Somogyi Néplap, 1980. szeptember (36. évfolyam, 205-229. szám)

1980-09-28 / 228. szám

M eztelen fenekű kisgye­rekek udvara. Almát rágcsáló kislányok ud­vara. Kötényükben egrest ho­zó kislányok udvara. Gumi­labdával fejelgető fiúk udva­ra. Piaci kosarat cipelő fiúk udvara. Háztetőkön, forró pléhlemezeken mászkáló fiúk udvara. Pinceajtó mögött pi­silő kislányok udvara. Ud­var. Boglyas őszirózsák, mus­kátli,'kínjukban sárgult ké­sei paradicsomok az udvarra néző ablakokban. A pince előtt a földbe ver­ve karó. Elég magas. Telje­sen érthetetlen — rajta egy pohár víz van. Azt süti a nap. Árnyékosodat Egyszer görögdinnyét hoz­tak az udvarba. Nyugodt, lassú mozdulatokkal gúlába rakták. Üldögélt az éjjeliőr. Pipázott, felállt, körüljárt. Másnap reg­gelre a dinnyék __________ s zétgurultak. --------------­V alahány volt, szerteszét az az udvaron. Pá­rosával, hárma­sával-négye­sével, összedu­gott fejjel, esszeesküvő daccal tanyáz­ták itt is, ott is, még az ud­var távoli sar­kában is. Nevették az asszo­nyok az éjjeliőrt. Köpenyén feküdt, ébredezett. Kezében a kihűlt pipa. A tisztára mosott arcú, kontyba fogott hajú asszo­nyok, a piacról jöttek, a ne­vetősek. Tyúkpiac tér 2. Mi, gyerekek, így tudtuk meg, hogy régen ez volt a neve: egy hegyi ember bejött a-z udvarra. Megkérdezte: „Gyerekek, ez a Tyúkpiac ter 2.?” Csodálkozó pillantások fo­gadták. Az öreg, lehet, hogy talán már tíz éve sem járt a városban. Most hát keresi, de ezen a nevén. Talán akkor éreztük meg először, hogy egy történetben élünk, ami­nek nem tudjuk a múltját. Tyúkpiac tér 2. Amikor az öregember el­ment', csikókedvű, viháncoló játék kezdődött az udvaron. Él lehétett játszani'"az'em­bert Egéáééh az utcáig ki­menni, lassan, öregesen dö­cögni be az udvarra, hogy a fal mellett kuporgó kislá­nyok szeme egészen nagyra nyíljék, amikor aztán meg le­het állni előttük és megkér­dezni: „Gyerekek, ez a Tyúk- piac tér 2.?” Aztán még az értetlen pis­logások változatai. Hang nél­kül. Ennyi volt a játék. „Gyerekek, ez a Tyúkpiac ter 2.?” És a néma csend után. min­dig újra és újra a visító, bo­lond fékezhetetlen jókedv, és „Most én, most én, hadd le­gyek az ember”. Halottat is játszottunk. Lisztesládát árult valaki a kapu alatt. Olyan magas volt, mint egy söröspult. Fölhajt­ható fedele tárta föl, hogy belül három rekesz van. Ez­zel a kicsik jól jártak, mert majdnem el tudtak feküdni egy-egy rekeszben, és nagyon jól megfeleltek halottnak. balták Tolna. vagy talán egek az indulatos mondatok hosz- szú időn át formálódtak ki? ... előbb csak a zörej hal­latszik a kapualjból. Nagy, gumikerekű kocsik, van há­rom is. Erős lovak húzzák. Hidegvérű igások. Fordulnak, tolatnak. A lovakat igazítják, míg a kocsi hátsó része egy vonal­ba kerül a pincébe vezető deszkacsúsztatóval. Közben a* lányok egyszerre ugrálnak le a földre. Ott ül­tek a krumplival megrakott kocsikon. Visítoznak. Van, amelyik nyers krumplit rág­csál. Férfikarok nyúlnak értük. Csipkedik, ölelik a lányokat. Ott állnak a íalapátos öreg­asszonyok. Az a dolguk, hogy a krumplifolyamot tereljék. Romok, faldarabok kupacai, elkorhadt gerendák egymásra dobálva, me­szesgödör, szik­rázó, nedves, sárga homok­domb fogad az udvaron. Süt a nap, a lakások ablakai az ud­varra tárva villognak az őszies fényben. Hogy az öreg lépcsőházat el­robbantották, anyám levelé­ből tudtam meg Amikor a fisztesládát meg­vették és elvitték szekéren, a kicsik nagyon sajnálták. Aki a bányában dolgozott, annak nemcsak a ruhája, ha­nem a kerékpárja is piros lett. A vendéglő talponállójá­ban nem itta a sört pohárból, csak üvegből. Összekapaszkodtak. Egy­más vállát fogták, másik ke­zükben tartva a sörösüveget, azzal figuráztak, énekeltek, táncra is mozdultak. Kétszer nem ütöttek meg senkit. A földön fekvőnek senki nem rúgott az arcába, nem taposott a hátára, nem hajolt le érte, hogy újra meg­üsse. Aki a földre került, an­nak el kellett onnan mennie. Egyszer egy fiú egymás után hármat is a földre tett. Nem egyszerre támadtak rá, kivárta mindegyik a sorát. Szemből. De amikor nagy kört fize­tett, a bányászok elmentek. Nem vették el a sört, mert nem úgy verekedett, ahogyan ők. Nem mellel fogta föl a támadást, erővel, hanem fo­gásai voltak. A nő az utcáról bekö­nyökölt áz ablakon. Kezét szeme magassá­gába emelte, hogy belásson a földes szobába. A ház, egyi­ke a mellékutcában álló, fé­lig már a járda szintje alá süllyedt házacskának, elég megviselt. Az öregasszony, kinn az udvaron a tyúkok után járkált ilyenkor, benn a szobában pedig egyedül fe­küdt az öreglegény, a fia. ■ Hamarosan dörmögő han­gok hallatszottak ki a szobá­ból, aztán az ideges vihogás. Beljebb hajolt, pongyoláján ugráltak a virágok. A nő vihogott, papucsos egyik lábát térdben behajlít­va fölemelte. Pusmogtak, az­tán kijött az öreglegény. Jól megölelte a szekéren a lucer­nát, amit még hajnalban vá­gott, amikor a szántásból ha­zajött. Megindult vele a kapu felé. Az öregasszony a botját rázva kiáltozott utánuk. Ment az öreglegény. Kö­nyökével kilökte a kiskaput, vitte a lucernát. A másik meg vihogott. A ház, mintha nagy, nyi­tott fülekkel hallgatózna. És a kiáltozó éjfél előkerül val­latásra másnap, fényben is. Ilyeneket hall az udvar: „Nem rólam tépték le, ugye. éjszaka a fehér inget a halá­pi erdőn?” Ilyeneket: „Ott fe­küdt maga, jól tudja, arccal a nagy tehén ... ban, amikor a pinceszerre hívták!” Ilye­neket hall: „Hej, de siratni logod te még azt a fényes, holdvilagos'estét!" Néha még az asszony lánykori nevét is beletoldva: „Hej, de siratni fogod te, la-la, la-la (két-két szótag) ...” és tovább. Az indulat hatására egész megformált mondatok sza­ladnak elő. Mintha már máskor is pró­Amint a mellékutcáról nyitott új bejáraton az udvarra lé­pek, önkéntelenül is végigfut a szemem az udvar korábbi határvonalain. Az ecetfa itt volt jobbra, most csak az ol­dali kis ágak látszanak, talán köztük, a levele kés vékony ágak mögé elbújva a tönk, a kapualjat befalazták — abból üzlethelyiség lesz az u-tca fe­lé. A pincelejáratok megma­radtak. Egyelőre a rozsdás nagy ajtók is, amelyek mö­gött a hosszú lépcsősor elve­zet egészen az alsó szintig, a város alatt húzódó zegzugos borpincékbe. Mintha én lennék idegen itthon, annyit változott az udvar. Itt most is megtalál­nék minden helyet csukott szemmel, éjszaka is, ahol gyerekek voltunk és játszot­tunk, a történetek megeleve­nednek. Kifelé is lehet azért figyelni. Az árnyékban eligazítást tart a brigádvezető. Csende­sen beszél a falat támasztó, deszkákon, ládákon üldögélő emberekhez, megbeszélik a inunkat. Mellettük a jószagú fenyődeszkákról legöndörö­dött forgácsban játszik há­rom gyerek. Kettő a friss sárga homokban ugrál. A z udvar hosszában ki­feszített dróton piros hajszalagot lenget a szel, egy kislány kisteknőbeo mossa a babája ruháit. A nyitott ablakon át, főzés köz­ben, mintha fél füllel min­denki ide hallgatózna, mit beszél a brigádvezető. Ho­gyan haladnak tovább a munkával. Közelebb jönnek a gyere­kek is. Magukról elfeledkez­ve nézik a brigádvezetőt, aki nyugodtan, alaposan elma­gyarázza a munkamenetét. A gyerekek figyelik, gondolom magamban, hogy mit játsza-. nak a felnőttek. Mi lenne, ha megkérdez­ném a gyerekeket: „Mondjá­tok, ez a Tyúkpiac tér 2.?” Czinder Aulai rajza Bogdan Piotrovszkij Az ablaküveg Csöngettek. * — A szolgáltatótól jöttem.. — szólalt meg az ajtó előtt álló férfi. — Ön hivott...? — Végre! — fakadt ki be­lőlem a sóhaj. — Hatszor te­lefonáltam már önökhöz ... Hol az üveg? — Várjunk csak, várjunk csak ... Ne olyan gyorsan ! — csitított a vendégem. — Mi a problémája? — Az erkélyablak üvegét berúgták a labdával a gye­rekek . .. Tessék befáradni ! — Számíthat ránk — mondta, miközben besétált a lakásba. — Milyen értelemben? — Azonnal intézkedünk ., . Az ablak szabványos méretű, .'gyböl lehet üvegezni. Várhelyi György Századom című műve. (A nagyatádi mühclykiállítás anyagából.) Pákolitz István NÉGYSOROSOK DILEMMA Gazdája agyusztálja, ahol éri, de szobormozdulatlan áll az öszvér. Eldöntendő, hogy végülis mit példáz: bölcs türelmet, vagy buta makacsságot? ARANYOSANAK A hölgy, aki ajkával érintette hajdan e remekmívű poharat, oly szép lehetett, mint csinos utóda, a csanak-csodáló Cukorfaiat. SÖTÉT Feketecsibe kupirgál Fekete kánya keringél Fekete orkánszél uszul Fekete felhő dombéhoz RONGYRÁZÓ ­Idétlen istenátka, riszáló vakbolond! Szegény anyád, ha látna, lekenne két pofont. Vas István köszöntése A hetvenéves Vas István költészete, ha pusztán a han­got és a formát tekintjük, jó­zan nyugalomról tanúskodik. Mégis mennyi vivődő nyug­talanság, végletes feszültség rejlik a hagyományos elő­adás, a tiszta forma mögött! Ifjúságának avantgarde-von- zalmával korán szakított, ön­életírásában, a Nehéz szere­lemben számolt be arról, hogy e szakításnak mik vol­tak az előzményei és követ­kezményei. Valójában drá­mai fordulatot hajtott végre — fordulatot, amelynek nemcsak személyes jelentősé­ge volt, hanem nemzedéki ér­telme is. Vgs István, akár­csak a Nyugat „harmadik nemzedéke”, hátat fordított az izmusoknak, s az emberi­ség évezredes kulturális örök­ségét tartotta pajzsként ma­VAS ISTVÁN ga elé, midőn támadásba len­dült a fasizmus, és megjelent a láthatáron az új világhábo­rú. A szertelen lázadásnál ő többre becsülte a fegyelme­zett érvelést, a merész kísér­letezésnél a klasszikus ha­gyományt. Újabb költészete mégis ar­ra figyelmeztet:- a míves és fegyelmezett forma valójá­ban romantikus költőegyéni­ség kezén születik. Romanti­kus egyéniségről árulkodnak határozott eszményei, ame­lyeket mindig odaadó hűség­gel vállalt. Akkor is, ha félre kellett állnia vagy műfordí­tások közé kellett temétkez- nie. Líráját a személyes bá­torság, a helytállás, a szem­beszegülés morálja hatja át. Le tudott számolni illúziói­val, annál biztosabban őrizte megalapozott eszményeit, if­Nicolaus Cusanus sírja „Coincide«.tia oppositorum L Ellentétek keresztezési pontja Ez az egész világ, a végtelen, sok — Lényeiben, és mégis oszthatatlan Egység. Az Isten is, az abszolút nagy, Ki mindent átfog és az abszolút Parány, melyet a legkisebb dolog Magábafoglal. S minden lény, egyed, Ellentétek keresztezési pontja: Az ember kis világa — parvus mundus — Melyben találkozót ad újra s újra A halhatatlanságnak a halál, A léleknek a test — se kis világ Tud is a rengeteg találkozásról. S ellentétek keresztezési pontja Vagy magad is, aki ezt megtaláltad, Te, Cusanus, bíboros és eretnek, Istenkereső világfi, utolsó Skolasztikus és első forradalmár, A vallás és a tudomány, a dogmák És misztikák nagy összebékítője, Ki őrizted a régit és az újat Fellobbantottad. Hogy kerülted el A Máglya ha Iáit, a kiáltozást? Hogy tudtál élni Róma gyanújában? Most itt vagy Rómában, a San Pielro In Vincolifodn, márványlap mögött. Felezer éve fekszel itt, Cusanus, S a márványlapon át erőd merész Sugara megtalálja új meg új Ellentétek keresztezési pontját. (1947) — Akkor üvegezze be, ké­rem ! — Bocsásson meg ... én nem vagyok üveges — húzta ki magát sértődötten. — Én szakértő vagyok. — Szakértő... Milyen szak­értő? — Hogyhogy milyen? Te­vékenységünket új alapokra helyeztük. Én a szolgáltató szerv információs központjá­nak a szakértője vagyok Komputerrel dolgozunk... — húzta ki magát ismét. — Komputerrel üvegez­nek? — Ugyan kérem ... Hova gondol? Tei rr.észetesen, nem — oktatott ki. — Hanem hogy a kedves ügyfelünk ne szaladgáljon keresztül-kasul az országban ablaküvegért, én mint szakértő töljegyzem a szükséges paramétereket, és programozó-lyukkártyára visszük, majd átengedjük a gépén, s kétmilliomod má­sodperc alatt a komputer megmondja, hogy az üveget melyik utcában, melyik áru­házban kaphatja meg. — És...? — Hogyhogy és? Aztán ön fogad egy tehertaxit, elmegy a megadott címre, és megve­szi az üveget. — És ha még sincs üveg? — Ö, a komputer mindig talál valami megoldást. Ha, Varsóban nincs, akkor meg­adja valamelyik más város­nak a nevét. — És akkor oda kell utaz­nom taxival? — Nem feltétlenül taxival. Mehet vonattal is ,.. De ne csúcsidőben, mert az üveg összetör het... Ebben a pillanatban a fali­óra ötöt ütött. A szakértő föl­ugrott, s az órájára pillan­tott: — Nagyon sajnálom ..., az én munkaidőm letelt. És mert taxival jöttem: ez nyolcvan zloty, a felmérés és a nyom­tatványok húsz, az összesen száz zloty..’. Szíveskedjek itt aláírni !... Gyorsan összecsomagolt, és indult. Én az első pillanatban der- medten álltam, majd. amikor elindult, utána ugrottam. — Szakérlo úr! És ha ka­pok üveget, akkor azt ki fog­ja berakni az erkélyablakba? Egy pillanatra zavarba jött. — Erre még nem dolgoz­tunk ki megfelelő szisztémát Addig is talán ajánlanám a maszek üvegest, az utca vé­géről ... (JTordította : Antalfy István) jóságának nemes ideáljait, amelyek a baloldali költészet ideáljai voltak: szabadság, emberi egyetemesség, szemé­lyes bátorság és forradalmi remény. A felszabadulás után ezeknek az eszményeknek a jegyében dolgozott tovább. Munkássága mind teljeseb­ben bontakozott ki, ekkor je­lentek meg Római pillanat (1947), A teremtett világ (1954), Rapszódia egy őszi kertben (1960), Római rablás (1962), Földalatti Nap (1965), Nem számít (1969) és Önarc­képe hetvenes évekből (1974) című verses kötetei, továbbá Nehéz szerelem (1964) és A félbeszakadt nyomozás (1967) című önéletrajzi regényei. Vas Istvánt romantikus egyéniségnek mondtuk az előbb. A józanság, mint mi­nősítés, mégsem hamis. Szer­vesen hozzátartozik a bátor­sághoz: a helytállás morális stratégiáját a tisztán látó el­mének kell vezérelnie. A költő, akt rapszódiát írt a bá­torságról és a hűségről, ko­rábban ódában ünnepelte a józan észt: „Nem az, ami örök, nem az, ami múlandó, / Csak az, ami lehet, a meg­valósulandó — / Tévelygő szilaj ész, te vagy nekem a hit” — hangzik az Óda az észhez című versében. A jó­zan értelem, a mérlegelő rá­ció irányítja a művészi ön­építés művét. A választott költői szerep­nek kettős arca van. A ro­mantikus hajlam és a fe­gyelmező irónia, a fenntartás nélküli idealizmus és a józan realizmus alakítja ezeket av arcokat. Az idealizmus küz­delemre biztat, a realizmus számot vet e küzdelem esé­lyeivel és kockázataival. Ja- nus-arcú szerep, de csak a szerep kettős. A költői sze­mélyiség. amely e kettősség­be öltözik, szervesen épül, egységes marad. „Ellentétek keresztezési pontján” vet számot saját múltjával is. Vas István mind többet foglalkozik ezzel a .múlttal. Nemcsak önéletrajzi regényében, amely saját fej­lődésének rajza mellett a két világháború közötti magyar szellemi élet történetét is ele­ven képekben festi le, hanem költészetében is, amely mind inkább a múlt kérdéseivel viaskodik. A múlt — a „kér­dező idő” — mindig jelen van verseiben. Vas István szemlét tart emlékei felett: régi szeretmeket és barátsá­gokat kelt képzeletbeli élet­re. Van ebben az emlékezésr ben némi nosztalgia is. A múlt feltámasztását mégis a számadás vágya vezérli: Vas István versei a történelmi ta­pasztalat értelmét és tanúsá­gát* keresik. A személyes számadáson túl közösségi sze­repet töltenek be: a magyar művészértelmiség önvizsgá­latának adnak hangot. Ön­vizsgálatnak, amely a törté­nelmi jelenlét súlyos tapasz­talatát összegezi, amelyből egy emberöltő érzelmi törté­nete is kiolvasható. Pomogáts Béla Konczek József TYÚKPIAC TÉR 2.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents