Somogyi Néplap, 1980. november (36. évfolyam, 257-281. szám)
1980-11-30 / 281. szám
Ülő munkás. Laborcz Ferenc szobra. Jákó Kovács József Ne verjen kö Megszököm a sötét karámból. Kiszakadok a súlytalan homályból. Kilépödök az éjszakából. Félek a dög fekete gyűlölettől? Elfutok Antarktisz-arcodtól? Elmenekülök az átkok elöl? Sejtnyi fényre vagyok szomjas. Madárszárnyra: apró ökölre nézek sóvárogva. Ne verjen kö a halántékomra. _ Győri László A kecskére ki emlékezik? Ki emlékszik a kecskére közülünk? A tetőre körmöl, kapaszkodik, és el akarja érni. De mit? A sziklákat akarta elérni? De miféle sziklákat akart elérni az a kecske félúton az égbe? A kecske nevére ki emlékezik? Arra, amelyiknek szarva volt, s rángatta a láncot a nyakában? A kecsketejre ma ki emlékezik? A kecsketej ize nevetséges íz, és nevetcséges volt az a kecske is. l.óte tréfáira ki emlékezik? Neso Pavlov Ideiglenes megálló K mycfawisan eíheíyeat fcedtem a fotelben, amikor a feleségem a kei kicsivel eíviharzott a Parlament előtti „telkünkre”, hogy nyugodtan nézhessem a meccsest. A csapatok felsorakoztak, felhangzott a Himnusz. Dúdoltam: Isten, áldd meg a... Hosszú csengetés szakította félbe dúdolásomat. Vulán, a kutyánk, ez a vad, korcs, terelő puli, félelmetes vakkan- ttissai ugrott az előszobaajtónak. Biztosan valamelyik gyerek szaladt vissza, gondoltam, mert állandóan itt felejtettek valamit, ha kirándulni mentek. — Vulán. leülni! —-kiáltottam rá, de mindhiába. Nem mozdult, az ajtó elől, sót felfelugrott a kilincsig. A csengetés mezismét lődött. Már tudtam, hogy néni a gyerekek rohantak vissza itt felejtett játékukért. A konyha és a fürdőszoba közötti kis hallba tereltem az acsarkodó Vu- lánt, és siettem ajtót nyitni. Egy langaléta fiatalember állt előttem. Mosolygott. Fehér arcán két piros folt sugárzott Kékesszürke szeme csillogott — Csókolom, Miska bácsi. Szóval nem ismeretlen. De ki lehet, töprengtem. — Szervusz, tessék — mondtam, de nem mozdultam az ajtóból, Azt hittem, a lányok udvartartásához tartozik. Nem volt kedvem most csevegni vele, amikor már megkezdődött a meccs is. — Nem tetszik megismerni? — kérdezte kissé furcsa, kétkedő hangon. Fürkészve néztem mosolygós arcát. Ismerős, persze, hogy ismerős, gondoltam, a szeme, a homloka, a gödrös áü. — De, de — bólintottam. — Tessék? — kérdeztem újra makacsul, s vártam, majd csak kiböki a nevet, meg azt, hogy érihez jött és miV.,akar. — Pityu vagyok, TerehegyrőL Villám cikázott át rajtam. A bátyám legkisebbik fia, ha jól emlékszem. — Gyere! — sodortam be a szobába. Leültettem, elzártam a televíziót, es a kamrából elohalasztam az eldugott sört. T öltöttem, ittunk. Közben szüntelenül arra gondoltam: hogyan is ismerhettem volna meg? Öt éve nem láttam. Akkor tizen- két-tizenhárom éves lehetett, most meg felnőtt ember. A kilenc fiútestvér közül öten élünk még ma is, szétszóródva az országban. Egy- egy nagyobb évforduló sodor össze bennünket csak, amióta anyánkat, aztán 89 évesen apánkat kikísértük szende- regni a Kükuca temetőbe. A testvérek gyermekei is kirajzottak, ki erre, ki arra. Már esztendőkkel ezelőtt is, amikor az M. H. riportereként kószáltam az országban, szüntelenül beléjük botlottam. — Na, mesélj; mi újság otthon? Hogy vannak az öregek? És az unokák? Az ikrekkel hét vagy nyolc unoka van? Na, és ti, kicsik? Ugye még négyen vagytok otthon gyéréi kék? Ä kérdee-zápor egy pfllan»*; ra zavarba hozta. Fölemelte poharát, ivott. — Miska bácsi — nyílt kerekre a szeme —, nálunk minden a legnagyobb rendben van, mindenki üdvöd étét küldi az egész családnak. — Örülök — mondtam őszintén —, nagyon örülök, hogy nálatok minden a legnagyobb rendben van. Szívből örülök — tettem hozzá, és megveregettem a hátát. — Na, erre igyunk egy kortyot. Van még ott egy üveggel, ahol ez volt, rögtön kihozom azt is. Tudom, kevesen mondhatják el, hogy náluk minden a legnagyobb rendben van. Pityu elgondolkozva nézett rám. Letette a poharat, és egyre gyorsabban forgatta az asztallapon. — Igaz, apu egy kicsit betegeskedett ... — mondta olyan közömbös hangon, mintha csak azt mondta volna: kicsit süt a nap, vagy esett az eső. Szóval, nem lehetett nagy a baj, gondoltam, de azért megkérdeztem: — Na, mi baja volt? Pityu hátradőlt a fotelben, hosszú lábait átvetette egymáson, tenyerét a terdére tette. — Nem tudjuk, nem mondták meg. A gyomrával, talán. Egy évig volt kórházban, leszázalékolták. Fél évvel ezelőtt hazaengedték. Kicsit lefogyott. Ötven kiló sincs. — Kicsit? — döbbentem meg. hiszen amikor legutoljára latiam a bátyust, kilenc- vennéi is több volt. Mi történhetett, és méri hallgattak betegségerői? — De most már jól yap? — kocl áztattam meg. — Igen. Most már jól van —r bólogatott. Gyanút fogtam: — Hogyhogy! Mi baja volt? — Négy hónapig bottal járt, mert a lábán az erek begyulladtak, a mély vénák ..., ahogy az orvosok mondták. Most nem szabad neki még egy széket sem arrébb termi. Föl ugrottam. — Semmit se tudok.. ! — kiáltottam. — Egy sort se írtatok ezekről a szorongató bajokról. Pityu lehajtotta a fejét. Megforgatta maga előtt az üres poharat. Kimentem a kamrába, behoztam a sört. Szó nélkül öntöttem tele a poharakat. És vártam. Vártam valami magyarázatot, hogy sok volt a gondunk, b i- junk, és meg is feledkeztünk a levélírásról. De Pityu hallgatott. Fölemelte a poharat, kissé felém nyújtotta, aztán szinte egy hajtásra megitta a sört — Nem akartunk panaszos levelet írni a Miska bácsi szive miatt. Megint fölpattantam. — A szívem miatt? Idegesen kaptam a cigaretta után. Kihámoztam egyet a dobozból és rágyújtottam. Hirtelen éreztem; hogy lángba borult az arcom a félelmetes, gyötrő szégyentől. A szívem rakoncátiankodása miatt minden gondjukat, bajukat, bánatukat elrejtették eiőlem. A testvér súlyos baját még akkor is, amikor a józan ész megszámlálta napjait. a sógornő trombóphlebi- tiszét, amit én — amikor ne- •kem volt — világgá kürtöltem írásaimban. Nálunk minden a legnagyobb rendben, minden nagyon szép, minden nagyon jó — zúgtak fülembe Pityu korábban elhangzott szavai. Elnyomtam a csikket, s rögtön másik cigarettára gyújtottam. Mintha a füstbe akartam volna elrejteni a méregtől vörös arcomat. Valamit már tudtam, de igazán csak most ér; tettem meg: nem, ők panaszkodni sohasem fognak. Soha, még akkor sem, amikor a kopoirsót már a ház falához dönti a temetési ceremónia mestere, ha a mankót a hónuk alá szorítják, hogy járni tudjanak! Azt a nyers, hajdúsági, pusztai ridegséget magukkal vitték a siklósi várat körülölelő szelíd dombok közé is, és megdöbbentik vele az embereket. Szinte érzem: nyársra húzva forgatják őket a pokol lángja fölött, amit a szenvedés szít szüntelenül, s akkor is azt rebbenti el sóhajnyi nyögésük: nálunk minden a legnagyobb rendben van. Minden rendben! L eültem, hogy megnyugodjak egy kicsit. Megittam a maradék sörömet. Cigarettával kínáltam Pityut. — Köszönöm, nem dohányzóm — mondta halkan. — Szóval, a szívem mialt? — kérdeztem még egyszer, mert még mindig nehezen hittem el, hogy elhangzott ez a mondat. '■— Igen — mondta Pityu mfegértest kérőén, mosolyogva, mint aki rádöbben, hogy illetlenül többet beszélt a kelleténél. Egy másodperc töredékéig rámeresztettem tekintetemet. — De hisz ez irtózatos — üvöltöttem föl. Pityu megdöbbent. Ujjai lecsúsztak a pohárról, combjába kapaszkodtak. Tekintetével kísérte sebes lépteimet fel s alá a szobában. Várt Várta, amíg lassítok, meg-megál- lok, államat szorongatom. Aztán végdgesurgott arcán a mindenkit foglyul ejtő, kedves, támaszt ígérő, erőt adó mosoly: v — De, Miska bácsi, miért? — kezdte halkan, de nagyon határozott hangon. — Hiszen nálunk minden a legnagyobb rendben. Komolyan: minden rendben ! Ez megérthetetlen. Szótlanul — Itt van kérem ötszáz forint, külön magának. Megérdemli, jó munkát végzett — mondom a ktsz emberének. A férfi odatartja lapátmarkát, szótlanul. — Hogy nem köszöni meg a pénzt, nem sértődöm meg. Csupán arra gondolok ... — Ö, ne tessék semmire se gondolni! Kévés beszédű, szótlan ember vagyok én, kérem — válaszol. S a szobafestő kocsijába ül, és elhajt — szótlanul. Az ablakból bámulom. Szótlanul. Találkozás Kovács János már két éve dolgozott a cégnél, de a főmérnökével még egyszer sem találkozott. Azért ismerte. hiszen mindenki öró- la beszéli, ijesztő vágy kedves történeteket. Felesége is A Kardzsali megyei Ar- da folyó nagy víztárolójának építésénél a 22 éves Kamenov mérnök életét áldozta az építőmunkások megmentéséért, akiket hömpölygő hullámaival elsodort a folyó. Az elbeszélésemben szóban forgó autóbuszjárat utasai szinte mindennap ugyanazok. Itt utazik a környék villanyhálózatát ikarbantartó villanyszerelő, s megszokott helye van a piaci kofa házi szőttes szatyrainak. Az első ülésen a helyi vegyeskereskedés árubeszerzője utazik, mögötte simara borotvált nyugdíjas kíséri unokái egyikét; s ki ne ismerné az avióklub lelkes, fiatal modellezőjét, akf a közeli városokból gyűjti össze a kész modelleket. A többi ülőhelyet az állami mezőgazdasági szövetkezet kőbányáinak munkásai foglalják el, és a két juhász brigadéros: ők csak a falu határáig utaznak. Ha marad még egy-két üres hely, a kalauz új utasokat is befogad. Aznap a sofőr megint körbejárta az autóbuszt, megvizsgálta a gumikat, kipróbálta az ajtók nyílását-csu- kódását, megveregette az oldalcsomagtartók zárjait, s amikor meggyőződött róla, hogy nincs hiba, beszállt a helyére. A kalauz is jelezte, hogy nála is minden rendben. Már be is gyújtotta a motort, amikor hirtelen valaki megkocogtatta az autóbusz egyik ablakát. Mindenki arra emelte a tekintetét, ahol az üveget ko- cogtató ember valamit magyarázva Mihajlovgrád irányába emelte egyik kezét. — Indulj, ne figyelj rá, jól ismerte az igazgatót: erényeit, hibáit, félelmetes szótlanságát, mert Kovács odahaza is őróla beszélt. Kovács várta a találkozást. Kíváncsi volt, és félt is tőle. Elképzelt számtalan szituációt, gondolatban mindig okosan és szellemesen válaszolt a főnök kérdéseire. Hiszen az első impresszió nagyon fontos, sorsdöntő lehet. Váratlanul megoldódott minden. Állt az iktatóban, csörgött róla a verejték, kereste az elveszített aktát, amikor a főnök észrevétlenül megszólalt a háta mögött: — Nagyon meleg van. — Az — rebegte megha- tottan Kovács, és később is elégedett volt önmagával, hogy ilyen egyszerűen és korrekten válaszolt. A felesége is elégedett volt. Semmi szervilizmus, semmi hajbókolás, csak úgy egyszerűen, szimplán: az van, meleg. Hiszen ez a főnök egészem mert múlik az idő! — szólalt meg sürgetően a piaci kofa. — Nyissanak neki ajtót, emberek! Hát lehet így? — szólt a villanyszerelő. — Ha ki is nyitják neki, nincsen szabad ülőhely — folytatta a másik A sofőr — hosszúkás arcú' ember, mintha szobrász műve elevenedne meg, a frissen növő szakáll árkokat vetve arcélére a kőfaragó ékének barázdáira emlékeztet — kissé kiugró szemeivel nézett a kalauzra. Ilyen a szemük, a tekintetük azoknak, akik mindig feszült figyelemmel dolgoznak. Az ilyen szemek nemcsak néznek, éreznek is; előre érzik a veszélyt és elejét veszik minden leliétőílek. Most' is egy érzés, helyesebben átér- zés tanácsára vette le lábát a gázpedálról. Kinyitotta az ajtót. — Jó napot! Ne haragudjanak, hogy ilyen erősen ko- cogtattam az ablakon, de hogy cipeljek ilyen nagy csomagot nagy távolságra ? — köszönt, és * mentegetőzött az új utas. Válaszolt-e neki valaki, dünnyögött-e, meg hogy, hogy is nézték rá nem is figyelt oda, csak folytatta: — Ivajlovgrád városba megyek, katonafiamhoz, látogatóba. De szakikám, megálinál egy percre, egy rögtönzött megállónál az akácoknál? A kalauz letépte a következő buszjegyet, kissé durván ódátok te neki a visszajáró aprót: — Ezzel a szemtelenséggel akár az ablakot is betörhette volna. — Hogy gondolja?... — mondta az, mivel okosabb egyszerű ember. Nagyszerű emljer. Öregúr Külvárosi hentesbolt, zárás előtt. Hárman vagyunk: a hentes, én és egy bácsi a jobbomon. A kolbászokat gusztálom, a bácsi is, a hentes az órát. Balról jobbra visz a szemem, a bácsi jobbról balra tottyan, ösz- szeütközünk. — Hogy létezik ez? — kérdezem felhorkanva. — Ketten vagyunk a boltban, és maga fogja magát, nekem jön? — Fiatal barátom, ugyanezt kérdezhetném én is. — Valóban — morgom. A villamoson az ajtóban állok, és magamban eldöntőm: főzni kell ezt a kolbászt, nem sütni. — Leszáll, öregúr, vagy csak nézelődik? — kérdi nyerítve egy ifjú hang a hátam mögött. — Csak nézelődöm! — válaszolok halkan, nehogy azt higgye a fiú, hogy még kötözködöm. •nba Ajwlor nem jutott eszébe, és ott maradt állva a busz hátsó ajtajánál, ahogy fölszállt. Egy nehéz bőröndöt tett a lábához, a kezében lévő kis bugyorból pár szál piros, fehér, rózsaszín szegíü kandikált ki. Röviddel ezután — az útmenti fák már lassabban suhantak tova — az autóbusz lassított. Már látni lehetett a nagy akácokat. Ahogy egy vonalba ért velük, a sofőr hátrafordulva kérdezte az utast: — Bátyus! Itt álljak meg? — Itt, itt — másoktól is észrevett izgalommal válaszolt az utas. S amikor nagy szuszogassal a sűrített levegő szétnyomta a harmo- nikaszerű ajtót, leugrott a bácsi a kis, bugyorával és a színes szegfűkkel. — A bőrönd, a bőrönd, — kiabáltak utána az utasok. — Na, most meg, jpég várjunk is rá? — kérdezte izgalomtól elfúló hangon a piaci kofa. — Van-e neked engedélyed arra. hogy csak ügy, bárki kérésére leállogass, ideiglenes megálló címén? — kérdezte nem egészen közömbösen a nyugdíjas, aki úgylátszik a rend embere volt. A sofőr kérdően rámeredt: „Neked kell magyarázatot adnom? Nem látod, hogy miért álltunk meg?” De csak annyit mondott: — Kamenov mérnök külön engedéllyel dobta magát ,a tajtékzó hullámok közé embereinek megmentésére? — És levette kezét a sebességváltóról. Az autóbusz megremegett, mint egy ember, akinek valami félelmetesei mondanak. Mindenki ei hallgatott, s aiTa fordította szemét, ahol a bácsi egy út menti emléktáblánál rendezgette a szegfűket ... Mocorogni kezdtek. Amikor újra fölszállt a buszra, mentegetőzött... — Má’ bocsássanak meg, de hát a földim; induláskor az édesanyja kért meg... — Nem tesz semmit — sietett mindenki helyett a válasszal a kalauz. — Miért nem ül ide közénk, annyi hely csak akad — igyekezett helyet szorítani az egyik bányász. — Hely van. bőven — szóltak többen is ... A sofőr figyelmesen szemlélve az utat, már gyújtotta is a motort, nyomta a gázpedált, s igyekezett, hogy senki ne késsen el, no. meg a kiskatonát is minél előbb érje az öröm. Hátrápillantó- tükreben az utasok is másnak, ■ emberibbnek, látszotok. Arra is gondolt: ez a rögtönzött ideiglenes autó- buszmegálló végleges is lehetne. Kamenov mérnök nevét viselve... Alvó kislány. Halápy János festménye. A milvésv alkotásait eutt ékkiállításon mutatták be a Nemzett Galériába«. Bába Mihály Minden rendben Villanások
