Somogyi Néplap, 1981. április (37. évfolyam, 77-100. szám)

1981-04-19 / 92. szám

A folytonosság és a meg- saakítottság viszonyát jól példázza -kömyé- Mnk, a város legszélső ut­cája. A növényi vegetáció és •z urbanisztikai elrendező­dés ütközik itt egymásba, vált át egyik forma a másik­ra. Egyik oldalon ligetes rét, folydogáló erek, buján be­nőtt egykori vasúti töltés, a másikon a panel-mértan tömbjei, szögletei, idomai; mintha a falak, a fák, és a bokrok ostromgyűrűje ellen emelkednének. A kétféle létforma kímé­letlenül egymásba hatol, pusztulva és roncsolódva a találkozások pontjain. A városszél erre is figyel­meztet. Hatalmas olajfolt: feketére lecsupaszodott talaj, s körül füves tolongás; a szélben úgy tűnik, odanyomakodna minden szál fű, virág, hogy megnézze, mi történt... Akár egy utcai balesetnél. Ez az ökológiai mini-katasztrófa a vegetációnak próbatétel, ne­künk közömbös látvány. Ijegalábbis egyelőire. A töltés mellett, a mély árokban al­kalmi roncstelep pompázik: biciklialkatrészek, rozsda rágta edények, műanyag flakonok, lavórok, huzalok, rongyok, dobozok és mindaz, amit egy lakótelepi ház ki tud okádni magából, mint fölösleges, elhasznált holmit, az mind itt éktelenkedik föl­tornyosulva, önnön dicsősé­gét és a romlás lebírhatat- lam erejét hirdetve. A kis akáccserjék, kökényvesszők óvatosan kerülgetik a betola­kodókat, # ágacskáikat ki­Péntek Imr• Városszél dugják a lyukakon, réseken, repedéseken, különös masz- kabálsizerű jelleget adva a komikus egymásba fonódéi­nak. Másutt földbe süppedt, szétmállott autógumit látni, melynek köpenyéből árva­csalán árválkodik elő vagy perje dugja föl és rezgeti bolyhos terméséi. S az elhe­verő betongerenda — ki tud­ja, hogy került ide — pó­rusaiban apró gyökerek ka­paszkodnak meg, ozmotikus nyomásukkal milliméteren­ként mállasztva szét a törhe­tetlennek vélt • kristályláncolt. Vereségek és győzelmek határán élünk öntudatlanul, békésen közlekedve e határ- terület útjain és ösvényein. Mert itt az utak átválto­zása is megfigyelhető: akár a történeti fejlődés alakza­tait vehetjük leltárba, ha ép­pen erre támad kedvünk. Az aszfaltos burkolat mint Ved­lik át lekavicsozott emelke­déssé, melyet autónyomok szalagoznak föl, s a trakto­rok vájta kettős mélyedés — közepén a bakháttal — ho­gyan kanyarog a kis gyü­mölcsösök s a nagyüzemi táblák felé. S persze, a ma­gányosan álló családi há­zakhoz is befordul, mert mindig vannak olyanok, akik a határban (két életforma határán?) telepednek meg, a várostól való idegenkedé­süket szimbolikusan is meg­in memóriám Varga Hajdú István Pénteken érke­zett a szomorú hír Budapestről, hogy hat van ne­gyedik évében el­hunyt Varga Haj" dú Isvtán grafi­kus és festőmű­vész. Nincs még négy hónapja, hogy a Somogyi Néplap átfogó portréban mutat­ta be életét ea művészetét. Akkor terveiről beszélt, hogy mennyi fel­adat vár rá, mit kell még elvégez­nie, miért saeret- ne többet foglal­kozni a színes munkákkal... Ezek megvaló­sítására a lehetőség nem adatott meg neki. Felesége, Diskay• Lenke hirtelen halála decemberben megrendítette egészségét. Súlyos betegsége megakadályozta Varga Haj­dút abban, hogy rajzoljon vagy ecseteit fogjon a kezé­be... Pályája „rendhagyó” ma­rion indult. A szakmunkás- bizonyítvány megszerzése és a MÁV Északi Főműhelyében eltöltött munkás évek után 1945-ben sikerült a felvéte­lije a Képzőművészeti Főis­koláim. Mesterei, Szőnyl Ist­ván és Bernáth Aurél hamar észrevették szín érzékenysé­gét és egyéni látásmódját, így már elsőéves főiskolás­ként tanársegédi feladatokat bíztak rá. Mesterei mellett ekkor főként Csontváry pik- túrája hatott rá erősen. A főiskolán jó kapcsolata ala­kult ki Gerlóczay Gedeonnal, Csontváry hagyatékának gondozójával, s nála gyakran látott festményeket. Ezek­nek a színezése annyira megragadta, hogy saját ké­pein teremtette újjá azt a kotort, amelyet látott. Főis­kolai tanárai mellett eleven kontaktusa volt Egry Jó­zseffel, aki egyik levelében akként biztatta munkára: „Sajnos, nagyon sok kelle­metlen nem kívánatost kell fölszednünk azért, hogy az értéket megtaláljuk.. A főiskola befejezése után nyomdai szakmunkántanu- lók rajztanára lett. Ebben a mukakörben dolgozott szinte életének utolsó pilla­nataiig. Rajzolt, festett több mint három évtizeden át, de biztatást, elismerést alig ka­pott. Egyetlen igazán, sike­res kiállítása volt 1966-ban a Fényes Adolf-terermbem. Alikor úgy tűnt, hogy a szak­ma felfigyelt rá, de a követ­kező évek ismét csak szo­morú tapasztalatait erősítet­ték. Sikeres tárlata után mondta róla Fülep Lajos: „Ilyen kifinomult Ízlésű, szenzibilis festőnk soha nem volt mint ez a somogyi parasztgyenek.” önmagát elsősorban grafi­kusnak tartotta: „Az egyedi rajzot kedvelem” — hangsú­lyozta egy alkalommal. Ez is magyarázat arra, miért volt kevesebb sikere: nem kívánt sokszorosításra dol­gozni. Barátainak viszont , szívesen adott illusztrációs rajzokat, s vállalta könyv­borítók tervezését. Örömmel tájékozódott az irodalomban, somogyi költőkkel, írókkal baráti kapcsolatban volt. Bizomyonság erre Fodor András Szigliget című ver­sének részlete: Csak álltunk. Súlyos csengés ült fülünkbe. Aztán a gyengék fintorával Pista szilváért mászott, én meg fürtöket keresgéltem a tőkén. „Somogy nekem mindent jelent” — mondta öt hónappal ezelőtt. Mondatát most már magunkra nézve kell kötele­zőnek éreznünk: hogy meg­őrizzük: a jövőnek Varga Hajdú Istvánt és művészetét. t. A. jelenítve «1 tájban. S milyet» csúfondáros az élet: most a (legtöményebben zúdul rájuk a szélre szorított gyárak, ki­rendeltségek, lerakatok, te­lephelyek füstje, bűze, zaja, az erre csellengőik emberi ártalma. Gyanakvó riadal­mukat a gondosan zárt kert­kapuk jelzik, s bent az ud­varon egy-egy láncon futfco- só-őrjöngő farkaskutya ad nyomatéket a szinte már népművészeti ággá divatoso­dó táblácskának az ismerős felirattal: A kuyta harapós! S ne feledkezzünk meg a gyalog urakról, ösvényekről sem. Ahol egy ember elhalad, ott a nyomokat eltörli a kí­méletlen natura, mint a táb­lán felejtett érvénytelen írást. De ahol tíz—száz em­ber jár naponta, ott a nyo­mok egymásba érnek, a non- ' tok egybefolynak, s kirajzo­lódik a fűtorsok közt az ös­vény keskeny csíkja. A lakó­telep permének megvan a maga sajátos út-ösvény há­lózata, melyet nem tervezett senki sem, mégis kiválóan szolgálja az itteniek igyeke­zetét. Némelyik idővel*elhal- ványul, eltűnik, a másik döngölt simaságára kopik az ismétlődő lépésektől, ösvé­nyek: cipőtalpak emlékmű­vel! S akik rajtuk járnak, azok is jellegzetes alakjai a kör­nyéknek, akiket hiába is ke­resnénk másfelé. AJfconysttájt felbukkan­1 városszél újimódi fi­gurái, a melegítőbe bújt ko­cog ók, akikben még mindig él az optimizmus, hogy meg­szabadulhatnak fölösleges ki­lóiktól. A kismamák gyerek­kocsit tolnak, a késő délutá­ni séta, a levegőztetés gyak­ran már családi kivonulás is: a férj meghurcolása az ismerős ablakok előtt. A szél erősebb itt, a fagy csípősebb. A kizöldülés ve­hemensebb. Aki késő éjsza­ka tér haza, megpillanthatja a csillagképek tankönyvből jól ismert ábráit. A Göncöl- szekeret, a Nagy medvét, s el lehet vitázni azon, melyik a Kis és Nagy Göncöl, az Est­hajnalcsillag és a Sarkcsil­lag? A z éjszaka félelmesebb: egyfelől a városi ki­világítás fényszigetei, másfelől az áthatolhatatlan, sötét derengés, kiismerhetet­len neszeivel, zajaival, moc­canásaival. A reggel fénye­sebb. S aki kora hajnalban munkába indul, azt kedé­lyes pitypangok totyogják körül, hol sárga virágot, hol bolyhos búrát kínálgatva. Harmatcseppek csillognak: szinte vonzzák a tekintetet. Ide visszatétmi kényelmetle­nebb: messze van. De aki itt él, annak otthon, hajlek, menedék, megszokott távol­ságok, beidegződött mérté­kek viszonyítási pontja. Néhány száz év múltán pe­dig minden eltolódik: a ha­tárvonal távolabb kerül. A szél, a városszél, meglehet, a centrumot fogja jelenteni «. jövő utcáin erre tévédé­nek. Holnapon innen tegnapon túl Oémneskút, sár, provincia­lizmus, árgus, figyelő sze­mek, a pádon ülők ház ele­ji esti sustorgása — zsúfolt világváros, vaságy, viszony­lagosam kevesebb jövedelem, szabad mozgás, sűrűbb élet, nagy csalódások. Ez lehetne az ellentétpár azoknak a többnyire fiatal lányoknak, asszonyoknak a szemében, fe­jében, idegeiben, akik a fa­lusi életforma helyett a vá­rost, történetesen Budapes­tet választják. Tágas tiszta szobák, biztos kelengye he­lyett munkásszállás, kultu­rális programmal — a sok ember között mégis valahol iszonyúan egyedül és gyö- kértelemül. Sokan választják a bizonytalanabbat, a csábí­tóbbat, hogy azitán két-há- rom hónap után szégyenkez­ve vagy csalódott büszkeség­gel visszatérjenek oda, ahonnan hirtelen elhatáro­zásból vagy tudatosan elin­dultak. Ez lehetne a sum­mája Mátyus Aliz a Holna­pon innen, tegnapon túl cí­mű kötetének, mely a Ma­gyarország felfedezése soro­zatban jelent meg. Lányok­ról szól Mátyus Aliz szociog- ráfus könyve, a textilgyárak zakatoló gépei közt dolgo­zókról, az Egyesült Izzó be­tanított munkásnőiről, akik valamiként még útközben él­nek a falusi, községi kertes ház orgonái és a Körtér bisztrója között. A jórava- lók, igyekvők s dolgosak közt vannak rossz lányok is, meg cinkosok, de alig tud­juk, mennyire vannak a holnapon innen és a tegna­pon túl. „Két kultúra kö­zötti vákuum, összekuszált célok, értékek útvesztőjében botorkáló élet” — így látja őket a szociológus szemével Mátyus Aliz. (Hincz Gyula rajza) A somogyi insznrrekciú József nádor irataI A megyed vezetőség 1800 szeptemberének végén hatá­rozta el, hogy a franciák el­leni királyi hadjárat megse­gítésére „felkelőkiből” meg­szervez egy gvalogoszószló- aljat és egy lovasszázadot. A korabeli katonaállításnak megfelelően a csapatokat úgy szedték-fogták össze. A be- fogottak és kiállítottak kö­zött sokan voltak, akik még kényszerrel sem akartak részt venni a hadjáratban. Ezért a Csartorinszky vér­tesezred egyik egysége pa­rancsot kapott a „felkelők” menetoszlopának kíséretére és a szökések megakadályo­zására. A vasasok megjele­nésével az amúgy is forron­gó hangulat Tapsonyban lá­zadásba csapott át. Ennek eseményeiről eddig főként Oroszy Benjámin leírásából, illetve a megyei iratokból alakult ki kép. Tudni kell azonban azt 1«, hogy a kormányzat a legfel­sőbb szinten foglalkozott a somogyi inszurgens fölkelés­sel, A király, József nádor és az államtanács egyaránt írt, tárgyalt ez ügyben, József nádor iratai között német és francia nyelven vannak nap­lórészletek és levelek, ame­lyekben az inszurrekcióra történik utalás. 1800. november 14-én Szé­chenyi Ferenc főispán a ki­rálynak és a nádornak egy­aránt jelentést tett arról, hogy a somogyi gyalogos „felkelők” nem engedelmes­kednek a parancsnoknak, és pusztítva vonulnak át a fal­vakon. Gyújtogatnak és gyil­kolnak, rettegésben tartják a kastélyok lakóit. A hírt még ugyanazon a napom továbbí­totta Bécsibe a nádor, ilyen hangnemben: a föllázadt egység „továbbvonult Ka­posvár éjien, ahol egyesült a második osztaggal — ez há­rom gyalogosszázadból állt —, majd szétoszlott, hogy meggyilkolja a megyei elöl­járót és fosztogasson.” Jó­zsef nádor arra is utalt, hogy az ezekről befutott hírek el­lentmondásosak és a rémü­let hangja szól belőlük. így valóságtartalmuk kétséges. Beszámolt intézkedéséről, hogy a megye közelében tartózkodó minden lovassá­got ide irányított Ott Péter altábornagy parancsnoksága alatt Két nappal később újabb levelet küldött a királyhoz: „Jóllehet utolsó levelem óta semmilyen hivatalos hír nem érkezett a somogyi lázadók­ról, mégis jelentem — sok magánlevélből vett informá­cióm alapján —, hogy a hely­zet nem olyan rossz, mint ezt előre látni véltük. A szétszéledt felkelők leg­többje hazatért a fegyvert letette. Csupán egy részük (kb. 2—300) áll még harcban, folytat akciót. Ezek a kihá­gások sem olyan gyakoriak, mint hittük. Remélem, hogy három—négy napon belül Felségedet az ügy teljes le­záródásáról értesíthetem.” Köziben a főispán! jelentés az államtanács elé került, és ez alkalmat adott az egyik tagnak arra, hogy a lázadás okát Bezerédi Ignác (?) be­szédeiben keresse, aki sze­rint minden ilyen ügy az or­szággyűlésre tartozna. Meg­jegyzendő, hogy ilyen nevű személy nem játszott szere­pet Széchenyi Ferenc kör­nyezetében. Munkatársai kö­zé tartozott Bezerédi Pál, de neki semmi köze nem volt az inszurrekcióhoz. Vi­szont az államtanács a vita során megfogalmazta, hogy a jövőben a fölkelő alakulato­kat még tartalékcsapatnak sem fogják számításba ven­ni. József nádor a. lázadás közvetlen okaként nem sze­mélyt, hanem a Csartarinsz- ky-egységet említi. A kísérő vértesek ugyanis minden egységet azonos elbírálásban részesítettek, g ez sértő volt azokra, akik önként, bűnök nélkül kerültek a csapatok­ba. ök indították el az ügyet és ók nyugodtak meg leghamarabb. Erről novem­ber- 10-én tett jelentést a ná­dor: „Egy mai gyorsfutártól kaptam a kellemes hírt, hogy a somogyi insaurgensek la­za, gyalogos tömeggé szelí­dülve vonulnak, ötszáz em­ber máris visszalépett, rész­ben szabad elhatározásból, részben úgy, hogy behozták őket, s a fent említettekkel együtt hazamentek, így biz­tonsággal mondhatom, hogy csupán azok a lázadók van­nak szerte-széjjel, akik a fő­ispán parancsára a zászlóalj kiegészítői voltak, s kisebb bűnök miatt börtönben ül­tek, s most lettek szabadok. Egyébként az idevonatkozó magánlevelekből azt állapí­tottam meg, hogy a kezdet­ben hírül adott gyilkosságok és kihágások nagyrészt nem is bizonyíthatók.” Tizenegy napal a lázadás első hírei után a király mér az insaurgensek katonai fel­használásáról kért terveket, illetve arra utasította a ná­dort, hogy rendezzék a so­mogyi ügyeket. József nádor javasolta, hogy két Csarto- rinszky-század maradjon Somogybán a lázadás ügyé­nek végső lezárásáig. Egyút­tal írt a főispánnak is, hogy kerüljék a túlzásokat. A me­gyei vezetőség ugyanis sta- tártális bíróság felállítását tervezte, és szigorú ítélete­ket helyezett kilátásba. Ez­zel végül is senki nem értett egyet. így a megtérőknek kegyelmet biztosítottak. Minthogy azonban a Csar- torinszky-egységből a láza­dók sok vasast megöltek, a megtorlás nem maradhatott el. Rögtönítélő bíróságot küldtek ki, amelyik hét kö­tél általi halált és egy agyonlövetést mondott ki. Az Inszurgens sereg egy része még eljutott ezután Bécsújhely alá, ahonnan a következő év elején, harc nélkül hazatért... Laczkő András Bora Szavics Ötven piros rózsa Ritkán böngészem az ap­róhirdetéseket, így hát erre a mostanira is véletlenül bukkantam. Kezembe vettem az újságot, olvasgatni kezd­tem a házassági hirdetése­ket, és akkor ötlött a sze­membe: „Jó megjelenésű, tiszta múltú, rendes anya­giakkal, kocsival, szép la­kással rendelkező fiatal lány megismerkedne házas­ság céljából csinos, szerény, szellemiekben .is teljes érté­kű fiatalemberrel. Válaszo­kat „ötven piros rózsa” jel­igére.” Hm ... hm... Kétségtelen, csábító ajánlat. Igaz, nem vagyok egy hollywoodi film­sztár, de házi használatra biztosan megfelelek. Hogy úgy mondjam, egészen sze­rény vagyok. Mert ugyebár aki egyetemi ösztöndíjból tartja el magát; az nem is lehet más. Egy kérdés, igaz, szeget ütött a fejembe. Mi az, hogy „szellemiekben is teljes értékű"? ... Tudja a fene ... Mindenesetre egy szellemiekben is teljes érté­kű férfi nem hagy ki ilyen lehetőséget. A válaszlevélben egy jó lelkű, becsületes, szerény fia­talember életútját vázoltam fel, akire végre rámosolygott a szerencse csillaga, aki a szerelem és a gyengédség szándékával van tele, és tü­relmetlenül várja választott­jainak hívó szavát. A levél végére írt szellemes mondat különösen tetszett: „Az ötven áros rózsát gyengéden csó- koltatom ötvenszer egymás­után,.” Megadtam a diák- szálló címét, és mellékeltem egy fényképet is. Négy napig türelmetlenül lestem a választ, amikor végre megjött a levél. Re­megő kézzel bontottam fel és olvastam: „Kedves isme­retlen barátom! Az összes jelentkező közül önre esett a választásom. Ügy gondo­lom, helyesen, jól választot­tam. Türelmetlenül várom a találkozásunkat. Vasárnap este tíz órakor legyen a Fe­hér hattyú étteremben. Hogy felismerjem, kérem, hozzon magával egy szál piros ró­zsát, ez a kedvenc virágom. Én egy asztalnál ülök majd, és előttem Belgrád térképe lesz kiterítve.” Vasárnap a legjobb öltö­nyömet vettem föl, még meg is borotválkoztam, és úgy in- iultam útnak. A Fehér hattyú étterem nincs messze tőlünk. Na de hol lehet eb­ben az évszakban vörös ró­zsát kapni? Szerencsére eszembe jutott: az étterem szomszédságában van egy kis virágüzlet. A kissé túlkoros, nagy or­rú elárusítónő ezzel foga­dott: — Már csak három szál piros rózsám van. Tudja, még nincs szezonja a rózsá­nak, ezért kicsit borsosak a» árak: 30 dinár szálja. — Megveszem mind a hár­mat — mondtam. Pontosan tíz órakor be­léptem a Fehér hnttyiíba. Az étteremben rajiam kívül volt még ötven frissen borotvált, elegánsan öltözött férfi, mindegyikük rózsát tartott a kezében; akadt, aki két-há- rom szálat is. Minden asz­talt végignéztem. Mondanom sem kell, egyiknél sem ült ott a levélíró széplány Bel­grád kiterített kórképével. Nem emlékszem, hogyan jöt­tem ki az utcára. A riikor elhaladtam a virágüzlet mel­lett és bepillantottam, lát­tam, a dudaorrú elárusít&uő nagy munkában van, a pénz­tárgépen valamit számol. Előtte az asztalon Belgrád térképe volt kiterítve. Fordította: Kiss György Mihály

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents