Somogyi Néplap, 1980. november (36. évfolyam, 257-281. szám)

1980-11-02 / 258. szám

< CSERNÁK ÁRPÁD PANELOK Herbárium Szürkésíehéc itatósok kö­zött növények száradnak. Az eljárás előnye, hogy a nö­vény megőrzi színét, formá­ját, bár voltaképpen halott. A víz elpárolog, a föld be­piszkítaná az albumot, a fényt pedig nem lehet lepré- selni. Ritka esetben a növé­nyeket gyökerestül helyezik el a herbáriumban, bizonyít­ván, hogy gyökerük is volt, bár ál talál nosabb a gyökér­tel er ség. így a természetes­nél laposabb, deformálódott, száraz növényeket. nyerünk, de hát valamiképpen mégis csak meg kell őriznünk föl­dünk csillagainak legalább az emlékét A herbárium hasznos ok­tatási szemléltető eszköz Az elkövetkezendő időkben szü­lők, pedagógusok lapozzák a gyermekek előtt, és elma­gyarázzak, hogy ilyen meg ilyen volt a kökörcsin, ilyen az árvacsalán; ez a kicsi, kék virág volt a májvirág, kora tavasszal tömegesén virított az erdőkben, nyirkos, üde talajon, patakok mentén, gyöktörzsét hajdanában még a népi gyógyászat is hasz­nálta máj-, epe-, vese- és hólyagbántalmaik gyógyítá­sára. Ez pedig itt — és szé­les mozdulattal egy nagyobb méretű panelalbumra mu­tatnak — embergyűjtemény. Így nézett ki az ember a XX. század vége felé Ünnep után A betonházak között be­ton játszótér, a beton ját­szótéren beton pingpong- asztal, a beton pingpongasz- tal körül dísztelen, kidobott karácsonyfák. December hu- szonkilencedike Már elmúlt karácsony. Szél fúj. Egyéb­ként semmi rendkívüli. Az üres beton' játszótéren,, az üres hinták között, üres gyu- fásdobozt sodor és a panel- házakban fémkeretes ajtók között visít a szél. A betonra került hajdani karácsonyfák, kivégzett fe­nyők némelyikén még lóg egy-egy üres szaloncukor- papír, színes vagy ezüstezu- lag, angyalhaj, de lényegé­ben csupaszok és eldoboifctaik, díszek és Uflp nélkül. A gye­rekek érzik, hogy nem jól van ez így: ami legszebb ünnepünk legünnepibb sze­replője volt, most szemét. Valamit tenni kell ezekkel a fákkal. Rakosgatni kezdik, nagy halomba gyűjtik Aztán ki­találták, hogy bunkit építe­nek belőlük. Kis kuckót, ahová el lehet bújni; ami zöld és aminek még mindig karácsonyszaga van egy ki­csit. A gyerekek több csoportra oszlottak. A nagy bandákba verődötteknek nagy banki­juk lett, a kisebb csoportok­nak kis bankijuk. Olyan „csapat” is volt, amely mind­össze három tagból állt, és a bunkójukat három fából próbálták fölépíteni. Azok Rakodómunkás. íyzalay Lajos grafikája. közül is az egyik csaknem kopasz, mert a száraz falak között a fa hamar elhullat­ta tűleveleit. Amikor elké­szültek, a csupasz fenyőfák közé ültek, mintha azok vé­denék őket a széltől, a hi­degtől, és valóban védtek őket. Aztán az egyik, első eme­leti ablakból kiszól egy ko­pasz, szemüveges állampol­gár: — Hordjátok el innen eze­ket, és ti is tűnjétek el, ment hívom a rendőrséget! A három kisfiú közül a legkisebb sírva megy föl. A legidősebb visszaszól: — Hívja csak! — és ma­gában hozzáteszi : „hülye”. De hiába: eldurvult körülöt­tük a világ, mindhárman fázni kezdenek. Elromlott a játék, és a karácsonynak végérvényesen vége lett. A zene vége A 20 c VI. emeleten az 1- es lakásban nem talaita he­lyét a férj. Már évek óta nem találta. Egyre ritkábban kereste. Már nem is nagyon kereste. Elszívta harminc- kettedik cigarettáját, meg­itta nyolcadik üveg sörét; már igazán nem tudott mit kezdeni magával. Felesége a fürdőszobában, szépítkezett, de az eszébe sem jutott, hogy vele kezdjen valamit. A férfiak előbb megöreged­nek, mint a nők, és a férjek még előbb. Kilenc óra felé járt. Nem volt még álmos, de pizsamá­ba bújt. Papucsosan téblá- boit ide-oda. Leült a karos­székébe, kezébe vett egy na­pilapot, nézte a főcímet: „Kínai agresszió Vietnam el­len”. Rágyújtott a harminc- harmadik cigarettára; letet­te az újságot, fölállt, s ki­ment a konyhába, kinyitotta a hűtőszekrényt, tétován a kilencedik üveg sör után nyúlt; kinyitotta, és bevitte a szobába. Két markával melengette a fagyos üveget. Hétfő volt. Tévéműsor hí­ján csend, és mindenütt üresség: az agyában, a lel­kében, a lakásban. Sörrel és nikotinnal próbálta faltolté­ra, ténykedéseivel életre hiv- ■ni önmagát. A feleség, aki sokáig für­dőit, most meztelen testére köntöst vett föl, és belépett a szobába. Pizsamás, kopa­szodó férje ott állt a szoba közepén, kezében a sörös­üveggel. Amikor meghallot­ta az ajtónyitódást, megmoe- duit, topargott, mint aká nem tudja, merre induljon, aztán kikötött szokásos he­lyén, a kamosszékében. Szem­közt a tévével. Mellette kis asztalkán üres pohár és üres üvegek, hamutartó, öngyúj­tó, néhány csomag cigaretta, napilapok. A feleség elsétált néhány­szor a férje előtt, megvillan- totta a forró víztől pirosra főtt combajit, de a férj rá sem hederített. Töltött, és ivott. Ekkor tőmpa dobogást észlelt a feje fölött. Figyelni kezdett: zenét is hallott. Lüktettek a panelfadak, és a homlokán egy ér. Kezébe vette az iménti újságot és nézte a vezércikk nagybetűs címét: „Kínai agresszió Viet­nam ellen”. Ezt többször el­olvasta, de tovább nem ju­tott. — Az új lakók! — mond­ta epésen fölfelé sandítva, körmét lakkozó feleségének. At bólintott, aztán tovább pingálta körmeit. Köpenye kissé szétnyílt és láthatóvá vált egyik melle. A férj na­gyot szívott a cigarettájából, s ivott rá egy kortyot — Az anyjuk istenit! — mondta. Ültek. A férj, sörhasától kissé szétvetett, az asszony fölhúzott lábakkal. A halk dobogás és a zenefoszlányok egyre elviselhetetlenebb hangzavarrá kezdtek lenni a férj számára. Betöltötték az életét, uralkodni kezdtek rajta. Hirtelen fölugrott, sá­padtan, indulattól remegő ajakkal járkálni kezdett. — Valami művészek ezek! — mondta csikorogva, a „művészek” ssót kiemelve, hosszan eínyűftva. — ’A kurva anyjukat! Mit képzel­nek ezek? Azt hiszik, nekik mindent lehet?! — folytatja szaggatott monológját, hec- celve önmagát és árván il­latozó feleségéi. Végül is rá­bírta hitvesét, hogy menjen föl a hetedik emeletre, és csöngessen be a fölöttük le­vő lakásba. — Mit csinálnak maguk? — kérdezte mérhetetlenül bamba képpel a lépcsőház­ban kihűlt asszony, tágra nyílt szemeit a lakás belseje felé meresztgetve, .hátha lát valami érdekeset. — Táncolunk — mondta az ajtót nyitó fiatalasszony a világ letermészetesebb hangján, A gyerekek is ki­dugták a fejüket a csönge­tésre, és kipirult arcukkal ráragyogtak a hervadósnak indult asszonyra. A tánc abbamaradt, a ze­ne elhallgatott. A vak ember. (Szalay Lajos rajza.) (Az Amerikában élő magyar- származású művesz grafikáit a Magyar Nemzeti Galériában állították ki.) Kelemen Lajos Kassák-album Vili. Más akartál lenni, mint mű mindnyájan, akik szinten lehettünk volna zseniálisak is — sok ifjú tanítvány érzi, míg söntésekbcn nyüzsög s dühét szesz transzformálja, a bizonytalanság e napja most nem mond se igent, se nemet; a homokba melyen belefúrva rozsdásodik 'a titkok kulcsa, érte a roppant munka: nagyítóval vizsgálunk át minden homokszemet, és sehol a géniusz, nem nyikkanik meg. átlényegülve sem, csak a por nyiszorog ujjaink közt ■ csordogálva; s ki-ki jobb híján rostálja tovább az irdatlan Szaharát. Szirma/ Endre Igéző játék Gyermekjátékaim közi legkedvesebb volt az abroncs, mely a talpakat kerékké fogta ha az alkonyt fény felhőin futottunk együtt a szálló port anyain mosolya beragyogta. Űzöm most is a rozsdás vasabroncsot hajtom, ahogy vezérlő utam csak hagyja le a völgynek — vagy fölfelé a dombon ahogy szerencsém s kedvem kézre adja. A deviáns Rövid ideig lakott a tele­pen, de az is lehet, hogy nem lakott ott, csak néha megjelent. Szegényesen öl­tözött, bakancsot hordott, mégis könnyűlépttű volt, egyenes gerincű és nyílt te­kintetű, szája sarkában ke­sernyés mosoly. Egyedül kószált, néha megpórbált szóbaelegyedni az ott élő emberekkel, de azok hamar „lerázták”, nem szívesen hallgatták „haszon­talan” beszédét. Csak az egészen öregek és a gyere­kek .álltok szóba vele; akik már túlléptek a hazugság birodalmán és akik még nem kerülitek bele. Egyszer lát­ták a postán, amint egy vak­si öregasszonynak valami űrlapot kitöltött. Máskor a játszótér betonján mosolyt csalt egy síró kisgyermek arcára : színes kavicsokat vett , elő a zsebéből, ezekkel hajtott véigre különböző mu- tatványoítát”. Aztán jött a gyermek anyja, és karjánál fogva elrángatta onnan cse­metéjét. „Minek állsz szóba ilyen csavargókkal ?” — mondta néhány méterrel ar­rébb, a foga között szül-ve a szót. Az idősebbek azt mond­ták, bolond. A középkorúak másképp vélekedtek: „Sem­mi baja annak, csak lusta. Léhűtő. Naplopó . ..” Mond­ták, bár nem tudtak róla semmit, még azt sem, hogy hol lakik, doiligozik-e, s ha igen, mit, A fiatalok köny- nyen elintézték: rágógumit rágva vagy váanyadt testüket nikotinnal mérgezve összevi­gyorogtak a háta mögött és azt mondták: „Ciki hapsi”. Amikor madárrá változott, és néhány fájdalmas kör uitán eltűnt a felhők között, akkor is csak azt mondták: „Ennék mindig ilyen dolgai vannak. Mit röpköd itten? Ciki hapsi. Ciki. Frankón ciki.” Zalán Tibor Akar sétálni, Aranka? Mereven nézett maga elé, szigorú vonallá vékonyodott száját mintha mosolyra húz­ta volna valami. Verítéke összegyűlt arca nvely árkai­ban, nagyot nyelt, de • nem emelte kézéit, hogy letörölje. Beszélt — Megértelek én. Fáj ne­ked, hogy az a férfi elha­gyott. Fáj. Mégis, tudod mit mondok én neked? Most kell íelállnod, drágám, éppen most kell erősnek lenned. Az élet (apró sóhajtás) megtud gyötörni bennünket. De mi, lásd, erősebbek vagyunk ná­la, ellent tudunk állni. Min­den körülmények között Kis szünetet tartott. 13- igazgjatta az asztali vázában az eredetiekhez meghök­kentően hasonlító műanyag rózsákat, gyönyörködött pár pillanatig bennük, majd- is­mét ugyanarra a pontra né­zett. — Mit mondtál ? Hango­sabban beszélj, mert en már nagyot hallok. Hol is tartot­tunk? Minden körülmények között... meséltem már, nem ? Annak idején nekem nagyon sokan udvaroltak. Szép voltam, karcsú, vékony derekú. Ha valahol megje­lentem, minden férfi velem akart foglalkozni. Ügy ám! Szép szál legények voltak az udvarlóim, pirospozsgás ar­cúnk, vállasak, szóval igazán derekak. Nelvem meg válasz­tanom kellett volna. De me­lyiket a sok közül? Indulatosam rácsap tenye­rével az asztal lapjára. — Egyiket azért jobban szeretteim a többinél. Kato­na volt,, fekete szemű; kele­ti éjszakának hívják az ilyen, szemet. Azt nagyon 'tudtam volna szeretni. Száraz karjait fölemeli, majd nyomban, vissza is ej­ti. Mint aki lázas, megned­vesíti nyelvével a , szája szé­let Most kiabál — Persze, azt hiszed, en­gedtem neki. Nagyon rosszul hiszed, és tiszteletlen vagy. Úriember volt, soha nem kért volna tőlem ilyet Csak bámult azokkal a nagy, se­tét szemeivel. Egyszer, tánc közben azért próbálkozott. Azt mondja: nem akar sé­tálni, Aranka? Én meg néz­tem,. és gyűlöltem akkor. Mert akartam sétálni. És azt mondtam neki, mit kép­zel, még hírbe hoz! Odakint már este van, a parkból »fölbaiUatszik a szö­kőkút csobogása, a fák sur­rog ása, ahogy jár a lombok között a szél. A tükör élé ül, kibontja a haját, mely leomlik a földre. Nézi ma­gát. fejét háttá hajtja, vé­gigsimít a nyakán, — Nem értheted te ezt. Nem voltam én életidegen, dehogyis. Hányszor álmod­tam vele, hogy a fák között összetalálkozunk. Sötét ruha van rajta, az arca sápadt, ki­csit zavart, ahogy így moso­lyog. Nem szólunk, beíéka- röloík, s elindulunk, végig a sétányon, leant karba fonva. Lábunk alatt alig hajlik a fűszál. Ö megáll most, illatos szivarra gyújt,, s az alkonyt csöndben a lenyugvó nap fe­lé int. Nézzük a naplemen­tét, egymáshoz húzódva, így sokáig. S a sárvártól bagó- szaga van, de mit bánom én, legyen bagószaga, férfihoz ez amúgy is illik. Arca • mostanra megnyug­szik, elmosódnak a vonásai a puha fényben. — Meglátogatott. Nem hi­szed ed? Pedig úgy igaz, ahogy itt vagyok. Herceg­nőim, mondta, hercegnőm, és sokáig tartotta markában a kezemet. Meglátogatott. Ki­csit már őszül, de még min­dig mutatós a szürke öltö­Hallotta már? Mendemonda és valóság Kolozsvár városa 1585-ben örök végzésben mondta ki, hogy esti nyolc óra után bort mérni nem szabad. Há­rom évvel később megtoldot­ta e rendeletet azzal, hogy a sikoltozökat. a részegeket ha­rangozás után az örök töm­lőébe vigyék. Kecskemét vá­rosi jegyzőkönyvében olvas­ható, hogy Bodri Kata, Csira Pila és Bálint Pőre kofák ir­tózatos korhßlyek lévén, mindegyikre 40—40 botot verettek... Az alkoholizmus ellen mi is harcolunk. Persze a töm­lőé, a botütés, a nyakló­kaloda ma már elavult har­ci eszköz. Van viszont deto- xíkáló állomás, elvonókúra és megelőző-felvilágositó pro­paganda ... Istenem, ez is valami! *00 A fölszarvazott férjekről szóló mondái, állítólag, Ané­rocinus bizánci császárnak köszönheti az eredetét, aki szeretőit az udvari méltósá­gok feleségeinek soraiból vá­logatta. Kárpótlásul a férj hatalmas vadászterületet ka­pott, s a birtokjog jeléül szarvasagancsot szögezhetett kapujára. A rosszmájúság mondatja: ez az anekdotának beillő szokásjog mintha napjaink­ban is érvényben volna. Elő­fordul, hogy a főnök szemet vet a beosztott hölgykoszorú valamelyik csinosabb tagjára. Igaz. a pletykák szerint most nem a féri kap végkielégí­tést. hanem a hitvesének jut több fizetés, prémium, jobb beosztás. De hát istenem! Változnak az idők, változnak a juttatások is. 0 0 0 A régi századokban a ma­gyar varosok piacain rend­szerint penUkten zajlóit la « parázna lányok és hűtlen fiatalasszonyok nyilvános megbüntetése. A tetteseket vásári látványosságként ket­recben állították ki a tér közepére. Az esemény úgy zajlott le — írja Nyerges Ágnes Mai fiatalok? című könyvében —. hogy «■a strá- zsa fent allván. pendelyüket tartván és a pálcákat szám­lálván.K végrehajtotta az ítéletet. A lányokra; asszo­nyokra rendszerint tizenhat botütést mértek. A vissza­esőket pacallal vagy szalma­koszorúval a fejükön, a hely­ségből is kiverték. A hűtlenséggel vádolt, visszaeső asszonyok ilyetén büntetése ma már lehetet­len. A szalma hiánycikk, és. pacalt sem lehet kapni. Csak pult alól. Kies György Mihály nyebeu De hiszen ön réget) meghalt, mondtam nein, ön már meghall a második vi­lágháborúban, Görz alatt esett el ön. És csóválta sze­líden a fejét, Ellenségesen hajol előre, csak sziszegi a szavakat: v- Most meg mit nevetsz? Nem'hiszed, el? Itt voltak mind. mind eljött hozzam es meglátogatott. Mindegyiken szürke öltöny volt, s volt mindnek arany óralánca. Jártunk a kertben, meg- megáütak, illatos szivarokra gyújtottak, fújták a füstöt, karikára. És amikor elmen­tek, mindnek a hajtókájára tűztem egy szál őszirózsát. Néztek, néztek, s visszanéz­ték a régi arcomat, s ők is visszaváltottak fiatal nézé­semtől,- az öregek meg csak csodálkoztak, ,.S. Md .igazgató is azt mondta, ha sokáig ilyen fiatal tudok- maradni, elvesz feleségül. Pedig neki már három gyereke is van, meg felesége. Hűvösödik, a verjték föl­szárad az arcán, tekintete mind távolibb, kezét össze­kulcsolja az ölében. — Hiába, nem maradtam fiatal. Nem sikerült. Miit mondasz? Jó, hogy eljöttél, örülök neked. Tegnap leej­tettem a szemüvegemet. Most szüntelenül homályban botorkálok. Azt mondják az öregek, a kert végében, a nagy kövek között kígyó la­kik. Elmentem oda kora reg- gle, s tudod, mit láttam? Szarvast evett a kígyó, mert óriási miaigy kígyó, s az öre­gek nem hazudtak. S amikor meglátott engem, felém kez­dett tekergőzni, én meg . el akartam futni, de nem bír­tam. jaj istenem...! Ujjaival belemarkol az arcába, könnye kicsordul, utat keres imagának a rán­cok barázdáiban, áliáról fe­kete szoknyájára hullik. Hosszan hallgat, lehunyja a szemeit. A szoba már tel­jesen elmerült az esti ho­mályban, *s vele együtt ő is. — Néha azt álmodom, ott­hon vagyok megint. A nagy kerti székben ül apám. hall­gat, nagyokat szív a pipájá­ból, anyám pedig sárga nap- ernyőjét a feje fölé tartva, virágot szed az árok partján. És azt álmodtam, hogy én ott vagyok, de engem nem látnak, és szólok hozzájuk. Is nem. válaszolnak, mert nem hallanak, és megérin­tem őket, és nem reagálnak, mert nem érzik az érintése­met, és akkor elkezdek min­dig sírni. Beleüt a vázába, az meg­billen. s a földre zuhan. A csörömpölésre fehér ruhás, magas férfi lep be, rosszal­lóan csóválja a fejét. Halkan szólal meg mégis, hogy meg ne riassza az. öregasszonyt : — Möchten Sie spazieren gehen, Aranka? — Akar sé­tálni, Aranka?

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents