Somogyi Néplap, 1981. augusztus (37. évfolyam, 179-203. szám)
1981-08-16 / 192. szám
AZ IEIÜSÄG IFJUSAG*IRJÜSAG IFUUSAG#IFJUSÄG#IKJÜSÄG Mas emberek lettünk Három barátnő az idős emberekért Olga’ Irina, Mása helyett Jutka, Kata és Marika, s meg ’egy apró különbség, nem három nővér, „csak” három barátnő, akiket amolyan mentő angyalokként is emlegetnek az idős, beteg emberek szerte a Tab környéki szőlőhegyeken. — Rólunk akar írni? — csináltunk mi valami külö(Tóth Sva rajza) Város a meddőhányón Az ukrajnai Makejerka varos építészmérnöki főiskolájának diákjai tervet dolgoztak ki a szénbányák meddőhányóinak beépítésére. A jövendő építészek arra a következtetésre jutottak, hogy a közepes méretű meddőhányókon öt-hét ezer lakosú kényelmes mikroke- rület létesíthető. A régi hányok legyalult felületére, ahol a leülepedett kőzet rendkívül szilárd, többemeletes házak, a lejtőkön pedig teraszos házak építését javasolják. A szabadon maradt földterületeket pedig, talajfelűjítás után, fásítani lehet. KERESKEDELMI VÁLLALAT gyakorlott gépes gyorsírót keret» azonnali belepessel. Eddigi munkahely és munkakör megjelöléssel kérjük a jelentkezést a 85294. számra, a Lapkiadó Vállalathoz. (85294) nőset — fordul Jutka Kati felé, amikor két napi járóföldet magam mögött hagyva végre rájuk bukkanok özvegy Járnoki Józsefné baromfiólának közelében. Amióta egyáltalán tudják hogy mivel töltik szabad idejüket, sokan ügy tartják, érdemes. Így vélekednek a kaposvári szakmunkásképzőben. aztán a helyi tömegszervezetek képviselői is. — Mindhárman KISZ-ta- gok vagyunk — kerül elő Marika a kis ház mögül egy söprűvel. — Annyit hallottunk, vitatkoztunk már arról, hogy lehetne többet, jobbat tenni. Született már kismillió programtervezet, felhívás, csak a hétköznapok emberségéről, a mindennapok tetteiről esik kevés szó. Arról a bizonyos fogjuk meg és vigyük mozgalomról. — Honnan jött az ötlet, hogy pártfogásba vesznek idős, többnyire beteg, arra rászoruló embereket? Jutka, Horváthék idősebb lánya így beszél erről: — Csaknem tíz éven át gondoztuk beteg nagymamámat. Sokszor volt úgy, hogy a szüleim nem értek rá, dolgoztak, nekem kellett ellátnom helyettük. Betoppantak a barátnőim, hogy menjünk moziba, táncolni, diszkóba, én viszont széttártam a karomat, első a kötelesség... — Egyszer aztán szinte önkéntelenül elkezdtünk mi is tenni-venni, hogy gyorsabban menjen a munka — kapcsolódik a beszélgetésbe Rónai Kati. — Aztán később már rendszeresen segítettünk Jutkának. Mindegyikünknek megvolt a reszortja, így fél óra alatt rendbetettünk mindent. — Miért vállalták, miért nem a moziban vagy a diszkóban a fiúkkal beszélgetve várták meg barátnőjüket? — Most mondhatnék itt nagy szavakat — veszi át a szót Kottái Marika —, persze nem ez az igazság, azt hiszem eszünkbe sem jutott. Sajnos, a gondos ápolás ellenére a nagyi meghalt. Közben viszont mi megismertünk sok-sok idős rászoruló embert’ akin lehatne segíteni. Legalább addig, amíg tart a nyári szabadság, amíg itthon vagyunk. Közhelynek számít már, sokszor nem is kell egyéb, csak pár jó szó, egy kis eleség a baromfiaknak, egy levéllel elszaladni a postára, vagy kitakarítani a kis lakást. Nekünk ez nem kerül egy félóránál többe. Jutka azt mondja, más emberek lettünk ezen a nyáron. Pedig nem vállaltunk semmit. Sokat segítettünk otthon is, maradt időnk szórakozni járni, sőt még kirándulni is. — Volt-e valami érdeke? eset a két hónap alatt? — Egyszer Sári néninek eltörött a keze, s épp az unokákat várta hétvégére. Megkért bennünket, hogy há lennénk olyan aranyosak, és segítenénk elkészíteni az ünnepi ebédet. Mi persze boldogan vállaltuk, sőt némi túlzott önbizalomtól vezérelve felajánlottuk, hogy rétest is sütünk. Nem akarom részletezni csúfos ,.vereségünket”, lényeg az. hogy két órán belül a lámpáról is lógott a n.yúlós, ragacsos kuli- májsz, rétes persze nem lett belőle. Így aztán a sok unokával még másnap is vakartuk innen-onnan a rétes maradványait. K. Zs. Diplomata, közgazdász Moszkvából Amikor utoljára találkoztunk, még mindketten az egyetemi esztendők derekán jártak, s bár nyári szünet volt akkor is, a beszélgetés elsősorban mindig a tanulás, s az élet további lehetőségeihez tért vissza. Azóta befejezték tanulmányaikat. Vörös Anna immár egy éve dolgozik Kaposváron a Mezőgépnél kibernetikus közgazdászként, Lovró Csaba pedig szeptember* elsején „jelentkezik” munkára a Külügyminisztériumban. Talán már ebből is kitalálható, hogy Moszkvában voltak egyetemisták, ebben a csaknem nyolcmilliós metropolisban töltötték diákéveik egy részét. Az öt évre visszapillantva szeretnénk felidézni a sok kellemes percet, diákélmenyt, s egy kicsit előre tekintve munkába állásuk, beilleszkedésük gondjaival, örömeivel szintén foglalkozunk. — Ügy tudom meglehetősen visszaesett a külföldi továbbtanulásra jelentkező fiatalok száma mostanában. Minek tulajdonítható ez? — A kellő számú jelentkező adott. Sajnos, a jelöltek sok mindenben nem felelnek meg a követelményeknek — mondja Csaba. — A jó képességű, rátermett érettségizett fiatalok egy része szívesen választja a köny- nyebb utat, s nehezen vállalja az önálló, minden kapaszkodó nélkül való életet. Sokukat riasztja a távolság, az évente kétszeri találkozás a szülőkkel, meg főleg az, hogy nem ismerik kellőképp a nyelvet... — Kihasználhatja-e igazán a kint szerzett tudását egy pályakezdő friss diplomás? — kérdezem Annától. — Egy esztendeje dolgozom Kaposváron. Bizony, még ma is sokan furcsa csodabogárnak tartanak a vállalatnál. ahol rendszerszervezőként dolgozom egy kéttagú csoportban. Az igazság az, hogy nálunk a számítógéptechnikával való foglalkozás most kezd átmenni a köztudatba. Sokan nrár elismerik lét- jogosultságát, kellő ismeretek híján azonban nem tudnak, és főleg nem mernek megfelelőképp élni vele. A trösztnél jelenleg van folyamatban az egységes irányítási rendszer kialakítása. Ennek az előkészítésével foglalkozunk, meg sok olyan apró munkával, amelyben hasznosítani tudom a kint szerzett ismereteimet. Sokat fordítok, tolmácsolok. Igazán persze akkor tudom majd hasznosítani a tanultakat, ha beindul ez a rendszer, s már a továbblépésen kell tömi a fejünket. Lovró Csaba a nemzetközi kapcsolatok egyetemén végzett diplomataszakon. Nincs két hónapja, hogy megkapta a diplomáját. — Finn szakos voltam az egyetemen, s főleg a skandináv országok társadalmi gazdasági életével, kultúrájával, történelmével ismerkedtem meg. Az ősztől várhatóan a Külügyminisztériumban fogok dolgozni. Az utolsó évben három hónapot töltöttem a helsinki magyar követségen, megismerkedtem az ügyvitellel, s nagyon sok hasznos tapasztalatot szereztem. Ennek a további munkában bizonyára hasznát veszem. — Milyen élményt adott Moszkva? — kérdezem ismét Annát. — Bár már egy éve hazajöttem, mégis a mai napig sokszor gondolok Moszkvára, megmondom őszintén, a nagyváros után nagyon furcsa Kaposvár, kiváltképp, ha azt nézzük, hogy amikor visszajöttem, nem találtam már egyetlen régi ismerőst, barátot sem. A csoporttársaimmal egyMandel Róbert és a tekerőlant 3 könnyűgépkezelőt, 1 tmk-lakatost, 1 bádogost, 1 autóvillamossági szerelésben jártas gépkocsi szerelőt fölveszünk Kaposmérői Építőipari Szövetkezet, Kaposmerő, Rákóczi u. 78. ((85274) Egyszemélyes zenekarnak mondták, és mondják itt-ott még ma is a tekerölantot, ezt a kétségkívül furcsa hangszert, amelynek húrjait nem vonó zengeti, hanem dörzsko- rong csalja elő belőle a hangokat. A muzsikus, aki a két térdén nyugtatja ezt a túlhízlalt hegedűhöz hasonló alkalmatosságot, az egyik kezével a korong forgatókarját mozgatja, miközben a másikkal a húrokkal érintkező billentyűkön zongorázik; pontosan ugyanúgy, ahogy a pianínót meg annak idősebb testvérét működteti a pianista. Hogy ez a bizonyos tekerőlant honnan származik és hány ezer éves, azt egészen pontosan nem tudni, a szakemberek azonban azt vallják. hogy valahonnan a Közel-Keletről indult el világhódító útjára, amelynek során éppen itt, Európa közepén vált a legnépszerűbb kedvderítők egyikévé. Különösen két országban, francia földön és hazánkban akadt sok híve. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy az előbbi helyen feltett kincsként őrzik a számukra írott kottákat, valamint fesztiválokat rendeznek a világ minden tájáról összesereglö tekerőlantosok számára. Idehaza pedig még most is virágzik e lantipar. Mégpedig egy budapesti fiatalember, a televízióból is jól ismert Mandel Róbert jóvoltából, aki legalább olyan ügyes a fabrikálásban, mint abban, hogyan kell táncra bíztató ritmussal, kedvderítő dallamokkal megszólaltatni az ősi instrumentumot. Azt, hogy így, modern kori lantosként válik ismertté mind idehaza, mind számos országban, tulajdonképpen szobrász nagyapjának köszönheti, hisz’ tőle tanulta el a famegmunkálás érdekes és szép mesterségét, s vált így alkalmassá arra, hogy hangszerépítő legyen. S mivel már középiskolás korában is zenekari gitáros volt, így nem sok kellett ahhoz, hogy a maga készítette szerkezeteket — közöttük éppen a tekerőlantot — megszólaltassa. Ez utóbbit oly sikerrel művelte, hogy az 1977-es Ki mit tud?-on a képernyőre került, és ettől kezdve töretlenül ível felfelé a pályája. Az egyik zenekar után a másik jelentkezett érte — egyaránt játszott már a Camerata Hungaricában, a Bakfark Consortban, a Mák- virág-együttesben — és szintén egymást követtek az általa leginkább kedvelt szólóestek is. Különös tudományának híre határainkon túlra is eljutott. Egyebek között az NSZK-ba, ahol most igencsak megnőtt az érdeklődés a régi muzsika iránt. A Nyugatnémet Zenei Tanácstól háromhónapos meghívást kapott. Így bőven alkalma nyílt arra, hogy a hangszermúzeumokat és a kottagyűjteményeket bújja, no meg arra is, hogy a meghívások tucatjának eleget tegyen. — Most a világ legnagyobb és legismertebb tekerőlantfesztiváljára készülök — mondja Mandel Robert —, amelyet természetesen a francia földi St. Charterben rendeznek meg. és ahol a mintegy háromszáz meghívott közül csupán mi, nyolcán adhatunk önálló koncertet. Ez számomra igen nagy megtiszteltetés! Reméli, arra is alkalma lesz, hogy tovább tanulmányozza a fölbecsülhetetlen értékű, javarészt XVIII. századi francia kottákat s velük együtt a korabeli lanttípusokat. Minden más muzsikus szerszámnál jobban kedvelték az ő általa is használt kedves hangszert, mégpedig mind az ugrós, mind a körtáncokat annak a hangjára járták a párizsi királyi udvarban csakúgy, mint szerte vidéken. Chede- ville francia zeneszerző még Vivaldi-átiratokat is komponált tekerőlantra; így aztán el lehet képzelni, hogy milyen virtuózán tudták a billentyűket billegetni a barokk kor vidám kedvű hangos zai. A. L. ségbe kovácsolt benn Cinket az ottani élet. Nem volt ugyan egy szabad percünk sem, mégis most jövünk rá, hogy még mennyi mindent elszalasztottunk. Elsősorban az ország megismerésére, s a rengeteg kihasználatlanul hagyott művelődési lehetőségre gondolok. — A kint töltött, idő als** is folyamatosan KISZ-tagok maradtunk — veszi át ismét a szót Csaba —, s azt hiszem, tartalmas mozgalmi életet éltünk. Sokszor hajnalig vitatkoztunk, védtünk egy-egy álláspontot. Különösen érvényes ez a gazdaság: kérdésekre. Az én öttagú csoportomban például mindannyian más-más szocialista országból érkeztünk. Voltak, akik arra kértek, hogy for- dísak nekik a magyar újságokból, szinte állandó téma volt a .«agyar fiatalok élete, hiszen szerettük volna még jobban megismerni egymást. Sokat kirándultunk, eljutottunk Szibériától a Baltikumon át egészen a Kaukázusig. — Fájó volt a válás? — Volt olyan barátom, aki haza se akart jönni, annyira megszokta a nyüzsgő nagyváros életét. — Toeábbi tervek, elképzelések? — Szeretnék minél jobb szakemberré válni, továbbke- pezni magam, s az orosz, a finn mellé megtanulni angolul. — Anna? — Immár magyar egyetemen szeretném közgazdasági ismereteimet gyarapítani. Persze van lehetőség aspit- ranturára, s különböző továbbképzésekre is. Napi gondjaim megegyeznek nagyjából a többi pályakezdőével, ezek azonban olyanok, amelyekre idővel lehet megoldást találni, csak becsületesen kell dolgozni. K öntési Zsolt SOMOGYI NÉPLAP
