Somogyi Néplap, 1981. március (37. évfolyam, 51-76. szám)

1981-03-29 / 75. szám

ßesze Imre h K érem szääf&öt,' (fazave- Sy íós-szsfoű kendő ta- karja «ehér báját, hasmáit keze fél szegén rejti a csomós, kék ereket, kéken csillan a tíz is a fakult semlyékem, és újra zöldbebo- rult vetésed szélámyékos Magyarország. Ablakunkra tüzel a nap. Meleg menedé­kébe fogódzkodunk, s arra gondolunk akaratlanul: so­hasem nyithattunk ennyi ab­lakot a fényre. Sokáig nem nézett be hozzánk a nap. A nádtetők melegében megol­vadt vékony kincsünk, ke­vés szalonnánk; zöldre fes­tett ablakaink előtt nem fu­tott betonjárda, a remény vi­rágai sem kuporogtak csere­pekben, fehér csipkefüggö­nyök helyett tLntakák cso­magolópapír takarta el a kül­világot, hogy ne ' lássanak életünkbe, ne tudják cibere- reggelinket, kukoricamálés ebédünket, görhés vacsorán­kat ... Már a földre csurga­tott nyoícasok örömére sem emlékszem, csak a földpad­lók édes szagára, hiába vártam a napsütéses délutá­nokat, estéket, ■ hogy piros kendőjét meglobogtassa a náp, reményeim elébe nyar­galjon, föilparázsoljon a tűz, a kerek kályhák vöröse, a szedegetett és lopott fák élesztőse, a morzsolt csut­kák, csupasz izékek fiatal heve, lobbainása; a kormos karikák utolérték a napot, sámlira kucoroghattam és a pattogó tűz élvezetett a sze­génység magányából. Honnan is tudhattam vol­na, hogy a tűz és a nap szí­ne maga a forradalom? Vad­libák gágogása hallatszott a kis ablakok reményén. Jó nekik; repülitek, utaztak. Sze­rettem volna csatlakozni, de azt sem ltudtam, hogy avagy még nem cselekvés, a két öreg ágy, a barna kanapé és a lélógő petróleumilámpa fog­lya voltam születésemtől, a roggyant asztal menedéké­ben. Honnan is sejtettem volna, hogy egyszer kaput nyit nekem az élet, a sze­génységből kilábaló Magyar- ország Elődeim kopott derekain léphetek tovább. F ájó emlék lesz már csak a múlt, a pirítás, földi agy más esték ke­gyelme, a kémén celcuckók boldogsága, az ezer éve vi­selt göncök megaláztatottsá- ga... Jó lenne megkeresni azt a házat a Magyar Gyep­széleken, az olcsó árendás hajlékot, ahonnan mégis el­vadított a szegénység, űzött a jobb történelembe, a mi igazi és kemény uitunfara, a mindenkori szegénység for­radalmába, a vörös zászlós szocializmusba, hogy elvihes­sen engem is mai otthonom­ba, eijárogassál hozzám szű­kké és a könyvespolcos szo­bák közösségében újra idéz­zük sanyarú múltunkat! Kicsi szülikóm, merre is bolyongtunk a másik Ma­gyarországon, a tlzgyerekes családok kálvárdadombjain, az árendás házak keserű ke­gyelmében, újra kezdenéd-e még a szerelmet, a két zo- máeos bögrét, a két káló liszt örömét nyújtó házas­sággal, a tíz kölyök viiágra- szülését, magad szánalmas és gyönyörű feláldozását a vissza nem téríthető szere- tetben, a tábla nélküli há­zak magányát, kínlódó és re­ménytelen várakozásainkat a boldogságért? Elhiszem, hogy mimftg boldog akartál lenni, «aótpamózhattad erő­det, legendás lemondásokba menekültél, a húsos ünnepek ritkaságaiban sem szeretted a jobb és laktató* falatokat, öreg, ócskapiacoikon előtűnő kaszttrdlyunkbói magadnak mertél utcájára, aljáról ka­partad a kozmát A ruhák, lábbelik, utazások, szórako­zások vígságát nem ismer­hetted, zsenge korodban fo­gott meg a szegénység. A munka, elrejtette a tudós is­kolákat a könnyebb élet le­Sz. Lukács Imre Szülike házai hetőségét, minek kérdezném a boldogságod; szüleimpe, testvéreimre gondolok; ütő­jükre, akiket fölfalt a sze­génység sivatagja... N ézz rám, szülik«, anyám után anyám, és örülj! Mondd el házaid történetét, létezésed­nek golgotáit ne feledhes­sem, hiszen nehezem idézem már a gyephantot a földibe ásott gödröt a vékony ho­rogfákat a rárakott kereszt- ágakat, napraforgószárral vé­dett hajlékainkat a szűk- földből kimunkált sarakat, és a törpe kenyérsütögető kemencét a szabad ég alatt Éltetek ti akkor, szüTikém? Úton voltam-e már? Eleven földkoporsóba fektetted fiai­dat, könnyű örömre szült lá­nyaidat félsz talán, hogy szemedre hányom? A silány költözködéseket Gyepszél, Hatház, Űjosztás, az elűző nincstelemség ceremóniáit az istállóból alakított szoba be­fogadó jóságát azok a na­pok, látod már, kitörölhetet- lenek bennem, amikor együtt éltünk, zsíros, fekete kötőd kegyelmébe menekültem, a Porcsiny utca mályvafüvei közé, a hazátlanság időszaka volt, a libalegeltetéseké, a Cigányvölgy játéktalan játé­kaié, az volt nekünk a já­ték nélküli Magyarország... Apám, anyám messze kóbo­rolt a napszámok, kubikolá- sok, olcsó és hitvány üzlete­lések birodalmaiban; a sze­génység könnyen kapható magánya vezetgélt, a sze­génység szép közösségeihez, ágyat eperfát és kenyeret kínáló szomszéd udvarok; hány felé rítt onnan az út, élőszámolni se tudnám és milyen lélek ütötte, görbe kanyarokkal, talán te ezt már nem is érted. Hogy tarthattad meg a gyerekeidet? Mosolyodat megölte sorsod, dalolni soha­sem hallottalak, pedig cifra és szívbemarkoló nótáid le­hettek, amiken a könnyed kicsorduTt szépséged elárulta magát fényes gombként ra­gyogott a szemed, aztán a titkolt érzés elhomályosítot-. ta, a nóta boldogsága, Vak Bálint nyikorgó 'hegedűje, a mezítlábas öregé, a hatházi Od üss zeuszé, aki soros gye­rekétől vezettetve járta ke­nyeres tensznyájávoá a há­zakat rítta ax olcsó és meg- •Geethető, beváltható es megrendelhető boldogságot, szépen, dalolta, Jóhangú gye­rekeket csinált és a kicsi öröm. verdesett, megölt az Utcánkban, a szegénység há­zaiban, a fillérek, karéj ke­nyerek tisztes alkuján. Akkor már túl voltunk a cselédkedések szomorú évein, messzire kerültük Aranyos, Tomaj cselédházait, szégyell - tűk szegénységünket, a haj­dani elesettség csak keserű emlékekben szállt utánunk, a fehér kenyér öröme kopog­tatott hozzánk, és 'megtehet­tük, hogy nyitva hagytuk ka­punkat kéregetőknek, bo­lyongtunk tovább a történe­lemben, megrontott bennün­ket a sza.Imabor, a két ol­csó ház öröme, amikor tőled elszakadtam, a rizsföldek első esztendői, amikor pénzzel játszadozhattunk a porban, hajszoltuk lovainkat a kes­keny földekre, a mindennapi robotokba. Jól emlékszem, mindig csak egy ruhád volt és amikor elkelt a Porcsiny utcai ház, ahol még dacol az istállóból rekesztett szoba emlékeiníkkel, korán örültél, mert Szentpéteri Perus el- szedte adóba, a fényes örök­ség egyetlen pár selyemha­risnyára futotta, gyerekko­rom fényes napjait herdáltá­tok, szegénységed kirekesz­tett a szegénységből. Pedig milyen ajándékozó voltál, el- osztogattad örömeidet, ki- meríthetetlennek hitted ma­gad, újra termelődtél gyere­keidben, unokáidban, az em- ' béri csoda piros virágaiban, ök voltaik az igazi házaid. A kékszakállú decemberrel búcsúzkodol, pedig maradni szeretnél; várnak veled-öre­gedett készségeid, a megcsú­szott nádtető^ a Idétlenné szomorodott udvar, véreid vagyunk, mégis messze es­tünk, csak vendég vagy ott­honunkban, a fényes parket­ták vakítják ókuláréd, fehér bútoraink hidegek, zárt és idegen néked ez a térség, szabadságom emlékműve, nyomaszt saját alkalmazko­dásod. Lépcsők, liftek mo- notómiája, fogolyként ver­gődsz szeretetedben, riaszt a viszonylagos jólét és kényel­mesebb életünk, mániá/kusan gyűjtögeted a játékok közé szóródott fémforintakat, gonddal őrződ a maradék le­vesek, hideg pörkölteik fo­gyasztásának jogát, szívedet öntenéd ezekkel pocsékba, takarékos vagy a mosópo­rokkal, nem tudsz tíz percig pihenni, forgolódunk, visel­kedünk körülötted, meg ne bántsunk, mégsem, marad­hatsz fürdőszobás kedves­ségünkben. H ová igyekeznél? Múl­tad mezsgyéi már ha­lottak, tőlük csak hát­rafelé visz az út, szedeget­jük a keskeny és idejétmúlt síneket, szeretnénk szép hi­dakat a mához. Ne siessetek szülikék! Időzzetek a megér­demelt pihenésben, barátkoz­zatok holnapjainkkal, fehér hajatok országútjain szala­dunk odáig álmodozóbbak, követelődzőbbek lettünk, ne­mesen vívjuk, küzdjük for­radalmainkat, száguld, zúdul velünk vonatasodank, el­hagytuk a sohasemlesz sze­génységet, szereteteiteket, megértéseiteket vihessüT? ma­gunkkal, boldog és elfelejt­kezett mosolyaitokat, mert megérdemeljük. Botpaládon. Pál Gyula festménye. (A műcsarnokban rendezett klá Uítds anyaidból) Hocman Gábor KÉT HUMORESZK VIZSGÁN A halszemű, szigorú arcú ember a vezető vielte telepe­dett. Óvatosan fölcsatolta a biztonsági övét, térdére ki­készítette a jegyzetfüzetét meg a golyóstollát. — Akkor gyerünk! — mondta. A vezető nem idegeske­dett. Begyújtotta a motort, és rátaposott a gázpedálra. A kocsi olyan gyorsulással ug­rott neki az útnak, hogy a vizsgáztató mélyen belesüp­pedt az ülés párnázatába. A vizsgázó azonban bravú rosan vezetett. A kanyar oka! egytől egyik két ke -éken vet te. — az utolsó pillanatban fékezett, $ mindig teljes gáz­zal indult el.~ Két egymás Kendős asszony. Szöllősi Endre szobra. tavasz Alszik a föld, még alszik a mag, lombot vet a tölgy, lombot lop a fagy, napfényes a völgy s a zivatarharag korbács-folyókát csapkod a földre. Rebben a szél és fél a didergő, sokszínű, májusi cserebogár, Reggel a tél meg tél s csicsergő, százfényű madárhad ablakon át irigyel jószagú, nászi szobát. Délben a párás földre lefekszik, lomha ölével a vasfegyelem. Este a szirmok ásítva térnek kehelybe. A hold jelt ad az éjnek: neszez a májusi szép szerelem. Bencze József EGYSZER MAJD Egyszer majd húsunk élő virágát viszed, élő terhedet kerekded hasadban, egy isten dörömböl a fájdalom vérgyöngyös filmjén, s felénekel a le nem kottázható szoprán s fiam, te délceg legény már szopnál. Kés, hideg csipeszek sora — míg hull rád a fény zápora. Ritmikus görcsben, mint szűz testedbe betömi készülve most újra miattam kínlódsz örökre. Átzúg rajtad szívverésem. Száz éve halt meg M. P. MUSZORGSZKIJ f Mogyeszt Petrovics Mu­szorgszkij 1839. március 16- án ■ született szülei birtokán, a pszkorí kormányzóság to- ropeed kerületének Karevo nevű falujában. Ott töltötte élete első tíz esztendejét, de a nép életéről, annak epi­zódjairól és típusairól szer­zett benyomásai későbbi te­vékenységére is meghatározó módon hatottak. Muszorg­szkij rendkívül korán kez­dett zenével foglalkozni, hi­szen édesanyjától, Julija Iva­novna Csirikovától négyéves karában kapta az első zon­goraleckét. »Olyan jól ha­ladtam — mondja önéletraj­zában —, hogy már hétéves koromban kisebb Liszt-szer­zeményeket játszottam és ki­lencéves voltam, amikor szü­leim házában, nagyobb tár­saság előtt eljátszottam Field nagy versenyművét« Apja — Pjotr Alekszeje- vics Muszorgszkij —, aki ra­jongott a zenéért, 1849 au gusztusában elvitte fiát Pétervárra, a petropaVlovszki zeneiskolába Gerke, -a neves zongoraművész tanítványai közé. 1852’ nyarán a 13 éves Muszorgszkijt szülei a gár­dista hadapródiskolába Írat­ták be. Az itt töltött évék alatt is folytatta zongoralec- kéit Gerkénél és még 1852- ben megírta a »Zászlós-pol­ka« című kisebb zongorada­rabját. 1857 telén került kapcso­latba M. A. Balakirev zenei körével, amelynek tagjait“ (C, A. Kjui, P. Borogydn, N. A. Rimszkij-Korszakov) később az »Orosz Ötök« né­ven ismert meg a világ. A kör fiatal tagjai nem eléged­tek meg csak saját művészi alkotásaikkal, hanem széles társadalmi tevékenységre is törekedtek. Így került sor, hogy ingyenes zeneiskolát létesítettek, amelyet 1862-ben nyitottak meg. Muszorgszkij alkotó kor­szaka valamivel több mint húsz évig tartott: 1858-ban kezdődött, azzal az időszak­kal, amikor megismerkedett A. Sz. Dargomizsszkijjel, M. A Balakirevved, C. A. Kjui- val és 1880-ban fejeződött be, néhány hónappal halála előtt. Az első időszakban külö­nösen M. A. Balakirev ha­tott rá erősen, s ekkor még nem orosz, hanem egyetemes — nem ritkán történelmi és klasszikus — témákat dolgo­zott fel (»Oidipus«, »Saul«), s gyakran komponált nagy zenekarra és egyes hangsze­rekre is. (Pl.: néhány scher­zo, az »Intermezzo-sypmho- nique« szonáta bevezetése, a »Preludio in modo classdo«, »Menuetto«.) Muszorgszkij második időszaka elején, kü­lönösen Dargomizsszkij irányzatának és törekvései­nek hatása alá került, de so­ha sem utánozta annak zenei formáit, művei egyéniek ma­radtak, s kompozícióinak té­mái e periódus folyamán mindig nemzeti jelleget hor­doztak. Muszorgszkij életének utolsó öt-hat esztendejét két nagy operájának, a »Ho- vanscsiná«-nak (1880) és a »Szorocsinci vásár«-nak szen­telte, amelyeken egyidőben dolgozott Az elsőnek témá­ját 1872 tavaszán ajánlotta neki V. V. Sztaszov, a kiváló kritikus, — amikor a »Bo­risz Godimov«-ot színpadom még be sem mutatták —, úgy gondolva, hogy a régi és az új Oroszország küzdelme (Hovanszkij és Golicin alak­jában) kimeríthetetlen for­rás a dráma és az opera szá­mára. A 19. század egyik legki­válóbb komponistája életé­nek utolsó éveiben — anya­gi gondjai miatt — gyakor­ta volt kénytelen fellépni mint híres előad óművészek zongorakísérője. Az énekesek nagyra becsülték kiváló mes­terségbeli tudását, könnyed és művészi játékát. 1881. március 28-án halt meg, alig 42 éves korában. Csak halála után lett világ­hírű. Rimszkij-Korszakov vállalta a nagy feladatat, hogy befejezi a »Hovanscsi- ná«-t, illetve rendezi Mu­szorgszkij hátrahagyott kéz­iratait, amelyek nemcsak di­csőséget szerezték az orosz zeneművészetnek, hanem nagy hatást gyakoroltak szá­mos európai zeneszerző (Claude Debussy, Janacék) alkotásaira is. Dr. V. Molnár László Mester Attila után következő kanyarban, amelyeknek a vezető teljes gyorsasággal vágott neki, a vizsgáztatót csak a biztonsá­gi öv tartotta meg. Végre is a vezető ráugrott a fékpedlára, s leblokkolt kerekekkel egy nagy porfel­hő közepette ■megállt. — Gratulálok, kitűnően vizsgázott — dicsérte a ve­zetőt a vizsgáztató. — Föl van véve vezetőnek a váro­si közlekedés járműveire. Az * ilyenfajta vezetéssel képes annyira összenyomni az uta­sokat, hogy egy kocsiba két­szer annyi ember fér el, mint rendesen! A TÉMA Az utcán egy téma hevert. Pont abban a pillanatban ha­joltam le érte, amikor éppen arra járt a főnököm. — Jónpot! — köszönt visz- sza nekem. Azóta a kedvence lettem. Fölemelte a fizetésemet, na­gyobb irodát jelölt ki szá­momra, és szebb titkárnőt rendelt ki mellém... Mindezt tulajdonképpen csak annak a témának kö­szönhetem, amelyik éppen ott hevert az utcán. Melyik humorista is mondta azt, hogy abból a témából, ame­lyik az utcán hever, nem le­het meggazdagodni? De bizony lehet! Csak ép­pen jó mélyen le kell hajol­ni érte. És ami szintén fon­tos, pont a kellő pillanat­ban. (A pozsonyi OJ Szóból) Döndül utánuk... <N. JL. és K. J. emlékére) Eltűnnek észrevétlen befordulnak a sarkon, mi még kérdezünk valamit, s nincs aki válaszoljon. Vagy felszökkennek, arcukon csínytevők mosolya, s már mennek fütyörészve a felhők közt tova. Eltűnnek mint a lélek, kezük búcsút se int, döndül utánuk az idő, — kizárattunk megiát SOMOGYI NÉPLAP El

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents