Somogyi Néplap, 1980. október (36. évfolyam, 230-256. szám)

1980-10-12 / 240. szám

Ö gy látszott, minden összefogott ellenünk, a'hétvégét mégis vi­déken kell töltenünk. Ko­moran ültük körül az asz­talt . Kálmán, a felesége, Klá­ra, a sofőr, és jómagam. Az étterem is pangott. A felszol­gálókon kívül csak egy öreg roma hárfázott a dobogón. Hajdan bánáti földesurak mulatós kedvére méretezték a helyiséget, mi meg csak kortyolgattuk a Coca-Colán- kai a hatalmas kristályesil- lár alatt, és szomorúak vol­tunk, mint egy országos eső. Már napok óta jártuk ezt a határszéli várost, ismertük minden gondját-baját, is­mert bennünket minden pin­cér és rendőr, nem beszélve a határőrökről. Az első na­pokban mind azt gondolták, hogy szép kis disszidensje­löltek érkeztek. Szép, nagy- pecsétes engedélyünk volt a városka kérdöívezésére. Ezt a papírt nagy gyönyörűség­gel mutattuk föl az egyenru­hás és polgári ruhás köze­geiének egyaránt, de még az ajánlkozó alkalmi ember­csempész-jelölteknek is, hadd .tanuljanak. Minden alkalommal el kellett mondanunk, hogy mi nem menni jöttünk, hanem dolgozni. A Magyar Rádió és Televízió illetékeseit érdekli a városka közvéleménye. Ami viszont azért tűnt a helybéliek számára álságos szövegnek, mert az egész vá­ros a jugó tévét nézte, az újvidéki nádiét hallgatta, a mi kérdőív önkiben, pedi g miég egy kurta rubrika sem volt a külföldi adókra. Rossz kedvük volt, mert mentünk volna haza, Pest­re. De nem mehettünk, mert egy nyavalyás kérdőív még üresen állt. És nem választ­hattunk ám ki akárkit kér­dezettnek. Csakis a népesség- nyilvántartóból, és vélet­lenszerűen. Szombat este volt. A népesség-nyilvántar­tó csak hétfőn nyitott. És erről egyikünk sem tehetett. K álmán jó sok címet ki­választott érkezé­sünkkor, nem számít­hatott rá, hogy egy részük kiesik, mert meghalt, elköl­tözött, üdül, betegeskedik. Szabálytalanságot nem akart elkövetni,. Egyrészt félt, hogy kirúgják érte a jó állásából, másrészt pedig velejéig be­csületes volt, mint egy kis­cserkész. — Itt maradunk, és majd hétfőn választok pótmintát — mondta. És még a felesége is utálta ezért a nagy-nagy rendességéért. — Az esküvőt kéne meg­próbálni — mondta a sofőr. — Lehet, hogy örülne ne­ki az ifjú pár — kockáztat­tam meg. De Kálmánt nem lehetett könnyen meggyőz­ni. Ügy szavalt, mint egy anyakönyvvezető, az . ilyen alkalorp fenségéről, bensősé- gességéről, és végül, legsú­lyosabb érvként, intézetünk becsületét hozta fel, mely idáig közismert volt tapin­tatáról. Bennünket a sofőr­rel azonban akkor már nem csak a hazamenetel és a nyavalyás kérdőív érdekelt, hanem a parasztlakodaloni, a maga teljességében. — Nincs igazad, Kálimén — mondtam neki szelíden. — Mert kifelejted azt, hogy ennél nagyobb nászajándékot keresve sem kaphatna az if­jú pár. Gondolod: előfor­dult már ebben a nyavalyás városban, hogy a Magyar Rádió és Televízió képvisel­tette magát az ifjú házasok közös élete első óráiban? — Jó, menjünk. De csak te mész be! Mi kint megvá­runk. Labirintus. Martin Chirino kisplasztikája. Marisa István-emlékkiállítás nyílt a Magyar Nemzeti Galériában. A két éve elhunyt mű­vész szobrai, grafikái láthatók a tárlaton. Ké­pünkön »Szerelmespár« című műve. Matyiké Sebestyén József , Kötözötten, az őszben Vérzik a nap, e lyukas sisak, mohácsi-ősz madárkiáltás-egc — tejelő tehén tőgye csupa vér: csont, cserép közt fecskék teteme. Rőzserakásnak fényes lobogót!? Operett-tantermes házaink! S a vasútpart — véres kard a vas — rókabukfences kerítésein betárazva a sötét. Üti az időt gallyszürük üszkén lengő nyájkolomp. Betömött kutak keresztje, válla — Besztercei-kék szilvakoszorú : • befelé cukrosodon! ! Szirmay Endre Varázs Ősszel mindig megjönnek a ködök valakit mindig magukkal visznek csöndet terítenek színes avarból az útra imbolygó szekereiknek ősszel mindig megjönnek a szelek és mindig bánattal fújnak szembe de lángra lobbantják a csipkebogyót és a halk vágyat érett szerelemre ősszel mindig megfakulnak a fények majd áttűnnek egy csöndes ragyogásba és zíimmok szárnyán lomhán átsuhognak a békét mézelő őszi varázsba. Max Frisch Egy modern Lohengrin — Majd bemegyünk mind­annyian — dünnyögte a so­főr elszántan. — Kapaszkod­jatok! — kiáltotta, és gázt adott. Díszkivilágítás volt a nagy- vendégilőnél. Legalább öt vé­nén ieskelődtek befelé. — Biztosan most fainak — súgta áhítattal a sofőr. — Ne feledkezz meg rólunk, cim­bora! — kiáltotta utánam, ahogy frissen kipattantam a kocsiból. A vőfély jött elém. Ügy fel volt virágozva, mint Gábor Áron rézágyúja, és nagyon részeg volt. A teremben leg­alább kétszázan voltak, és mind ettek. Az asztalon pe­dig annyi innivaló volt, hogy jutott volna a kisváros tel­MÓZES LAJOS MENYEGZÛ jes lakosságának, de talán a délvidék határőrségének is. — Meghívód van? — kér­dezte nyájasan. — Az nincs — feleltem határozottan, majdhogynem büszkén. — De a Magyar Televíziótól jöttem! E lőhúztam a kartont, felolvastam a kérde­zendő nevét. A vő­fély meglepődött. Az öröm­apa jött. Neki is elmondtam, újra, csak még annyit tettem hozáá. hogy a televízió Fia­tal Házasok órája című mű­sora számára készülne az in­terjú. Pár markosabb férfi fölállt az asztaltól, de akkor már az örömapa intett az ifjú férjnek, ’'’ralikban üliaz asztalföin. f-’w ruhás hitve­sét átkarolva. Elém jött. — Mi van, haver? — kér­dezte. Neki is elsütöttem az Ifjú Házasok-dumát. Köz­ben a násznép vitatkozott. Egyesek nagyon megörültek a megtiszteltetésnek. Mások pedig szinte Kálmán szöve­gét mondták: egy ilyen ün­nepi alkalmat nem lehet za­varni. A terem végén levő rokonokat már ositítand kel­lett; nincs még verekedés, egyenek csak nyugodtan. — Mennyi idő ez az inter­jú? — kérdezte az ifjú há­zas. De én már láttam raj­ta, meghozta felnőtt élete első döntését: interjút ad. — Olyan tíz-tizenöt perc — mondtam. Gondoltam, majd kint elmagyarázom ne­ki, hogy csak a násznép miatt kellett a nagy duma. Köííben előkerült a hitves örömapja is, aki már látott egy részt a Fiatal Házasok Órájából, és naigyon tiszte­letreméltó műsornak tarto*» ta. — De akkor maga ittma­rad addig zálogban! —1 rik­kantotta a vőfély. Hatalmas nevetés terjedt a teremben. Kikísértem az aj­tóig az ifjú férjet, átadtam a sofőrnek, aki mély meghaj­lással , fogadta, és a fekete Volgához vezette. Engem pedig visszakísér­tek, és leültettek, mint zálo­got, az ifjú férj helyére. Becsületükre legyen mondva, azonnal elém tettek öt tá­lat: nem tudtam, hirtelen melyikhez kapjak. Az ifjú asszony azonban saját kezű­leg tett a tányéromra egy bíborvörösre sült libamájat, és bort töltött. Egészségük­re emeltein a poharam. Félelmetes volt látni, ahogy végig a teremben mindenki emeli a poharát, A vőfély hatalmas beszédbe kezdett a Magyar Televízióról. Min­denki tátott szájjal hallgat­ta, csak én ettem serényen. De ahányszor ők ittak, sza­kítottam rá időt. Beszaladt a sofőr, egyene­sen hozzám. —*■ Főnök, hány perces le­gyen a felvétel? — kérdezte. — Tizenöt, húsz, majd vá­gunk belőle. — Az öröm­anya hellyel kínálta. Gon­doltam, Kálmán kérdezi a fiút, most már nagy baj nem lehet. À sofőr elfogadta a szíves kínálást, és rekordidő alatt annyit evett, hogy attól féltem, tüstént megbetegszik. De becsű leére legyen mond­va, hiába unszolták, nem ivott. Ettünk. A násznép za-jon- gott, mi pedig ettünk. A násznép nyugtalankodott, mi még mindig ettünk. Egy nagybajszú bácsika hangosan közölte, hogy ameddig az ifjú férj vissza nem tér az őt megillető hely­re, addig nem eszik, nem iszik. A közhangulat kezdett ellenünk fordulni. Akadt egy ember, aki fennhangon állí­totta, hogy mi nem igazi te­levíziósok vagyunk, hanem csak afféle statisztikusok, tegnap is jártunk a komájá­nál. Nem feleltünk neki, csak ettünk. Egészein addig, míg Klári és az ifjú férj fel­tűnt az ajtóban. A násznép hangosan vi­vátozott, és versenyt röhögtek. »Meghoz­tad az új asszonyt?! — Az ifjú asszony megbán tottan pislogott, és fehér fátyla mö­gé rejtőzött. Klári egészen az aisztalföig jött. Egy pohár borral fel- köszöntötte a gyülekezetét, kezet fogott az ifjú párral, és az összes örömszülőkkel. — Menjünk — mondta halkan. Mi is kezet ráztunk, akivel csak értük. — Ne haragudj ! — mond­tam az ifjú férjnek. — Nem haragszom, haver — mondta. De láttam rajta, hogy rossz kedve van, hi­szen azért egy nyavalyás kérdőív és egy tévéinterjú között nagy különbség van. Még akkor is, ha valaki ál­landóan a jugó adást nézi, és ezért nem tudja, hogy nincs Ifjú Házasok Órája című műsor a magyar adásban. Izidorról mesélek önök­nek egy igaz történetet. Izi­dornak volt egy egész jól jövedelmező patikája. A fér­fi lelkiismeretes, rend.es, pél­dás apa, és keli-e hangsú­lyoznunk, hogy példás férj volt. De mindezek mellett nem bírta, ha megkérdezték, hol volt, miért ment oda, mit csinált. Ilyen esetekben dühöngeni kezdett, mit csi­náljunk, ilyen volt a termé­szete. Az egyik gyönyörű nyá­ron feleségével elhatározta, hogy egy hetet Mallorca szi­getén töltenek. Minden nagy­szerűen alakult, ha nem szá­moljuk az asszony szűnni nem akaró kérdezgetését, amitől Izidor magában dühöngeni kezdett. A festői Avigon elbűvölte a házaspárt. A Földközi-ten­ger úgy csillogott és kéklett, mint a plakátokon. A férj a Mallorcára induló hajó fe­délzetén álló felesége bosszú­ságára az utolsó pillanatban elszaladt valamilyen újságot venni. Lehet, hogy csak fele­ségét akarta idegesíteni, aki megkérdezte tőle, hogy ho­vá megy ... Izidor azonban sehova sem ment, csak a ki­kötőben akart egy kicsit kó­szálni. De csak azért, hogy ellenkezzék, elmélyült a francia lapban, amikor pe­dig a hajókürttől összerez­zenve fölnézett, látta, hogy míg a felesége az eredeti tervnek megfelelően Mallor­ca félé tart, addig ő nincs miiette, hanem valamilyen piszkos fehérhajón hangos­kodó sárga egyenruhás fér­fiak között szorong. Izidor látta, ahogyan lassan távolo­dik a part... Hamarosan el­vesztette öntudatát, lehet, hogy a hőségtől, de lehet, hogy attól a csapástól, amit egy francia tiszt mért az ál- iára, pontosan nem tudom. Csak azt tudom, hogy az ide­gen légióban a patikus élete jóval nehezebb volt az eddi­ginél. A szökésre gondolni sem lehetett. Az erődítmény, amelyben laktak, a sivatag közepén állt. Idővel már nem is epe ke­el eût szülőföldje utóin. Ezért, gondolom, csak rendkívüli rendességével magyarázható, hogy hosszú évek múlva egy reggel megjelent háza kapu­jánál. zeben trópusi sisakkal érke­zett ... Magától értetődik, hogy a derekén pisztoly ló­gott. Vasárnap reggel volt. A férfi egy pillanatra elbi­zonytalanodott. De a gyere­kek öten voltak, mindan­nyiam rá hasonlítottak, s bár jól megnőttek a hét év alatt, messziről elkezdtek kiabálni: „Apuka!” Elmenni már késő volt, így Izidor, a kegyetlen harcokban edződött igazi férfi .bement a kertbe. A gyerekek nagyon meg­örültek, amikor megengedte nekik, hogy játsszanak si­sakjával, majd jött a bejá­rónő a kávéval, s így töké­letesen idilli légkör uralko­dott: vasárnap reggel, ha­rangszó, torta, aznap volt fe­lesége születésnapja. Kíván­hatott volna-e többet Izidor? Befutott a szobába felesé­ge is, és ügyet sem vetve a bejárónőre, férje nyakába ug­rott. — Izidor! — kiáltott szo­katlan izgalommal. — Tessék? — suttogta gyengéden a férj. — Izidor! Hol voltál ilyen sokáig?! — kérdezte áz asz- szony. A férfi teste ősszerándult. Megfeledkezett arról, hogy gyöngéd férj akart lenni. — Miért nen írtál egyet­len levelet sem? — folytatta a felesége. Izidor kikapta a gyerekek kezéből a sisakját, a szoká­sos mozdulattal /íölszegte a fejét, majd / (gondolom, ugyancsak a szokásos moz­dulattal) előkapta a piszto­lyát, és három golyót eresz­tett a feldíszített tortába. — O! Izidor! — jajgatott az asszony, tejszínhabbal te- leförcskölt ruhájára nézve. Májd elhallgatott, amikor lát­ta, hogy férje nyugodtan a kertkapuhoz indul . . . Egy idő múlva a szegény nő válókeresetet adott be. ■3ár nem ment minden sírás nélkül, más kiút nem volt. A felnövekvő gyerekek nem is tudták, hogy papájuk nol töltötte föl di életének to­vábbi részét. Egyetlen egy­szer sem küldött levelet vagy (vépeslapot. A mama pedig örült, hogy gyermekei nem kérdezik meg, hol a papa. Jobb lett volna, hogyha ő senti kérdezte volna soha. Fordította: Budavári Judit Szakái-kásán, soványán, ke­Robert Ben'chley Ki ölte meg Alfred Robint? Azon számtalan jellemvo­násom közül, amely megkü­lönböztet a nemzet nagy fiai­tól, az egyik az, hogy kép­telen vagyok végigolvasni egy detektívregényt. Nagy ügy- gyel-bajjal eljutok az utol­só tíz oldalig, ekkor azonban mindjobban fokozódó kö­zöny hatalmasodik el egész lényemen — és a hűtőszek­rényhez indulok, hogy vala­mi italt vegyek elő. Arra képes vagyok,, hogy. megbirkózzam egy detektív- regény első részével, azok­kal az oldalakkal, amelyek telis-teli vannak hullákkal es gyanús alakokkal, és -mint a detektívregény igazi ked­velője izgatottan olvasom, az utána következő részeket, amelyek szíVet tépő si ko­baktól és pisztolylövések­től hangosak, s kajánul mo­solygok. amikor a Scotland Yard- embere a körmét ha- rapdálja . .. De mihelyt el­jön az az idő, hogy mindent a helyére kell tenni és a de­tektív megmagyarázza, miért jutott arra a következtetés­re, hogy éppen Scarboro kö­vette el a gyilkosságot, ak­kor én hirtelen ráeszmélek, hogy még a szereplők nevére sem emlékszem, és — ami még rosszabb — nem is izgat különösebben. Valószínűleg éppen a ne­vek problémája hűti le a detektívregények iránti lel­kesedésemet. A cselekmény kibontakozása során, aho­gyan egyre újabb és újabb hősök bukkannak föl, • én mindinkább szeretném el­raktározni őket emlékeze­temben. Csakhogy sehogy sem sikerül öt névnél többet megjegyeznem... Ha érdekli a kedves olva­sót. hát az alábbiakban megpróbálom összefoglalni a I detektívregények többségé­nek Utolsó tíz oldalát. — Nos. mondja meg ne­kem, felügyelő, mi késztette arra a gyanúra, hogy éppen Reedy, nem pedig Peroni járt azon az estén Balinto lakásán ! — Pofonegyszerű volt. Miután megállapítottuk, hogy Gildo semmiképp sem talál­kozhatott Chicagóban Mates- sy anbereivel, O’ Roork és Bleaker pedig, ahogyan tud­tuk, súlyos anyagi helyzet­ben volt — ezt Gregory kö­zölte velünk —. a bájos Maud Marston pedig megpu­hította Patrickot, hogy csal­ja meg Maryt... Ügyhogy azon az estén, amikor látták, hogy Freebisch kilép Ha- nocck lakásából... — De hisz McKerrt lát­ták ... Nemde? Teamy éppen ezt közölte... — Teamy azért mondta ezt. mert attól telt: ha Clark megtudja, hogy Nogeletz buzgón csapta a szelet Elsie- nek. akkor közli ezt Gorelli bandájával, Sheenositz pe­dig menten megpukkad .. — Tehát nem veit bizo­nyos abban, hogy azon az estén Clare járt a tímérsmű- helyben? — Sejtettem, de addig nem voltam biztos benne, amíg meg nem találtuk Van der Hook felöltőjének zse­bében a zálogcédulát, és rá nem jöttünk, hogy Duke is belekeveredett ebbe a zűrös ügybe. Levinnel és Sebas- iannal egyetemben. Alice Gratz mindent tudott, dt nem szólhatott, mert félt McNaimarától. — Nos, és a bizosítási köt­vény ? — A biztosítási kötvényt, mint tudja — ha hajlandó megerőltetni az agyát Aus- terville nevére állították ki- ez a kutya pedig Pasterson embere . . . Éppen ő fedte föl az egész ügyet... 3 — Süllyedjek el, ha értem' 2 — Nem. ezt egyáliauiv nem kívánom! Inkább fixes- I sen nekem egy pohár wh is- 3 kyt. .. i

Next

/
Thumbnails
Contents