Somogyi Néplap, 1981. július (37. évfolyam, 152-178. szám)

1981-07-26 / 174. szám

0 „Korán kelő ember" mondhatták Tolna Kettes! ről ismerősei, hiszeaj;inár őt órakor as ut­cán csúszkált, hattól pedig a Rozmaring presszóban üldö­gélt, 6 hörpintette fel az első kávét, amelyik kicsöpögött a gépből (a pincérlányok pá­linkát ittak a munkanap kez­detén). • Igen ám, de az ismerősök nem tudhatták, hogy Kettesi korai fölkelése más, mint a vekkert használó gyári mun­kásé vagy a gerlebúgásra éb­redő parasztemberé: ő nem hosszú, egészséges álom után kezdi meg a napot, nem is­meri a fokozatos ébredés örö­mét, hanem rémálmok köze­péből .ugrik az ébrenlétbe, idegesen, tetrekészen, kelle­metlen gondolatoktól űzve (amelyek között előkelő he­lyet foglalnak el az emlékek, a számtalan vesztett csata, amelyet Kettesi vívott az el­múlt harmincöt év során). Nem csoda tehát, ha kipat­tan az ágyból, sietve megmo­sakszik, s máris leereszkedik az utcára, hogy a siető, cél­tudatos emberek látványa és a kukáskocsik dübörgése ki­verje fejéből a gonosz gondo­latokat. S néha a Duna felé veszi az útját, mert a folyó fensége meggyőzi arról, hogy gondjai kicsinyesek, léte el­enyésző jelentőségű, útja bi­zonytalan, mipt azoké a kor­hadt fadaraboké, amelyeket a Duna sodor egyik hídtól a másikig. ... Hajnali törzshelye volt a Rozmaring presszó. A kö­zönségét a legkülönfélébb fi­gurák alkották: voltak ott gyűrött arcú linkek, akik sö­rökkel öblítették le az éjsza­ka folyamán elkövetett disz- nóságaikat; reszkető kezű al­koholisták, akik képtelenek megbortoválkozni, míg le nem hajtották a deci tö­ményét: vidám kurvák, akik mindig hajnalban a legnyu- godtabbak, hiszen vége a „műszaknak”; magányos öreg­emberek, akiket halott fele­ségük zavart fel a korai órákban; aljas nepperek,akik alig várják, hogy újra el­kezdhessék az üzletelést, a gyűrűk csillogva táncolnak köv-é^., ujjaikon; a közöttük üldögél Kettesi, aki nem nep­per, nem kurva, de még csak nerfi rtta'Xis, hanem: ÍRÓ, az a sikertelen fajta, aki egyet­len olvasó imáiban sem sze­repel, könyvei kinyomtatását egyik évről a másikra ha­lasztják a kiadók, hiszen van jobb, érdekesebb, kereset­tebb... Talán csak a redak- ciós lapok szerkesztői kedve­lik Kettesit, mert az ő tár­cáival ki lehet tölteni az új­ság üresen maradó hasábjait. | a I Egy nyári reggelen I Xb I Kettesit szokott ál­i ‘ lapotában találta a felkelő nap: komoran ült a Rozmaringban, előtte kávé és fél rum, kezéoen lassan fo­gyó cigaretta, térdén újság, erőlködve olvassa a nagyvi­lág híreit. Körülötte a zsi­bongó presszóközönség, amely nem vesz tudomást róla, mint ahogy Kettesi sem érdeklődik irántuk. A kávéfőzőnő lendü­letesen rangatja a gép kar­ját, a füst a pálinkák illatá­val ölelkezik, a függönyt meg-meglibbenti az utcáról érkező kíváncsi huzat. Kettesi lapozott az újság­ban, a hirdetéseket kezdte olvasgatni. (Mégiscsak meg­nyugtatóbb dolog eladó ku- tyakölykökről értesülni, mint a politika eseményein rémül­dözni.) Hirtelen felcsillant a sze­me. Közelebb hajolt az új­sághoz, még egyszer elolvas­ta a hirdetést. „Ház, kert el­adó. Mindenhez közel!” S utána a cím: B. község, Kos­suth utca 4. — Ez igen — suttogta Ket­tesi. — Mindenhez közel... Ez kellene nekem ... Hiszen ő ezt jól tudta, min­dentől távol van ezen a nyá­ri reggelen, mindentől tá­vol .,. Távol a sikertől. Igaz, sű­rűn jelennek meg a tárcács- kái, de hol maradnak a ter­jedelmes regények, a dús, ki­dolgozott elbeszélések, ame­lyekben az Élet sistereg a maga veszedelmes érdekessé­gével; hol maradnak az olva­sók rajongó levelei, a pálya­George Bemard Shaw mestersége George Ber­nard Shaw, a vi­lágirodalom egyik legnagyobb szati­rikusa, alig 30 esztendeje halt meg, pedig már 125 éve született. Sokáig élt, s nagy időket élt át; szemtanúja volt a kapitalizmus, az imperializmus fénykorának, meg­érhette a Szovjet­unió, sőt a szo­cialista világ- rendszer születé­sét. De nemcsak szemtanú volt: te­vékeny kortárs is- 1851. július 26- án született Íror­szág fővárosában, George Bernard Shaw arckép« társak kézsaorftása, a fcj&dőfc könyörgése, a díjak sora*.. Hol késik az a csodálatos reggel, amikor Kettesi, a nagy író, felébred hirhedett ágyában, becsöngeti a villa másik végében tevékenykedő házvezetőnőt, tojást és son­kát rendel reggelire, s mel­léje rengeteg török kávét; utána frissítő fürdőt vesz, felölti „dolgozóköpenyét”, hatalmas szivarra gyújt, majd letelepszik a faragott íróasz­tal mellé, amelyen a trilógia utolsó oldalai könyörögnek a folytatásért... A pénztől is távol van Ket­tesi. Kevéske bankbetétjét nagyapjától örökölte; írói jö­vedelme éppen csak arra elég, hogy megéljen belőle. Pedig milyen jó lenne, ha mindennap pénzt hozna a postás, ismételten megjelent regények honoráriumát vagy a világ túlsó végén előadott színdarabok tiszteletdíját, amelyet a Szerzői Jogvédő kémei hajtottak fel Kettesi számára; ösztönpénzeket, amelyeket a legöregebb ma­gyar írók szavaztak meg K. támogatására; a képeslapok utalványait, melyeket annak Révész Napsugár rajza. fe jében küldtek, hogy Retteni fotós nyilatkozatot adott ne­kik önmagáról; olvasók ado­mányait, akik azt hiszik, hogy Kettesi nyomorog, mint a múlt századi költők, sőt ta­lán tüdőbeteg is, mint Re­viczky Gy... Távol van Kettesi az egész­ségtől is. Rozzant idegrend­szere már több alkalommal tette az orvosok prédájává. Esténként szívnyomás köze­pette alszik el, reggelente gyomorfájdalomra ébred. Kö­högése sohasem diadalittas, mint a betegségbe menekült embereké, hanem szánalma­san vékony, száraz, hosszan tartó. Néha mindep ok nél­kül felfordul a gyomra, és okádni kezd az utcán, s ilyen­kor azt várja, hogy valami vastag nyakú csibész odasó- tál hozzá és belerúg, hiszen gyenge és kiszolglátatott... Távol van Kettesi a fele­ségétől is. Edit asszony ha­mar megelégelte az unalmas életet, amelyet Kettesi olda­lán élt, hiszen K. riadt volt és gátlásos, nem szerette a társaságot, utálta a színhá­zat, nem tartott vidám bará­tokat, akikkel meg lehetett volna őt csalni, korán feküdt, korán ébredt, keveset evett, és soha nem dicsérte meg a felesége főztjét, sőt még egy rendes frászt sem tudott ad­ni, amely nélkül pedig nem férfi a férfi,.. Edit elhagy­ta Kettesit, és egy belvárosi link élettársa lett, bizonyos Zebra Zsolté, aki csempészés­sel és pornófotók gyűjtésével töltötte napjait, a melle sző­rös volt, a fogsora sűrűfehér, hetente kétszer leitta magát, és nem aludt otthon. Távol van Kettesi a szülei­től is. Még él a két öreg, csendes falusi házban, egy­mást kerülgetve, alig beszél­ve. A szobában a fiuk képe áll, Kettesié, akit évtizede nem láttak. Tudják róla, hogy író lett, hiszen a szom­szédban lakó tanító gyakran mutogatja cikkeit a Megyei Festen Ä, mert a karácsonyt képeslapokat onnan hozza a posta. Tudják róla, hogy har­mincéves elmúlt, és már so­ha többet nem fog gatyásán henteregni az udvar füvén. És tudják róla, hogy már csak a temetésük napján ér­kezik újra a poros alföldi fa­luba. — Fizetek! — sü- völtötte Kettesi, in­tegetni kezdett a pincérlany felé. — Nyugalom, Kettesi úr, jövök — lépett oda sértetten Marika felszolgáló, és elő­kapta kötényéből a bőrtárcát. — Mi olyan sürgős? — Utazom, Marika. — ra­gyogott Kettesi. — Veszek egy házat, amely mindenhez közel van. Érti? — Nem — mondta Marika. — Huszonöt nyolcvanat ké­rek. Kettesi kivágtatott az utcá­ra, hazafelé sietett a reggeli napsütésben. Ifjú volt és bi­zakodó. Még néhány perc, és életre rugdalja öreg Skoda gépkocsiját, elindul B. felé, már fényes délelőtt lesz, ami­kor rátalál a házra, a házra, amely mindenhez közel van, a szomszédos templomban la­kik a siker, díszes oltárán ál­lanak Kettesi könyvei, olva­sók és kritikusok járulnak imádásukra, szerkesztők áll­nak sorba a kapunál, hogy akár csak egy lapot kaphas­sanak K. készülő kéziratai­ból, kékharisnyák ostromol­ják a kerítést, mert úgy tud­ják, odabent megszerezhető néhány kiszuperált haszná­lati tárgy, melyeket Kettesi ujja érintett valamikor ... Odébb (de még mindig kö­zel K. házához) áll majd a posta, amelyik kizárólag Ket­tesi pénzügyeivel foglalkozik, átveszi a világ öt sarkából érkezett utalványokat, ban- kókötegeket, pénzeszsákokat, valamint az ajándékokat, amelyeket államfők küldenek a nagy írónak, Afrikából aranykarikák érkeznek, Ázsiából porceláncsészék, Amerikából rágógumi és USD, Ausztráliából kenguru­pár, Itáliából Sophia Loren, Angliából a királynő haris­nyája, Svájcból tehénszarv, Norvégiából kaviár, Bulgá­riából rózsaolaj, Indiából ‘kobrák, az Antarktiszról dí­szes rozmárfog... A posta hátsó helyisége: takarékpénz­tár, amely rögvest be is fek­teti Kettes! millióit, kamatos kamatteli uzsorakamatra ád kölcsönt fiatal íróknak. Kettesi házával szemben (de nagyon közel hozzá!) áll a Közért, amely az egészség otthona; itt piroslik az új szív, amelyik hamarosan Ket­tesié lesz: az erek, amelyek koszorúzzák, az ifjak és haj­lékonyak, nyoma sincs rajtuk a meszesedésnek, a sikerte­len élet okozta szűkületek­nek, a lelkiismerétfurdalás fakasztotta bevérzéseknek ... Itt található Kettesi jövőbeni idegrendszere, amely érintet­len és tettrekész, hiszen tánc- dgtanek&»4& _ eá sportolók agyának mintájára készült; itt lélegzik az új tüdő, amely­ben egyáltalán nincs kátrány, a mozgása egyenletes és bő­séges; itt várakozik az új gyomor, amely a vasat is el­emészti, a nyálkahártyája dús, mint az őserdő, s min­den jó étkezés emlékét gon­dosan megőrzi... Közvetlen Kettesi háza megett (de nagyon közel hoz­zá!) lakik Edit, a szerelmes asszony, aki reggeltpl-regge- lig várja, hogy férje meglá­togassa a mozi épületében, s amikor Kettesi végre megér­kezik, illatos fürdőt készít neki, meggyúrja a hátát, ha­talmas vacsorát tálal elébe, és ölébe ejtett kézzel gyö­nyörködik Kettesi zabálásá- ban, aztán a frissen húzott, filmbeli ágyneműre hanyat­lik, és kinyílva várja nagy természetű férjét... És egy szót sem szól, amikor Kettesi eltávozik, hogy egyedül ma­radjon az éjszakai órákban. Az utca végén emelkedik a vasútállomás (még ez is kö­zel van Kettesihez!), a sárga épületet két öregember bir­tokolja, Kettesi apja és any­ja; a vasúti szolgálatot már a fiatalok látják el, az öregek­nek csak az dolguk, hogy az emeleti ablakban ülve a vo­natokat számolják, és az al- konyatot várják, amikor ajándékokkal megrakodva ér­kezik látogatásukra a fiuk, Kettesi... j — Mindenhez közel — sut­togta Kettesi, és indított. i Az 5-ös műúton, B.-től alig néhány kilométernyire, Ket­tesi kocsija megcsúszott, a Skoda felborult, bukfencezve vágódott az út menti árok­ba ... Kettesi hörögve mászott ki a kocsiból. A volán össze­nyomta a mellkasát. Vért köpött, törött bordája át­szúrta a zakóját. Visszafelé botorkált az ütőn, az olajfoltig. — Atkozott... Atkozott. I. — lihegte. ■ Előkotorta az öngyújtóját, a folt széléhez tartotta. — Te átkozott feketeség ... Miért nem hagytad, hogy mindenhez közel kerüljek?... Fellobbant az apró, kékes láng, de rögtön kialudt. — Győztél — zihálta Ket­tesi, vér tolult a szájába. Megfordult, tántorogva el­indult B. felé. összesett. Érezte, hogy a forró beton lassan kihűl a tenyere alatt. Arra gondolt, hogy hamarosan mindentől távol lesz, de ezúttal vég­képp, örökre, visszavonha­tatlanul. Dublinban, el­szegényedett angol protes­táns nemesi család gyerme­keként. valójában egy kis­polgári világ sarjaként. 15 éves korában abba kellett hagynia iskoláit, ettől kezd­ve pénzbeszedőként, kishi- vatalnokként dolgozott. 20 éves korában Londonba köl­tözött. alkalmi munkákat végzett, s készült az iroda­lomra. Regényekkel kezdte, kritikusként folytatta- Ekkor dolgozta ki magában saját színpadi nézeteit, egyáltalán világnézetét, s csak később, meglepően későn, 36 éves korában jelentkezett első szálművével. Már a Tannter John há­zasságában (Szerelmi házas­ság) legalapvetőbb tárgya, a burzsoázia kritikája foglal­koztatta, a polgári képmu­tatás, a burzsoázia csődje. Megtalálta a tehetségének megfelelő formát, s ettől kezdve ontotta színműveit. Színműgyáros volt? Ellenke­zőleg. Számára semmi sem volt komolyabb, mint a színpad- Talán csak egyet­len: a világ megváltoztatá­sának igénye. 1884-ben egy híres-neve­zetes társaság tagja lett, ké­sőbb egyik vezetője, a Fá- biánus Társaságé, amely Angliában igen fontos szere­pet töltött be a kommunista párt megalakulásáig. A fá- biánusok ugyanis szocialis­táknak vallották magukat, Marxot tanulmányozták, de polgári reformista elveket vallottak. Shaw a fábiánus nézeteket terjesztette szín- műveiben, persze hozzátéve, hogy egy szépíró mindig ele­ven jellemeket alkot, s az életteli művészet sohasem száraz elvi kinyilatkoztatás, a mű a szerző akarata elle­nére is meghaladhatja író­jának nézeteit. Már Balzac- kal is ez történt- Nagy szatirikusunk pedig valóban vérbő, két lábbal e világban élő ember volt. Többször megtörtént, hogy darabja előszavában kifej­tette ellentmondásos elmé­letét, a műben pedig ellent­mondás. nélkül életre kelt egy másik, igazabb világ. A Tanner John házassága, a Warrenné mestersége, a Barbara őrnagy, a Caesar és Kleopatra, az Ember és felsőbbrendű ember, az első világháború előtti alkotókor­szak mind-mind igazolja. Tíz esztendő sem kellett hozzá, s George Bemard Shaw a század elején — igaz, már 50 évesen — a kor első számú drámaírója, akit Európa-szerte játszanak. Ma­gyarországon először a ke­vésbé ismert Hősöket mu­tatták be 1904-ben, két év­vel Ady Endre Űj versei előtt- S hogy a gondolatsort folytassuk: több bemutató után a Tanácsköztársaság első heteiben, 19l1). április 8-án a Warrenné mestersé­gét újították fel Budapes­ten. Shaw bizonyára nem tudta, de elégtétellel töltöt­te volna el. A Warrenné mesterségét ugyanis az an­gol lordkancellár cenzúrája annak idején betiltotta, s csak hét esztendő múltán kerülhetett színre Angliá­ban, mert „erkölcstelen és egyébként is alkalmatlan a színpadra”. Nem csoda Shaw, mint Hegedűs Géza írja: „a szocialista szemével és társadalmi mércéjével méri azt a polgárságot, amelynek hazugságait, mo­rális csődjét és megoldhatat­lan problémáit Ibsen még belülről marasztalja el.” Shaw szembefordult az el- első világháborúval, a cáriz­mus megdöntését, a Szovjet­unió új társadalmát rokon- szenvvel kísérte, 1931-ben meg is látogatta, Sztálinnal is találkozott. Át kellett él­nie még egy világháborút, józan ésszel, matuzsálemi korban, de teljesen ép elmé­vel. 1950-ben. a hidegháború kellős közepén hunyt el 94 éves korában- , Életének első fele a 19.. a második a 20. században te­lik el, az emberiség talán legnagyobb változásainak idején. A 19. századhoz kö­tődött, a francia felvilágo­sodás eszmei utódja, a drá­mában Ibsen és Gorkij közt a híd, aki a polgárságból végképp kiábrándult, s minden rokonszenve a jö­vendő újé- De szava legin­kább a múltra van. S mert annyira kiábrándult, végle­tekig gúnyoros, szarkaszti­kus. Nevetve búcsúzott a múlttól (Moliere után talán a legnagyobb komédiaíró), nevetve, azaz halálosan ko­molyan vette a jövőt. S ez volt George Bemard Shaw igazi mestersége. Gy. L. Herceg Árpád Szerelem, kenyér Egész éjjel égett a villany, szólt s rádió. Sír a gyerek; halálán van a nagymama, találgatták a taxisofőrök, mert titokzatos lentről sárga fény, titokzatos, mint egy zugpálinkafőzds. Reggelig szólt a rádió, szakadékot vont szemem köré a béke, szakadékot szívemre a város álma, hiába simultak lányok szemhéjam mögé, mint lapulevélhez eltévedt kiskutya. , De látod! lehetett ma is vonatfüttyös, lehetett madárcsicsergéses Szervác napján a reggel: megint megiratlan maradt az a száz költemény, melyben nincs bor, nincs cigaretta, csak szerelem van, kenyér. Tandori Dezső Elegendő-e csak...? Elegendő-e csak „visszagondolnom” (így mondjuk ezt), és máris ott megyek valami töltés mentén, benézek egy autós­csárdába (gyalogszerrel), vissza ennek a helynek a régebbi rétegeire, visszagondolni, menni, ott, ahol még az autóscsár­da nincs, át lehet vágni az országúitól a töltésig, nap süt, nem tudok mit kezdeni egy gyerekkori nyaralas napjaival. Akkor-e? Most-e? Mikor nem ment? Vagy úgy volt teljes, na­gyon is teljes minden pillanat, mellyel mégis mintha „kezde­ni” akartam volna valamit? Kezdeni akartam, de a pillana­tok sorra befejeződtek. Vagy a közbülső idő? Az átalakult környezet és az úgynevezett visszaforduló jelen közt? Ami­kor csak az időjárás számít? Meghatározza a séták irányát, végig a töltés mellett, át esetleg a révvel, egy idényvégi cse­megebolt átböngészése, fáradt diszkoszvetők a karamella­cukron, források poros képmásai az átnyirkosodott rágniva- lón. Sandán süt ki a nap, mondja valaki, vagyis semmit se mond,, ezzel, itt, semmit; ez itt mégis az az idő megint, ahon­nét valami elkezdődhet. De nem kezdődik. A pillanatokat most se tudjuk kitölteni, a part kanyarulatáról megállaptta- tunk valamit újra. egy megváltozott partvonalról, a fák le­velei most is férgesek, mégis lombbá állnak össze: aztán ki­érdemeljük a palacknyitást a teraszon, valaki másén, állító­lag a mi időnkben; hatunkra salétromot fal süt hidegevei; es a pillanat... teljes ... Bátya Péter Mindenhez közel

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents