Somogyi Néplap, 1981. március (37. évfolyam, 51-76. szám)
1981-03-15 / 63. szám
Pék Pál O boa «Briber vteceiytag rövid gondolkodás után készségesen belát}*, bogy agyának befogadóképessége véges; korunkban már régen leáldozott az egyetemes szellemek, a polihisztorok: napja, s menthetetlenül a specializálódás felé (haladunk.: a világon fölhalmozott hihetetlen meny- nyiségü ismeretanyagnak csupán egy morzsányi részét, szerény töredékét tudhatjuk magunkénak. Bevallom: mindabból, amit az alma mater,bam áldozatkész munkával igyekeztek a fejembe tölteni, úgyszólván alig maradt meg valami, s lovaglásán elis merem, hogy ez nem a felkészült és lelkes pedagógusgárda számlájára írandó; szinte mosolyra késztető tudatlanságom eredetét önnön, megátalkodottságom- hao kell keresni. Képtelen vagyok például fölfogni a Heisemberg-féle bizonytalan- sági reláció lényegét, sejtelmem sincs róla, mi a differenciál- és integrálszámítás, mine való a Memgyelejev-féle periódusos rendszer, nem tudom mi a gyökvonás; tisztelettel bámulok egy logarlécre; de legfeljebb vonalzónak tudnám használni. Mégsem vagyok elkeseredve. Vigasztalom magam azzal a gondolattal, hogy valami azért mégis csak rám ragadt; mondjuk, ha olvasok, át tudom érezni egy verssor kivételes szépségét, egy jelző semmi más szóval nem helyettesíthető pontosságát, egy nyelvi szerkezet logikáját, egy mondat áttetsző, finom, de mégis mély iróniáját... Ennyit juttatott nekem a sors. Beérem vele; irodalmárgőg és pöfehendiség nélkül, viszonylag megbékéltem; hiszen változtatni úgysem tudok rajta. A konszenzus híve vagyok tehát: éljünk békében egymás mellett mi, az élet humán- és reálszakosai, mint egykoron a jeles gimnáziumban; aihol létem és működésem a tanári kar egyik felének számára a pedagógia csődje; a másik csoport szemében pedig önigazolásra is alkalmas eredmény volt. Bele is tudnék törődni ebbe a helyzetbe, ha nem birizgálna, mint valami gonosz kis manó. Egy gondolat, ami megkérdőjelezi ezt a sz?p fejtegetést. Miszerint: ti ott, mi itt; mi tudjuk a négy alapműveletet, ti tudtok írni és olvasni, ez a világ rendje, van valami halvány sejtelmünk egymás világáról, s ez épp elég a békés egymás mellett éléshez __Ez a gond olat pedig a következő: én még annál is korlátoltabb vagyak, mint ahogy az előbbiekből kiderül; tudniillik képtelen vagyok fölfogni valamit, ami szavahihető emberek állítása szerint még az egy karú emelő működési elvénél is egyszerűbb; A z a valami a huszadik század találmánya; tanulatlan koponyámban időnként olyan gondolatok kavarognak, hogy jelentőségében. legföljebb az einsteini relativitáselmélethez vagy m Bohr-féle atommo- del'hez fogható, s ez nem más, mint a zippzár (vagya legújabb ortográfia szennt: cipzár). E zseniális szerkezet működési mechanizmusát már évtizedek óta szeretném megérteni, de nem megy. Elmagyarázta ttam már magamnak többek között a műszaki tudományok jeles kandidátusával, gimnazista lányommal és még sok mindenki mással, de minden remény nélkül. Mert az eredmény csak az volt, hogy ők megdöbbentek, amiért nem értem, én meg megdöbbentem, hogy ők értik. Valami azért földerengett: az egyik oldalon kis mélyedések, a másikon sok-sok kiálló kis bigyó, olyan félgömb alakú izék; ezeket egy csinos kis kocsi vagy mi az ördög, egymásba préseli: így zár. Ezt fejcsóváló hitet leaked ás- sel tudomásul vettem, de ezzel vége is volt. Megmaradt a kérdés: hogyan nyílik ki? S ezt már senki sem tudta elmagyarázni. (A hiba (Martyn Ferenc grafikája) 1 Pátkai Tivadar: Volt idő... Lesz idő... persze ismét bennem keresendő.) Be kellett látnom; a zippzár misztériumába sohasem fogok belelátni, akár csak — mondjuk — a maghasadáséba, mégis sokkal gyakrabban gondolok rá, mint az utóbbira. És nemcsak azért, mert humánusabb valaminek érzem; mert, például, megnyugvással tölt el az a tudat, hogy a zippzárat nem lehet háborús célokra, tömegpusztításra fölhasználni, hanem azéirt is; mert egy embert feltételez, egy valamikor élő hús vér embert, akinek nevét — tudomásom szerint — nem jegyezte föl a hálátlan utókor; az általam föllelhető lexikonok legalábbis semmiféle felvilágosítással sem szolgálnak, tiszteletre méltó személyéről. Gömöry Albert ZIPPZÁR E tekintetben tehát csak föltevésekre vagyok utalva. Őszintén szeretném, s mindenképpen illendőnek tartanám ha a zippzár feltalálóját, bizonyos Zipp úrnak hívták volna, akinek neve ilyen módion a világ Végezetéig fennmarad, hiszen a világ — amelynek végezetéről nem szívesen elmélkedek — manapság már talán létezni sem tudna e furcsa zár nélkül, amelyet titok leng körül, nem úgy, mint másfajta zárak, például a gomb, a tolózár (rigli), a kaloda, a bilincs, a kurtavas, a keresztpántokkal rögzíthető nehéz vasajtó egyszerű képletét. Szeretném tudni azt is, milyen volt Zipp úr; nyaktgláh, szikár, mesnüveges tudósforma vagy piknikus sörissza, afféle gemütlich ezermester, aki egyedül bő- rözi otthon a vízcsapot; szeretném tudni, hogy hosszú elméleti kutatómunka és kísérletsorozat után jutott el a megoldásig; vagy netán látomás révén, amikor is hirtelen megvilágosodott előtte valami, mint Saulnak a damaszkuszi úton. Szeretném tudni, hogy volt-e felesége, s ha volt, hogyan közölte vele a nagy pillanatban, ami történt; a kádból kipattanva hörögte-e: heuréka vágv egy kissé kapatosán hazatérve azt motyogta-e: anyukám, ma este vaddisznósültet eszünk áfonyával, mert föltaláltam egy micsodát, ami talán hoz egy kis pénzt a konyhára ... Szóval; szívesen képzelném el mindezt, de lehet, hogy egy szép napon majd fölvilágosát valaki, hogy a zipp- zárat tulajdonképpen senki sem találta föl; e szerkezetnek nincs megnevezhető szellemi atyja, maga az emberiség jött rá, mint a tűzre, a kerékre, a szőlő- ós bortermelésre, a dohánylevél felhasználhatóságára; mint az összes egyszerű csodára, amely dolgok nélkül sivár és unalmas, úgyszólván elképzelhetetlen lenne az élet. Ha ez bebizonyosodna, sajnálnám, hogy le kellett mondanom Zipp úrról, de azért a művet változatlanul használnám, mint az élet nélkülözhetetlen rekvizitumát, és gyakran gyönyörködnék egyszerű zsenialitásában. S közben szívből örülnék annak, hogy a zippzárat, bár minősége helyenként és időnként változó, még nem sikerült hamisítani — talán, mert nem lenne kifizetődő — és így lényegében még mindig az, ami a kezdet kezdetén; nem távolodott el genotípusától. Néha azonban szoronga- nék: felbukkanhat valamikor egy randa fráter, egy gonosz ellendirukker, aki sátáni indulatoktól vezérelve ráíratná a zippzárra, hogy káros az egészségre, vagy még ennél is sötétebb szándékokkal elfajzott lelkében, bandájával karöltve létrehozná egy olyan változatát, amely minőségét, ami mellesleg nincs, csak egy évig őrzi meg, hogy aztán kezét dörzsölve kajánul hahotázzon: ettől is sikerült elvenni a kedvünket; a bor íejed-f^ni zamata„ a kékesen gomolygó füst nemes illata után ettől a hétköznapi csodától is meg .osztattunk. H a borús órákban ilyesmi jutna az eszembe, az élet humán tagozatából a reál-tagozatba kívánkoznék át; műszaki problémák kezdenének foglalkoztatni a magam álmodozó — és természetesen laikus — módján: egy elmés szerkezetről ábrándoznék, amelynek segítségével az összes randa frátert, ellendrukkert, csodatiprót, illúziórombolót, örömgyilkost egyetlen villámgyors mozdulattal föl lehetne húzni. Vagy le... S ha néha ezzel a gondolattal aludnék el, köny- nyebb lenne az álmom. rognak a szankotalpak a félcentis havon. Újabb öt perc. s a cipősarkok erőszakos kopogása halk zenévé szeüidül. A hangok itt találkoznak. itt erősödnek föl a nyolcadik emelet körül. Nemsokára megjelenik az első házmester. Aztán a második, a harmadik. Ki seprűvel. ki lapáttal, ki sóval a kezében. Kezdődhet a természet bunkózása^ gondolja a »-szép- telek«'. Mindez idáig rendben, is lenne. Elvégre ki engedheti meg magának, hogy maholnap derékig érő hóban gázoljon? Ám az én cipőmnek más véleménye i’s van erről. Mármint arról, hogy hóban jobb járni vagy sóban! Szóval serényen munkálkodnak á házmesterek lépcsőháztól lépcsőházig. Mi sem természetesebb, hiszen többek között ezért is kapják a lakást és a fizetést. Szakad a hó, harmadik órája állok az ablaknál. Az utcán a járművek és a gyalogosok egyaránt úgy közlekednek, mint valami lassított filmen. A házmesterek fogyatkoznak Az utóbbi órában hárman is »beadták-« a derekukat a hónak Már csak egyvalaki bírja szusszal. De tűk a lapátolás. Emlékszem, volt idő, amikor a falumat másfél méteres hó szakította el a világtól; a kenyértől, a kórháztól. Igaz, akkor még hasas kemencében sütötték a kenyeret, két hétre valót általában, Néha-néha tévedt a faluba a pannonhalmi pék hátán fonott kosárral. Szülni se mindenki a kórházba járt. Jó, hogy ma odajár minden anya! Emlékszem, a hó legrosz- szabb esetben is csak két napra zárta el a faluit. Nem volt még a táj ókon, sem lánctalpas jármű. De volt hólapát. Nekem is, ötéves gyerekhez méretezett. És mindén családban volt. Kettő, három, a családtagoktól függően. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem volt a hónap akkoriban senkiföldje. Volt, de közel sem akkora mint manapság. A szél akkor is 80 km-es sebességgel hordta a havat, jóllehet nem jelezte előre a meteorológia. Olvastam nemrégiben egy köztisztasági vállalat főmérnökének a nyilatkozatát. Majdhogynem dicsekvően nyilatkozott az újságírónak a hóeltakarítás technológiájáról. Szerinte nem kell azonnal nekilátni a hámunkénak, Amióta az eszemet tudom, mindig az ablakhoz tapadt a homlokom, ha odakint hullani kezdett a hó. Hogy miért van ez, nem tudom. Csak annyit tudok; jó, nagyon jó nekitámaszkodni a messzi hóesésnek. Legalábbis szemmel, de lélekkel is. Először azt gondoltam, hogy csak a gyerekmépség és az ilyen magamfajta »szép- lelkek-« tudnak lelkendezni a hulló hó láttán. Így van ez másokkal is, tapasztalam, mert látom a szemközti lakótelep több tucatnyi ablakában. Még pár perc, és gyermek- ricsaj szállingózik szemben a hóval fölfelé Máris csikoamoftt, a két lakótömb között még nem jelent meg senki sem. Nem is fog súgja egybelső hang, súgja a tapasztalat. Annál az egyszerű oknál fogva, mert az a hó SENKIFÖLDJE! Szaporodik a hó-senkiföld- je országszerte. Sétálj ötszáz métert egy járdán! Olyan, mintha sakktáblán sétálnál. Ebben a házban öregek lakhatnak, nem bírhatják már el az üres lapátot sem. Amott beépítetten telek, majd tavasz- szal lesz gazdája. Megint másutt a nagy hírű vállalat irattárépüiete; ide nem jutott, csak adminisztráció; akiknek tényleg nem feladaN em tudni mi, mikor. hogyan és miért, de ősrobbant. — A mindenségit! — szólt egy hasig. — Mi lesz ebből?! Ebből lett a Mindenség. Elsőnek a fény tört ki; nyomában hemzsegtek a részecskék öldöklő tülekedésben. Forró volt a helyzet! Midőn némi tért hódítottak, némelyek összekapaszkodva kavarogtak tovább. Látszott már, hogy gáz van. Am a kiszabadult szellemet nem lehetett visszadugni a... szóval abba. ami fölrobbant. Már itt kiviláglott. hogy semmi sem megy simán. Amint kissé lehűltek a kedélyek, a kezdetben egyenletes trutymó megcsomósodott. A csomók egyre növekedtek, s kész volt a gubanc! Azaz, hogy rengeteg gubanc. Mindegyik ahnyit ragadt magához a készletből, amennyit csak bírt. Mikor aztán kifogyott, önállósodtak. Ettől kezdve mindegyik a saját érdekében forgalódik. Az anyag egy része továbbra is ködösít, egyes pontokon pedig megindul a tömörülés. A központban sűrűsödik a helyzet. A tömegek nagy nyomást gyakorolnak rá. Ettől elöbb-utóbb úgy begyulladt, hogy kigyullad. Az eredmény fényes. Hosszú távon megbízhatóan működik. A termék bevált. Azóta is sorozatban készük Az egyik ilyen reaktor mellett kísérleti telep is létesült. Több állomáson folytak a kísérletek. Az egyik különösen aktívnak bizonyult. Kiváltképpen sok képződött bizonyos folyadékból, s benne — idővel — különös jelenségek zajlottak le. Ebben többféle anyag vett részt, szervesen. Űj szokásokat vett föl: táplálkozott, növekédett, egészen virgonc lett, mondhatni — eleven. Az élőlények lankadatlanul pusztították egymást, és szaporították önmagukat. Sőt, újítások révén egyre más-más formát öltöttek, s mind több alakban lubickoltak az ősiében. Később aztán lábrakaptak, és terepszemlét tartottak a parton. Megbarátkoztak az új körülményekkel, és igyekeztek beilleszkedni. Ami igaz az igaz: ennek feltételeit egyszerűbb lények teremtették meg. Ezek már korábban partot értek, de földbegyökerezett a lábuk. Mindazonáltal ök készítették elő a talajt a többieknek. Szerették is őket — legelni. A húsevésre berendezke- dők pedig egymást részesítették előnyben. Emellett szaporodtak, változtak. Formagazdagságba továbbra sem volt hiány. Sok idő múltán egy csúf. de ügyes négylábú észbe kapott; megpróbált két lábra állni. (Azóta sem mindig sikerül.) A másik kettőt barkácsolásra használta. Addig- addig fusizott, ■ okoskodott, mígnem értelmes lénynek tekintette magát. Hihetetlenül kíváncsi; mindent tudni akar, mindenbe beleüti az orrát. Meg akarja ismerni önmagát és a világot. Ettől még messze van, de sejti már: valami, valamikor, valahogy ősrobbant. Verbőczy Antal Utak hívása Ezek a dombok és a fák, a néma malom, zokogás, mit visszagyürtél — Éjszakád peremén túl a látomás, amint a törvény működik, 's széthull az arc, a gyermeki; semmi mögötte — Gyökérig földúlva házad, s kiveti képed a táj, mert nincs esély másképpen élni, ha borul, mocsárt taposva meredély havát fürkészni, igazul végezni csak a fű konok munkáját, tudva: ez maradt, s lehajtva mégis homlokod a földre, lesni titkokat, utak hívását, s lent a nád bugáit, szárnyat; bogy egy nap tán más világba lépve át megfejted önnön titkodat. azért, mert úgy gazdaságtalan! Meg kell várni, míg elvonulnak azok a fránya felhők, és az időközben, homokkal-sóval fellazított hó egyetlen. járattal árokpartra tolható. Szóval fel kell »lazítani«. Így érdemes és hasznos dolgozni. Tehát jött a kibíró és kidobolta, hogy »közhírré tétetik; a falu apraja-magyja jelentkezzen a tanácsházán hómunkásnak, egy napra ennyiért meg ennyiért«? Hogyan is volt ez? Persze, hogy nem jött. Nem is tudott volna a hótól. Ettől függetlenül Szabó Lajos bácsi (isten nyugosztalja — ahogy felénk mondják) elindult a vállán egy lapáttal. Utána három fia, utána a szomszéd, az első, a második... Hogy kiszakítsák maguknak a hó-részt, ahogyan tették földosztáskor. Vajda Laci bácsinak, az út- kaparónak — így hívták a köztisztasági szakembert akkoriban — télen sem volt több dolga, mint nyáron. Igaz, »fellazító technológiája- sem volt. Azitán elindultak ám dolgozni is az emberek. Már aki városba járt. Mert dolgozni akartak. Nem a fapados busszal, a »fakarusszal«, hanem gyalog Két pár kapca a lábra majd ha megtették a 25—30 km-t, megszáríthatják az üzemben az elázott lábbeliket. Míg a járat meg nem indul, ott is aludhatnak. Tavaly decemberben közeli ismerősömet bíztattam, hogy aludjon nálunk a vár rosban, mert elnézve az eget és áz állapotokat, nem valószínű, hogy holnap indulnak a járatok. »Emlékszel? Mennyit toltuk a buszt, mennyit gyalogoltunk a hófúvásokban?« Szabódét t, szabadott, míg végül kibökte, hogy ő egyáltalán nem akar itt alkalmatlankodni, meg aztán nem is bánná, ha egykét napig otthon maradhatna Legalább össaeapríthatja a fát, meglakolják az ólakat. Mit mondjak? Most újra kéken csillog az ég. De alig várom — a gyerekekkel együtt —, hogy a homlokomat újra az ablak üvegéhez szoríthassam. Ne tudjak elmozdulni onnét két nap, két éjjel! És azt kívánom, hogy jövőre még több hó essen! Jól jön az a vetésnek. Időközben csak-csak tanulunk egy másik, emberre szabott technológiát is. Újat. Lesz idő, amikor nem félünk a hótól. Nekitámaszthatjuk nyugodt telkiismerettel fejünket az ablak üvegének. És a telet sem »tábornoknak- nevezzük, hanem útón- útfélen úgy hívjuk csak hogy tél. SOMOGYI NÉPLAP m Bl<3 BENŐ
