Somogyi Néplap, 1981. április (37. évfolyam, 77-100. szám)
1981-04-12 / 86. szám
NAPJA Kerék Imre Ez a szerelem Mint patkó-nyomta fussál sóhaja, mint lelakatolt kismadártorok, mint villám-kettéhasította fa, mint tűz, amely önnön hamvába fül, mint.ellenség-tarolta, néma föld, mint kipusztított virágénekek, mint halott mellén a medália, imint eszme, tál lencséért elcserélt, Imint forradalmár a bitó alatt, mint nép, ha nyelvét elfeledte már, mint Krisztus, állva Pilátus előtt, mint a soha-nem-lesz föltámadás — reménytelen, olyan reménytelen. \ Szirmai Endre Igazat fénylik Tétovázol? hiszen nincs veszteni valód a mosolyt éppen úgy ismerheted mint keresztre feszítve a szót s ha az akarat ellángol majd a szürke hamu lábadhoz pereg a galambszárnyú öröm rebbenésén elámulnak, a sápadt emberek. Csodálkozol? a szavak nem némák soha igazat fénylik muzsikájuk pedig a száj néha mostoha de akit egyszer megigéz a dal az a holtakat már nem siratja hisz mindnyájunkat megvált az idő amikor árnyékunkat visszaadja. Matyiké Sebestyén József Fenyőfák, erkélyen fejtetőn Számolván pénzét, szinte repülhet a gazda! Lányát szidja s ükét... fátylon a büszke uszályt, hogy veteményét Ö metsze és nem ki orozza: csörgeti lám! „Tobogán” bár el a kocsma-vihánc ... Kik vesznek?! — derekig mocsarakbeli Égi-meséket, térden a város emitt, oszlopi lábam előtt! Églelvén űzi, balta a járma, a mennyei rét — Emberkéz-műve ez s a járdát lakja kufárhad visszafelel kiapasztván Valamennyi • tűkét! Bencze József Benne élni örökre... Fodor Andrásnak ajánlom Benne élni örökre e varázslatos halálban, megérni énekük feltámadását, elveszíteni a füstszurkos kárt-levedlő udvari sugárban a kerékfitogtató kajla lapulevélfülű sárban púpcserépnyergű lóhátas házak, szoborrá merevedő tetves tyúkólaim, nylonzacskóba csomagolt kaszakő, sebes mintájú vásznak, légygarmada güzmög, csücsöri tülkök, villanymikrofon gagyog a keshedt kisdobok üteme mögött. Ratkó József BÚCSÚ Szegődik az ember madárnak, s dobnak utána követ. Szájukból fegyver származik, szívemre célzott gyűlölet. Kitéve a foguk közül fútt förtelmes fagynak, rágalomnak, indulók melegebb hazát keresni ártatlan dalomnak. Elhúzok délnek, nem jövök ide többé soha. Fogadott földem fölött tvmdöklik szárnyam nyoma. Herceg Árpád A VAK SÁMSON Aldous Huxley-nalt Amikor bolyongó-léptekkel megyek, aláhullott vállal mint a vert emberek — nem hinnéd, miért is hinnéd: ilyenkor érzem magam. Néha a fejem fölött is vagyok, röpülök, verdesek; sebzett tüdőm a szárnyam, arcom a kézfejem. Tudom: elhagyhatnám magányos őrhelyem, mert mit őrizek, mit vigyázok csorba fegyveremmel? Az álmot? A tudattalan testet? Vagy csak kínlódó szavainkat kötözi most a lázas elme? Majd szalmaillata lesz a szélnek — Szememből kihull egy hómező; állok, elhagyatott hang a rámszakadt halottfehér éjszakában, arcom mögé rejtem kézfejem. Tartom abroncsos koponyámat, tartom erősen. Mert ilyen csönd, az észbontó akarat pántjain fordul az egyetlen, az utolsó kapu. Iszonyú-zsiliprendszer adagolja a tengereket, a melledre tévedt kéz mozdulatát. Itt most tél van; vállamon varjak ülnek, szememre ejtve szárnyuk... Szó-<baka moccan homlokom mögött, megyek; kísérőzenéül károgás jut. És e zavaros égboltból kilépve jutok egy földi felhő közepébe. Szobor és emlékmű Pénzzel nem fejezhető ki az az érték, amit Balatonszárszóin Csóka Gyula kőfaragó és Halasy László iparművész létrehozott. Évtizedek óta meglehetősen elhanyagolt állapotban volt József Attila első sírhelye a régi — ma már használaton kívüli — temetőben, dülöngélő oszlopokon rozsdás drótkerítés övezte a földet, a költő nyugvóhelyét... — 1977-ben Budapestről költöztem Balatonszárszóra, de nyaranta már korábban is sokszor voltam itt; ismertem József Attila sírhe-’ lyét. Még korábban, közép- iskolás éveimben megszerettem a költészetét. Sírkövek készítéséből élek, s régóta foglalkoztam a gondolattal, hogy ezen a szégyenteljes temetői állapoton változtatni kell. Amikor megkerestek a helyi tanácstól, hogy vállalnám-e egy emlékmű megépítését, úgy gondoltam, itt az idő. Arra kértem a tanácsot, hogy a betonalapot az én terveim szerint készítsék el, a többit pedig bízzák rám. Tizenkét nap reggeltől estig dolgoztam, hogy végre a helyéi-e kerülhessen. Szorított az idő, hiszen születésének évfordulójára akartam elkészíteni. Sikerült! A két tartópillér — síneket jelképezve — mered Kelet, s Nyugat felé. Rajta téglatest alakú, durvára munkált emlékmű, amelyen saját anyagából domborodnak ki a betűk, József Attila utolsó verséből: „Íme, hát megleltem hazámat, a földet, ahol nevemet hibátlanul írják fölébem ha eltemet, ki eltemet” * * * A temetőtől alig néhány háznyira lakik Halasy László. Siheder-ifjúkorában néhányszor látta József Attilát, de közelebbi kapcsolatba nem került vele. Faragásaiból él. Portrékat, fantázia szülte érzéseket, pillanatokat tükröző arcokat, mesealakok mozdulatait megmerevítő szobrocskákat készjt — értő kezekkel.. — Volt jó néhány nagy tervem, vázlatom, ezek legtöbbje azonban nem valósulhatott meg, mivel időm nagy részét ajándéktárgyak készítésére fordítottam. A szárszói tanács kérésére álltam neki József Attila ember- nagyságú szobrának; csak megfelelő faanyagöt kértem. A munkámért nem vártam fizetséget: úgy éreztem, ennyivel tartozom a községnek, ahol élek, dolgozom. Többszöri _ nekirugaszkodásra végül is megszületett életem legnagyobb szobra, amelyet az új tanácsháza átadásakor az épület szép előcsarnokában helyeztek el. TI A belépő szemét akaratlanul is magára vonja a szobor. Ott a költő, egy rönknek . támaszkodva, zsebéből gyűrött újság vége áll ki. S az arc, a kusza hajkorona alatt... Megdöbbentő! Mélyen ülő gondbarázdák, egy meggyötört élet jelei rajzolódnak , ki f élesen. Egy kétségbeesett, halálra készülő költő képe ez. Gy. L. Csíki László Út a valamihez ti ti ti de kihez beszél aki beszél az általános alany ötkor kel este tízkor fekszik az elhatárolt időben nincs idő átalakul ez a kenyér ez a kés ez a váza ez a szó csak tárgyi idő szaporodik és felhasználható éljen és él a dolgok demokráciája minden egyenlő mással elkeveredik kicserélhető s mindenik egész valami megváltó tévedést valami időtlen szabálytalanságot egy elvétett ritmust egy törött kilincset valami hirtelen szükségszerűséget az egyenlőben! találjunk ki valamit akár egy istent annyi a hely annak ami nincs s a megfoghatóval örvendhetővel szenvedtetővel tele a világ valamit ami nem volt és nincs kezdetben nem lesz lészen nem mérhető az valamit ami nemi ige KÍGYÓ BILINCS Egy vers, s egy élmény Összefüggéséről K lGYÖBILINCS — e cím utal arra, hogy egy végzetessé válható kaland örökre eljegyzett a kígyóktól való irtózással. 1935-ben írtam, körülbelül tíz évvel az esemény után, tehát aránylag „friss” élményből, majdnem végig pontosságra törekvő, realista elemekkel; csak az utolsó négy sora lebeg föl valami természetfölötti régióba. A viperák közül való menekülés azonban nem a versbeli csoda által vált lehetségessé: ez a „csoda” inkább az utolsó pillanatok lelkiállapotának kivetülése. A valóságot az alábbiakban igyekszem megközelítően elmondani. De ehhez idéznem, kell a vers idevágó részét: Valamikor, két nagybotos halász, kígyószigetre vetődtünk apámmal; hajszálon múlt, hogy nem két sárga váz maradt belőlünk, is rólunk a világ hall... Reggel még ködbén ült a Retyezát, de délfelé kibukkant már a nap, vadászatra indultak a halak, s kibújtak fészkükből a viperák. Az egyik korhadt rönk hátán hasalt, — a párja éppen akkor bújt elő — s már nyüzsgött tőlük a tört sziklapart, vizhozta lom, nagy, odvas marhafő. Mongol állkapcsuk volt, s mégis kereszt aránylóit görcsös, zsíros hátukon; mezítláb jártam köztük, és tudom, azt hittem, nékünk elvégeztetett... — Úgy halunk meg, hogy az Isten se lát! — Es akkor, íme, halljatok csodát: egyszeresük felkapott bennünk a frász, s már szállottunk a földtől pár könyökre, apa s fia, akár két szent halász, s a viperákat otthagytuk örökre. A „Kígyó-szigetre” vetődés előzményei: 1926 pünkösdjén apám és a Bethlen-kollégiumbeli természetrajz-tanár kollégája Enyedről vagy tizenöt nagydiákkal kirándulásra indult a Déli-Kárpátokba, a majdnem 2000 méter magasban fekvő Zenoga-tóhoz. Engem is magukkal vittek; épp tizenhárom éves voltam. Az út első szakaszát vonaton, a Maros mentén a szabadságharc egyik csatájáról híres Piskiig, majd onnan egy szárnyvonalon, Hátszegen át Malomvízig (már a Sztrigy folyó völgyében) tettük meg. Ez volt a Hátszegi völgy — a Pallas lexikon szerint — „a regék és mondák megszentelt völgye”.,. Amire ettől kezdve a tájban, a természetben magamtól észrevettem, vagy amire vezetőink hívták föl diákfigyelmünket: mondhatni fénykép- pontossággal emlékszem. Amíg a vonat állt, egy pillanatra láttuk Öralja-várának romjait, majd jó néhány percig is, a vánszorgó személyvonat ablakából, a Sztrigy túlsó partján, magas sziklán Kolcvár maradék falait. Ez volt a Kenderffy család ősi fészke, s arról nevezetes — a monda szerint —, hogy Ken- deffy Ilona, ablakában üldögélve, aranyfq- nalat fonogatva várta haza tatár rabságból az urát: addig kellett fonnia, míg a gúzsaj a víz színéig nem ér... Malomvizen, évszázados park fái alatt, oszlopos tomácú udvarházban ebéddel fogadták a csapatot, ha jól emlékszem, a kollégiumba járó két Kenedeffy fiú családtagjai. Délután indultunk tovább, erőltetett menetben, hogy még sötétedés előtt elérjük az erdészházat Gura Zlatban, ahol éjszakázni fogunk. A szűk, legfeljebb favágószekereknek való úton, már a harsogó, zöld vizű, sebes folyású Riu Maré völgyében, hirtelen eleredt az eső, a hagyományos, pünkösdi eső... És-nyakunkon volt az eltévedés veszedelme is. A homályos bükk- és fenyőerdő sűrűjében sziklás, kövecses vagy sáros-lucskos ösvényen baktattunk tovább ... Nemsokára olyan sötét lett, hogy alig láttunk tovább az orrunknál. És egyszercsak valami fény sárgállott előttünk. Azt hittük, az erdészház ablaka; majd jobbra-balra is, az út két oldalán, sárga fények, olyanformán, mint manapság az útjelző cölöpök, csak nagyobb és körvonalatlán fényforrással: mint valami mozdulatlan 11- dércsereg!... És mintha sötét torzonborz alakok ácsorogtak volna mögöttük, rosszindulatú lesben. Borzongató látvány volt, szorosabban zárkóztatott fel apám mögé. <5 már tudta, mi ez a lidérc-csoport: a reves, korhadt bükkfák odvai fosztoreszkáltak békésen, s mégis ősvilági borzongást okozva a nyirkos sötétségben. Ez mind-mind1 „örök emlékezetre méltó”, először átélt csoda volt, ha nem is az egész társaságnak, de a fiatalabb tagjának minden bizonnyal azj Bőrig ázva, elcsigázva valahogy mégis elvergődtünk az erdészházhoz Gura Zlatban ... Másnap korán reggel a nagydiákok a természetrajz-tanárral fölkerekedtek, s nekivágtak az esőt szitáló ködben a Zenoga tengerszeméhez vezető, meredek sziklaútnak. Apám, hogy ne maradjak egyedül a kietlen völgyben, ismeretlen erdész-családra bízva, másrészt, hogy a Riu Maré pisztrángjaival közelebbi érintkezésbe kerüljön, s az estére visz- sza várt csapatot málélisztben sütött pisztrángvacsora fogadhassa — velem maradt. Vágott két hosszú, érzékeny mogyoróvesz- szőt, műlegyes horgot szerelt rájuk, s vállun- kon horgásztarisznyával kivonultunk az égerfás, fenyőcsemetés, páfrányos patakpartra. Ki törődött — a jó fogás reményében — a ködből szemerkélő permeteggel? ... De két óra is eltelt, és egyetlen hal sem jelentkezett. Egy darabig mindketten a partról legyeztük, csapkodtuk a zúgó, hömpölygő, örvényt vető súlyos vizet — míg egyszercsak szép, kőgörgetegből alakult, zöldellő kis sziget előtt találtam magam; bakancsomat a parton hagytam. s belegázoltam a sebes, hideg patakba. Apám a parton maradt, a közelemben. Miután szerencsésen kievickéltem, a sziget túlsó oldaláról legyezni kezdtem az eredménynyel kecsegtető, mélyebb, nagy szikla alatt megtorpant vizet. És hirtelen, mintha hatalmas lámpát gyújtottak volna meg vagy égdarabnyi színházfüggönyt rántottak volna szét: kisütött a nap. Ami ezután történt, a versből már megtu- tiodott, ez írás elején. De ahogyan már ott ígértem, a menekülés valódi, hiteles részleteit is megpróbálom elmondani, hogy felfedjem a költészet és valóság közti különbséget. Amikor a második vagy harmadik viperán, is átugrottam — a kemény vagy éles kavicsok, sziklák közt mezítláb! — és igyekeztem vissza a gázló felé, apám, kiáltozásaimra, talán nálam is rémültebben, horgászbotját eldobva, azon bakancsosán, ruhástul, ahogy volt, megrohamozta az övig érő, sebes vizet. Meg-megcsúszva, dülöngélve ugyan, de átjutott a szigetre. Körülnézett: egy levedlett kígyóbőr épp a lábam előtt hevert összekunko- rodva, jellegzetes mintáival... Bizonyítéknak elég arra, hogy kiáltozásom nem vaklárma volt! Felkapott, s ölben vitt át a szigeten, már ő maga is a lusta, s szerencsére támadásra még képtelen viperákat kerülgetve, hogy aztán csak kezemet fogva gázoljunk bele a patakba, s vergődjünk ki a partra. Megmenekülésem csodával volt határos ... Igaz, hogy a viperák hűvös, esős időben nemigen bújnak elő, nem izegnek-mozognak és nem agresszív támadók, de ha véletlenül valamelyikre rálépek, könyörtelenül megmar. De ezt a tulajdonságukat csak később tudtam meg; rémületem tehát indokolt volt. A versben, tíz évvel az élmény után, ezt a „csodát” toldtam meg a repülve menekülés csodájával — talán álombéli menekülések emlékét hasznosítva. Ez az egyik magyarázat. A másik abból indul ki, hogy a partra-ver- gődés pillanatától kezdve semmi, de semmi emlékem! A vers mirákulumszarű befejezése tehát ebből a súlyos stresszállapotból is származhatott! A menekülés valóságos körülmé- nyeit pedig apámtól tudhattam, s nem saját emlékezetemből, közvetlenül... Akárhogyan is, a kirándulás számomra abban a pillanatban véget ért. H ogyan, s mivel telt el a délelőtt, s mi-j vei a délután, az este; hogyan történt: a viszontlátás a Zenoga-tó élményét hozókkal, s másnap, a hazautazás Enyed városáig — minderről ha megfeszülnék, se bírnék egyetlen - morzsányi emléket felszínre hozni. Mintha azon az átkozott szigeten, mely a viperáknak amolyan természetadta engedményes területe volt, ahol senki se járt, senki se verte őket agyon: ha nem is éppen méregfoguk cseppjei, de valami kigőzölgésük kábított el, úgyannyira, hogy erről a pünkösdi kirándulásról minden emlékem a várablakban haját fonó Kendeffy Ilona, a kerékvágásban csapatló szalamandra, a lidércfényű fák, az erdészház kályhája, apám vízben gázoló zöldvadászruhás alakja, s a félelmetes csúszómászóktól nyüzsgő sziget maradt. S így lett a „regék és mondák megszentelt völgye” számomra egy mondával gazdagabb. Jékely Zoltán
