Somogyi Néplap, 1981. június (37. évfolyam, 127-151. szám)
1981-06-10 / 134. szám
f Hétezer-hétszázötven méteres szakaszon építik át Üllő és Monor között a vasúti pályát. Két vágányfektető géppel dolgoznak: ezek talpfával együtt emelik ki az 1949-ben gyártott síneket és teszik helyükre az újakat, amelyeken a vonatok már óránként 130 km-es sebességgel is haladhatnak. Képünkön: a gép, amely »ágyaz« a síneknek Az örök csend világában Bajban vagyok a szavakkal. Kérdeznem kellene sok mindent, de nem tudom, hogyan. Számomra természetes, hogy hallom a saját hangomat, s agyam egyik részei feldolgozza és közvetíti az információk nem is jelentéktelen részét. Vannak, akiket a véletlen kizárt ebből a kommunikációból. Azokra gondolok, akik az örök csend világában élnek. Riportot szerettem volna készíteni a hallássérültekkel. Fölkerestem őket a munkahelyükön, voltam olyan családnál, ahol egyik szülő sem hall, és a sors kegyetlen tréfája, hogy pici gyerekük az egyik legcserfesebb kislány, akit valaha is ismertem. Logopédus segítségét kértem a beszélgetésekhez, mégsem sikerült megtudnom sok mindent, amit szerettem volna. Akkor még nem tudtam, milyen nagy fába vágom fejszémet... Gyerekkoromtól fogva 6zinte mindig volt ismerőseim körében süketnéma. Közülük nem egyet most is barátomnak tekintek, s azt hiszem, ők is elfogadtak barátjuknak. Hadd kezdjem egy példával. Máig elevenen él bennem egy tizenöt év előtti emlék: siketnémák ültek be egyik nagyközségünk egyetlen presszójába. Éktelen hadonászásba kezdtek, s mi éretlen fiatalok akkor kinevettük őket. Furcsák voltak széles gesztusaik, ügyetlen artikulációik, amelyekből egy szót sem értettünk; valahogy az az érzés alakult ki bennünk — akkori gyerekekben —, hogy ezek talán nem is ép elmé- jűek. Azóta természetesen változott bennem a róluk alkotott kép. Talán akkor a legnagyobbat, amikor néhány évvel ezelőtt, a műtétem utáni kábulatból magamhoz térve egy fiatalémber állt az ágyam végénél, s furcsa fejmozdulattal megkérdezte: ..Hogy vagy?” Csak a szájmozgását és a tekintetét láttam, s azt hittem, nem hallok az injekcióktól. Később kiderült: a fiú siketnéma. A betegek, a nővérek csak úgy nevezték: „Kuka”. Számomra akkor már sértő volt ez a megjelölés. Később jó barátok lettünk; gyakran találkozunk a városban, s mindig akad valami meséinivalója, érdeklődik hogylétem felől, „elmondja” mi történt vele, mióta nem találkoztunk, és vicceket mesél. Ez lepett meg a legjobban. Gesztusaival szóról szóra visszaadta a legpikán- sabb vicc tartalmát is. S elhívott »őrs társaihoz. Jártam olyan fiatalembernél, aki érettségizett, szakmát szerzett, és a legkedvesebb hobbija a filmezés. Így akarja — és tudja — kifejezni mindazt, amit szavakkal elmondni képtelen. Láttam őket beszélgetni, és tapasztaltam, hogyan olvassák le a halló emberek szájáról akár a legbonyolultabb kifejezést, az idegen szavakat is És hallottam őket beszélni: némelyiket csaknem hibátlanul — holott nem hallják saját hangjukat, csupán a gégéjükre helyezett ujjaikkal tudják ellenőrizni kiejtésüket. A hallássérültek száma egyre nő. S nem az örökletes betegségben szenvedők vannak többen, hanem akik kisgyerekkorban vagy még előbb — magzati állapotban — szenvednek károsodást. Az országban hét intézet foglalkozik a rehabilitációjukkal, s a logopédus tanárok segítségével közülük szinte mindenkit teljes értékű emberré nevelnek. Érzékenyebbek, könnyebben sértődnek meg, és makacsabbak is néha, mint az átlagemberek. A munkahelyi közösségek sokat segíthetnek abban, hogy ők az intézetből kikerülve se érezzék magukat hátrányos helyzetben. L. J. DÉLELŐTT AZ ÜDÜLŐBEN mm Öreg fák, ifjú csemeték Felülről — mondj ük, helikopterről — nézve ez a beépített part legzöldebb része. Ha hajón közelítjük meg, a fáktól nem látszanak az épületek. A fű itt egész idényben eleven zöld, dús, gondozott. Pedig sokan járnak, heverésznek, labdáznak rajta. A siófoki SZOT Csepel parkjának minden négyzetmétere az üdülőké. Nincs „fűre lépni tilos’ tábla. A Balatont itt még nádas szegélyezi, s ha valaki arra kiváncsi, milyen volt a somogyi part arany homokja, a Csepel strandján „fürödhet” is benne. Nyolcvan—száz éves nyárfák között ifjú csemeték. Platánok, nyírfák. Az előbbiből tavaly 120-at, az utóbbiból az idén 160-at ültettek. A Csepel kertészei nem égetik el ősszel a lehullott levelet, hanem egy helyre hordják; beborítják földdel, s tavasszal megrostálják, majd odaadják a füvet, fát, virágot tápláló talajnak. — A növény meghálálja a gondoskodást — mondja Zsombori József üdülővezető. — Nálunk nyáron igazi „nagyüzem” van, mégsem ,romgyolódik’* le a park a izeaon végére ... Nem hagytuk. A „Forfa’* presszóból jött íppen, de nem kávézni vagy örözni volt ott. A presszó így an is most már nem presz- izó: étkezőhellyé alakítják U gyermekek számára. Zsombori József egész dél- :lőtt ott dolgozott, együtt a nűszaki brigáddal. — Sietős. Június 12-től latszáz gyerek ellátásáról, zórakozásáról kell gondoskodnunk. Húsz esztendeje vezeti az id ülőt. Amikor idejött, csu- >án az 1. számú épület állt, ímelyet a felszabadulás ilőtti időkből örökölteik. Vmit most SZOT Csepelnek íevezünk (szállodák, étte- em, park, strand stb.), az isombori József irányitásá- 'ai, keze munkájával létéül! Az üdülő minden évien gyarapodik. Az idén léidéül szaunát épített a nűszaki brigád, valamint utball- és tekepályát part- Lözelben. Emellett termé- zetesan elvégezték a szoká- os karbantartó munkát is, íz épületekben (130 szobát kifestettek, 300 négyzetmé- emyi falat burkoltak be nűanyaggal stb.) és a hatal- nas parkiban. A környezetvédelmi világlap alkalmából a SZOT ki- üntető oklevelét kapták. — örülünk a kitüntetésnek. Persze ilyenkor az ember arra gondol, milyen jó lenne, ha mindenki megértené: aki a környezetét védi, az önmagát és utódait védi. Húsz évvel ezelőtt, Ugye, nem volt még világnapja a környezetvédelemnek ... Nos, ón úgy emlékszem, abban az időben sem törődtek kevesebbet a természet, a Balaton-part rám bízott kis részével. Éjszaka dörgött, villám- lőtt, szakadt az eső, délelőttre azonban már fölszáradt a fű A strand benépesedett. Fürdőruhás nyaralók mindenütt a parkban, a sportpályákon, és a presszó kert- helyiségében, színes ernyők alatt. Fogy a kóla, a sör. A „csokiüzem” tegnapi karbantartója fekete nadrágban, fehér kabátban szolgálja föl az italokat. Igen. Nyári „nagyüzem”. A Csepelben 850 hazai és 350 külföldi vendég pihen. A hozzá tartozó Violában 126 külföldi, a Szakmunkásban (ahol turnusonként majd 330 fiatalember pihenheti ki az iskola fáradalmait) jelenleg óvodásokat üdültetnek. Szovjet, csehszlovák, NDK-beli, lengyel, bolgár és román vendégek érkeztek a napokban. Itt a munka dandárja! — Hogy állnak munkaerővel? — kérdezem az üdülővezetőt. — Nincs okunk panaszra a körülményekhez, a lehetőségekhez képest Néhány takarítót még szívesen fölvennénk; a felszolgálóbrigádok dolga ist könnyebb lesz, ha megérkeznek Fótról a végzős diákok. Tavaly is dolgoztak nálunk fótiak, s nagyon elégedettek voltunk a munkájukkal. Ebédidő. Vizkeleti Dezső konyhafőnök átnyújtja az étlapot. Ebéd: karfiol- vagy vegyes gyümölcsleves, majd négyféle étek: vagdait steak, kelkáposztafőzelék, főtt marhahús, burgonya, meggymár- tás, tojásropogós gyümölcskörettel, túrós metélt. A nagyétkűek „repetát” is kaphatnak, ezúttal 'szerb rizses húsból. A harmadik fogás: sütemény, befőtt, sajt. Uzsonna: tej, péksütemény. Vacsora: sült malac, burgonya, párolt káposzta, avagy alföldi rostélyos, illetve sóska- mártás, burgonya, tükörtojás vagy sajtkrém, vaj, kefir. Repeta majonézes burgonyasalátából. Ezenkívül gyümölcs, befőtt, sajt. —> Az ellátás a lehető legjobb' — mondja a konyhafő- nök. Sz. A. Számítógépes takarmányozás KAPCSOLATOK V endégségben jártam, s amikor búcsúztam a ház lakóitól, mindenfajta előzetes megfontolás nélkül azt találtam mondani: Köszönöm, hogy meghívtatok. Az ajtóban értetlenül megtorpantak a házigazdák. Miért kell ezt megköszönni? S az irodalomban is járatos, művelt, szép gondolatairól ismert háziasszony azt mondta: „Ha naponta megköszönöd, hogy fölkel a nap; ha naponta megköszönöd, hogy élsz; ha naponta megköszönöd az egész világot; a levegőt, a fájdalmat,az örömöt és a legkisebb pillanat legapróbb töredékét, úgy rendben van. Akkor köszönetedet nem érzem megalázónak”. Most nekem torpant meg a lábam. Mert bármilyen gondolatgazdag volt e felsorolás, végtére is ellentmondani látszott belső indítékaimnak, mai témámnak is. Csakugyan ellentmondott? Lehetséges, hogy megalázó az, lia megköszönünk valamit? Sértene, szembeállítana? Tiltakozni kell ellene? Vagy jó érzéssel tudomásul venni, hogy megköszönjük a vendéglátást, a kiszolgálást, a jó szót, a társadalmi cselekvést, az udvarias helyátadást a buszon, a pénzt, amit munkánk ellenértékeként fölveszünk a pénztárban ... Egy régi barátom így tette föl a kérdést: „Köszönöm, hová lettél?” Értettem bánatát. Nem várt anyagi elismerést vagy ajnározást azért, amit „megszállottságból ', belső elkötelezettségből tett. De a „köszönöm” jólesett volna neki. Csak amiatt, hogy tudja: észrevették, becsülik a munkáját, erőfeszítéseit. A „köszönömről” azt mondja a szakirodalom: „a hála kifejezése”. Vitatkozom. Nem kell okvetlenül hálásnak lennem ahhoz, hogy megköszönjek valamit. Az „udvariassági gesztus” sem megfelelő kifejezés. Ügy érzem: csak arról van szó, hogy mást és másokat is észreveszek magam körül; örülni tudok annak, amit tesznek, figyelek apró cselekvéseikre, azaz közel érzem őket magamhoz, elismerem és megbecsülöm legapróbb megnyilvánulásaikat is. Ily módon a „köszönöm” egyáltalán nem a hála, a megalázkodás, a kényszeredett elkötelezettség, a már előre újabb előnyökért kezet nyújtás eszköze, hanem az emberi együttélésé, az egymásra figyelés, egymás megbecsülésének kifejezése. A „köszönöm” gyakran többet ér a boríték tartalmánál. A „köszönöm” mégis kezd kiveszni a gyakorlatunkból. Szerencsére számos példát ismerek megőrzésének szándékáról. Kezdjük a bölcsődénél, az óvodánál. „Jó-na-pot kí-vá- nok” zengik az apróságok, ha „idegen” vetődik közéjük. „Jó- ét-vágyat kí-vá-nok” — mondják ebéd előtt, megejtő gyermeki „skandálással”. „Kö-szön-jük szé-pen az e-bé-det” — vallják kórusban, pedig a szüleik már megfizettek érte. Tanulják az udvariasság, az együttélés szabályait. Az általános iskolák konyháiról, étkezőiről nem sokat tudok, de néhány középiskolai „menzán” volt már alkalmam — pénzért — ebédelni. Csendes volt a terem. Köszöntem a diákok felszolgálását, az ebédet. A fiúk és lányok, a „felszolgálók” meglepődtek a szokatlan megjegyzés hallatán. És odahaza? Vajon tanítjuk-e gyermekeinket arra, hogy megköszönjék az ebédet, a vacsorát még akkor is, ha tudják, hogy szüleik nem tesznek szívességet, hiszen ők vállalták utódaikat, saját elhatározásukból. De megdolgoztak — sokszor nagyon keményen — azért, hogy a tej mellé vaj vagy margarin, gyümölcsíz vagy felvágott is jusson. Nem kell hálásnak lennünk. Csak észrevenni az erőfeszítéseket. Mert a „rádöbbenés”, a „fölfigyelés” sokszor gazdagabb a boríték tartalmánáL M iért van kihalófélben — vagy legalábbis elhalványuló- ban — a „köszönöm"? Megkérdeztem egy fiatalembert, mi a véleménye a „köszönöm”-ről. Zavartan, megrettenve válaszolt: „Ezt a művet, sajnos, még nem olvastam ...” Átlapozta viszont Edith Piai életrajzi regényét, amely azt példázza: a legalacsonyabb sorból magasra, szinte a feilegekbe törő művésznő életéből, megnyilvánulásaiból a legmagasabb csúcson sem hiányzott a köszönet azok iránt, akik befogadták, meghallgatták s akik gazdagodhattak művészete által. Ugye. könnyű megérteni, hogy micsoda sugárzás és erő, micsoda fény árad — a nem megalázó, hanem a szellemi, politikai, művészi többletet befogadni kész — emberek, a számukra valami többletet nyújtó közösségek köszönetéből, emberi, társi közvetlenségéből? Kutatom, hogy mitől halványul a hold,' amikor teliholdról beszélünk; mikor és mitől törik meg a napsugár, amikor Számítógéppel Irányítják az állatok takarmányozását a Szigetvári Állami Gazdaság görös- gaji tehenészetében. A számítógép rendszert egy kétszáz férőhelyes, szabadtartásos istállóban helyezték el, s elsősorban az abrakfogyasztást szabályozzák vele fényt és ragyogást akarunk árasztani körülöttünk? Azt mondta valaki: mintha az emberek manapság megalázónak éreznék, hogy megköszönjenek bármit is. A főnök a beosztottnak kiváltképp utál megköszönni valamit. Tévelygésében azt gyanítja: elkötelezi, netán lebecsüli önmagát. Valamiféle „tartozást” feltételeznek az emberek a köszönet nyomában, és nem szeretnek, nem akarnak tartozni. A kínaiak „kacifántos” nyelvükön valami olyasfélét mondanak ilyenkor, hogy „mily nehéz...” és nem azt, hogy köszönöm. Valami kötelezettségfélét érezhetnek, s azt a gyötrelmet: „nem bizonyos, hogy viszonozni tudom...” Pedig a köszönöm nem vonzza magához a „tartozást”. A jó szívvel megköszönő nem var cserébe semmit. Csupán azt, hogy érezzék, tudomásul vegyék, megértsék s — ha nem esik nehezükre — értékeljék mások elismerését. Sok embert kérdeztem meg. Egyikük azt mondta: nincs idő arra, hogy figyelmesek legyünk. Hozzátettem: nincs figyelmünk arra, hogy időtállók legyenek a gondolataink, érzéseink. Mások azt mondták: az emberek gyakran szégyellik kimondani azt, hogy „köszönöm”. Félnek, hogy képmutatásnak tetszik. Az a meggyőződésem, hogy aki képmutatást hajlamos fölfedezni benne, az akarva-akaratlanul képmutató le« hét. Megint mások arról próbáltak meggyőzni, hogy manapság nem szokás udvariasan beszélni, s ennek „történelmi-társadalmi” okai vannak. Volt ugyanis olyan időszak az életünkben, amikor senki sem tartotta illdomosnak utánozni a volt uralkodó osztály tagjai egymáshoz való közelségének megnyilvánulásait, a választékos szóhasználatot. „Képzelje csak el, mi lenne, ha egy tsz-ben valaki választékosán próbálna beszélni a másikhoz! Rögtön kicikiznék”. Csakhogy nem a választékos beszédet hiányolom (önmagáért), hanem a megértést, az emberi közelséget, a kapcsolatok szocialista, humanista vonásait. Megint mások azt mondták: „vannak egyenruháink, kényszeredett stílusok, amelyeket muszáj használni. Az uniformishoz kialakult a kötelező magatartásforma is.” Vitatkozom és tiltakozom. Ha valaha és valamilyen társadalmi rendszer az embert állította érdeklődésének és cselekvése értelmének középpontjába, akkor az éppen a miénk. Nem igaz. hogy mesterségesen letörné, kiirtani igyekezne az emberi viszonyokat, a legbensőbb kapcsolatokat. Ellenkezőleg! M eglehet, hogy maradinak tartanak, de higgyék el: nem szavakon, fogalmakon rágódom. Az emberek egymás közötti viszonyát, megértését szorgalmazom, összetartozásukat, ennek eredőit és akadályait kutatom. így hát ne vegyék zokon, ha azzal a gyakran elhangzó kifejezéssel zárom a mai jegyzetet, amelyről magam is jól tudom: sokszor csak fogás, hatásos befejezés kelléke — tartalmi megalapozottság nélkül —, de ezúttal mégis egészen mást jelent: köszönöm szíves figyelmüket. Jávori Béla
