Somogyi Néplap, 1981. július (37. évfolyam, 152-178. szám)

1981-07-04 / 155. szám

Múzeumok, kiállítások a déli parton A 2S. utón Évadzáró ülés Bonyolult viszonyok közt — nőtt a nézőszám Huszonötödik évadát fe­jezte be tegnap a kaposvári Csiky Gergely Színház tár­sulata, Babarczy László igaz­gató ünnepi beszédében fog­lalkozott a szezon munkájá­val, gazdasági eredményei­vel és gondjaival, ismertet­te a társulattól megválók névsorát és beszélt a követ­kező évad feladatairól. Önkritikus beszámolójá­ban hangsúlyozta. hogy több olyan produkció szüle­tett, amely a társulatot a magyar színházi élet élvona­lában tartja, például A szenti vénén álom is. (Te­gyük hozzá: magasra érté­keljük A királyasszony lo­vagját, a Csikágót, Az eltört korsót, illetve a nagyszerű Triptichon-estet és a Varsói melódia stúdióelőadását!) A két gyermekelőadás közül bukásnak értékelte a Sir Gawain és a Zöld lovag be­mutatóját Elmondta, hogy egy-egy darab szériáján be­lül is akadtak nagyszerű előadások és gyengék; ez okozta, hogy megítélés te­kintetében olykor egészen eltérő vélemények alakultak ki ugyanarról a produkció­ról, A következő évben meg- küzdenek ezzel a jelenséggel, sőt Babarczy László a szín­házban szakmai képzőmű­helyt fog vezetni Pogány Judit pedig önképző be­szédtanfolyamokat tart majd Montagh Imre segítségévéi. Az igazgató megköszönte a távozók munkáját. Közöttük van Eperjes Károly, Nagy Anikó, ifj. Mttcsi Sándor és Stettner Ottó. Az újonnan szeraődtetetteket az évad­nyitó ülésen mutatják majd be — egy ismert név: Ascher Tamás rendező visszaszerző­dött a Nemzeti Színháztól! A következő évadban ügy­vezető igazgató is működik majd Vájná Pál személyé­ben. Babarczy László, a tár­sulat művészeti igazgatója ismertette a következő évad bemutatóinak tervét, ezekre más alkalommal visszaté­rünk. Most csak annyit, hogy az első három premier: Tur- genyev Egy hónap falun, Lehár Víg özvegy című mű­ve, illetve Gianni Rodari meséje a gyerekeknek. Dr. Balassa Tibor, a So­mogy megyei Tanács elnök- helyettese nagyra értékelte az igazgató beszámolóját. A társulat — mivel a zalaeger­szegi tájhely megszűnt — sok száz kilométert utazva, keményen dolgozott. A vég­rehajtó bizottság majdnem másfél millió forinttal „tol­dotta meg” a színházi költ­ségvetést. De a társulat is sokat tett azért, hogy a gaz­dasági , eredmények szépen alakultak; nőtt a nézőszám, s ez igen fontos, hiszen az igazi siker az. ami egyaránt elnyeri a szűkebb szakma, a kritika és a néző egyetérté­sét — A bonyolult viszo­nyok közt a színház felada­ta nemcsak a kritika, ha­nem ez útmutatás is — hangsúlyozta dr. Balassa Ti­bor, s megköszönve a tár­sulat munkáját, gratulált az eredményekhez. Komlós Ist­ván szakszervezeti titkár azoktól búcsúzott, akik aktí­vaként jeleskedtek: Bereg­szászi Olga, Kaskó Erzsébet, Pányoki László stb. íP*;( t. L. A balatcxnszemesi posta­múzeum május közepe óta várja a látogatókat, ám az iskolaszünet kezdetéig elég kevesen voltak kíváncsiak a rendkívül érdekes kiállítás­ra. A gyerekek viszont min­den évben visszatérő látoga­tói a múzeumnak (Szemesen, mint ismeretes, sok a gyer­meküdülő), ahol a hírközlés kezdeteitől — a tűzjelektől — napjaink legmodernebb postaműszaikii berendezéseiig számos érdekes tárgyat, do­kumentumot láthatnak. A postamúzeum udvarán rend­szeresen tartanak koncerte­ket kamaraegyüttesek közre­működésével. Az idén nyá­rom négy hangversenyt ren­deztek. a Tátray-vonósné- gyes, aiz Ars Renata együt­tes, az esztergomi gitárfesz- tivál vendégei és a kaposvá­ri Barokk trió közreműködé­sével. Siófok múzeumát, a Beszé­des Józsefnél (Széchenyi mérnökéről) elnevezett víz- gazdálkodástörténeti gyűj­teményt főleg nyáron látó-' gaitják — az esős, borús na­pokon, mikor a fürdőzéstől óvakodik a nyaraló. Május­ban 2500-an, júniusban csak­nem 4000-en nézték meg a kiállítást Ide is szívesen jönnek gyerekek és felnőt­tek : hazaiak és külföldiek egyaránt. Egyre többen látogatják a balatonszentgyörgyi Csillag­várat, a végvári katonák éle­tét idéző kiállítást, s jó idő­ben élvezik a gyönyörű kör­nyezetet is. A megromlott állapotú szentgyörgyi Tal­pas-ház íelújitási tervét már készítik az Országos Műem­léki Felügyelőség szakembe­rei. Remélhetőleg jövőre is­mét megnyitják a hazai és a külföldi vendégek által egyaránt kedvelt táj házat. A magyar film útkeresése Van-e magyar mozi? Vagy a filmszínházba — Heltai Jenő tündéri csináknányü telitalálatával — a moziba — csak azért járunk, hogy megnézzük a nagyvilág film. jelt? A riasztó statisztika, a magyar film látogatottságá­nak — vagy ahogy a szak­emberek mondják: „nézettsé­gének” — csökkenése a het­venes években erre utalt. Mozi és néző nem szakadt el egymástól, pedig a mo­zik állapota nem kielégítő, kevés az új kellemes mozi- épiilet a televíziózás most már állandó tényező, és még­is: ,jó filmnél mindig telt ház van. Tehát az a sajátos emberfajta — mi, mind­nyájan, akik pénzt adunk ki mozijegyért és fölkelünk a televízió előtti karosszék­ből — nem hagyta el a filmszínház lepedőjét, még akkor sem, ha hézőtársai- nak — érett és éretlen su- hancoknak — idétlen, köz­bekiáltó- -röhögő terrorja zavarja is néha... Meg­szoktuk a mozit. Ha van miért, ha érdemes, ha szó­rakozni akarunk, oda me­gyünk. Ezt bizonyítják a statisztikák. A számok „ősidő" — majdnem kilencven év, a jár tékfilmgyártás magyarorszá­gi kezdete óta — igazoltan mutatják, hogy engem, a ha­zai nézőt mindig jobban iz­gatott a magyar gyártású, magyar színész játszotta ha­zai történet, mint bármi más. És ez megváltozott vol­na? Természetesen nem! De azért ijesztő csökkenés következett be; a magyar filmgyártók — s elsősorban a rendezők — mintha be akarták volna bizonyítani, hogy el tudják riasztani sa­ját közönségüket... Az ol­vasó tudja, hogy ez lehe­tetlen. E sorok írója szándé­kosan togalmaz ilyen általá­nos, egyszerűsítő végleges- séggeL Olyan művész nyíl­va* meg nem született, aki ne arra vágyott volna, hogy alkotása mimé! nagyobb ha­tást érjen el; hogy műve minél több emberhez jusson eL s amit létrehozott azt, minél többen ismerjék, elis­merjek. Akkor hát mi történt? Va­lószínűleg semmi más, mint az, hogy a magyar filmmű­vészetet is elérte valami „új hullám”. Nem a filmtu- domány periodizációja értel­mében, hanem egyszerűen a „valami más”, az „újakra készülés”, a „mi korunk valóságát új módszerekkel” megmutatni szempontból. Az új társadalmi jelensége­ket új formanyelven megal­kotni — értelemben. Ehhez felnőtt egy új filmgyártó nemzedék. Rendezők, opera­tőrök, színészek, akik a hat­vanas években még gyere­kek voltak, s akiknek már nem a szórakoztatás a cél­juk, nem is érdekesen, iz­galmasan akarják fölmutat­ni az elmúlt korokat (s ne­kik elmúlt korszak a háború utáni is). Egyetlen dolog érdekelte és érdekli őket: hitelesen beszélni közös dol­gainkról. „A hitelesség kihívása” lett művészetünk esztétikai iránytűje. Dokumentarista és nem dokumentarista esz­közökkel egyaránt a mai magyar valóság, a társada­lom kérdéseit akarják meg­fogalmazni. Sokszor ügyetle­nül, sokszor unalmasan, sokszor a'filmművészet eddig létrehozott forinanyelvének ismerete nélkül vagy épp a klasszikus filmcsinálási, kép­dramaturgiai módszer eluta­sításával. Természetes hát, hogy mi, nézők idegenkedve nézzük őket. Természetes, hogy a kritika elutasította őket. Joggal, mert termékeik — hiaba kaptak újszerűségért fesztiváldíjakat — nem vol­tak mesterségük kiváló alko­tásai. Nem tudtak megértet­ni magukat, és sokszor mintha nem is akarták vol­na. A néző, aki szórakozás­ra vágyott— vígjátékra, ki- kapcsolódásra — persze fel­hördült Napjainkban mindez ol­dódik már; rendezőink egy­re jobban érzik, hogy mag­vas mondaímvalójuikat el kell — minden körülmények, előzmények után is, el kell — juttatni a nézőhöz. Mert másképp elvesz, amit mon­dani akar, mert másképpen nincs értelme annak, amit csinál. S ennek ellentéte­lképpen mintha felnőtt volna az a közönség is, amely örül annak, hogy a magyar film szellemi izgalmat teremt ma­ga körül (ha eszközei még idegenek is néha) örül an­nak, hogy alkotásaiknak tár­sadalmi erőtere van (ha nem is mindig ért egyet a kérdésföltevéssel); egyszóval már nem általánosít, nem szidja válogatás nélkül azt a filmtermést, amely az övé. Mindenekelőtt az övé! Az ő problémáiról, hazai talajon szól, és ő is tartja el. Szűnőben van az a divat is, amely elutasította gon­dolkodás és sokszor ismeret nélkül az új, a most je­lentkező magyar filmet. Sze­rencsére új filmjeink „kö- zönségnyelvűbbek”, mint a korábbiak. És jobbak is! A film és a tv-művészek szö­vetségének nemrég tartott közgyűlésén fölvetődött a mindkét oldalú felelősség. S alkotóink, műveik és a né­zők kapcsolatát érezték leg- problematikusabbnak. A nagy hagyományú magyar filmgyártás mindig valóságos — számbeli — teljesítmé­nyein túl művészi értékei­vel tudott, jelen lenni a vi­lágban, s ezekkel az igazi értékeinek megtartásával kell megnyernie legfonto­sabb csatáját is: saját kö­zönségének osztatlan szerele­A leilei gyűjtő Mángorló, favilla, bölcső vérre!. A' hadifogság Ideje alatt is festhettem, sportol­hattam. Olyan típusú ember vagyok, aki szívesen meg­hallgat másokat, és igyek­szik őket vigasztalni, akár csak derűvel, együttérzéssel is. Pedig voltaképpen melan­kolikus típus vagyok. .1 Mégis: a derűmről ismernek, még most is. A „még most is” megfo­galmazásban fájdalmas fin­tor van: három hónapja ér­szűkület miatt elvesztette egyik lábát. 0, aki diákko­rában gyalog kétszer körül­járta a Balatont, később „meggazdagodva” rossz bi­ciklin is. Aztán Európát, majd a világot... — Az Artexnél álltam al­kalmazásban: Nyugatra fes­tettünk képeket. Mit mond­jak? Bizony, ott szeretik a giccseset is ... Viszont a de­vizaszámlámon, gyűltek a kisebb-nagyobb összegek. Thaiföld, Burma, Japán, az — Már megint egy régi­ségkereskedő ? — Nem kérem. Nem ke­reskedem a múlt tárgyi em­lékeivel. Azt szeretném, ha gyönyörködnének bennük az emberek. Nincs nagyobb bol­dogság, mintha apa és fia áll meg a portál előtt, és az apa magyarázni kezdi a szerszámok „értelmét”,.. Bogiárlelle, Kossuth utca 42. Hosszú húz, a pince ne­kinyújtózott púpos dombja végében — utcafromtom — nagy vitrin: olyan mint egy üzletportál. Tele a parasz­ti múlt eszközeivel, kismes­terségek szerszámaival, ge­lencsérmunkákkal . J árom, juhászkampó, tiloló, mán­gorló, vonyigó, házilag ké­szített interziamasina, lóva­karó, cifrabot... A pince tetején. Esterházy-stílusban mestereit lovas szánkó — az irmapusztai gazdatiszté volt —, lovas kocsi, borona, fa­eke. Hátul az udvarban Fond és Hofher traktor, lovas tűzoltók öcsi, régi esztergapad, százéves szövő­szék. De még a hosszú, hű­vös pince is tele „kinccsel”: lószerszámok, ácsszekercék, klaviatúra Karádról — Gár­donyi és Kodály még hasz­nálta —, vasalók különböző időkből, a gazdaasszony konyhai kézközeli eszközei, zárdái kisharang stb. „Komló, árpa — ég áldá­sa”, figyelmeztet a Dreher- sörgyár egykori cégtáblája. A másik szerint: „Sörben a barátság!” Ezzel oltja az ábrán a tűzoltók védszent- je a lángokat... A tár­gyakból, régi világot idéző eszközökből akár boglárlellei helyiismereti múzeumra is futná! — Ügy tudom, a gazda a fővárosban élt? Miért, hogy a falu, a paraszti életforma emlékeit gyűjtötte maga kö­ré? A Imády István ezt vála­szolja kérdésünkre: — Gyerekkoromban a nya­rakat itt töltöttem Somogy­bán: Kötésén, Karádon, Lei­lén. Nekem valóságos bol­dogság volt, ha beállhattam a barázdába és szánthattam: mezítláb a porhanyóé, fe­lejthetetlen illatú földben ... Azóta élt bennem a vágy, de csak négy éve, mióta itt lakom, vagyok gyűjtő. Négy éve költözött ebbe a házba. Az emberek vonzot­ták. Ügy fogalmaz, hogy „trópusi forróságként" érez­te a feléje áramló rokon- szenvet. Ezt igyekszik viszo­nozni ezzel a házi „kiállí­tással” is. Valóban: kétszer jártam nála, s mind a két­szer emberek tucatjai áll­tak meg és váltottak vele baráti szót. Kedvelik Lellén. — Képzőművészeti főisko­lán tanultam Rudnaynál, de a háború „befejezettnek nyilvánította” tanulmányai­mat Szerencsére puskát nem kellett fognom, de ecsettel bejártam azokat a vidéke­ket amelyeket mások fegy­Egyesült Államok: nagy uta­zásba fektettem a valutát így kárpótolta magát a fiatalkori éhezésekért, ami­kor négyein bérelték Med- nyánszky volt műtermét és „pattogatott kukoricán” él­tek. Mesél a Nagy Ötről — eb­ből idézünk: — San Franciscóban rosz­szul kezdődött; ahogy le­szálltunk a repülőgépről, rendőrök fogtak körül. Jobb­ra terelték a fehéreket bal­ra a színeseket. Már ez sem tetszett. Faggatni kezdtek: honnan jöttem, mi céllal. Aztán a művészetialap-iga- zolványomon akadt meg a szemük: „Vörös vagyok-e?” Mondtam, hogy párttag nem, de feltétlenül egyetértek av­val, ami Magyarországon van. Addig faggattak, amíg lekéstem a csatlakozást A másik rossz emlékem a sa­ját korosztályomhoz fűző­dik, az amerikás magyarok­hoz. Nekik valahogy meg­állt az idő; akik nem jár­tak itthon, el sem hitték a szavaimat az óriási változás­ról. így aztán majdnem ügy jártam, mint Végii Antal, aki mint útikönyvében írja: egy hasonló mentalitású, volt harafdtáirsát ilyen okok miatt hagyott ott éjinek év­adján. Néhány rossz emlék elle­nére gazdagodott Almády István a külföldi utakon. Mert az ecsetet és palettát az utazásra is magával vit­te. Most a leilei utcák fest­ményei mellett ezek is ott függnek szobája falán. Gyűj­ti az emlékeket — de nem a múltnak, hanem a jelennek és a jövőnek ei. Egész csoport érkezik. Va­lamelyik teliéi üdülő saerrv- fütee és ügy szene tó kuKu- rosnője rendszeresen elhoz­za ide az üdülővendégeket- A múlt emlékeit gyűjtő festő arca iolienyitk. Lenke Lámáé SOMOGYI NÉPLAP A szúnyog és a bivaly A bivaly a fo­lyóhoz indult, hogy csillapítsa szomjúságát. Hir­telen a nyakára szállt egy szú­nyog. A bivaly azonban ezt egy­általán nem érez­te meg. Beleme­rült a vízbe. Ekkor megszó­lalt a szúnyog: — Ha úgy ős­zed, hogy nehéz vagyok neked, el­repülök, nehogy a vízbe fulladj. — Egyáltalán nem vagy nehéz! Ha nem szólsz, észre sem vettelek volna — válaszol­ta a bivaly, és el­feküdt a vízben. A szúnyog egy időre elrepült, majd ismét visza- szatért. és rászállt a bivalyra, amely most kiment a partra egy kicsit Legelni. — Ha az előbb nem repültem volna el — foly­tatta a szúnyog a beszélgetést —, akkor te biztosan belefulladtál vol­na a vízbe. — Te igazán olyan súlyos vagy? — csodálkozott a bivaly. — Persze! Te talán nem is vet­ted észre, de már éppen fuldokolni kezdtél, amikor én a nyaltadon ül­tem. És ez azért volt, mert én ne­hezebb vagyok, mint te! A bivaly nem hitte el, amit a szúnyog mondott. — Gyere, merjük meg magunkat! — javasolta a szúnyognak. Találtak egy mérleget és meg­mérték magukat. Először a szúnyog, ezután a bivaly. Kiderült, hogy a bivaly sokkal könnyebb, mint a szúnyog. Persze az is igaz, hogy azok, akik a mérleget kezelték, a szú­nyog ismerősei voltak. A bivaly elgon­dolkodott. — Tu­dod mát — mond­ta végül a szú­nyognak —, men­jünk ki a szántó­földre. Te is be­fogod magad egy eke elé, en is, és szántani kezdünk. Meglátjuk, ki tud többet szántani. Így mérjük össze az erőnket! — Mit nem gon­dolsz! — tiltako­zott a szúnyog. — A szúnyognak nem azért vannak ismerősei, hogy szántson, hanem azért, hogy többet nyomjon, mint a bivaly! Hnente Faléc*

Next

/
Thumbnails
Contents