Somogyi Néplap, 1980. december (36. évfolyam, 282-305. szám)

1980-12-25 / 302. szám

Leskó László Petróleumlámpa Colos mmden karácsonyra kapott könyvek Emlékszem.: a Bőrharisnya után. a Pál utcai fiúkat. Nekirugaszko­dott, a homlokán, redőzött a bőr, ahogy olvasott, ujjaival követte a sorokat, ajkai né­mán mozogtak- Sűrűn emel­te ki a fejét a könyvből; látják-e, hogy ő olvas. Nem szerette a könyvet. Én sze­rettem. Csakhogy a mi ka­rácsonyfánkon kezdetben az aknán, dión kívül legtöbb­ször az ezaistpapébba nem szaloncukrot csomagoltak, hanem, fehér kockacukrot. A fa alatt többnyire csak a korán lehullott tűlevelek... Régen volt- Az épp csak fordult világban, amikor a melasz volt a csemege, a euknosvizes kenyér a min­dennapi betevő, hús szinte sohasem. »A könyvekben az is él, ami a .világban mar régen meghall« — - írta Hevesi Sándor, bölcsén. Ez a mela- saos, s mégis szirup nélküli' világ is ott örökítődött meg már a könyvlapokon. Hány­szor szidtuk káromolva a sorsot, hogy nem kacsalábon forgó két szobás, családi házban láttuk meg a napot! És hányszor ágaskodott ben­nünk a büszkeség, hogy ab­ban a nyomorult kis tömés­házban, petróleumlámpa fé­nyénél láttuk meg először a világot! Mégis sikerüli cse- lédléí-mélyről kisebb-na- gyobb csúcsokra kapaszkod­nunk. Pedig jeges volt az a szikla nagyon. pedig sok­szor csúszott meg a lábunk, kő gurulván a nyomában. Nemeik László sokkal pontosabban megfogalmaz­ta ezt is »Gondoljunk csak az örökléshordozó kromo­szómákra! Minden sejtünk­ben negyvennyolc »an be­lőlük.' az ondó- és petesej­tekben azonban huszon­négyre »redukálódnak«. Hu­szonnégy innét, huszonnégy onnét, s ez leszel te. Nincs ebben valami tombolahúzás- szerü?« Van. De ez még nem ok arra, hogy feladd! Németh Lászlóig is miiyen hosszú Volt az a gödröktől döcögős út! Mindent olvas­tam, amihez hozzájutottam. Az otthoni egyetlen könyvet Balzac A harminc éves nő című regényét, a szomszéd­ból Vernét, Madách tragé­diáját, Courtade Sárga fo­lyóját, a falelítő vezetőjé­nek fiától Robin Hoodot, az iskolai könyvtárból Makkéi v Sándor Sárga viharát az Er­délyi Szépmíves Céh kiadá­sában, Gárdonyi Az én fa­lum című elbeszéléskötetét és — igen — sárga fede­lű ponyváfüzeteket fél pen­gősöket, meg egypengősöket is. Minden-olvasó voltam. S lám, egyetlen cowboyre- gényre sem emlékszem, de megmaradt sejtjeimben a borzongás Móricz Zsi gmond Szegény emberekjének ször­nyű gyilkosságától, I van Vazov Rabigábanjának iszo- . nyu jelenetétől- Mert ezek igaziak voltak, a cowbovok halála viszont légyhalál. Észre sem vetted, nemhogy sajnáltad volna őket. Még nem tudtam különbséget tenni igazi író és csaló kö­zött, csak éreztem... Aztán eljött a pillanat, amikor — mostani önmagámnak még csak derekáig értem —, va­dul védeni kezdtem az ' Ol­csó könyvtár egyik kötetét első ' tanítóm feleségéfel szemben, aki ponyvának ti­tulálva akarta elkobozni. Már tudtam, hogy a Jókai- kötet nem piff-puff regény, noha a köntöse olyan- Ma meg azt is tudom: a pony­vaolvasó milliót akarták az irodalomnak megfogni előre gondoló kultúrpolitikusok avval, hogy a klasszikusokat ponyvásáig a - kötetekben ád- ták ki. Elvették tőlem Jókait, Martin Andersen Nexö Hó­dító Pelléjét, de olvashat­tam Azsájevet meg az Ifjú gárdát. Ez volt a mérleg? Nem: _ hamis volna az a mérleg. Kölcsön nadrágban — ab­ban a szürkére kopott, kék melegítőben nem lehetett fellépni — Balogh Gyuszi voltam a Csdlicsala csodái­ban; a szereplésig Victor Hugo Nyomorul lakját olvas­tam. « meséltem a többiek­nek: inkább maradtak voi- 9 na Jean VaJjean. szomorú történetet hallgatni, aunt »magukat megmutatni« a deszkákon- Ez sikerélmény volt. Meri egy éhként... Ki látott olyan sünt, akinea beleié altnak a tüskéi ? Később azt mondták ránk: I*hátrányos helyzetű«. Igaz volt. ils az is igaz, hogy egyik-másik tanárunk le­gyintett ránk, s a pedagó­gusgyerekeknek, hivatali elöljárók csemetéinek. ma­gyarázott; bennünket éppen csak megtűrt az órán. Ben­nünket, telepieket: vasuu íekezók, paraszti életet pró­báló volt cseledet, tégla­gyári munkások, faléit lói kétkeziek kevés reményű fiait- Nem volt gyerekszo­bánk, nézett át a fejünk fö­lött a tanári sorsot választó kiugrott pap. Pedig volt: az az egy szoba----háló, ebéd­l ő, nappali,’ kamra, gye­rekszoba — minden. Németh László kérdezi egyik drámá­jában: »__kételkedtél-e ele­g et magadban?« Nekünk segítettek kételkedni, nyila­dozó önbizalmunkat csorbí­tani. Még elsőgenerációs ér­telmiségiként is éreztük a hátrányt. Pedig már Dosz" tojevszkijt, Tolsztojt, Cseho- vot, Solohovot, és Artur Millert, Tennessee Williams drámáit, Updike'ot, Sartre- ot, Camus-t, Örkényt, lly- lyést olvastunk-.. Mert mi könyvekkel épí­tettük a házunkat, nem tég­lákkal. Erős épület. Mosta­nában mintha kezdenék so­kan a technika felsőbbren­dűségét hangsúlyozni, gye­rekbetegségnek tüntetve föl a humánumot előnyben ré­szesítő könyvbaráti szenve­déllyel szemben. S nemcsak a technokraták. Pedig tudo­mány és művészet együtt teljes. Erkölcsiséget fejlesztő technológia nincs! De neve­lő könyvek igen! Leteszem Illyés Gyula Puszták népe szociográfiá­ját, Sütő András Anyám könnyű álmot ígér című »himnusz-regényét«. Németh László valamely művét vagy Devecseri Gábor görög for­dítás-gyűjteményét. Shakes­peare darabjait, és. remény­telenséget érzek: hogy mer­jek ezek után tollat fogni. Nehezen nyugszom meg: ami kevés rám bízatott, azt nekem kell elmondanom. Ha akadozó szóval, botla­dozva is- Például átkozott és áldott gyökereinkről, me­lyek nélkül talán az amya- fölóről belezuhannánk a magasságba... Nincs mögöttünk kínai fal. Csak könyvespolcok. Meny­nyi mindent nem olvastam méig, sajnps ! De jó, hogy még ennyi mindent nem ol­vastam! Mert »Szabad idő könyv nélkül — halál, sőt ennél is rosszabb, élve el­temetés.« Nem én mondom. Seneca­Szapudi András P étör nem akármilyen Pétör. Ritkán látni ilyen fekete szemeket, még ritkább az ilyen véle­mény gyerekszájból: — A legjobb játék a szá­molás. Pétör, te túlzol, mondanám, ha Móra Ferenc volnék, s ha a kisfiú valóban Pétör volna. Mert Pétör (csak nekem Pé­tör, másoknak Misi. Falun lakik, első osztályos. Aztán: Móra Petőre folthátánfolt ru­hában járt. Az én Misim pe­dig jó meleg mackót visel, a nyakában élénk színű sál, lá­bán új cipő. Nekem mégis Pétör. Ha egy gyerekszemben szo­morúságot látok: Pétört lá­tom. A gyereknek már attól is jó kedve támad, ha á fekete utcát egyszer csak belepi a hó. Szalad az ablakhoz, sza­lad a szabadba, s hol vari már akkor a búbánat?! Misi igazi' gyerek. Férfigyerek, ahogy mondani szokták mife lénk; mosni-, varrni valót ele­get ad az anyjának (azaz, Jmrirt» mjm. Illyés Gyula Három vidéki kép I. FELELŐSSÉG t Jött-jött nagy felelősségével a telién gyerek-kezem-tárta kapunk elé. Sietett befelé. Bólintott, bólintott, már énfelém; „En ne tudnám, szegény háznál mit ért a lé?!” II. SZÁNÚT VENDÉGSÉGBE Hó is volt, hold is volt, szólt és szólt csikócsengő is és jött, szállt: röpült apánk, anyánk is retünk. S lett külön örömünk: s ha földülünk?! III. HÁTRALÉPTETÖ FOLYAM A part-evőt, a hál ráléptél öt, ezt a mohó-sérényet, ezt a vadul már lábam harapó időt: moccanatlanul, karba tett kézzel nézném, már néma megvetéssel, ha nem tartanám két karomban éppen ezt a féléves leánycsecsemöt. Homoródi József Gabóco gaztettei Anyu kra-bál a loggián: — Gabiii! Már megint mit csináltál?! Félbehagyom az olvasást, megyek ezredszer hivatkoz­ni a legfőbb , pedagógiai •erényre, a türelemre, a csöndes meggyőzésre. Anyu lerángatja imádott csemeté­jét a' sámliról, onnan bá­mult, lé a parkra, a korlát felett. A srác üvölt, topor- zékol. — Mi van már megint? A feleségem hisztizik: — Nézd csak meg, mit művelt. Ledobta azt a va­cakot !. „ Kizavarlak az eső­be, és azonnal felhozod! — fenyegeti Gabócát. — Mit dobott ki? Néma intés a mélybe. A kiszolgált fiahordó mereví­tője — aluszerkentyű — ázik a füvön a csöndes eső­ben. Kiszabadítom a srácot az anyja karmaiból; próbá­lok szót érteni vele, mint férfi a férfival: — Miért dobtad le, kis­fiam? Nem válaszol. Rángat, szabadulna. Fölemelem, rúg­kapál. — Mondd meg csillagom, miért dobtad le! Anyu epéskedik: — Csillagom?! Büdös, rossz kölyök ! A büdös, rossz kölyök ko­nokul hallgat. Ráförmedek. — Azonnal mondd meg, miért dobtad le! üsszeszorrtja a száját ; né­mán, sötéten néz rám. Már ordítok. — Azt kérdezem: miért dobtad le?! Hallgat, kézzel-lábban igyekszik szabadulni. Meg­mérgesedem, ra pakkotok a fenekére. — Megmondod azonnal ? Ga.bóca üvölt, Anyu ki­kapja a kezemből, s babus­gatja, csitít ja ... Fürdetés, fektetés. Jó éj­szakát, puszit az apunak. A srác elbújik az anyja mel­lén: nem béliül. Sokáig rágódom az ágy­ban — odaát már régen al­szanak. Vajon miért nem válaszolt a srác a kérdé­semre? Sokszor volt már „rossz". Játékokat hajigáit, bútoro­kat firkált össze, könyveket tépett szét Utólag mindig kiderült: azért, mert nem játszottunk vele, nem olvas­tunk mesét. Mert valami múlhatatlanul fontos más dolgunk volt. Unalmában és elkeseredésében, magányá­ban volt „rossz”, hogy föl­hívja magára a figyelmet, valamiképp mégis foglal­kozzunk vele. Talán most is így volt? De hiszen ott volt az anyja is! Igaz, taka­rította az erkélyt. Rosszul alszom, kedvetle­nül ébredek. Odaát vidám reggeli hancúrozás. Röpténk a pintyőkét. Reggeli. Csa­csog a srác, mintha mi sem történt volna. Végezhetem a tisztem: a biliztetést. A szo­kott mókás popsitörlés : szent a béke. Anyu rohan a munkába. Öltözünk, készülünk arz oviba. Ingem-bingem atya- gatya, zokni-bokni, suzi-vu- zi. Magamhoz ölelem. — Haragszol, amiért etfe- nekeltelek? Nem válaszol, de nevet, ragyog a szeme. — Miért nem mondtad meg, hogy miért dobtad le azt a micsodái? Rám néz, elkomolyodik: — Mert kiabáltál. Vágnám fejbe magam. Ölelem, csókolom. — Ne haragudj, csillagom. De olyan mérges voltam, ‘ hogy ledobtad azt a vaca­kot — Nem dobtam le. Le­— Leesett? Hogyhogy? — Beleesett a kútba. — Szóval: az ott a kút? — mutatok ki. — Éhe. — No, gyere csak, men­jünk ki. Teszem oda a sámlit. — Innen dobtad a kút­ba? Arrébb huzza a sámlit a gubancos rézhuzalhoz, néha kifeszit ve teregetünk rá'. — Ide kötöttem a vödröt, de beleesett a kútba — mu­tatja a huzal végét, s bá­mul le kárvallottan a „vö­dörre”. Ó, én pedagógiai barom! Rossz villát kapok föl az ablakpárkányról, virágföl­det „kapálunk” vele. — Ez lesz a vödör, jo? Kösd rá. Bogozza rá a merev hu­zalt, de szorosra meghúzni nem tudja. Szóval így tör­tént, ezert esett a kútba a vödör. Segítek ráerősíteni; boldog, izgalommal ereszti a villát lefelé a kútba. A földszinti loggia lakóinak szemmagasságában imbo- lyog. — Húzzuk föl, mert meg­ijednek alattunk! Villa a párkányra, me­gyünk befejezni az oltözesL 'Bűntudattal csókolom, ahol érem. — Ne haragudj, kis boga­ram! Többé sohasem bánt- lak. Csak mindig szépen mondd meg, miért csinálsz valamit. Ha tudtam volna, hogy kutast játszol, nem bántottalak volna. Puszit kapok én is. Büsz­ke vagyok az én aranyos, okqp kis prücskömre. Meg­állj, an y ti, kapsz te megint ped agógiai léc két ! Viháncolva rohanunk az oviba. Délután szülői értekezle­tet tartok az asszonnyal. Nem rossz volt a gyerek, játszott. És ostobán elver­tük. A feleségem mosolyog; — Te verted el. — Az egyetértéseddel ! Az asszony vigyorog. El­fut a méreg. — Hát nem érted, mekko­ra marhaság volt megverni? — Már^ tegnap tudtam. — Ne mondd! Ilyen peda­gógiai zseni vagy? — Aha. Mert már tegnap elmesélte a fiad az ágyban. Fölháborodom. — És miért nem mond­tad? Egész éjjel alig huny­tam le a szememet... — Nem akartam csorbát ejteni pedagógiai zsenialitá­sodon. Teli szájjal hahotázik. Rá­vetem magam. — Megöllek ! Visít. Jön a srác. arcán rémület, amiért hozakodunk. — Mit csináltok?! F ölkapom. Öss zeö 1 el ke­zünk hárman, összedugjuk a fejünket. Kacagunk, hogy milyen forgó-morgó, ugyuta- bugyuta, smüle-füle család is vagyunk mi. Talán ez a boldogság. * ■ r csak adna, de erről majd ké­sőbb), és ritkán szomorú. De ha elkapod azt a pillanatot a szemében, úgy érzed, mély kútból könyórgi fel magát égy csillag. Én akkor érez­tem effélét, amikor azt kér­deztem tőle, kit szeret a leg­jobban. Anyját, apját, testvé­rét? A szeme egy árnyalattá! sö- tetebb lett. — Nagyapámat — mondta. Ketten élnek a házban: Mi­si es Mihály. Az udvaron fenyőfák, a konyhában ropog a tűz, a nagyapa diót tör. Karácsonyi kalácsba, Misinek. • — A gyereknek mindene megvan, kérem — mondja védekező hangon, mintha at­tól tartana, hogy valaki ké­telkedik ebben. — Reggelizik, elmegy iskolába, délután fél ötig napköziben van, aztán hazajön. Betűtök neki, odaül az asztalhoz, és úgy elfoglalja, magát az irkáival, a könyvei­vel. hogy öröm nézni. Éjsza­kánként néha hangosán szá­mol almában. Ilyeneket mond: hatból elveszünk né­gyet, marad kettő. — És a szülök? — Pesten élnek — mondja az öreg’fakó hangon. — El­mentek. A fiatalasszony nem bírt itt megszoknL A ztán megint az a vé­dekező hang: — Ök is megtesznek érte min­dent, amit tehetnek. Külde­nek pénzt, ruhát. — Karácsonyra hazajön­nek? — kérdezem. — A menyem már itthon van. A fiam majd szentestén érkezik. Nem szól arról, hogy ő egé­szen másképp képzelte el az öregséget, másképp beszélte meg annak idején a feleségé­vel. A nagyobbik fiú a hábo­rúban halt meg, a kisebbik elment a felesége után... Mi­si a nagymama kedvence volt. Öt tartotta a karján, amikor a szívroham érte, de akkor is úgy fordult le a székről, hogy a gyerek meg ne üsse magát. Akkor meg itt voltak vala­mennyien. A fia, a menye es a két unoka. Akkor meg azt tervezte, hogy újjáépíti- a há­zat es paradicsomkertet vará­zsol a fiataloknak. — Most már csak azért tö­röm magam, hogy ez a gye­rek ne szenvedjen hiányt. Megvannak ők ketten: Misi és Mihály. Csinos fiatalasszony lép a konyhába. — Karácsonyi szünetre ma­gammal viszem Misit, Pestre — mondja. Pesti lány. Szep­temberben fölkerekedett, fog­ta a kislányát, s ment a szü­leihez. — Hogy soha többé ne jöjjek Ide vissza — mondja keményen. A férje néhány hétig gyöt­rődött — anyjának megígérte, hogy sohasem fogja magára hagyni az öregembert —, majd úgy döntött, hogy megy az asszony után. Misit a nagypapa gondjaira bízta, ő pedig fölutazott az anyósáék- hoz, ahol egy szobában tíz családtag lakik.'' — Ha nem bírja a nagy­apa, odavihetern Misit is — mondja a fiatalasszony, s eb­ből a mondatból alig észreve­hető gyilok szegeződik az öregemberre. — Már hogyne bírnám — mondja az sietve. Jó irányba mered a fegy­ver. Amit, a nagyapa Misiért tesz, azt önmagáért is. teszi. Mi lenne Misiből odafent, azon a tömegszálláson ? ! És mi lenne belőle Misi nélkül a kétszobás lakásban? Ezért nincs szava a hetyke beszédre. Ezért mondja olyan sietve1: bírom én, hát hogyne bírnám. L ehajtja a fejét. Tudja ö, nagyon jól tudja, hogy valami azért itt még- sincs rendjén, de hát mit le­het tenni, ha semmi sem úgy történt, ahogy a feleségével annak idején megbeszélték... Pétörre, azaz Misire szép karácsony vár. Itthon az any­ja. Meleg ruhát, cipőt hozott. És karácsonyeste megjön az apa is, hozza a játékleher- autót. Szép lesz a fenyőfa. Béke lesz. Mint régen, ami­kor a nagymama is élt, ami­kor még hatan lakták a há­zat Aztán a karácsonyfa lehul­latja díszeit, tűleveleit. A szü­lök elmennek. Ketten marad­nak megint: Misi és Mihály. A gyerek almában számol­gat az ujján: ha hatból elve­szünk negyei, marad kettő. (SOMOGYI ¥ NÊBIAP V

Next

/
Thumbnails
Contents