Somogyi Néplap, 1981. június (37. évfolyam, 127-151. szám)

1981-06-27 / 149. szám

Édes hazámnak akartam szolgálni Köszöntjíik a 80 éves Domokos Pál Pét ott Nyolcvan esztendővel ez- ezelőtt, éppen Péter-Pál napján látta meg a napvilá­got egy csíki faluban a magyar népélet egyik legkiválóbb kutatója, is­merője, Domokos Pál Pé­ter, zenetörténész, folkloris­ta, nyelvész, történész, tár­gyi-szellemi néprajzos. Ha nem lenne régen elkoptatott kifejezés, azt mondhatnánk; polihisztor, a magyar zenei élet nagy öregje. Fiatal korától napjainkig mindig ott munkálkodott, ahol a legnehezebb, legis­meretlenebb feladatokat kel­lett megoldani, ahol a „fehér foltok” eltüntetésével kellett bajlódnia. Az alig 28 éves fiatalem­ber elsőként válaszolt Bar­tóknak arra a felhívására, hogy jó lenne feltárni a ma­magyar zenei dialektus ed­dig még teljesen ismeretlen területét, a moldvai csángó­magyarság életét és népze­néjét. S valóban, szinte ész­revétlenül, csendben, szeré­nyen nyakába vette a ván­dortarisznyát, hogy felku­tassa e népcsoport szellemi, zenei életének csodálatos re­mekeit. 1930-ban már meg­lepő eredményekről számol­hatott be a Magyar Tudo­mányos Akadémia néprajzi társaságának ülésén. Utana számtalan publikációja je­lent meg a legkülönbözőbb fórumokon; elsősorban ter­mészetesen zenei vonatkozá­sú tanulmányaival, kötetei­vel szolgálta az egész ma­gyar zene ügyét. Munkái cí­mének teljes felsorolása szinte lehetetlen. Néhányról azonban föltétlenül szót kell ejtenünk. A moldvai ma­gyarság (Csíksomlyó, Kolozs­vár), Adalékok Moldva tör­ténetéhez (Kolozsvár), Dra­matizált „Credo” a XV. sz. első negyedévben, Két zene- történeti dokumentum, Ma­gyar táncdallamok a XVIII. századból, A pannonhalmi magyar táncgyűjtemény. Ön­álló köteteiben kisebb-na- gyobb tanulmányaiban egy­aránt foglalkozott a szakrá­lis és a világi zenével, a népzenével, a hangszeres műzenével. A napokban hagyta el a nyomdát Bar­tók Béláról írt kötete. A magyar tudomány és zenei élet számára páratlan és forrásértékű művei közül kiemelendő a Csángó népze­ne 1—11. (Rajeczky Benjá­minnal közösen). Az 1978- ban megjelent Hangszeres magyar tánczene a XV111. században című kötetében egy évszázadnyi fehér foltot tüntetett el a magyar ze­nei élet térképéről, amely korszakról Kodály is úgy nyilatkozott, hogy „...kere­ken száz esztendeig semmi­féle adatunk nincs a magyar tánc zenéjéről, sőt egyálta­lán alig valami a zenéről...” — És íme, e nehéz feladat megoldására ismét Domokos Pál Péter vállalkozott. 12 forrásból 247 kottapéldát közöl, és tudományos ala­possággal határozza meg a lelőhelyeket, a keletkezési időt. Nehéz bármiféle értékren­det tenni kisebb vagy na­gyobb terjedelmű munkái között, hiszen minden alko­tói tevékenységében ott van Virágzik a science fiction (tudományos-fantasztikus) művészet — ezt állítja egy­behangzóan több szakember. A tények" is ezt igazolják. Egyre több fantasztikus té­májú könyv és film jelenik meg, s ezek napok alatt el­fogynak a könyvespolcokról, illetve telt ház előtt vetítik őket a mozikban. Az utóbbi években átlag 3-4 scifi töl­tetű történetet mutattak be filmszínházaink; az idén ez a szám nyolcra ugrott. „A nyolcadik utas: a halál”, a „Harmadik típusú találko­zások” a somogyi mozikban is sikert arattak. A napok­ban egy régebbi alkotás, az 1968-ban forgatott „Majmok bolygója” került a nézők elé. A történetet Pierre Boulle regénye alapján igen sok scifi-raijongő ismeri. A film rendezője Framklin J. Schaff­ner, akinek „Pillangó” cí­mű alkotása hazánkban is nagy közönségsikert aratott­A Majmok bolygója azok közé a müvek közé tartozik, amelyek társadalmi jellegű problémákat boncolgatnak, filozófiai mondanivalóval. Tehát értékesebb scifi-film. Az idegen bolygóra leszállt űrhajó utasai gyönyörű tá­jon, festői környezetben landolnak, úttalan utakon a tudományos elhivatottság, népének szolgálata. Nem vé­letlen, hogy Kájoni János­nak és Petrás Incze János­nak életéről, zenei, folklo­risztikai munkásságáról írt rrűvében a maga számára is éetcélt jelölő mottóul talál­juk nagy elődje szavait, amelyeket kötete címéül is választott: „...édes hazám­nak akartam* szolgálni...” Ha mást nem írt volna Domo­kos Pál Péter, már ezért érdemes volt élnie, kutatnia. E páratlan értékű és — ki­vitelében is — szépségű kö­tet a magyar tudományos, zenei és népköltési élet for­rásértékű összegező remeke. Alig egy hónapja, hogy kaposvári előadása alkalmá­val üdvözölhettük egy sző­kébb hallgatóság körében. bolyonganak, amikor... Szí­nes a film, az operatőri munka is dicséretes, a ma­jommaszkok mögé bújó sze­replők viselkedése pedig ta­lán túlzottan is emberi (nem biztos, hogy hiba ez, és az sem biztos, hogy nem tuda­tos). A három földi űrhajós­ból csak egy marad életben a majmok bolygóján, s ka­landok során igyekszik bi­zonyítani fogva tartóinak az ember gondolkodóképessé­gét, az emberi nem maga- sabbrendűségét. Peregnek a filmkockák, s a nézőben egy,- re szilárdabbá válik a gon­dolat, hogy egy kétezer év múlva megjósolt környezet­be helyezett vadnyugati ka- landfilmet lát — csak nem a megszokott kosztümökben. Ez az érzése egészen a leg­utolsó kockákig tart, amikor rádöbben a súlyos mondani­valóra, amiért az egészet ér­demes volt megírni, filmre vinni; a majmok bolygója maga a föld, amely — ha nem tudunk rá vigyázni — könnyen „majomibolygóvá” válhat. Az egész szépen komponált mese igy kap igazi értelmet, s ekkor áll­hatunk föl a moziban úgy, hogy nemcsak kellemes szó­rakozást nyújtott ez a más­fél óra. Gy. L. Együd Árpád Nézem a panelházak mö­gé szorított kis játszótér életét. Már vagy húsz per­ce, hogy kézbe vette az irá­nyítást egy testes mamlasz, aki erejével kelt félelmet — senkit sem hagy a labdához jutni, a kisebbeket leránci- gálja a mászókáról, hogy lomha testével az élükre álljon, sorakozót vezényel, s aki nem akar parancsnoksá­ga alatt menetelni, kímélet­lenül elüldözi. Az anyukák pedig béké­sen kötögetnek, beszélget­nek, napfürdőznek. Idillikus harmónia, nyár-illat lengi körül őket, miközben né­hány méterre tőlük dúl a háború. A pici, varkocsos kislány, aki türelmetlenül odaszalad mamájához, hogy értesítse a pillanatnyi hely­zetről, árulkodónak ítélte­tett, és lesütött szemmel ló­bálja lábát a fakópiros pá­don. A szőke srác könnye­sen, szurtos arccal kér vé­delmet, de ő sem jár siker­rel: védd meg magad! — mondja az anyuka, majd megenyhülten hozzáteszi: — Rendesen játsszatok... Nem kell mindig veszekedni... A nehéz testű, puha hajú, minden valószínűség szerint idősebb fiú azonban mit fém törődik a figyelmezte­téssel, kitartóan folytatja hadjáratát Lassan már nem lesz szüksége durvább fe­gyelmező eszközökre, elég egy komor szemvillanás, egy elsziszegett fenyegetés — megy minden, mint a kari­kacsapás. Az anyukák most még ta­lán nyugodtabbak, mint az előbb. Ki sem kell kapcsol­niuk érzékelő berendezései­ket, hiszen nincs hangos szó, sírás, pofon sem csat­tan — a mennyei béke ka­pujában üldögélnek. Csakhogy egy , csöppet sem így van. Legszívesebben filmre venném azt a folya­matot, mely a megcsappant kedvű, bátortalan kis csa­patot egyre összébb zsugorít­ja. Beletörődve lépkednek a nagyobbik fiú után, bakot tartanak neki, kiszolgálják játékaikkal. Mozdulataik unalomtól átitatottak, közö­nyösek. Vezérük pedig szin­te harsog az elégedettség­től, mindenütt ő az első, minden tárgy neki köszön, nincs visszapofázás, ellenérv — parancs, az parancs. Ag­resszivitása átírja a tízpa­rancsolatot. Menjek oda, vessek véget hatalmának? Felnőttként, idegenként semmit sem old­hatok fel, csak néznének rám értetlenül. Sőt, ha a ve­zér-mama is itt van, holt­biztos, hogy lecsavargóz, és tűzön-vízen át megvédi po­rontyát az ilyen garázdák­tól, mint amilyen én vagyok. No, nem — mindenki nevel­je a maga kölykét — rrjor- gom magamban, ha vélemé­nyemmel nem is értek egyet. Belemerülök az újságba, ha fölpillantok a betűtengerből, készakarva magasra emelem a szemem, ahol a fák talál­koznak a megannyi kocka­ablakkal; nem nézek a srá­cokra, de az egész valahogy mégis idegesít, öt apróbb gyerek ne tudna móresre ta­nítani egy erősebbet? Med­dig képes terrorizálni eze­ket az önérzetüket cseppen- kent elvesztő emberkéket az a mélák? Miért olyan kö­zömbösek az anyukák? így nevelik az életre fiaikat — tanmesék helyett a kiszol­gáltatottság ketrecébe kény­szerítvén őket? Tulajdonkép­pen annak a testes fiúnak igaza van — teszek hajtű­kanyart gondolataimban —, él előnyével, amelyet nem nyirbál meg senki. És még nevel is, hiszen beléoltja a kisebbekbe az alkalmazko­dás, a kompromisszumok vakcináját. Ügy tetszik: a nagyobb srác is kifelé fogy a szusz­ból, nem élvezi már annyi­ra játék-felsőbbrendűségét, komolyabb próbákat követel hatalommámora. Kezd öncé­Unombánom Asszonyvár visszavár bői ered, hanem a kikapós menyecskék miatt keresztel­ték el így. Akár így volt, akár úgy: Maries Ferencné nyugdíjasnak ez a hely ad otthont — A férjem már huszon­hat éve halott. Rendőr volt, végiglaktuk Tolna megyét: Tévéit Kocsolát, Tolna köz­séget 1946-tól a haláláig. Akkor én 57-ben a három gyerekkel visszaköltöztem ide. Az elvált fiammal élek együtt. Neki is a vasút ad kenyerét, az tartott el en­gem is. Innen nagyon sokan járnak az állomásra dolgoz­ni... Van ez a két hold ház körüli „birtok”, a kis krumplit, kukoricát mákot megadja. Hozzá az 1900 fo­rint nyugdíj így élünk. Az őslakosok direkt ter­mő fajtát termesztenek — nohát —, a „hétvégi” szenrt- mihályhegyiek kultúrfajtá- kat honosítanak. Lábalunk tovább szőlők, ligetek, vízi­mosások, mocsaras réteken át, eltévednénk, ha nem volna „Vergiliusunk”, Hor­váth Béla. így azonban, vé­gül is odatalálunk a „gödör” felhőkarcolóihoz. Dongator­nyok aljában parolázunk Szlávecz Györggyel. Mester­sége címere ez a néhány fa-felkiáltójel: kádár, aki ért a bognárszakmához, az ácsmunkákhoz, minden fá­val kapcsolatos mesterség­hez. Erről „kezeskedik” a fenékhúzó, a görbekés, a ka­paró. a kisgyalu, az eszter­ga, a fúrógép. Apja is ká­dár volt a környékbeli sző­lősgazdák imába foglalták a nevét olyan keze volt... Negyvennégy éve viszi a mesterséget tovább a fiú. A negyvennégyből huszonha­tig tanácstagként is vállalt a kozgondjából Szlávecz ká­dár. — Itt szőkítünk összegyűl­ni nálunk. Amikor mégnem volt villany a portákon, az általam gyártott játékokkal játszottuk át a hosszai téli estéket: asztali focival, ma­rokkóval, dominóval, mini kuglival. A célzóvíz is ké­szenlétben állt mindig. Nagy vadász: görény, pat­kány, róka be nem merész­kedne a Szlávecz tanyára. De akad errefelé szarvas, öz, vaddisznó, borz, nyuszi is. A madarak meg — most is haltam — állandóan pró­bálják a hangjukat: aöld- kiűtlő cinke, balkáni gerle, vssszaxfca, fekete harkály, rigó Pthamgstuk. Azt mond­ja Szlávecz Győrgyné, a szí­ves háziasszony: — Ha tudom, hogy Jön­nek, betűtök a kemencébe. Olyan kenyereket sütöttünk, hogy csodájára jártak! Mert itt még minden ház­nál áH a kemence, noha a boWha rendszeresen hozzák a kenyérárat is. Egyszer ta­lán megkóstoljuk. Mert Szentmátiályhegy —» Asz- szonyvár visszavár. Leské László Régi pince lú utasításokat osztogatni, a megaláztatás körzőjével raj­zol kört társai köré. Az egyi­ket imádkoztatja, a másik­nak a szemüvegét a nyaká­ra parancsolja, a harmadik­kal hirtelen nem tud mit kezdeni, majd a hátára ül. Az habozás nélkül összeros- kad. Pillanatok alatt el­vesztvén tekintélyét, valami­féle spontán lázadás tör ki. A srácok leteperik, ütik- vágják. A vezér ordítva söp­ri le magáról a? engedetle­neket, de hiába — összefog­va túlerőben vannak. Illetve lennének. Egy emberként teremnek ott a mamák, rán- cigálják a gyerekeket, oszt­ják a pofonokat, szidják a csibész fajtájukat, miszerint — hatan könnyű egy ellen... Bőgéssel, nyaklevesekkel ér véget az a háború, me­lyet a kisebbek igazságukért, szabadságukért vívtak. Még szerencse, hogy nem bán­kódnak sokáig. A labda, a mászóka a legjobb vigaszta­ló. A nagyobbik fiú nincs már itt, eloldalgott a perpat­var alatt. Most egy inas, de erős srác áll az élre. Mind­untalan magához kéri a lab­dát, s nem engedi, hogy más érjen elsőnek a mászóka csúcsára ... Nem kéne vala­melyikünknek szólni neki? Tamás Ervin múlva fekete volt az ujja. Érszűkületet mondták az orvosdoktorok ... Operálni kellett. Olyan szívósság, olyan élni akarás van ben­ne, hogy azt a csonkot emelni próbálja. Menne mindennap látoga­tóba, de — senki sem lakik a közelében —, nincs tere hagynia az aprójószágot Va­jon ki vágja le a nadrág- szajpaircellányi gabonát a ház mellett? Átlábalunk a Visz- szafoló patakon, mely on­nan, kapta a nevét, hogy el­lentétes irányú a Drávával, Murával, aztán a Principális csatornánál mégis „megadja magát”; szelíden egyesül a nagyobb folyóval. Boldog vegetáció; vadsóska, páf­rány, lapu levél és mérges- zöld lombú fák. Szinte harapni lehert a páratett, mégis óles levegőt. A gon­dozást igénylő fák az elha­gyott tanyák gyümölcsösei­ben kipusztultak, elkoncao- sultak, de a szelídgesztenye, a dió megmaradt Sehol máshol ennyi talpra épített, úgynevezett boronásház nem található már Somogybán, mint itt. Némelyik pince a „meztelen vázát” mutatja; a vastag talpakat, az átlós fa­gerendákat, az erős ágak fonalát — ezekre tapasztot­tak falakat sárbőL Ezeket hajazták náddal Föl a horhoson — úgy be­szélik, kőbaltát, ősállat csontjait találták meg erre­felé —, s előttünk; Asszony­vár. Ha igaz: török időkben innen védekeztek az őrtilmi asszonyok a törökkel szem­ben. A rossz nyelvek sae­Egy közeli földterület gazdája megunta a föld­művelést eladta a birto­kot, de keservesen meg­bánta később. Azt tartják a szentmihályhegyiek, asz- szonyváriak, hogy minden­ki megbánja, aki elhagyja az ősi portát. Benkő Miklós, a Zákányi Községi Közös Tanács elnö­ke: — Szenbmihályhegy a leg­érdekesebb településünk a körzetben. Gyönyörű vidék, kezdi vonzani a környékbe­li idegent is; gyékényesiek, zákány,iák, nagykanizsaiak földet vesznek, szőlőt tele­pítenek, jönnek engedélyért hétvégi kis épületre, szer- számoskamrára. Majd meg­építik a tekintélyes „pincét”. Gond viszont, hogy az út, vasútvonal fölötti hegy csú­szik. A vasútvonalat emiatt kellett korrigálni... Nemcsak a tanácsi körzet^ de Somogy egyik legérdeke­sebb települése Szen.tmihály- hegy, mely magában foglal­ja Asszonyvárt és az úgyne­vezett „gödröt” is: szórvány- település tanyákkal, tanya- bokrokkal. A centrumban bolt, italbolt, orvosi rende­lő, iskola, buszmegálló. In­nen nem vezet tovább az út, itt „vége a világnak”. S mégsem... Kísérőnk, Horváth Béla pedagógus, a hetedik évét kezdi majd itt. Az össze­vont I—IV. osztályba 15 gye­rek járt. A jövő tanévben tizenhatan lesznek. Látunk düledező tanyákat, elhagyott épületeket is. Egyiket-mási- kat éppen mostanában épí­tették vagy szépítették. Az­tánelhagyták. Vízmosás-gya­logút köti össze a házakat, házcsoportokat. Nehéz lehet innen kikapaszkodni. Mestersége címere — Igazgató úr, ha segí­tene ... Lent a völgyben idősebb asszony kéri ezt. Ez a tele­pülésrész az ő nevüket vi­seli, Musztáesékét. Mintata­nya hatalmas fákkal, erős kerítéssel. Csak a gazda hi­ányzik. — Levették a bal lábát combig. Ha befuvarozna hozzá a kórházba látogatni, igazgató úr... — Rendben, Musztács né­ni. Megoldjuk. — Jaj, nagyon odavan. Az ujján, mi úgy mondjuk: kö- römméreg keletkezett. Há­rom-négy nap alatt lertt egy fekete hólyag, még mondta is, hogy szúrjam ki. Nem mertem, de jobb is: két nap SOMOGYI NÉPLAP Játszótéri képeslap FILMJEGYZET Malmok bolygója

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents