Somogyi Néplap, 1981. június (37. évfolyam, 127-151. szám)
1981-06-07 / 132. szám
Száll a páva, száll a páva Berzencén keresztül. Szállj a babám ablakába, Csak maga van egyedül! Ha kérdi, hol vagyok, Mondd meg, hogy mulatok* Berzenceifonyóházban A babámmal táncolok! Csak azt a rabszabadító, szép pávát ismertem eddig, ezt a legénycsipkedő üzenetet kézbesítő madarat nem. Börzöneei Csalfa Mari néni ilyen, minden mulatságra kapható pávákat ismer; olyanokat talán nem is.,. En legalábbis szomorú dalt nem Is hallottam tőle. Pedig tele van a lelke — ez az ékszerláda — népdalkinccsel! Ö maga egy — s mind kevesebben maradnak köztünk — élő „népi műemlékeinkből”, akiket ismernünk érdemes, mert őrző emlékezetük nélkül szegényebbek volnánk. Sánta Vendelné, a népművészet mestere lelkes kis öregasszony: huszonhat évig állt reflektorfényben, szinte hetente színpadon, megpártolva a magyar népdal ügyét, s örökül plántálva a szerete- tet a dalok iránt egész nemzedékekben. „Tiszta forrás” ez a fiatalos arcú — csupa élet — kis anyóka. Cirmos szeme zöldes parázs, ránc alig fogja környékét. Amikor először ültünk le beszélgetni a László utca 18-as ház „talpalatnyi” konyhájában, átlósan a teatűzhely és a tévékészülék között, a sublat gipsz szentjeinek közelében — mikrofon a kézbe! —, a falusi nénikék uniformisa, a fekete, apró mintás szoknya, blúz, kékfestő kötény és lélekmelegítő volt rajta. Vendi bácsi pihengetett; noha jó évvel fiatalabb asszonyánál, előbb ágyba nyomta a magas kor meg a hívatlan vendég, a betegség. Igaz, gyerekkora óta nem hajlik a lába, úgy bicegte végig az életét: szegény ember gyerekét ficam miatt nem vitték el a csurgói doktorhoz, csontrakó ember meg nem élt Berzencén, hát maradt úgy a lába, amilyenné marjult... — Én Sánta Vendelné Nézics Mária 1895. április huszonkilencedikén születtem. Hatan voltunk testvérek. Édesapám hároméves koromban meghalt, akkor én anyám testvér- nénjéhez kerültem, akiknek nem született gyereke. Így lett nékem második anyám és apám. Ők neveltek föl, ők is adtak férjhez. Ügy hozzájuk szoktam, hogy amikor másik lánytestvéremet is magukhoz akarták- venni, bújtam „apámhoz” és könyörögtem, csak én egyedül legyek a lányuk... — így kezdi az önéletrajzát Mari mama. Életét meghatározta Berzence.’ A László utcában született, ott él ma is. Igaz, a régi, sövényfalas házacskával szemben vettek portát, de ő még sokáig visszajárt abba a régi házba, hogy meleg nyári délután a kazalnak vesse a hátát. Felnevelő berzencei táji Itt horvát és magyar dűlőneveket, utcaneveket tanult meg az az egykori kis- fcáajü rokonok neveltje. SOMOGYI TÁJAK, EMBEREK Megjártuk a hátsó udvart. Üres a pajta, az istálló, • hízók szállása. A fonott góré is — nincs már, aki ért ehhez a különleges góré megmunkálásához —; minek már? Eke, borona sutban. Az udvart fölveri a gaz. Lesz-e aki „csak úgy”, figyelmességből lekaszálja? Fotók készülnek; Mari mama nem pozoj., mim némely fölkapott „népi emberünk”. Nehezére esik a lépés, pedig nemrég még a gyémántlakodalmon szépen járta a csárdást, kopogósán! Hogyne járta volna, amikor olyan beavatott mester figyelte, mint a „múzeumista”, Egyűd Árpád, akinek jó negyedszázada a kanásztáncot is bemutatta Mari nénénk! — Hát szent Iván, az volt még csak fontos ünnep! A villámlás... — Milyen volt a berzencei Iván-nap? Mari mama — kit huncutságáért, örökmécses kedvéért Csalfa Mari néninek is hívnak Berzencén, s országszerte, amerre szerepelhetőségek szólították — így mondja el: Iván-nap előtti este kezdődött az ünnep. A lányok, legények a parragon — meddő föld volt ez — gyűltek össze, ott rakták meg Iván tüzét. A lányok sikongva ugrották át a lángokat, a legények — talán, hogy restek asszonykorukban se legyenek a ki- választottjaik — csalánnal csapkodtak az ugrók lábához. Énekeltek, mondókákat mondtak horvátul. A mondókára Mari néni már nem emlékszik, de talán ugyanúgy hangzott, mint amit innen nem messze, Szentmihályhegyen följegyzett 1954-ben Eperjessy Ernő: „Drage dekle i decke! Po starom obicijo, da na ivanskog, na veserje, preskocite ognja... Kedves lányok és fiúk! Régi szokás szerint, szent Jván estéjén ugorjátok át a tüzet..." Hogy mi célból? Ügy tartotta a néphit: több lesz a búza, kukorica, kender, szőlő, jól megy férjhez a lány. Berzencén a rozsdás kapával, piszkos tarisznyával kapálni induló öregasszonyról is énekeltek, meg arról, hogy szent Iván tüzet rak, mert szép idő van. Aztán a lányok parázsló fadarabokat loptak, hogy a házukhoz vigyék; villám bele ne vágjon a zsúposba. Vitték a kertbe, a káposzta ágyásaihoz: hernyó ne pusztítsa. Iván napján meg dalolva mentek a szép lányok kéregel- ni háztól házig, hogy teljen a kas... Így éltünk mink abban a rádió, televízió nélküli világban. Már hároméves koromban magam készítettem a ruhát a rongybabámnak. Nem tanultam én azt senki ember lányától, csak a magam elgondolása után. Kitettem egy inget vagy szoknyát — mikor mit akartam szabni, varrni —, és szépen megcsináltam minta után. Valamikor, amikor még kislány volt, boszorkányok, vajákosok, öntőasszonyok is lakták e tájat. A lány igézte a legényt, a haragos csak úgy vett elégtételt, hogy felszedte a tehén nyomát, akkor aztán „a szerencsétlen jószágnak elapadt a teje”. Ezt hitték az emberek, meg az erdősék ludvér- cét, mely hét határról vonzott kíváncsiakat ide: a rusnya féreg belecsurgatott az ételbe, olyan tárgyakkal dobálózott, mélyek nem is voltak találhatók az erdészházban, kiráncigálta a puskát a csendőr kezéből, lótrágyát hajigáit a pap után, pénzelte az erdős asszonyát, mígnem a fehérnép a pénzzel meg nem ajándékozott egy Csurgói utcai kislányt akkor meg azt abajgatta az ördögfattya ludvérce. Működésének a gyékényest javasember vetett véget. Hogyan, hogyan se, ne firtassuk, s azt se nagyon kérdezzük, ki mi lehetett az a lúd vér cl Régen, amikor a villanynak még hírét sem hallották az emberek, s pipics világított vaksin, pislogva, megestek ilyenek... Mari néni nem fárad a mesélésben, — Volt-e valami, ami hiányzott az életéből? — A gyerek. Én nagyon szerettem volna, de az uram mindig azt mondta: „Egy állomással kilebb köll kiszállni, nem köll Kaposvárig utazni, csak Kaposmérőig!” Hát nem lett ^erek... Mert először köllött az a malac, aztán a tehén, aztán még egy tehén, amellé meg kocsi, a kocsi mellé főd, hat hold... Így aztán egyedül maradtunk. Velük vagyunk, dalainak, történeteinek hallgatói, Aszlós Mari mama Skárjenak a csurgói és kanizsai út elágazását mondták. Csóganca a patak átkelőhelyét jelölte, ahol cigányok éltek. Táboriscsa — így meg az Imre utcát emlegették. A Dók szakadékos rész volt. A Virjánban — a malom mesterséges tavacskájában meztelenül fürödtek a fiúk. Ivósságnak meg a csur- gós kutat emlegették a régiek. A Várdombot is víz folyta körül, hogy be ne lehessen venni egykönnyen a Zrínyí-várat, melynek alapjait Vendi bátyánk még látta; aztán széjjelhordták építőanyagnak a népek... Neve is volt a Várdomb aljának, horvátul *6y hangzott: GtckIíticl, A Fcstctich-kastély ma szociális otthon, angolparkját — Ang- lusnak mondta a berzencei köznyelv _ beteg ek sétálják, a Grófi utat (az állomástól a kastélyig) sem előkelőségek kocsizzák, hanem talán éppen azok, akik a felszabadulás után a földigénylő bizottságtól kaptak házhelyet: az újtelepiek. — Mink szegény emberek vótunk — így mondja ízes hitvallással Mari néni. Talán bocsánatos bűn, ha e sorok írója néha kikapcsol az irodalminak nevezett nyelvhasználatból, hogy érzékeltesse ennek a hagyományőrző kis öregasszonynak a hangsúlyait, beszédfordulatait, mert eleink egykor mind így beszéltek, ha falun éltek. — Hát a mi házasságunk.i. Az nagy dolog vót. Három évig udvarút az uram. Húzta, ha- lasztgatta, hogy minél tovább lehessen legény. „Majd tavasszal, majd ősszel...” Huszonöt éves koromig kötött így le, akkor elvett. Magamnak csúnya vótam, de másoknak szép! Huszonegyben vett el... Hogy milyenek voltak azok az egykori lakodalmak, arról Sánta Vendelné, a kedves Mari néni órákat tudna mesélni. Háromórás műsort állított össze a híres-nevezetes berzencei ászlós lakodalom lefolyásáról; kétszer tévéfelvétel is készült erről, s ki tudja, hány meg hány néprajzi gyűjtő tartotta a mikrofont eléje, úgy mint ahogy most én teszem. — Hogyan s mint zajlott le a hét határra híres ászlós lakodalom, Mari mama ? — Nagy sora vót. annak, fiam. Hogy az elején kezdjem: a fonyóban találkozott a lány a legénnyel. A lány fonyt, szőtt Berzencén. Mindenre ügyes vót a lányj megkészítette a maga vise- letjit. Vászonból a bokros inget, az alsószoknyákat — ugye, ki vastagabb vót, az keveset vett magára, ki meg vékonyabb, az többet —, a ráncos szoknyát, az alsó inget. Hétköznap fekete kötényt vett a viseletjire, ne piszkolódjék az a vászonnemű. Ha fonyó vót, tánc is vót. Clterazenére a kettes; az hát, a páros! Aztán a csárdás, de jó ropogós ám! Még énekelték is. — Hogyan szövődött tovább a szerelemvászon? — Farsangba a lányok főztek, sütöttek; kínálták a legényeket. Gyüttek a maszkák rongyosan, kormos arccal lopkodni a fánkot. Bál vót, szépen táncútunk. Aztán ki-ki a választottjával ment hazafelé. Amelyik lány menyasszonyforma vót, azt intette az anyja: „Te, siess ám befelé, ne álldigálj kint avval a legénnyel!” Na, begyün a lány: „Mama, holnap kéretnek”... Az anyja meg: „Hát, ne beszélj, ez nincs ám úgy, hogy csak gyünnek kéretni!... Nem is kérdezed: mehetsz-e? Mit gondútál, adlak ilyen részeges gyerekhez, aki mindig a kocsmában van? Mög szögén gyerek, te gazdag Ián vagy! Annak háza nincsen, fődgye sincsen,..” De addig-addig sírt a lány, míg enyhült az anyai szív, s meglett az apai beleegyezés is: „Valahogy majd csak megéltek, elmentek hónapszámba.” Heten vagy kilencen gyüttek kérőbe, köztük a legény meg a köröszt- apja, körösztanyja. Kérdezték tőlük a háziak; — Mi újság maguknál? — Nekünk elveszett a galambunk, aztán úgy láttuk, hogy ide röpült be. Nincs maguknál? — Én nem tudom, meg köll nézni, lehet, hogy itt van. A legény vót a galamb! Akkor vót tánc Is, a lányok ázsiókat csináltak, szép cifra ászlókat; a legények elvitték ezeket haza. Másnap reggel a lány a nyoszolyóasszonnyal a legény a násznaggyal ment a templomba, ott találkoztak össze, Megvót az eskü, addigra a legények is ott vótak az ászlókkal, zeneszóval kísérték a menyasszonyt haza... A vőlegénynél megreggeliztek; pálinkás bütykös a zsebbe, s mentek a menyasszonyért. De nem engedték ám be őket! — Meg köllött nekik válaszolni: „Milyen úton gyüttetek? — Igyenesen. — Hogy járt Jézus, mikor a földön járt? — Szamárháton!" Meg köllött válaszolni azt is, hová dugta az ember vagy az asszony a főzőkanalat, hagymát, miegymást. No, amikor a próbákon túl vótak, gyühetett a tánc! Ebédkor énekelték a sella ruzsicát, azt a dalt, hogy virág nyílik az utca szélén ... Egyet hujjan- tottak, egyet imádkoztak, áldást kérve, aztán „Hej pite jeste veseli vodite!... Igyanak, ögyenek, vígan legyenek!” Szinte táncol, ahogy mesél. Micsoda figurákat raktak ezek a lábak a régi zsúpos házak sárpadlatára! — Mindenkinek dukált az ázslós lakodalom, Mari néni? — Azt nem... Csak a gazdagabbaknak. A szögénynek nem vót ászlós lakodalma. Annak csak koszorús lányok vótak a lakodalmán; akkor nem köllött az ászlótartó- kat étellel, itallal tartani. Mert azoknak járt a reggeli, ebéd, vacsora. A szögény esküvőt meg délután tartották, hogy csak a vacsorát kölljön állni. MäJmj Ltóri«
