Somogyi Néplap, 1981. április (37. évfolyam, 77-100. szám)
1981-04-29 / 99. szám
Varasát vendéglátók Kutyatörténet az emberről Hároméves a kulturális kapcsolat Kaposvár és Várasd színháza között A szomszédos August Cesarec Színház hét elején kezdett kaposvári vendégjátéka előtt pár nappal Jugoszláviában járt a magyar kulturális miniszter, Pozsgay Imre, s a két ország tudományos, kulturális és oktatási együttműködéséről tárgyalt vendéglátóival. A vasárnapi közleményből megtudtuk, a két ország egyezménye tág teret nyit a határ menti kapcsolatoknak is. Ennek már számtalan jelét láttuk, illetve tapasztaltuk Somogybán is. Kulturális kapcsolatunk ■tartós alapra épült A folytonosságot érzékelteti a most Kaposváron játszó varasdi színház társulatának két bemutatója. Hétfőn este Ivan Bakmaz fiatal hoirvát író művét láthatta a kaposvári közönség Petar Vacek rendezésében. A darab szereplői: emberek és kutyák. A mű címe: Hitelt érdemlő élmények a kutyákkal. A négylábú latin neve: canls familiáris, s Pompel egyik fönnmaradt mozaikja arra figyelmeztet, hogy az idegen látogatónak óvakodnia kell a kutyától, mert harap. A kutya a magyar nyelvben átvitt értelemben is gyakorta' előfordul. Nemcsak a falusi kerítések mögött, és a városfalak között él — az embert szolgálva, néha kényének-kedvének kitéve —, hanem mindennapi szóhasználatunkban is előfordul : fösvény kutya — mondjuk arra, akit nem hat meg a kérés, s dicsérjük azt, aki „kutya kötelességének” tartja a rábízott feladatot teljesíteni. Ivan Bakmaz színpadi játékában a kutya szintén átvitt értelemben jelenik meg A szimbolikus történet nagyon távolról indul: valahonnan az emberré válástól, amikor a kutyák négylábú barátaink voltak. Tulajdonképpen a darab végén sejlik föl újra annak a reménye, hogy a kutya kutya lehet, és az ember ember, mert az első perctől fogva — mikor széthúzzák a függönyt Segítséget várnak a balatonújlaki óvodások „A kíséretet meg kell oldani" A balatonkefesztúri iskolát és az óvoda egyik épületét forgalmas főútvonal választja el. Rettegtek is annak idején a pedagógusok, hiszen a gyerekek az óvoda helyén levő napközibe jártak ebédelni, és az átkelés nem volt veszélytelen. Két éve átalakították az iskolát. Lett ott konyha, ebédlő, s még sok más, ami egy jól felszerelt általános iskolához szükséges. A megye által hirdetett könyvtár- fejlesztési pályázatot megt nyerték: háromezer kötetes könyvtáruk . egyedülálló a községi iskolák között. — Saját arculatú ez az iskola — így jellemezte Pjaizs Imre, a pedagógiai továbbképző intézet igazgatóhelyettese. Ilyen friss szemléletű tervezést és oktatást várnának valamennyi iskolától, főleg ott, ahol sokkal jobbak a lehetőségek. Az óvoda gondnoksága, élelmezése az iskoláhőz tartozik. De van más „közös ügyük” is, amiről viszont beszélnek mint megoldhatatlan problémáról. — Bizonyos óraszámban minden nevelőnek van felügyeleti kötelezettsége — mondja Sik Istvánná, az iskola igazgatóhelyettese. — Ez a kötelezettség annyit jelent, hogy a Balatonújlakon lakó gyerekekre vigyázunk a busz indulásáig. Hetvenegy kisdiákról van szó, nekik ez a várakozás holtidő, s így valamilyen módon foglalkoztatni kell őket. Kértük a Volártt, biztosítson egy iskolabuszt, de a kérést gazdasági gondokra hjvatkoíva elutasítottak. Horváth Istvánná vezető óvónő: T- Az iskolásokkal együtt naponta tizenöt óvodás jár be Balatonújlakról, S a gyerekek melett még ott vannak az utasok. Olyan zsúfolt a busz, hogy szinte szusszanni sem lehet benne. S főként kisgyerekek utaznak! Ez még csak a kisebbik probléma: a nagyobb az, hogy a kíséretet nem tudjuk véglegesen megoldani. Régebben volt egy dajka, de ő munkaköri s változás miatt nem vállalhatta. A busz kalauz' nélküli' járat, Iskolás korú gyerekek a rendelkezés érteimében nem vállalhatják a felügyeletet. Volt egy sofőr, aki szívesen segített volna, de ő nem lehetett közvetlenül a gyerekek mellett, így erről is le kellett mondanunk. Maradtak a szülők: ők néhányan kísérik felváltva a gyerekekét, de ez nem végleges, megoldás. Érthető, hogy nem vállalják szívesen: nagy a‘ felelősség, s napi két óra kiesést jelent' a munkából. a- A UrsgöAsegekból bejárók segítenének mint „hivatásos” kísérők, de a tanács erre nem ad pénzt. Ki tudja miért? Nem "nagy összegről van szó, ám az óvoda saját költségvetéséből nem tudja előteremteni a pénzt. Az óvoda kihasználtsága csaknem száznegyven százalékos : minden dolgozóra minden percben szükség van. Így sem az óvónők, sem a dadáik nem vállalhatják a gyerekek kísérését. A balatonújlakiiak joggal érzik magukat hátrányban. A gyerekek kíséretét pedig meg kell oldani. Ehhez, anyagi és személyi segítség kell. A. A. 1 a színpadon fölépített cirkuszi aréna előtt — csak arról hallunk, hogy milyen kutya világot teremtett napjaink embere. Az ölebes Százszorszép-asszony (Trat- micica) szerelmét megölte a bizalmatlanság, a tolószékes ember a maga tehetetlenségét kutyája idomításával kárpótolja, Vitó fasisztoid magatartását jól példázza, ahogyan, kutyájával, Reksszel bánik. Reks és Herkulica — két kutya — találkozása az egyetlen emberi megnyilvánulás. Lírai jelenetük a dráma csúcspontja. Fölidézi azt az időt, amikor minden kutya a maga teljességében élte le életét. Ez a balettszerű kép átcsap a kutyák lázadásába; Reks, a tudatos forradalmár nyitja meg az utat — már nem vissza a paradicsomi állapotokhoz, hanem az új, de mégis a teljes élet reménye felé. A darab nehézsége talán nem is e különös jelrendszerből fakad — sokkalta inkább az előadás módjából. A sajátos színpadi forma- nyelv volt szokatlan. De arra is rá kellett döbbenünk, hogy ez sem hiányozhat színpadunkról. A tolmács bérén d ezé« nélkül aligha értettük volna meg Ivan Bakmaz filozofikus művének lényegét. Karaites Mihály szinkronban tolmácsolta a jeleneteket, A fejhallgatót aki néha kissé féirecsúsztatta, ízelítőt kapott a varasdi társulat játékának teljes zamatából: a kitűnő játék ragyogó beszédkultúrával párosult. A mindvégig színpadon levő Fabijan — Vinko Lisjak, Százszorszép Mirjana Sinozic, a bohóc — Tomislav Lipljin, Vttó — Ivica Planovic, a pap — Nikola j Popovic, Hárkulica — Jagoda Novak, Vueko — Ljubomir Kerekes és Reks »— Cedomir Vujic emlékezetes színházi élménnjjel ajándékozta meg a kaposvári közelséget. A díszletek és jelmezek a kitűnő rendező, Petar Vlacek összmunkájában Is figyelemre méltóak voltaik. Horányi Barna Ikonok újjávatázslói Az APN tudósítója fölkérte Szavelij Jamscsikovot, a neves szovjet restaurátort és művészettörténészt, Hogy válaszoljon néhány kérdésre. — Mi jellemzi napjainkban a szovjet restaurátorok munka módszer eit ? — Ennek a. tudományágnak is megvannak a maga szigorú törvényei, alapszabályai és követelményei. De mindezek mellett nem szabad megfeledkezni arról, hogy alkotó tevékenység is. Ezzel magyarázható, hogy bizonyos stílusbeli és ecset- kezelésbeli különbségek léteznek. Az Ermitázs. a Tretyakov képtár műhelyei, a Restauráció« Főiskola, az Orosz Múzeum laboratóriuma és a többi intézmény — amellett, hogy szigorúan betartja az útmutatásokat — minden .egyes feladat megoldására egyéni módszereket alkalmaz. — Milyen érdekes munkákon dolgoznak az utóbbi időben a szovjet restaurátorok? — Nemrég Jaroszlavban jártam, ahol az ottani restaurátorok szinte csodát műveltek. A S/passzkij-kolostor Jaroszlav egyik központi emléke. A kolostor szent, kapuit 1564-ben freskókkal díszítették, Rettegett Iván cár parancsára. Az' orosz művészek által készített freskók sok .viszontagságon mentek át. A pusztító támadások, tűzvészek, átépítések és a „HŐSHIÁNY” É gj’’ csöppnyi kedvet sem érzek a bágyasz- tó délutánon, hogy egy újabb súlyos regény. va;gy dráma elolvasásához fogják; arra. szánom hát a néhány nyugalmas <ftát, hogy korábbi élményeket elevenítsek föl, az utóbbi évek magyar irodalmának legizgalmasabb alkotásait lapozgassam át újra. B'elvo- nulnak megint az egyszer már megcsodált vagy meggyűlölt hősök, anti hősök, akik Örkény, Illyés. Gyünké, Gáli István, Esterházy, Hajnóczy és mások tollának hegyén keltek életre. A történelem sodrásában tehetetlenül hányódó Pisti, az árral szemben rémülten csapkodó- kapkodó Szabados György, az ellentétes erők nyomásától összeroppant Busó Jani. Ezenkívül unalomtól és no- vabartól fuldokló munskás- emberek, napról napra éldegélő kispolgárok, saját köldöküket és a söröskorsó fenekét bámuló, jobb esetben a kocsma előtt elvonuló leányok csípejét méregető mai arezlánok, az emberi kapr csőlátók k i üresedettségéről meditáló, kátyúba jutott, személyiségek népesítik be a lapokat. A zöme hitelesen formált, markáns alak. Egy pillanatra sem kétséges, hogy az író valóságos „minták” alapján rajzolta meg őket. Ügynevezett pozitív hősöket sem a korábbi olvasáskor, sem most, a hevenyészett lapozgatáskor nem találtam. Azaz csupán a történelmi vagy áltörténelmi drámákban: Szabó Magdánál, Páskándinál, Száraznál. Királyok, hadvezérek, nagy költők vagy tudósok valamennyien, egyszóval olyan kiválóságok, akik kivívott tekintélyük birtokában már megengedhetik maguknak azt a „fényűzést”; hogy megkíséreljék befolyásolni az eseményeket. A „közrendű- ek” .között nem lelünk igazán gerinceseket, bátrakat, derűlátókat. Ezek jobbára szorongásosak, félénkek, gyakran gyávák... Vajon mi a szociológiában a „höshiány” szóval meghatározott jelenség oka? Talán nem oldódott még föl a személyi kultusz okozta görcs? Bizonyosan így van: a „pozitív hősnek’’ még a fogalmát is sikerült lejáratni — hosz- szű . időre — azokkal a sematikus munkásalakokkal és paraszti igurákkaL akik az ötvenes évek regényeiben látástól vakulésdg termesztették a gumipitypangot és1 építették az új gyárakat, mát sem sejtve arról, hogy munkájuk esetleg nem hoz hasznot, hanem tetemes ráfizetést. Csakhogy manapság más a „pozitív” szó jelentése, mint harminc • esztendeje volt. Másfélék mai. társadalmunk hősei! S miközben sikereink legalább annyira egyértelműek, mint tévedéseink, miközben kialakulóban van nálunk egy új embertípus, amely már nem hallgat, nem bólogat, hanem érvel, vita tkozik, s az összeütközésektől sem retteg, íróink mintha tökéletesen megfeledkeztek volna a „pozitív hő»”-röl. Mondjuk ki: a munkásemberről, aki arra is kíváncsi, kinek, hogyan, mennyiért adják majd el munkájának terméket. Vagy a pedagógusról, aki lelklis- meretfurdalás. nélkül mellőzi — tanítványai érdekében — a rossz tankönyvet, s ha kell, elmondja véleményét a „főhatóság” képviselőjének is. Olyan ember •«ez a pozitív hős, akit értelmesen meggyőzni ugyan lehet, véleményének elhallgatására bírni azonban nem. Lehetséges, hogy ez a típus egyelőre nem túl gyakori. De létezik! És hadd kockáztassam meg a kijelentést: társadalmi '„termékként” létezik. f I gaz, persze, hogy az I ember ma még ritkábban botlik ilyen pozitív hősökbe, mint tahiti - kázókba, dörzsöltekbe, „ködösítőkibe”, az állásfoglalástól viszolygókba. De nem kivétel már az a munkás, akivel egy-két esztendeje egyik vidéki üzemben találkoztam. s aki el merte mondani — ráadásul titokzatoskodás nélkül, nevének közléséhez is hozzájárulva —•, hogy „az üzemi demokrácia nálunk csak formalitás”. Megígérte, hogy ha bántódása esne,"levelet ír nekem. Nem irt ... Nyilván nem számítanak fehér hollóknak azok a téeszta- gok sem, akik tavaly — a „felülről érkező erős nyomás” ellenére is! —. megtagadták az elnök újjáválaszt tását. Ok győztek, igaz, nem könnyen. S feltétlenül a „pozitív hősök” közé kell sorolnunk azokat a munká- sókah akik jó egy esztendeje intézményesen tiltakoztak az egyik járási székhely vezetőinél, mert az üzemben húziták-halasztották a nekik járó prémium kifizetését. A csendben meghúzódok, a kiszolgáltatottság érzetébe indokoltan vagy indokolatlanul belerokkantak és a rezignáltak között egyre többször fölbukkannak a szorongást lerázni képes, elkötelezett, de az intézményrendszer hiányosságait belülről is bírálni tudó igazságkeresők. Egy pedagógiai intézmény vezetője, aki félelem nélkül „passzolja vissza a labdát” az elhamarkodottam döntő főhatóságnak. Egy pedagógus, aki senkit sem enged át a levelező tagozat vizsgáján, ha nem készült föl. És sorolhatnánk még. Talán nem túl hosszan, de oly mértékben feltétlenül, hogy kiderülne: ez a mai pozitív hős már nem holmi papírmasé-figura, úgynevezett „kívülről a műbe vitt” tézisszereplő a regény- és drámairodalomban vagy a magyar filmben. Hiszen abban a közéletben, amely egyre inkább a konfliktusok felszínre hozására s ezáltal a megoldásukra törekszik — és nem az „elsimításra” —, szükségszerűen bukkannak föl a nyílt öszeütközé&eket vállaló pozitív személyiségek is. Nem tökéleteseik, persze, ők sem. Olykor „lógnak” egy-egy órát a munkahelyükön, néha felöntenek a garatra, félrelépnék, s töübé- kevésbé — mint mindenki más — be is piszkolódhatnak. Egyszóval: nem romantikus hősök. „Csak” a kritikus pülanailakiban -tudják le- lulmúlni önmagukat és környezetüket... Az ő megörökítésük, jól tudjuk, az emberiség történetének derűs és borús korszakaiban egyaránt hozzá tartozott a regény- és drámaíráshoz. Szopholclész megrendítő sorstragédiájá- ban Antigoné éppúgy a fejlődés lehetőségét jelzi, mint Darthez és Michel Crétien az Elveszett illúziók fekete ka- yalkadjaban, Bazarov a múlt gondatlan, felületes restaurátori muníka miatt ezek a falfestmények súlyos állapotba kerültek ... Jelena Ju- gyinia, a helyi restaurátorműhely festmény részlegének vezetője és fiatal, jól fölkészült mu/nka társai rövid idő alatt gyönyörűen . rendbe tették a 314 négyzetméternyi csodálatos falfestményt. Gondos munkájuk nyomán újjászületett a nagy értékű műkincs. — Cikkeiben és könyveiben ennek a tudományágnak új ráódszereiről is beszél. Milyen új eredmények születtek azóta? — Állandóan ' keressük azokat az új módszereket, amelyeknek segítségével elválaszthatók a különböző századok festékrétegei. A képekről az igen vékony festékréteget ma már gép választja le. Ezen a téren szép eredményeket ért el az Állami Restaurátorintézet. Egy XVI. században készült ikonról sikeresen távolították el a kétszáz évvel később fölvitt festékréteget; ők állították eredeti pompájukban helyre az Usxpens/.- kij-székesegyház (moszkvai Kreml) XVII. századi freskóit is. — Mi a véleménye az idők során elpusztult festmények helyreállításáról? — Bonyolult probléma ez, s nehéz rá egyértelműen válaszolni. Engedje meg, hogy a saját álláspontomat elmondjam. Annak a híve vagyok, hogy a restaurátor ne bontsa meg a régi festmény szerkezetét; jobb a régi mesterek újonnan föltárt alkotásait a mai nézők szeme elé Járni, mint a restaurátor „saját mesterségének” bemutatását. Jobb az eredeti, esetleg hiányos részlet, mint az idő „kiplasztíkázá- sa”. Mielőtt egy restaurátor hozzányúl a régi festményhez, mielőtt megkezdi a színek kikeverését, tegye föl magában a kérdést: „Van-e erkölcsileg jogom egy ilyen lépéshez, kell-e az . embereknek az ilyen munka eredménye?” század Oroszországénak lelket nyomorító körülményei között vagya kamasz Glück Laci' az Aranysárkány kisvárosi poklában. A történelem bizonyította: ezek a po/.itijív hősök nemcsak azért vonultak be az irodalomba, mert a hit nélkülözhetetlen erkölcsi szükséglete volt a szerzőknek és az olvasóknak. Vajon miért nem vesznék hát tudomást művészeink erről az újfajta pozitív hősről ? - Csak az ötvenes évekből még vissza-visszajáró kísértet okozná a mulasztást? Vagy beleszédülitek abba a lehetőségbe, hogy bírálhatjuk, elemezhetjük, „kitálalhatjuk” társadalmunk ellentmondásait s néha a legcsekélyebb kockázat nélkül lehetünk őszinték? S e szédületben nem vesszük tudomásul, hogy a gyávákon, kiégetteken, a rezignáltakon kívül vannak közöttünk célratörő, kemény emberek is? Vagy az írástudók egyszerűen csak nem fordulnak meg elég gyakran azokon a helyeken, ahol az említett típusokat megtalálhatnák? Bizonyára esete, írója válogatja. A szókimondó emberi a határozott és fölkészült vezető mindenesetre már nem lenne „idegen test” irodalmunkban, hiszen a valóságban is lélezik. Emellett — gondoljuk csak meg! — a pozitív irodalmi hős, ha valóságos példák alapján formálták, magatartásminta is az olva só számára. Az esztétikai hitelesség követelménye mellett ily módon a társadalmi szükséigszerűség indokolja megörökítését. Lengyel András SOMOGYI NÉPLAP
