Somogyi Néplap, 1980. szeptember (36. évfolyam, 205-229. szám)

1980-09-21 / 222. szám

M a te üres kéznél ment haza a prémiumosz­tásról. A felesése már nem is szólt, csuk ránézett es legyintett. Rég érezte ő, hogy ez igy nincsen rendjén, de olyan áldott jó természet volt, hogy el sem tudta képzelni mit tehetne az érvényesülé­sért. — Hivatalnok vagyok, és nem mozi színész — tárta szét. a karját, ha úgy érezte, hogy ütestársa elmarasztalja csa- ádapai minőségében. Szeren­csére most az ünnep után szabad szombat következett, igy nem sokáig kellett hall­gatnia az .asszony, sóhajtozá- sát. Fogta reggel a gyereke­det,, és elindultak a múzeum­ja. Még örülhetett, hogy a kölykök nem voltak nagyra- lüt'ők. Nem nyafogtak a Vi­dámparkért, beérték a he­gyekkel és a múzeumokkal. Ű maga talán azért részesí­tette előnyben a természettel szemben is a múzeumokat, mert meg a HÉV-megállók- ban is irtózott á tülekedéstől, lélegzete is könnyebbé vált. amikor kitették hazulról a lá­bukat, hát még amikor a vá­ros szombat délelőtti forga­tagából a múzeum hűvös csendjébe léptek. Kölykei nem voltak elve­szett emberek. Ha egyikük fölfedezett egy kardot vala­melyik teremben, a követ­kező pillanatban mind a hár­man ott nyüzsögtek, és mé­ricskélték szemmel, hány tö­rököt lehetne vele egy csa­pásra lefejezni. A legnagyob- bik már azt is tudta, ki volt Mátyás király, a legkisebbik még ott tartott, hogy ,,hoj vannak most a töjökök?”', a középső pedig meg volt győ­ződve, hogy ezt a kardot ő is föl tudná emelni. Gépiesen hümmögött a gyerkőcök csivitelésére, köz­ben önkéntelenül többször vissza-visszatért ahhoz a lo­vagi páncélzathoz, amelyik nyitott sisakrostélyával árul­ta csak el, hogy üres, külön­ben teljesen emberformán állt egy ajtó mellett. — Ez milyen bácsi ? — kér­dezte a legkisebbik. Hiába válaszolta, hogy nem bácsi, csak páncél, a kisfiú tovább firtatta, hogy miért nincs ar­ca ... Közben már a közép­sőre kellett figyelnie, aki az iránt érdeklődött, hogy régen mindenkinek ilyen ruhája volt-e? — Dehogy volt, 'fiam! — sóhajtott ő, és arra gondolt, ha akkor él, bizonyosan mad- zagos gatyában járt volna ... Tapintatosan kérdezni csak a legnagyobbik tudott. Csu­pán a páncélruha részeit kér­dezgette, és megpróbálta pár­huzamba állítani azokat a mai ruházkodás darabjaival. Amikor a könyökvédőnél tar­tottak, az apa előtt hirtelen megnyílt egy másik világ, amelyben minden lehetséges. Elképzelte magát, amint effé- • le könyökvédőben jelenik meg a munkahelyén. — Mi van abban! — rántotta meg a vállát. — Egészen modern tenne! Ma nem a zakó ujját kell védeni, mint öregapánk idejében... — Az boldogul, akinek keményebb a könyö­ke — csendült a fülébe, és keze önkéntelenül ökölbe rándult) M ajd két fürge vadászle­gény ámuldozó hites- a társa lábaihoz von­szolja a pompás prémiumot, hogy a következő pillanatban mély meghajlással köszönjék meg az odavetett ezüstöket, amelyeket ő hanyagul lök ne­kik vaskesztyűs kezével. Hi- estárs mosolyog, büszkén, és égre egyszer elégedetten mosolyog... Ekkor ő leolda­ná a bűvös páncélholmit, át­ölelné gondjaitól megszaba­dított asszonykáját, es fel sem öltene a páncélt másnap reggelig, amikor ismét meg kell jelennie a csatatéren, az elszánt könyöklők közt. Oda­bent — mármint a csatatéren — először senki sem venne észre semmit. Egészen addig, amíg valaki — a könyöklők hamis mosollyal leplezett ko­nok erőszakosságával — fél­re nem akarná tolni öt az út­ból. Ekkor ö csupán kifele fordítaná a könyökét, és a őrlető fájdalmas szisszenés- cl kapna az oldalához. Ö pe- i.g őszinte, tiszta mosollyal lepne a főnök szobájába, és zavartalanul adhatná elő leg­újabb elképzeléseit... Las­san aztán elterjedne, hogy van itt egy kolléga, akit nem lehet félretolni, mert noha szelíd és előzékeny, jaj an­nak, aki összeakasztja vele könyökét!. Miért is ne?! Hisz viselhet­ne ilyet az ember, legföljebb ráhúzna egy afféle fekete, buggyos alkalmatosságot, amilyent régebben az idősebb hivatalnokok viseltek ... De minek is takargatná?! Akinek nem tetszik, vigyázzon az ol­dalára! ... A gyerekek már a félelme­tesen hegyes orrú lábbeliket vizsgálhatták. A középső, szo­kása szerint, megint csak fe­jén találta a szöget, mondván, hogy „ezzel nehéz leheteti fo­cizni”. Az apa azonban most mit sem hallott fiai realitás­érzéktől csöpögő tanakodásá­ból. Azon morfondírozott, ho­gyan szerezhetne egy ilyen könyökvédőt. Annyi bizonyos Trtncsényi Imre Könyök­fr volt, hogy ehhez semmikép­pen sem nyúlhat. Ámbár ... Miért ne? Hogyan is csinál­ják a képrablók, akik a fest­ményeket emelik el a híre­sebb külföldi múzeumokból? Ma már ez nem gond. Belo­pakodnak éjszaka, álkulccsal, kötéllel, robbantással —szak­értelemmel és hallatlan szer­vezettséggel. Hát ez az, ami reménytelen. Hacsak . .. Még ez látszik a legjárhatóbb út­nak! Elrejtőznek az épület­ben zárás előtt, aztán már csak ki kell jutniuk vala­hogy ... No, hagyjuk ezt a gengsztereknek !... D e hol lehetne itt egyál­talán elrejtőzni ? Az illemhely annyira ké­zenfekvő, hogy azt bizonyára ellenőrzik zárás előtt a te­remörök. Különben nálunk is egymást taposnák a műkincs- rablók ... A cserépkályha? Szűk. A kandalló? Teljesen alkalmatlan. Márpedig kell lennie megoldásnak! Egyszer csak majd látjuk a tévében, hogy megfújták a könyökvé­dőt ... azaz csak halljuk, mert akkor már ki tudja, hol lesz!... Miért mindenről ne­kem kell lemaradnom? Miért mindig én legyek a gyámol­talan? Miért mindig engem gyilkoljon a feleségem a só­hajtásaival?! ... Nekem is jo­gom van az élethez! Ki be­szél itt a könyökvédőről?! Nekem minden kell! Igenis, például a könyökvédő! Vagy- vagy! Nem alkuszunk!... De akkor miért csak a könyök­védő ? Itt az egész páncél !... Jó-jó, persze-persze, ez csak játék, ez csak játék ... De hisz itt a megoldás! A leg­jobb búvóhely éppen maga a páncél!.. .Hogy nem egészen énrám szabták? Annál job­ban elférek benne! Csak a? alkalmas pillanatot kell kiles­m ... meg a gyerekeset» ha- zapalerolni... — Apu, süket vagy?! Egyikük a kabátujját is olyan' erősen találta megrán­tani, hogy reccsent a hóna alatt. — Tűnés! — riadt a hátra- mozdítókra kombinációi köd- beveszö csúcsairól. Azok oda­lent tovább zajongtak. — Máris láthatatlan vol­nék? — vigyorodott el hitet- len-boldogan. Minden hihe­tőbb volt ebben a pillanat­ban, mint hogy' szerencsétlen­jei egy kukkot sem hallottak szavaiból, amelyeket pedig ő a saját fülével teljesen tisz­tán hallott. Pontosan elma­gyarázta nekik, hogyan, talál­nak haza, és még ajándéko­kat is ígért... Ha nem hal­lották, nem hallották! Annál jobban fognak majd ujjon­gani ! Munkára !... Próbaképpen néhány lépést tett a teremőr felé. Az idős ember nem vett tudomást je­lenlétéről.. A láthatatlanság boldog irikogni tójában egyre felszabadultabban forgolódott a teremben. A páncélruháho? egyelőre nem nyúlt, de újabb és újabb próbákat tett az em­berekkel. Kiválasztott magá­nak egy-egy rokonszenves vagy* éppen ellenszenves ala­kot, úgy intézte, hogy szem­behaladjon vele, azután kö­nyökével alaposan oldalba lökte. Egyre inkább meg kel­lett győződnie róla, hogy va­lóban láthatatlan, mert senki sem lökte vissza, nem utasí­totta rendre, nem rúgta bo­kán — még csak pofákat sem vágott senki. Most már teljes mellszélességben célozta meg a látogatókat. így jött rá, hogy nemcsak láthatatlan, hanem testetlen is. Az embe­rek elfolytak, ellebegtek mellette, senkibe nem sike­rült beleütköznie ... E gyedül maradt a terem­ben. .Csak a páncél állt az egyik ajtónál, a teremőr a másiknál. Sejtette már, hogy a közömbös maszk az öreg arcán csak taktika. Az ilyen sasorrú, kemény öregemberekkel mindig vi­gyázni kell. Szeretett volna kisurranni, de az öreg túl közel állt az ajtóhoz. így in­kább lecövekelt a terem kö­zepén, és igyekezett maga is minél közömbösebb arckifeje­zést ölteni ... Mindez késő volt már. Az őr kimozdult leshelyéről, és a terem közepe felé indult. Ö ugyanekkor kifelé próbált húzódni, de amikor észrevet­te, hogy csapdába került, is­mét mozdulatlanságba mere­vedett. Az öreg néhány szó­rakozó! tnak álcázott lépés után éppen vele szemben állapodott meg: — Kihűl az ebédje, uram... Nekem ugyan semmi közöm hozzá, de a gyerekeit is, gon­dolom, csak magának kellene hazavinnie... — Már jól vagyok — sze­rette volna minél gyorsabban válaszolni, de az a két valaki közben hátulról már megfog­ta a karját... Ki hitte volna, hogy ez a vékony arcú kis ember épp a legszelídebb szavaktól fog megvadulni, és éhgyomorra ekkora monoklikat tud oszto­gatni! ... — Tessék, az első feladat — mondta az irodavezető, és átadott nekem egy dossziét tele papírral. — Három-négy napon belül készítsen beszá­molót. Egy óra múlva érdeklő­dött: — Nos, mi van, elkészült? — Még nem — magyará­zom. — Nem szoktam hozzá az ilyen gyorsasághoz. Min­ket arra tanítottak, hogy meggondoltan dolgozzunk. Az én életem jelszava ez: Igényesség minden körülmé­nyek között! A következő gyűlésen megdicsért engem a beszá­molójában: — Egyes elvtársak itt meg­szokták a hányavéti mun­kát. Új kollégánk hozzáállá­sa a munkához igen lelkiis­meretes ... Egy hónapig nem hábor­gatott senki. Csak az iroda­vezető vet rám néha napján egy-cgy kérdő tekintetei. Egy lurij Prokopenko ilyen alkalommal ezt mond­tam neki: — Még egy hét — és hoz­zálátok a befejezéshez! Eltelt két hét, az iroda­vezető ünnepélyesen odalé­pett asz asztalomhoz: — Nos? — Lehet, hogy sikerült, hogy bárki elfogadná — fe­leltem —, de engem, mint igényes embert ez a beszá­moló nem elégít ki. — Mutassa csak, ne szé­gyenkezzék — bíztatott az irodavezető. — Nem mutathatom meg, mert apró darabokra lep­tem. Az irodavezető elsápadt. — Ne idegeskedjek, cl­J Konczek József A balhé »> A Notre Dame. Nikola,j Rajnov rajza. Grasszáló senki, Csók-Vtlc* szívednek édes máktejé, tán tizenhat-forintos ész ... de voltam-e? Ue voltam-c? Voltam, ki nincs itt, s nincs amott. Csupán egy fintor, mely sovány arcomra jókor ráfagyott, miként akartam, ostobán, »... te nem vagy ó, te nem vagy ú mélyemnek lelkes támasza ... « míg nyaggatta a gramofont, én elfutottam. Nosza! S állt a balhé! Érthető s tűnődtem, mint az ámulat, kalyiban, rácson, pléhtetön röpdöstek ro!Uik, kannyulak. Zalán Tibor Kártyázok Váratlanul megtorrem há­ta mögött az avar. ►•ÓK AZOK«. Ferkó felkapja a fejét, szimatol. Óvatosan hátrál, hajlítgatja útjából a zöld kukoricaszárakat, sze­me ide-oda rebben. A zör­gés közelebbről hallatszok, kétségtelen', valaki követi őt ►►AZ ANYÁTOK«. Rozsdás vascsövet szorongat a kezé­ben, megmerevedik, minden idegszálával a zajra kon­centrál. Ha közelebb ér, ha meglátja... ►►ÜTÖK«. A kutya lehajtott fejje] közeledik, sárgás bundáján iszapfoltok fehérrlenek, fél szemét valaki kiverte. Ami­kor a tengeri szárak közül Ferkó elébe toppan, ijedten lapul a földhöz. Fél js tőle, szeretje is a lábához göm­bölyűd™.-NO, TE BOLONDKA«. A fiú körbe-körbe járja æ állatot, alaposan szemügyre veszi, nem csorog-e a nyá­la, próbálja megállapítani, veszett-e, kóborló vagy ár­va e csúnya kis korcs. -NO, TE«. Az állat a nyomába szegődik, nem törődik vele. Esteledik. A levegő megte­lik apró bogarakkal, szünte­lenül az arcába csapódnak, könnyű, viszkető nyomot hagynak maguk után. Ferkó nagy léptek kel halad, a vá­roska házait elérve maga mellé parancsolja a kutyát. -TE. ITT LEGYÉL MEL­LETTEM«. Mennek határo­zottan, a kivilágított kocs­ma felé. -ÉRTED?«. A kutya egy asztal alá hemperedak,. Ferkó a kártyá­tokat nézi. Hárman játsszák az ultit, egy kövér, veres ember, egy siheder és egy öregember. Kopott zakóik zsebéből mind több és több pénz kerül a nedves asztal­ra. Vörösek a szemek a ci­garetta füstjétől, bortol izza­nak a ráncos, puífadt arcok. — Te gyerek, mit bámész­kodói itt? Ereggyél Itaza in­nen! Ereggyel már! Kinek a fia vagy? Ferkó eloldalog onnan, de fél szemmel a kártyát fi­gyeli továbbra is. -VÉN SÁTÁN«. A szomszéd asz­talnál hatalmas kolbászt fal egy koc&isíorma ember. Zsí­ros lé csordul az állára, ke- aeíejével letörli. — Mi köll, gyerök? A fiú elfordul, sírhatnékja tárnád az éhségtől. Utoljára a saját vérét érezte — étel­ként: — a szájában. Amikor megszökött, akkor. Az inté­zet kerítésének a peremét, szökés ellen, üvegcserepek­kel szórták be. Csuklóját hasította fel az egyik kiálló üvegszilánk, éppen a főér meílett. Szája azóta is tele van ezzel az undorító, sós ízzel. A kártyátok mar károm­kodnak, csapkodják a lapo­kat, verik a poharakat. A verekedés mégis a sarokban tör ki, két békésen beszélge­tő ember között. A maga­sabbik veri a falhoz a má­sikat, összeakaszkodnak, hemperegnek. A kártyátok feléjük. fordulnak, röhögnek, biztatják őket. Ferkó szeme ekkor meg­akad egy kézien, mely vil­lámgyorsan besöpri börköté- nyébe a kártyaasztalról a százasokat. »TOLV AJ A PINCÉR«. A kemény arcú, magas férfi visszasiet a pult mögé. — Hé, hol a pénzem? A tekintetek Ferkóra sze- geződnek, ő iszonyodva hát­rál az ajtó felé. kezdtem írni — nyugtattam meg öt. A negyedév végén, amikor összegezték az iroda munká­ját, jelentettem: — Beszámolóm negyedik változatát össze sem lehet hasonlítani az elsővel, de még a harmadikkal sem. Szavaim, szemmel látha­tóan, hatáskeltöek voltak, mert a beszámolót bevették a kővetkező negyedév mun­katervébe. A félév végét azzal ünne­peltem meg, hogy hozzálát­tam beszámolóm tizennyol­cadik változatának elkészí­téséhez. — Ebben minden egyes szó a helyén lesz. Néhány év múlva, amikor előléptettek, még igényesebb lettem magammal szemben. — Beszámolóm harminc nyolcadik változatát — mondtam a munkatársaim­nak — három példányban fogom elkészíteni. Amikor nyugdíjba men tem, az új, fiatal irodaveze­tő búcsúztatott: — Igényesség és megfon­toltság jellemezte legidősebb munkatársunk munkastílu­sát — mondta, és egy gra­vírozott orat nyújtott át ne­kem. Íróasztalomat pozsgás ar­cú fiatalember foglalta el. aki most jött ki az iskola­padból. Átadtam neki a ta­pasztalataimat, valamint a befejezetlen beszámolót. Alig tíz perc múlva kész volt a beszámolóval, és a fiatalember letette az iroda­vezető asztalára. — ... Istenem, ezek a mai fiatalok! Ök mindent ilyen gyorsan csinálnak! Sági Tóth Tibor fordítása — Megállt! Futna, de vadaid elgán­csolja, rázuhan egy asztalra, feldönti a bort, rögtön kap két pofont, visszalökik a kártyátok elé. — Hol a pénzem, te ko­szos? Ferkó értetlenül rázza * fejét. -A PINCÉR VOLT«. A kövér áll fel előszói', a fülét kezdi el húzni. — Hallgatsz, az, anyád ...? A fiúnak csorognak k könnyei, koponyájának a bal fele belülről lángokban áll. Elősomfordái a kutya, a lábához kuporodik. — A tied ez a dög? Na majd beszélni fogsz te! A siheder föl ugrik az asz­tal mellől, hatalmas bőrcsiz­mája meglendül, pofánrúgja az állatot, az a pulthoz re­pül. — Na, beszélsz már' Megdöglik a kutyád, ha ner pofázol ! Rúgja, tiporja a sárga ki vakarcsot, a kocsma éta mail, csak a kutya nyüszít se és csontjainak a ropogá hallatszik.-MEGÖLI. MEGÖLI-. — Utoljára kérdezz! hol a pénz? Ferkó néma szája megtel parázzsal, agyát vörös üvö tés borítja el. A legény eg pillanatig nézi a rángat*® fiút, majd elmosolyodik, s csizmája sarkával saétfcapos sa a kutya fejét. Roppanás és ismét hatalmas csöndbe- a kocsma. »MEGÖLTÉK JAJ«. — Most te következel, pi ci csöves! Megtanítunk be­szélni. A kövér üti a fiú fejét, Ferkó térdei megroggyannak mint a kiütött bokszol óké. bizonytalan mozdulatot tesz, s a fal mellett lecsúszik az olajos padlóra. — Nem beszész, te roha­dék? Mór rúgják, ketten • rug­dossák az oldalát, a vézna , test némán rázkódik. Már csak ez, már csak ez a ráz­kódás különbözteti meg az agyonvert kutya véres ma­radványától. — Nem látjátok, hogy né­ma a szerencsétlen! — szól most közbe az öregember. Arcok takarják el a pla­font a szeme elől, fölemelik, lebeg az asztal fölött, leülte­tik. pálinkát töltenek a szá­jába, majd ismét pálinkát. — Igyál, szegény kis kuka. Máskor szóljál... SOMOGYI NÉPLAP

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents