Somogyi Néplap, 1980. szeptember (36. évfolyam, 205-229. szám)

1980-09-10 / 212. szám

A fökezelö

Tucatnyi zsák áll készenlétben. Bene Imre, a balatonszentgyörgyi pályaudvari postahivatal főkezelője gyakorlottan rakja a továbbítandó leveleket, újságcsomagokat és más küldeményeket Nem is nagyon nézi már, melyik zsák következik, hiszen fej,bői tudja sok évi gyakorlat alapján ismeri a hivatalok sorrendjét.

— Mi a postai főkeaeJö munkája?

ötvenkilenc esztendejének bölcsességével, ám egy kissé szomorkásán mosolyogva válaszol:

— Elosztunk, irányítunk, továbbítjuk a hozzánk érkező csomagküldeményeket, és gondoskodunk róla, hogy minden, pontosan, időben eljusson a címzetthez:. Eljárt fölöttem az idő, postai szolgálatom a végéhez közeledik; e főkezelői beosztásba

— az előírt szakvizsgák letétele után — harmincegy esztendei szolgálat után kerültem. A jövő nyáron lesz negyven esztendeje, hogy július 15-én ide, a postához ' jöttem. Másfél év, és elköszönök a kollégáktól. Nem lesz könnyű, mert összeszokott, igen jó kis közösségben dolgozom ...

Emlékeit idézi. Amikor elkezdte a munkát, mindössze hárman voltak itt. Esőben, hóban húzták a csomagokkal megrakott kézikocsit, négy-öt mázsát is alkalmanként. Szaladtak, ha a vonat kissé »kihúzott«, hogy időben föl- és lerakhassanak, ne késleltessék az indulást.

— Ma már könyebb a

munka: többen is vagyunk, targoncával visszük a postakocsihoz a csomagokat, zsákokat és más küldeményeket.

Amikor ezt mondja, derűs emlékeket is mesél. Azt például, hogy milyen gondot jelentett és jelent a zalai »bőrönd« — tréfásan így hívják a vesszőkosarat, amikben főként almát, küldenek — kocsira való felrakása, mert eltér a többi, megszokott csomag formájától. Vagy az, ha egy csomagról, zsákról leszakad a címke, és nem találnak másikat a csomagban. Ilyenkor a központi círrmyo- mozóba továbbítják a küldeményt, hogy a címzett végül is megkaphassa.

Levelet milliószámra, különböző I csomagokat is csaknem hasonló mennyiségben továbbított Bene Imre főkezelő. Csomagrakodóiként

kezdte, s volt mozgópostás is különböző járatokon, míg jelenlegi beosztásába került.

E hivatal havonta átlag 20 —30 ezer csomag és 250—300 ezer levélküldeményt továbbít. Különösen húsvétkor és

karácsonykor sok a munka, amikor a Zalában és Somogybán élők a fővárosban, Szegeden, Staekszárdon, Győrben vagy másutt lakó hozzátartozóiknak küldik az ajándékot. Meg ősszel, amikor almát, krumplit küldenek. Nyáron akkor nagyobb a forgalom, lia a hévízi és keszthelyi üdülőkben pihenők váltják egymást és csomagjaik továbbítását a postára bízzák.

Másfél. év,, és Bene Imre elköszön a társaitól. Az itteni postahivatal legrégebbi dolgozója. Szakaly Sándor hivatalvezető meg a fiatalok

— akik csupán néhány éve ismerkednek, eesael a munkával — elismerően beszélnek tapasztalt társukról.

— Szorgalma, pontossága, szerénysége, munkaszeretete példamutató. Ö az, aki mindenkinek szívesen segít, átadja tapasztalatait.

Szép szavak a munkájának éló emberről. És társai most, hogy május 1-én meg négy éve, 1976. november 7-én kiváló jelvénnyel tüntették ki, együtt örültek vele. E szavakkal köszöntötték:

— Imre . bácsi, maga igazan megérdemel j.e ...

Ezt vallják azok a balatonszentgyörgyiek is. akik nagyon jól ismerik. Sokan látták — vagy hallottak az esetről —. amikor ^ megrakott kocsiról leesett koséiból elgurult almákat Imre bácsi fölszedte, s megtörülgetve visszarakta.

Érthető, hogy aaóta is ezt mondják:

— Aki így szereti hivatását, naponta elősegíti a posta hírnevének növelését.

Szalai László

Családi ház is lehet

iidülötulaidon

A városok és sm„. „,.<v üdülőterületén* az üdülőfalvaikban és a csökkenő népességű településeken gyakran adott okot vitára annak megítélése, hogy lehet-e üdülés, céljára lakást vagy családi házat vásárolni. Erre a kérdésre válaszolt igennel és az egységes értelmezés érdekében tisztázta a jogszabályok adta lehetőségeket és korlátokat is az Építésügyi és Városfejlesztési Minisztériumnak és az Igazságügyi Minisztériumnak most megjelent együttes közleménye. Azért fontos az értelmezés tisztázása, mert a tulajdonszerzés nem haladhatja meg a jogos mértéket, az egynél több lakás vagy üdülőtulajdon ugyanis túllépné a törvényes lehetőséget. Nem mindegy tehát, hogy a vásárolandó ingatlan lakásnak vagy üdülőnek minősül-e.

Az együttes közlemény szerint sorrendiséget kell érvényesíteni. és így elsősorban a létesítés célja, másodsorban pedig a használat módja á döntő annak megítélésében, hogy az epület vagy az összefüggi) helyseg- csoport lakas vagy üdülő. Nincs gond akkor, ha a létesítés célja és a használat módja megegyézik, vagyis a lakásnak .épített létesítményt lakásként, a hétvégi ‘házat üdülőként hasznosítják. Ha viszont a létesítés célja és a használat módja nem fedi egymást, akkor az utóbbi, a használat módja a döntő, kivéve, ha a lakások esetében az üdülőhasználat

ei. en tétben áll a jogszabályok .rendelkezéseivel és a lakáspolitikai célokkal. Az ország háromezer településének nagy része azonban nem tartozik a kivételhez, így a lakóépületet is lehet üdülőként hasznosítani a városok és községek üdülő- területén, az üdülöfalvak- ban és a csökkenő népességű településeken. Népgazdasági érdek is, hogy a kisebb, elnéptelenedő falvakban

megüresedő és hasznosítható lakóépületek ne menjenek tönkre, ne csökkenjen az ország épületvagyona. . s az üdülni vágyó vásárlókkal gondos gazdára leljenek.

. Más a helyzet a városokban és a fejlődő településeken, amelyeken a lakáspolitikai céloknak megfelelően nagy gondot kell fordítani a lakásigények mielőbbi kielégítésére. Ezért a városokban és azokban a községekben, melyek a megyei tanács rendelkezése szerint társadalmi elbírálás alapján elégítik Isi a lakásigényeket, a használat módja alapjan nem minősíthetik üdülőnek a lakóépületet, a lakást vagy az összefüggő helyiségcsoportot. Kizáró ok az átminősítésre, ha1 a tulajdonos 1953. április 1-ét követően állami lakásépítési kölcsön felhasználásával építette a lakást, vagy állami szervtől* mezőgazdasági termelőszövetkezettől vásárolta. Ez az üdülőhasználati tiltás azokra is vonatkozik, akik az épület tulajdonjogát a még fennálló kölcsöntartozás átvállalásával szerezték meg.

Anyai örökség ez a munka

Áz egészséges életért

Strohmayer József né, a Mechanikai Művek marcali kondenzátor- gyárának szerelő csoportvezetője vöröskeresztes munkájáért az idén megkapta a Tégy ü nk többet Somogy ért! kitüntetést. . /

Közvetlen, megnyerő modorú asszony, könnyen teremt kellemes légkört maga körül, s ez valószínűleg sokat segít a tapintatot, kölcsönös bizalmat igénylő munkájában. A nagy gyakorlaton kívül még más is segíti :

— Valaha édesanyám is vöröskeresztes volt. Somogysámsonban laktunk, s ott végezte ezt a munkát. Akkoriban talán még nagyobb szükség volt arra, hogy valaki fölkeltse az egészséges életmód igényét az emberekben, hiszen nem volt még annyi fürdőszoba, nem volt vezetékes ivóvíz, kevesebben törődtek a gyerekek egészséges táplálásával és így tovább. Nekem anyai örökségem ez a munka. Már az iskolában ifjú vöröskeresztes voltam, és azóta egy pillanatra sem hagytam abba.

— Ügy hallottuk, hogy az üzemben yn segítőtársakra tala.lt.

— Ez igaz. Így a kitüntetést nemcsak magamnak köszönhetem. Régóta Összeszokott gárdánk van, s büszkék vagyunk az eredményeinkre. Ez persze nem azt jelenti, hogy ülünk a babérjainkon, van még jócskán tennivaló.

— Melyek a legfontosabb gredmenumk?

— Nálunk könnyű véradást szervezni, rendszeresen eljárnak az emberek az egészségügyi felvilágosító előadásokra, sok ilyen témájú könyvét vesznek, tiszta az üzem. Nemcsak a »kerítésen belül« dolgozunk. A Berzsenyi lakótelep szépítését, tisztaságának megóvását sziptén figyelemmel kísérjük, segítjük. Ma már nagyobb feladatokra is vállalkozunk, most éppen rákszűrést szervezünk. Ez már jóval több, mint amennyit néhány éve reméltünk.

— Valóban nagy eredmény, köztudomású,

hogy eredményeink mellett néha sajnálatos esetekkel is lehet, találkozni.

— Ez igaz. Nem érdemes kerülgetni a témát, ki kell mondani: sokszor piszkosak az illemhelyek, vannak még olyan emberek, akik nem szeretnek mosakodni. Hiaba is tagacLriank ézt. Nyíltan kell beszelni az ilyen gondokról, s már m • ayilt beszed is

hat egy-egy emberre. A másik tennivaló már sokkal nehezebb, Nagy gyakorlat, végtelen türelem és tapintat kell hozzá. Egy-egy ember, munkatárs figyelmét felhívni hibáira, beavatkozni a magánéletébe ... Beavatkozni azért, hogy segítsünk rajta. Ebben is van öröm. Öröm, hogy a legtöbben elfogadják ezt a segítséget. Nem piszka lódásnak érzik, hanem baráti kéznyújtásnak. A legnagyobb öröm pedig az, ha egy ilyen megsegített társunk maga is közénk áll, és a tisztább üzemért, az egészségesebb emberért küzd.

— Van-e kudarcot vallott próbálkozásuk?

— Van. A dohányzás elle hiába harcolunk Olyai mint egy sokfejű sárkán; levágjuk az egyik fejét, rój tön kinő egy másik. T: munkába álló kislány közt hét-nyolc dohányzik. Azéi említem a lányokat, mei nálunk többnyire nők do; goznak. Ha megkerden miért nem hagyja abba, h figyelmeztetem, hogy kájxx megrántja a vállát és aj mondja: anyukám tud ról< megengedte... Szélmalom harc.

A kondenzátorgyár 30

dolgozója közül százharmin can vöröskeresztes alapszer vezeti tagok. Strohmayer Jé zsefné »magánszamí tása szerint egynegyedük csupai befogadó, egészségesen e . Háromnegyedük viszont iga zi aktiv ista, sokat. tes azért, hogy ‘társai egészségé sebben éljenek.

Tetteik tálán nem látvá nyosak. E tettek hatása azon ban túl sugárzik a gyárkfe intésen. Tettek Somogy eg apm darabkajáért, Konto gyért...

H

ern vagyok csillagjós, tehát a világért sem szeretnék az előrelátás bármiféle képessegében teis'zelegni. Nem vagyok matematikus sem, igy hát képtelenség volna na a számok előtti előjelek tartalmának elemzését választanám jegyzetem témájául. Mégis az előjelekről kell szólnom — már csak a kölcsönös megértés miatt is —, mert gyakran találkozunk velük, s időnként borzolják idegeinket. Az a gyanúm ugyanis, hogy lényegüket még nem sikerült megnyugtatóan tisztázni. S hogy folytassam a sort. Bármennyire sajnálatos: szociológusnak és társa-cialompolitikusnak sem érezhe- tem magam e fogalmak nemes értelmében, mégis legtöbbször — vállalt kötelezettségem révén — ez utóbbiak- témakörével igyekszem foglalkozni. Több kevesebb sikerrel. (A kevesebbet rendszerint saját korlátáim, s a fogadtatás minőségi különbségei idézik elő.) Végül jól tudom: nem vagyok „kiválasztott”, aki csak igazságokat mondhat, s főként nem olyan ember, aki mindenkinek igazat akar adni. Hivatásom gyakorlása a tévedés; jogát is magában foglalja, jóllehet a felelősség sokkalta nagyobb. Mindezek tisztázása után most már elárulhatom: az foglalkoztat, hogy helyes-e leegyszerűsítve pozitívnak vagy negatívnak minősíteni a valóság jelenségeit, ha azok a szélesebb közvélemény előtt is napvilágot látnak? Közelebbről: van-e pozitív vagy negatív rádió- és tévériport, újságcikk, glossza vagy jegyzet, ha az a valóság tükre, s támogatásra vagy változtatásra Ösztönöz?

Az előjelek ellen azért berzenkedem, mert túlságosan sematikus és igaztalan „ítéletet” hordoznak. Ha igaz, hogy a tömegkommunikációnak társadalmunkban valóságfeltáró és valóságformáló szerepe is van, akkor tevékenységét eleve hibás ilyen „matematikai” előjelekkel minősíteni. Hibás azért, mert nem vezethet célhoz; hibás, mert a lényegről vonja el a figyelmet, s végül hibás, mert fékez, ahelyett, hogy előrelendítené feladataink megvalósítását.

Azt hiszem, magyarázatra szorul, hogy miért beszélek e látszólag nagyon is szűk, szakmai problémáról. Azért, mert több mint két évtizede uz a hivatalosan elfogadott szándék hazánkban, hogy a közvéleményt részesévé tegyük mindennapi örömeinknek, hiszen-alkotó részese: s beavatjuk mindennapi gondjainkba, hiszen kire tartozik, ha nem rá, akinek cselekvésével, szellemi képessegével, munkájával és állásfoglalásával tiszte és érdeke feloldani, a feszültségeket, megszüntetni gondjaink, forrását. Ily módon joga dönteni arról is, hogy egyik vagy másik közlés „positiv” vagy „negatív” előjelű. Tehát beszéljünk róla. • ,

A múlt hét végén két vezető munkatársunkkal országos szákmai konferencián vettünk részt. Megragadta figyelmünket, hogy ott sem lehetett elkerülni ezt a témát,.amely egyben bizonyítja: nem speciálisan somogyi jelenségről van szó. Szó szerint idézem a megállapítást: „Le kell zárni azt a régi vitát, amely akadémikusán fogalmazta meg a kérdést: pozitív vagy negatív írásokra van-e szükség társadalmunkban? A kérdés így hamis és megválaszolhatatlan, Inkább elfogadható, hogy nem a dicsérő vagy elmarasztaló elemek mennyiségi mérlegelése a fontos, hanem annak vizsgálata, hogy milyen az írásmű hatása: pozitív vagy negatív.” Egyenes beszéd. Olyany- nyira egyenes, hogy a következmény társadalmi hatását érti alatta. Függetlenül az egyéni sértődéstől, a beosztáshoz kötődő vagy gyanított presztízsveszteségtől. S miután a dicsérő, elismerő közlések társadalmi tevékenységünk sikereinek megfelelően mérhetetlen ticlsúlyban vannak; s miután az elmarasztalókát élveink, társadalmi valóságunk és céljaink nem nélkülözhetik; nyilvánvaló: a helyes arányt nem a tömegkommunikáció, hanem, a társadalmi valóság alakítja.

H

e tessék valamiféle mentegetőzésnek tekinteni az előbbi megállapítást. Magunk is tudjuk, hogy a hiba, a feszültség, a „rontás” nem azonos a katasztróíával ; hogy a baklövések sorozata sem árthat lényegi elképzeléseinknek, „csupán” elérhetetlenebbnek mutatja a célt. A hibák feltárása viszont közvéleményt teremt, tehát hallatlan erőt összpontosíthat kijavításukra. És ez a célunk. Egyébként is ki vitathatná: van a mi közéletünkben jó és rossz, gátló és előrevivő módszer, gyakorlat. És még soha senki nem szabta azt a feladatot a tömegkommunikáció számára, hogy csak azt tárja a közvélemény elé, ami jó nekünk. Arról is tájékoztatnunk kell az embereket, ami rossz. Azért, hogy megismerjék, felháborodjanak és cselekedjenek ellene. Másképp hogyan tehetnénk jóvá azt, ami még gátolja fejlődésünket? S ha ez a célunk (mert nem is lehet más), akkor miképpen lehet „negatív tevékenységnek” minősíteni azt, ami belülről, társadalmi elkötelezettségből fakad,* s a hibák kijavítását tűzi célul, vagy legalábbis arra próbálja felhívni a figyelmet?

Gyakran hallom ezeket a kifejezéseket: az ilyenfájta ne- . galiv” közlések lehangolják a közvéleményt; kedvét szegik, ambícióját lohasztják ; lemondást, elkeseredést sugallnak. Ezzel szemben az a meggyőződésem, hogy a csöpögő csap, a lélektelen ügyintézés, a megfontolatlan tervezés, a kapkodás, a protekciózás, a kényelem, netán a , helyenkénti tehetetlenség izgatja föl az embereket és nem az, hogy glosszát sugároz róluk a rádió, bemutatja A Hét, vagy ír róluk az újság. Ily módon persze eltérő a „fogadtatás”, a „hatás". És erről külön is érdemes szót váltani.

Nem feledkeztem meg a korábbi idézet második részéről. Nem akarom elhallgatni, hiszen egyetértek vele: „...nem a dicsérő vagy elmarasztaló elemek mennyiségi mérlegelése a fontos, hanem annak vizsgálata, hogy milyen az írás hatása, pozitív vagy negatív.” Vitathatatlan: a hatáselemzéssel alapvető hátrányban vagyunk, vagy ha úgy tetszik, s talán ez az igazabb: kevéssé alakultak ki a módszerei. Egy azonban bizonyos: ahogyan eleve hibás — és kárt is okozhat — az egyedi jelenségek általánosítása (holott beszélni kell róluk épp azért, hogy ne leljenek követőkre, ne váljanak általánossá), úgy felelőtlenség az egyéni — gyakran a személyes helyzet, esetleg a beosztás által meghatározott — véleményt összekeverni a közösségével.

Nem vitatom : a bírálat mindig fájó annak, akit érint.. De ha kijavítják: az az ő számára is „gyógyulás”. A hibázó, a tévedő ember éppúgy sajátja társadalmunknak, mint a jobbat tenni akaró. Egyébként is meggyőződésem : az emberek 99

százaléka nem akar szándékosan rosszat. Téved, hibázik, egyéni korlátái fékezik, de hát van-e ember, aki mást mondhatna, s önmagáról a tévedhetetlenség látszatát kelthetné? így azután a feszültségek, a fejlődéssel gyakran törvényszerűen együttjáró él len tmond as ok, emberi gyengeségek es hibák feltárása, eleve nem lehet „negativ”, ráadásul „ártó” tevékenység, hiszen —- nemcsak szándékában — n kibontakozás előjelét, a rendteremtés pozitívumát hordja magában. Ez ügy- .ben — jól tudom — csatákat kell még nyerni és veszteni: önmagunkkal és másokkal kell hadakozni, nem egymás ellen, hanem önmagunkért és másokért.

A

zt mondtam: nem vagyok csillagjos, így hát nem jövendölök. De hiszek abban, hogy előbb-utóbb nem előjelekkel, hanem lényeglátással közelítünk a társadalmi valóság tükröződésére; s altkor nem a tükröt, hanem a képmást „ítéljük el”, úgy, hogy kedvezőbbe, előremutatóbb.» formaijuk.

U. t

I

Bcla