Somogyi Néplap, 1981. április (37. évfolyam, 77-100. szám)
1981-04-04 / 80. szám
Madár. Nikolaj Rajnov metszete Rózsa Endre Szénrajzok Felfúvódik a szél bozótosa: ágakkal átlós messziségen át lengő tövis egyensúlyozza a duzzadó eget, az átlátszó robbanást. Az erdőirtás hosszú sávja: veszteglő futószalag-ravatal Gyertyánfák fagyfehérje lángol. S itt, ez a kényes akác a folyóban karmolja magái. Az idő hangyabolyából egy perc kiválik, kagylós kő alatt lapít, köszörüli , még-üres csápjait. Felcihelődik, * indul a világ. Földbe fúródik, vizet gyökeredzik, hipp-hopp-nincs répa a jégcsap. Magasodik a lágy fű irama, dolnia-mélyröl forrva, körbe fölcsap! Aczét Gábor Tavaszi feíefon M ég te—c kteéaett as abtabon. Örült táj, de csata önveszélyes' ax efaüwftmuoclfe Januári helyzetében, EéUaegyelmű ágaka lufiig jjcarünar»! fyK^^rhgyngi^r — Valami csak; lesz — «normogba maga elé az öregember. — Csak lesz — hagyta rá Höna néni. — Aztán, szavam ne felejtsem, ma mosom a Potyát Tiszta lesz; mint a patyolat, annak rendje-mód- ja szerint. — Aztán mi az ördögnek? — szólt rá az öregember, most már emeltebb bangón. — Mint a patyolat? Itt ez a veszett háború, maga meg kutyát mos? Nincs jobb dolga? Róza néni, szó ami szó, szinte csak a Pötyivel, a tarka, térkép-alakzatú spániellel törődött. A vidék szánalmas, olcsó, kolduslátvány volt, alig valami hó, az is szennyes, csak átt-ott egy tiszta szigettel. — Kilövés, belő vés? — kérdezte Róza néni, inkább kíváncsian, mint félelemből. — Nem mindegy az magárnak? — így az öregember. — Egyre megy. Előbb vagy utóbb csak becsap a bunkerbe, és mennyből az an gyal. Meg aztán, azzal a kutyával is miinek vacakol? Okosabban tenné, ha magát mosná. —• Mosom majd, bízza Ide? — dorgálta Róza néni. — Ha jön a béke. Két napja nincs fegyverdörgés. Róza néni odyfanmán készülődött a kutya csutakolására, hogy gyűjtötte a szerény hófcupacokait egy hadirokkant vödörbe. S kiszámította, mennyi kell majd Pötyi tisztaságához. — Ki kell nyitni az ablakot — vélekedett Hars ing, az adótisztviselő. — Akkpr. meglátják, jobb lesz. — Van, aki a meleget szereti — oktatta az öregember. — Tekintettel beli lenni mindenkire. Az egyik ember ilyen, a másik olyan. — No ón nem mondtam, hogy nem — védekezett Hársing. — Ami igaz, az igaz. Csak nagyobb baj ne legyen, — Aztán, ha fognám és felfalnám a kutyuskájáit, finom pörköltet készítenék belőle, Róza néni! — szólalt meg derűsen az öregember. — Hamm, hámon! — Azt adja mg magínalÉ az a jóságos! —' tört ki Sósa néni. — Készítek én magából fonom pörkölte*, marhapörköltet méghozzá! Ilyet mondani! Megbánja! Most a távolbői valami üzenet szólalt meg, vagy talán hívó, rosszkedvű jelzésrendszer. — Nocsak — szólalt meg az öregember. — Jönnék. — Kik? — érdeklődött Hársing. — Arról fogalmam sincs •— tárta szét ösztövér kezét az öregember. — Valakik jönnek és kész. Mindig jönnek. Nagyobb baj ne legyen. Vagy (túléljük, vagy belehalunk; égykutya. Abodi Béla Ostrom — Kutya? — kapta fel a fejét Róza néni. — Törődik is valaki a magái szépséges kutyájával — intette le az öregember. — Jönnek a katonák. Talán még a parancsnok is. Jól idepörköltet, aztán nézhetünk. — Szabad megjegyeznem — vélte Hársing —, akkor mái* aligha nézhetünk, mert nem lesz mivel. Binder ritkán, szolt. — Igen, közelednek. Valami rendelkezés le6z belőle. Ami mindenkire vonatkozik, kivéve a rendelkezés meghozóját. A zaj érvénytelenné rsiitúlt; a vidék elhallgatott; á csend lapossá csillapodott; tapintatossá. — No, édes kutyababám, szemtecském! — szólította meg a Pötyit Róza néni. — Most jön a pucolkodás. — Kutyababám? — érdeklődött az öregember. — Takaroséin elkeresztelte! — Mindenbe beleköt! — szólt Róza néni. — Ügy hívom, ahogy akarom! — Persze meg kell őriznünk a dolgofl értelmét — awfcciHromü Binder. — Ez védi meg ae életünket. — Kötve hiszem, hogy a dolgoknak értelmük van — bólogatta fölösleges, túlméretezett lampion-fejét Hársing. — Annyi van. belőle, amennyit belemagyaráztumk. — Hát csak magyarázza, ha ideje van rá — morgolódott az öregember. — Értelem! A légópincét valamiféle okból — alighanem a képzelet védő szerkezete miatt — bunkernek nevezték: mindent meg kell keresztelni, hogy nagyra nőjenek, megnövesszék süindiszinótüskéi- ket, haragjukat; ilyenformán lett bunker a bunker. Róza néni módfelett finoman, terelte ki a kutyát a nehéz levegővel büntetett, homályos helyiségből: — No, Pötyi,ke, most jön a finom pamcsd-pamcsi! Hetek óta nem esett hó, s a pincelakók nap nap utóm roppant szerény adagot kaptak, mosdás céljából. Róza néni meg gyűjtötte a magáét, hogy Pötyinek félre? tehesse. Most hát eljött a nagy nap; a kutya tisztálkodása; a béke, szűzi kutyák, mély értelmű ebek, fénylő tájaik, üde látvány az ablakon, egy kis képzőmű-, vészét. — Tegyük el magunkat holnapra — javasolta Hársing. — Hátha marad belőlünk valami — vélekedett Binder. Hátha. Aztán mire eljutunk az élet végére, ösz- szeáll a program. — Ebből én egy árva szót sem értek — dór,mögött az öregembe. — Talán azért, mert nincs is értelme. Mi az, hogy élet vége? Meg hogy mariad belőlünk valami? Az ördögöt marad valami. — Nocsak — mondta emelt hangon Hársing. — Két német. Ide tartanak. — Undorodom tőlük, mert hazudnom kell nekik — vélekedett Binder. — Vajon mit akarnak? — Az egyre megy — állapította meg az öregember. — Valamit mindig akarnak. A két német befordult az elökert.be. Majd végigmentek a. folyosón, és megzörgették a pince vasajtaját. — Jó estéket kívánok — mondta az egyik, természetesen anyanyelvűn. A másik hallgatott, csak fejét biccentette meg. — Hogy vagyunk, hogy vagyunk? — érdeklődött a barátságosabbik. Nem éppen lazán, semmitmondóan: valami közepe, magja volt az üdvözlésnek. — Mindig rosszul vagyunk, kénem — magyarázta Binder. — Tetszik tudni, meghalni veszélyes, élni unalmast — Haha! — kacagott a német. — Nem fordítva? — Mindegy — hagyta rá Binder. —■ Ön netán filozófus ? Tapasztalataim szerint minden német filozófus. — Ezt bóknak vagy sértésnek szánta? —- komoco- dott szürkévé a katona. — Ja, és szavam ne felejtsem, a kutyákat le kell lőnünk. Ezért jöttünk. — A kutyákat? — kérdezte vissza Hársing. — Természetesen a műtétet ez a szűkszavú kamerád fogja elvégezni. Tetszik tudni, ő szívesebben csinálja. Mit szívesen? örömmel! S az örömet mindenki meg-, érdemli, nemde? Freude, schöne Götterfunken, Tochter aus Elysium! — Meggyilkolják!? — si- boltott fel Róza néni, élesen, a magasba tartva riasztó gyászát. Unalmas délután voit A napsütés már melengetett is valamelyest, de ez a tény Wurm Dezsőt kevéssé érdekelte. Az ablakban könyökölt, figyelmét az elrobogó autók rendszámára összpontosította, és örült, amikor végre fölfedezte a szerencseszámát, amit évek óta rendszeresen megjátszott Ekkor szólalt meg a telefon. — Jó napot — mondta egy kellemes női hang. — Nem lenne kedve velem tölteni az estét? — Éppen ezen gondolkozom vagy félórája — mondta töurengve Wurm —, hogy töltseim, vagy ne töltsem. Egyébként kit tisztelhetek önben? — Nem fontos. Egyelőre érje be azzal, hogy a bennem rejlő értékeket még nem tárta fel senki. Talán azért, mert nincs lila ruhám. — Látja, nekem sincs. De azért még remélek, — Tudtam — Ismer engem valahonnan? — Nem, de pontosan ilyennek képzeltem. Ha valakit Wurm Dezsőinek hívnak, az akkor is remél, ha nincs lila ruhája. Bizonyára papagája sincs. Ebben a városban kevés a papagáj. Nem vette még észre? — Nem figyeltem. Mondja, miért pont engem hívott? — Véletlenül. Tetszett még a Szépmicsicsák Vince, de a Dezső miatt maga mellett döntöttem. A nagyapámat hívták Dezsőnek. Tudja, unatkozom és lapozgattam a telefonkönyvben. Maga nem unatkozik? — Most nem — mondta Wurm őszintén. — Amióta felhívott, nem. — Ne udvaroljon, mert belém szeret, és itt állunk a legnagyobb bajban. Hova tette a szövegét? Inkább kérdezzen! — Hány éves? — Számítsa ki. Három éve, hogy utoljára őszinte voltam a szüléimhez. Még náluk lakom, ők meg mindenáron nevelni akarnak. — Szűz? — Képzelje. De emiatt legfeljebb jövőre fogok szégyenkezni. — Tizenhatra saccolom. — Ne nevettesse ki magát. Persze annyiban igaza van, hogy a neveltetésem az egész jövőmet determinálja. Erre csaik nemrég jöttem rá. És, amennyiben nem tudná, az ember élete a nevel tetése elleni harc jegyében folyik. — Kellemetlen lehet — Ne gondolja. Lázadni jobb, mint rohadni. — Akkor húszéves. — Maga meg elmúlt harminc. Sok nője volt? — Nem számoltam. — Hazudik. — Mit sérteget, maga tak- nyos! — Legfeljebb nem találkozunk. És nem is sértegettem. — Milyennek képzel? — Magas, széles valló, dús hajú, kis pocakkal. És szőrös a melle. Természetesen vastag keretű, sötét szemüveget viseä. Wurm Dezső vigyorogva nézett a tükörbe. Alacsony, enyhén kopaszodó férfi volt, meglehetősen keskeny váltakkal. A jellemzés csak a kis pocakban nem tévedett — Nem viselek szemüveget — mondta a kagylóba. — Baj. Akkor sajnos a többi sem stimmel. — És maga milyen? — Jelentéktelen kis szürke pont vagyok. / Ezért fázom f Mindig fázik az / ki oly kicsiny, / hogy nem találja meg / önmagát — Biz mi volt? — Vers. Én írtaim, mit szól hozzá? — Semmit. — Akkor ért hozzá. Mit csinál, amikor dolgosak? — Művezetek. Még mindig akar randevúzni velem? — Hát persze. Kapcsolja már ki a kisebbségi komplexumát! Tavasz van, nem? — Hát... — Ne dadogjon. Jogunk van a játékhoz. Magának is. Félóra múSva várom a cukrászda előtt. — De... Miről ismerem meg? ( —^Farmerben leszek. Hosz- szú lábak, rövid haj, nagy mellek. Maga meg vegyen egy csokor ibolyát, és fogja a jobb kezében. — Tudja, én nem vagyok egészen olyan, mint amilyennek leírt... — Tudom hart Bizonyára golyvája is van. — Nem, az nincs... — Akkor meg mit akar? Felteszem, hogy nem az a kimondott férfiszépség, de mint tudja, a belbecs is fontos. Az pedig van magának. Azt mondja, elmúlt negyven? Nem számít! A hangja egészen fiatalos, és hogy úgy mondjam: tud fiataluL Szóval hét órakor várom, ne felejtse el az ibolyát. Wurm Dezső tiszta inget keresett, és fütyörészve állt a tükör elé Lám, gondolta, és még azt mondják rám, hogy nem értem a fiatalokat. Igyekezett keskeny csomót kötni a nyakkendőjére. Másodszorra sikerült, ez újabb örömet jelentett a számára. Más valószínűleg elítélné ezt a kislányt, aki ismeretlenül felhívta, a kollégái egészen biztosan tisztességtelennek tartanák, pedig egyszerűen csak unatkozott. Persze, 5 is tisztességesen fog viselkedni, nem, az erőszakoskodás mindig is idegen volt tőle. Nevetett Így felöltözve egészen elfogadható volt Igen. Az ilyen embert, mint ő, megbecsülik a nők. Érthetetlen, hogy eddig miért nem volt sikere Igaz, még sohasem beszélt ilyen nyíltan, ilyen könnyedén, mint az előbb a telefonba. Majd most. Beülnek a cukrászdába, megisznak egy konyakot vagy kettőt, természetesen az ő számlájára. Még a kezét is csak akkor fogja megérinteni, ha a kislány is akarja. Azt látja az ember. A sarkon vásárolt egy csokrot, és fiatalos léptekkel indult a cukrászda felé. Lehet, hogy elveszem feleségül, gondolta. Nem várta senki. Tétován forgolódott A cukrászda teraszán fiatalok ültek — fiúk és lányok Jevgenytj Vinokurov Kiskocsmákban találkozunk, Ötért hol füst zománca égeti szemünk, marhatja torkunk konyak, vagy akármi, a dolgainkról elbeszélgetünk. Az ifjúságnak bennünk nyoma sincsen, életünk íve gyalupadba fog, de hála isten, tudod, hála isten, vár ránk még sok különféle dolog. Hurrá! Még forog tengelyén planétánk, minden lépésünk munkára talál, emberek szeme reménykedve néz ránk, s mi tisztítjuk, mit belepett a sár. * * * Az ember néha hogy cipeli sorsát, rejtett erői mily hatalmasok! Tegnap a Kieg-en kezembe nyomták a cédulát: hadirokkant vagyok — Adjatok mankót, köpenyt is a váttrte} Hisz mégiscsak átéltem valamit. Őrangyalom a pillanatra várva terjessze fölém újra szárnyait. . _A mezőről, mit vér lepett, s a harmat, a földútról, min piros pára ül, esténként ellocsognak a rokkantak a rozoga fumérbódé körül. Fiúk! — mondom magam is odalépve — vodkát, sört adjatok! — fele-fele! A lelkem mintha telketekig érne, fronttársi gyöngédséggel van tele. * * * * És ezután? Ezután az öregség. Valahogy lesz, bár meg nem értem még ezt. Szürke eső, az ablakpárkányon dobolva, délben majd fölébreszt. Vagy nem is kell a — „később?” mert annyi mindent láttál állvány a földre-vérzö hanyatt-holt katonánál? Nem. Később jön az öregség. Szép őszi délben látogat meg, mikor vakító újdonságként tompulni kezdenek a szervek. És akkor — mint plédedről a pelyhet — fújd le magadról az egészet, . amit egykor életnek neveztek, bár úgy lehet, már régen nem volt élet. (Havas Ervin fordítása) A csendes német megcélozta a kutyát. vegyesen. Hangosan nevettek. Wurm Dezső válla egy csöppet megereszkedett és azt suttogta: — Szemetek Mire hazaért, az ibolyacsokor felismerhetetlen péppé aszalódott a markában. Durkó Gábor rajza SOMOGYI NÉPLAP m
