Somogyi Néplap, 1981. április (37. évfolyam, 77-100. szám)

1981-04-26 / 97. szám

H árom hétig csodálatos ■világiban élteim: med­vék között Egészen olyanok, mimt az emberek; van köztük jó és gonosz, van jó és rossz tulajdonságuk, valahogy mégis jobbak az embereknél: egyszerűbbek, természetesebbek. Dimo Buzzati „A Medvék nevezetes hadjárata Szicíliá­ban” című regényét fordítot­tam magyarra. Az időtlen idők mélyen, a népmeséi időkben játszódik, amelyben minden megtörténhet, mind­az valósággá válhat, ami az ember fejében megfordul, amit a szíve sugall. A med­vék Szicília,fennséges hegyei között élnek (»■amelyek nem lé- ZZZZZZZ feznek ma már, annyi, de annyi év eltelt«), zord, hó­födte csúcsokon, kemény magány­ban — de békes­ségben, nyugalom­ban­Egyszer aztán minden, addiginál borzalmasabb tél jött, elfagyott minden ennivaló: gomba, borókabo- ________ g yó, az éhségtől ------------­álmukban felsír­tak a kis medvebocsok. A medvék az irdatlan magas­ságból vágyakozva tekintet­tek te a termékeny, virágzó völgyekre, ahol füstölt az emberek házainak kéménye — s ez a világ minden tá­ján azt jelzi: ennivalót ké­szítenek ott. És a medvék, amilyen „együgyűek”, azt képzelték: mi sem természe­tesebb, mint hogy az embe­rek élelmüket megosztják velük, a szűkölködőkkel. Le kell hát menni a völgybe, a virágzó paradicsomba! Hosz- szú, végeláthatatlan sorok­ban indult a medvék mene­te az emberek közé. Az emberek vajon kalács­csal, mézzel teli csuprokkal fogadták őket? Ágyúkkal, puskákkal, mordályokkal! A medvék azonban —1 ahogy a mesébe illik — le­győztek műiden földi és földöntúli hatalmat: a go­nosz Nagyherceget, Szicília zsarnokát, a mágust, szelle­meket, emberevő óriásokat, a félelmetes Banyamacskát, a világfaló tengeri kigyót, Elfoglalták Szicília mesés gazdagságú fővárosát, és ti­zenhárom éven át Leonzió, a bölcs medvekirály uralko­dott békében, nyugalomban . — a medvék és az emberek megelégedésére. Minden jóra fordult tehát, ahogy a mesébe illik. lényegét jelképezi ez az el« lentét: zord kietlenség és minden fantáziát felülmú­ló szépség, termékenység. A piac lenyűgöz. Feleségemmel járjuk gya« log a várost, és lépéseinket szinte öntudatlanul is úgy igazítjuk, hogy a piacot na^ ponta többször útba ejtsük. em tudok szabadulni az ismert és ismeret­len gyümölcsök, zöld­ségek halmaitól. És a ten­ger „gyümölcsei”! Halak, kagylók, polipok, rákok, ho­márok ezernyi fajtája, jég között tartva vagy percen­ként friss vízzel locsolva. N C sakhogy a medvék kezdtek emberi mód­ra élni, és elirigyelték az emberektől a pompát, rangot, gazdagságot; sőt merényletet szőttek a bölcs medvekirály ellen. A hal­dokló király utolsó kívánsá­ga az volt: népe térien visz- sza a hegyekbe, hagyja itt a gazdagságot, s éljen úgy, mint régen — medvemódra... És megindultak a medvéik, királyuk holttestével, vége­láthatatlan sorokban vissza­felé — azon az úton, amit tizenhárom évvel ezelőtt megtettek. Az emberek meg­siratják a királyt, megsirat- ják a medvéket, ment szi­vük mélyén kicsit óik is — medvék... Azóta soha senki sem tud­ja, hogyan élnek a medvék, s nem is fogja megtudni többé. Buzzati „ravasz” író: en­gem, az olvasót kényszerít arra, hogy keressem a med­véket, magamban, másban. Ment a medvéknek léteznie kell! Hogyne léteznének, ha egyszer ő megírta. És most már talán bennem is él­nek. Elindultam Szicíliába, Buz­zati medvéinek nyomát ke­resni. Palermo. Régi dicsőséget idéző, pompás királyi, főúri paloták — meglehetősen el­hanyagolva. Sötét, bűzös si­kátorok — és az újabb gaz- | dagságot hirdető elegáns fő­útvonalak. És körben a csupasz, szik­lás hegyek. Nem nehéz mö­géjük képzelni a még maga­sabb, még zordabb hófödte csúcsokat, amit az írói fan­tázia teremtett. És itt van­nak a termékeny, virágzó völgyek is. Április van, a hatalmas kertekben virít a narancs, a citrom. Most szü­retelik. Szicília egész sorsát, Találkozásom egy medveemberrel Hatalmas két méteres kard- halak, egy szelet belőlük egy egész családnak elég. A piac benne él a város­ban, a főút melletti sikáto­rok egész szövevénye van tele bódékkal, asztalokfcaL Reggeltől estig zsong eleve­nen, hangosan, az árusak nagy hanggal kínálják por­tékáikat, nem úgy, mint a kimértebb északi városok­ban. Persze lehet itt enni, inni is olcsóm, egymást érik a lacikonyhák. A választék bőséges: f asírtszerű rizses húsgombóc, kagylók, főtt ha­lak, polipok, húsok, két sze­let kenyér közé rakott bel­sőségek vagy egyszerű főtt krumpli. Megsózva, papír­zacskóban. Kipróbáltam, íz­lett. Lehet, hogy csak a gye­rekkori nosztalgia miatt; amikor nagyanyám üstben főzte az apró krumplit a malacoknak, mindig elcsen­tünk belőle. A feleségem: váltakozóbb szellemű nálam, kipróbálja a tengert herkentyűket. Én va­lami hagyományosabb étéit keresek. Egy signore főtt marhahúst árul, azt nézem ki magamnak. Megérzi a szán­dékot, már messziről invi­tál: — Pofásodjon a signo­ra — mutatja is, soványnak ítélvén a feleségemet. A signora viszont már jólla­kott, így hát ón akarom át­venni a késhegyen kínált kóstolót. Nem engedi, Ragaszkodikl hozzá, hogy a signora kós­tolja meg először, én csak utána következem. Kérünk egy adagot. Tányérba rakja, szelet ke­nyérrel, citrommal. — Mennyit fizetek? — kérdezem. Csak legyint. No jó, nyilván a végén szokás fizetni. Nézem az ősz hajú, hatvan ér körüli «mtoert. Beszédhi­bás, nem. szívesen beszél, in­kább kézmozdulatokkal feje­zi ki miagát. Az arca szigorú­nak látszik: el se xnosoiyo- dik, körülötte mégis derű van — mindenki más moso­lyog. Pultja mellett eev há­ziasszony megy el; egyik ke­zében nagy bevásárlókosár, a másikkal egy négy év kö­rüli kisfiút vonszol maga után. Látszik, a fiú szívesen megállna. Az ősz hajú sig­nore egy falat húst nyújt neki. — ízlik? — kérdezi. — Igen. — válaszol a bam­bino. Az öreg boldog. ........... - Nekem is fölteszi a z »ízlik-e-< kér­dést, s aztán fag­gatni kezd: — Franciák? Németek? — Nem; magya­rok vagyunk. Látszik rajta, hirtelen nem tud­ja hova tenni Ma­gyarországot. — Luigi Tüköry honfitársai va­________ gyünk — mon­------------- dóm —, akiről ut­ca van elnevezve itt, Palermóban. M éltóságteljesen bólint, pedig lehet, hogy nem tudja, ki is volt Tüköry Lajos. Pró­báljam elmagyarázni, hogy Tüköry a 48-as magyar sza­badságharc hadnagya, ké­sőbb Garibaldi ezredese Pa­lermo ostromakor esett el az olasz szabadságért? Hogy Garibaldi megbízására ötven vörösinges élén elsőnek tört utat a városba, elfoglalta a Porta Terminit, de köziben halálos sebet kapott? És idézhetném Garibaldi 1860. június 6-i napiparancsát: Igen, az olaszok esküvel fo­gadják a hős véntanú sír­jánál, hogy Magyarország ügye az ő ügyük is, a testvér ri vérért vért fognak cseré­be adni”... Kioktatás lenne a magya­rázat. Nem tudom miért, de biztos vagyok benne, hogy mindezt, ha nem is tudja pontosan, de érzi. efejezem az evést, fi­zetni akarók. — In­kább egyen még — mondja. — Köszönöm, elég volt. — Nyitom a pénztárcámat. — Tegye el, merít ellopják — mondja, s egy kézmozdu­lattal mintha azt adná tud­tomra: mit értetlenkedek itt; menjek már. Zavaromban alig tudom megköszönni a vendéglátást. Pár lépés után eszembe jut, mivel viszonozhatnám leg­alább jelképesen a viszonzás nélkül adottakat. Visszame­gyek hozzá. — Kérem, fogadja el, ma­gyar cigaretta, A signore kijön a pult mö­gül, s kezem szorongatja, ölelget, őszintén örül — nem a csekély ajándéknak. — Találkoztam egy med­veemberrel. Angyal ,?ános B A Fővárosi Tanács Vas utcai szabadtéri ga­lériájában, Budapesten Papachristos And­reas szobrászművész tárlata látható. Június végéig tart nyitva. ZELK ZÜLTÜN A huszadik századi magyar líra kiemelkedő al­kotója, progresszív, elkötelezett irodalmunk jeles képviselője halt meg 75 éves korában. Életművét a Kossuth-dij mellett József Attila-díjjal és más magas kitüntetésekkel is jutalmazták; 70. szüle­tésnapja alkalmából kapta meg a Magyar Nép- köztársaság babérkoszorúkkal ékesített Zászló­rendjét. Több éve már, hogy súlyos betegen, ágyhoz kötötten élt a költő, de betegágyán is dolgozott - több irodalmi lapunk idei számaiban olvashatók írásai. E két verssel tisztelgünk emléke előtt. Három krajcár Juhar voltam, de elhagytam az erdőt; mert ágaim hasztalan fenyegették csúfolkodó árnyaimat. Ríhattok, madarak, fészket nem raktok rajtam, már kopár hegyhez szegődtem sziklának, de egyszer majd, tudom, elbámészkodom és legördülök a tóba. s tóvá változom. Nem voltam boldog, se boldogtalan, csak juhar és szikla és tó voltam én — három krajcár az Isten megszámlálhatatlan tömérdek vagyonából. Gazdagabbnál gazdagabban Van-e multimilliomos, kinek annyi a kötvénye, mint amennyi zöld bankója ennek a nyúlánk nyírfának? De ha majd az őszi tőzsdén ama sárga zuhanásban oda minden vagyona? Ha bankóit üzér szelek orgazda tócsáknak hordják, ha rejtik hólébe, sárba, ha sikkanó jég alá? Ne féltsétek! Fehér fővel áll a tájban, hiszen tudja; ha messzi is, úton a perc, amit csak a fák ismernek, mi egyetlen kulcsforgással kinccsel rakott, láthatatlan kazettáikat kinyitja! Tóth-Máthé Miklós Kívánságműsor Élő adásban sugározta a televízió azt a kívánságmű­sort, amit híres művészek ké­rései alapján állítottak ösz- sze. A műsorvezető bemutat­ta a neves személyiségeket — fölöslegesen, hiszen ismert arcokat pásztázott a kamera —, majd fölkérte Perc Ador­ján színművészt, hogy mond­ja el kívánságát. — Sokat töprengtem, mit is kérjek — mondta Perc Adorján —, végül is az első ötletemnél maradtam. — Peter Brook? — kíván­csiskodott a műsorvezető. — Részlet az egyik általa ren­dezett előadásból? Vagy va­lamelyik elhunyt pályatársát szeretné, ha felidéznénk? Esetleg egy Karaján koncer­tet? — No nem — tiltakozott a színész —, ezek túlságosan is szakmába vágó kívánságok lennének, márpedig én most nem dolgozni, hanem szóra­kozni akarok. Ha úgy tet­szik: a művészetek határain túl, valahol a natúr való­ságban. Kérem hát, hogy mu­tassanak be filmen vagy élő­ben egy esztergályost, ahogy éppen esztergál. — Nem értem... — A mű­sorvezető arcán döbbenet. — ön ebben az összeállításban egy esztergályost szeretne lát­ni ? — Igen, egy esztergályost. És ahogy említettem, munka közben. Mi van ebben olyan különös? Az esztergályos is láthatott már engem külön­böző szerepekben, most én kívánnék megismerkedni az ő munkájával. Természete­sen, ha lehetséges. — Hogyne, hiszen azért kí­vánságműsor ... — törődött bele a műsorvezető —, de amíg előkeressük a filmet... Erre az óhajr-a ugyanis nem számítottunk... Addig Kiss B. Teodor zeneszerzőt fag­gatnám a kívánsága felől — Nehezen hozakodtam volna ezzel elő — mondta Kiss B. Teodor —, de ha már Perc Adorján elkezdte, akkor nekem is lenne egy hasonló jellegű kérésem. Egy Art Buchwald Tudomány, amelynek jövője van Akinek nagy cégekkel van kapcsolata, tapasztalhatja, hogy azok egyre növekvő ké­séssel fizetnek. Ez nem vélet­len: minél jobban el tudják nyújtani a kifizetéseiket, an­nál tovább kamatozik pén­zük a bankban. Az esedékes számlák nemfizetésének mű­vészete szemmelláthatólag egyre jobban fejlődik, fino­modik. Üjabban az egyetemeken doktori címet adnak a kése­delmes fizetés tudományáért azoknak a diákoknak, akik pénzügyi ellenőröknek vagy könyvelőknek készülnek. A napokban alkalmam volt részt venni egyik vezető ke­reskedelmi iskolánk óráján, és mély csodálattal hallgat­tam a professzort, aki »Hi­telezők, szállítók és magán- személyek hitegetése« cím­mel tartott előadást, — Emlékeztek rá — így a professzor —, a múlt héten arról beszéltünk, mit vála­szoljunk, ha egy mérges hi­telező felhívja cégünket, hogy érdeklődjék, mi van tu­lajdonképpen a csekkjével. Ismételjük meg még egy­szer? Steven, te vagy a bosszankodó hitelező, te pe­dig, Joseph, felvilágosítást nyújtasz! Steven fölveszi a katedrán álló telefont, Joseph pedig az osztályhelyiség végén levő hallgatót. Steven: — Itt Steven Kel­ler. Érdeklődni szeretnék, miért nem fizetik ki a mun­kámért járó pénzt. — Pillanat. Mindjárt utá­nanézek — mondja Joseph. — Dehogyis, maga hülye! — ordít a professzor. — Nem néz utána! Valakit megkér, hogy nézzen utána. Ön ne barátkozzék Stevennel, mert akkor már tudni fogja leg­közelebb, kihez kell fordul­nia. Josephet szemmel látható­lag bosszantja a dolog: — Megvizsgáljuk az ügyet, Miszter Keller. Szinte biztos vagyok benne, hogy máris megtörtént a fizetés. Hol tudom önt elérni? Stéven megadja a telefon­számát, és visszateszi a hall­gatót. — Rendben — mondja a prof. — Két hét eltelt. Jo­seph nem jelentkezett, tehát, újra Steven hívja föl őket. — Hol a pokolban van tu­lajdonképpen a pénzem?! — ordít Steven. — Már kerek három hónapja várom. Joseph válaszol: — Épp most beszéltem a könyvelés­sel. Azon a napon, amikor beszéltünk, föladták. A professzor elégedetten bólint. Steven ordít: — De én nem kaptam még semmit! Joseph: — Igen, a posta az utóbbi időben pocsék. Visz- szahívom. Steven: — Kérem, kap­csoljon a főkönyvelőhöz! Joseph kérdően néz a pro­fesszorra: — És most mit te­gyek? — Adja át valakinek a ké­szüléket; Steven nem ismeri a főkönyvelőt Joseph Richárdnak nyúj­totta a telefont. — Figyeljen rám —mond­ja Steven —; nekem a szám­láimat és az alkalmazottai- mat fizetnem keli! Es ha kéz sek a fizetéseimmel, nyolc százalék kamatot kell téríte­nem. Tehát: miért nem jut­hatok a pénzemhez? — Megvizsgáltam a szám­láját, Miszter Keller — vála­szol Richárd. — Itt valami gépelési hiba volt. Néhány nap alatt rendbe hozzuk. Megkapja a pénzét azon nyomban, amikor a jelenleg Japánban tartózkodó pénz­ügyi ozstályvezetőnk hzaér- kezik. Steven kiválóan játssza a szerepét: — Ha holnap nem lesz a kezembe a csekk, beperelem önöket! — Ja úgy? — válaszol Richárd. — ön a jogügyi osz­tályunkkal kíván beszélni?... Maradjon, kérem, a készü- léknél, kapcsolom... — Kitűnő, kitűnő — di­cséri a professzor Richárdot. — Nagyszerűen megtanulta a leckét... Ma azt vizsgáljuk, miként lehet a komputert a késedelmes fizetésért felelős­sé tenni. Ha már minden személy részére, aki felelős­sé tehető, sikerült kifogást találniok, bevonják az eljá­rásba a komputert. Ezt ne­vezzük a késedelmes fizetési mesterségben ‘■'■különleges megoldásnak«.!. Jfoi áltatta; Gáti István kőbányát szeretnék látni, is kicsit bepillantani a kőfejtők munkájába... — Van rá mód... — A műsorvezető arca olyan, mintha ecettel enné a ma­dárfejet. — Majd előkeres­sük a kőfejtőket is... Előbb azonban nézzük meg Tar Vendel esztergályosról készí­tett riportunkat, Perc Ador­ján! kérésére. A filmen Tar Vendel öt percig esztergált. A gép zú­gott, a fémforgácsok, meg­annyi aláhulló »acéltincs«, kunkorodtak, tekergőztek, a munkás arca fónylett az iz­zadtságtól. A kamera több­ször mutatta közben Perc Adorján átszellemült tekin­tetét, ahogy a széken előre­hajolva kíváncsian figyeli az esztergályos minden mozdu­latát. — Csodálatos volt... — mondta a riport végén —, lenyűgöző mesterségbeli s zaktudás...! Esztétikum, harmónia, ritmus...! Bát­ran ajánlanám, némely szak­mailag fogyatékos kollégám­nak ezt a produkciót... Ezután a kőfejtőkről ké­szült riport következett, majd Csipán Sebestyén író kívánságára a kohászatba lá­togattak el. Később Pál C. Krisztina textiltervező kéré­sére egy cukrászüzambe, utá­na Farsangi Kond szobrász óhajára a tetőfedőkhöz. A nagyon színvonalas, szó­rakoztató este tanulságait Farsangi Kond foglalta össze. 1— Csak hálásak lehetünk a Televíziónak — mondta —, hogy ebben a másfél órában kicsábított minket az életbe. Régen éreztem már magam ilyen jól. Véleményem sze­rint többször kéne hasonló kívánságműsorokat rendez­ni. A következő napokban öm- löttek a nézők levelei, szól­tak a telefonok. A többség sikeresnek, érdekesnek ta­lálta az adást, és a mielőbbi megismétlését kérte. A Televízió illetékesei ígé­retet tettek a nagy sikerű kívánságműsor megismétlé­sére, addig is azonban szí­ves figyelmébe ajánlották a nézők millióinak a munka­helyeket SOMOGYI NÉPLAP

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents