földesurai, és még többet a veszprémi káptalan. A tihanyi apátság, Füred földesura ingyen telket aján­lott fel e célra. Bizonyságot A balatonfüredi színház zínészeink a múlt század í felében sanyarú viszo- ik közt tengődtek. Adós­okkal küszködő vándor­diátok járták az orszá- , amelyek a kisebb he­ken egy-két napig, a na- ibbak ugyanannyi hétig ;y hónapig vendégszere­tek öltöző nélküli csűrök- í, vendéglőkben. Színház­lettel Csőé­kezett, Kolozsváron, és 1828- tól Miskolc. Legnagyobb üdülőhelyünk Balatonfüred volt. 1821-ben a nádor felesége is ott nya­ralt, s ez még jobban divat­ba hozta Füredet. Nyaranta több ezer vendég kereste föl, nemesi társadalmunk színe- java, mely a magyar színé­szet felkarolását hazafias kö­vességének érezte, Teat­Kisplasztikái biennále > Alexander Ivanosi-Karadere (Jugoszlávia): A szobor. tett hazafias érzelmeiről a helybeli jobbágyság: száz lo­vas és ezer gyalogos nap­számmal szolgálta az építke­zést. A tervezést és a munkála­tok vezetését Fülöp József veszprémi postamester vál­lalta magára, mégpedig in­gyen. Az alapozást már 1830 őszén elkezdték, és a munka 1831. július 3-án olyan, ál­lapotba jutott, hogy meg­nyithatták a színházat. A teljes befejezésre csak a következő években került sor. A mai körtemplom kör­nyékén foglalt helyet az épület, melynek alapja 11,5x 35,5 méter volt, 400 sze­mélyt tudott befogadni. Ba­latonra néző, görögös stílu­sú homlokzatát hat jón osz­lop díszítette — Festetich herceg ajándéka —, az osz­lopok fölött felírás: „Haza- fiság a nemzetiségnek”. (Nemzetiség helyett ma nem­zetet mondunk.) Győr, Sopron, Zala, Vas és Veszprém megye már ko­rábban létrehozott jó erők­ből álló vándortársulatot „Dunántúli színjátszó társu­lat” névvel. Ennek vezetője Komlóssy Ferenc volt, fő­igazgatójává Kisfaludyt ne­vezték ki. Az első években ez a húsztagú társulat ját­szott Füreden. Tagjai közt találjuk Bananyi Pétert, Lendvay Mártont és későb­bi feleségét, Hivatal Anikót, Komlóssynét, Pergő Velesz- tint... A megnyitó előadásokon a Kisfaludy által írt prológot a színigazgató szavalta el, a 1981. június 20-a és szep­tember 27-e között ötödik alkalommal látható Buda­pesten a nemzetközi kisplasz­tikái kiállítás. A 10 évvel ezelőtt rendezett első ilyen bemutatóval hazánk is be­lépett a nemzetközi képző­művészeti életbe. Ezek a kiállítások rendszeres be­mutatkozási lehetőséget biz­tosítanak a szobrászat egyik legnagyobb hagyományú mű­fajának, a kisplasztikának. A kiállítás iránti nagy érdek­lődést bizonyítja, hogy ez alkalommal 30 ország 100 művészének 400 alkotását mutatják be a Műcsarnok termeiben. A budapesti nem­zetközi kisplasztikái kiállítás egyre inkább megfelel az in­duláskor megfogalmazott cél­kitűzéseknek. Az „Egyén és közösség” téma megtartása mellett — amely már az elő­ző kiállításnál is jól szolgál­ta a humánus értékele föl­mérését, az eltérő körülmé­nyek között dolgozó alkotók munkásságának összehason­lítását — az idén ajánlásként Bartók Béla születésének 100. évfordulója szerepelt. (Bányai József (Magyarország): Kompozíció. végén Kisfaludyra nézett, s a következőket mondta: „Él­jen, akire gondolok, de akit megneveznem nem szabad, mert megtiltotta.” A közön­ség nem törődött a tilalom­mal, és viharosan éljenezte kedves költőjét. A prológ után- Karl Töpfer németből átdolgozott vígjátékát adták elő „Magyar hölgy” címmel. Valószínűleg Kisfaludy sze­rénysége nem engedte meg, hogy a megnyitáskor vala­melyik színdarabja kerüljön színre. 1844-ben a zárt színház mellé egy nyitott, arénasze­rű színpadot építettek, és nagy forróságban itt tartot­ták az előadásokat. Zivata­rok idején gyakran megtör­tént, hogy a szabadban el­kezdett előadást a zárt szín­házban folytatták. Mind a fedett, mind a nyitott színház a hatvanas évek elejére annyira meg­rongálódott, hogy alkalmat­lanná vált előadások tartá­sára. Ezért 1861-ben egy új íedetlén színház készült, s a régit 1878-ban lebontották. • Balatonfüred nyári élete azóta tovább fejlődött, min­den évben a szakszervezeti beutaltak és nyaralók tízez­rei keresik fel, sok a beutalt a szívkórházba is. Egyre több a panasz, hogy kevés a kul­turális program. Különösen esős időben hiányzik ez na­gyon. önkéntelenül felvető­dik a kérdés: nem lehetne új színházat építeni, s ott nyáron állandó előadásokat tartani? Vértesy Miklós Vlagyimir VahramejeT (Szovjetunió): Gordonos. Andy Adamos (Ciprus): Figura kompozíció. A kiállításon változatos anyaggal, sokféle szobrászati irányzattal találkozhat a lá­togató. A nagy nevű szobrá­szok mellett néhány új név­vel, számunkra eddig isme­retlen formai törekvéssel is barátkozhatunk. A magyar szobrászatot pályázat útján öt művész képviseli, neveze­tesen: Bányai József, Far­kas Ádám, Lóránt Zsuzsa, Pajzs László és Szentirmai Zoltán. Takáts Gyula: Élő rétegtan Erdők, szőlők, mezők és lejjebb már kertek palaszín sora. A rét vékony s a láppal s náddal egymáson élő geológia. Élő rétegtan: nőve, fogyva, még talpon, mint tavasszal te. Készül az óriási számsor kezünk tapintó képlete. Szemem előtt az égeres alatt tőzegbe nőttek a halak. Kifogta a sötét iszap sarkam alatt és dong a mély idő. Zöld szittyó-szőrökkel kinő s rá éles pengékkel süt a nap. SOMOGYI NÉPLAP

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents