Somogyi Néplap, 1980. augusztus (36. évfolyam, 179-204. szám)
1980-08-10 / 187. szám
É szrevette s Bayi ■ asésik járdán, az alkonyati forgatagban. Nem látta két vagy három eve. Rögtön ráismert, valami torokszorító döbbenéssel, igen, nem is a szeme ismert rá, hanem valami-valami, ott a lénye legbelsejében. De fogalma se volt, hogy mit tegyen. Csak ment vele párhuzamosan, jó ideig, gyorsított, amikor a lány is gyorsított, lassított, aráikor úgy látta, hogy ó is lassít. Egy utca- hosznyit mentek így, aztán a lány az átkelőhelyre ért, s megvárva, míg végre zöldet mutat a lámpa, elindult, át az úttesten, épp öfelé. Pedig nem látta őt. A férfi esak várt, mozdulatlanul, mint egy szobor. S amikor a lány három lépésnyire volt tőle, halkan rászólt. Furcsa, idegen hangon, messziről jött, mintha más ember hangja lenne. A lány rápillantott, mosolygott is, szólt valamit, mintha köszönést viszonozna, gépiesen. Aztán el akart menni mellette. — Várj! — mondta a férfi, nehezen lélegezve. ■— Várj egy kicsit, kérlek! A lány fáiig visszafordult: — Nos ? ... — Rég nem láttalak. — Én se. Mi van veled? Már lépkedtek is tovább, a negyemeletes ház felé, amelyben a lány lakik. Azóta is itt lakik, mindig itt lakott. A férti azóta nem járt itt, hogy nem találkoztak. Ügy érezte, visszhangtalanul konganak a léptei valami vízalatti világban. Kereste a szavakat: — Semmi... Semmi különös nem történt. És veled? Ebben az időben jársz haza? — Igen. Mint mindig. — Egyszer ** találkoztunk össze. Véletlenül — Igen. Pedig tulajdonképpen közel lakunk egymáshoz — mondta a lány, az utca sóletjébe nézve. Aztán, mivel a ház kapuja elé értek, megállt, es várakozóan pillantott föl a férfi arcába. — Haragszol rám? — kérdezte a férfi. — Nem, nem haragszom. — Biztos? — Biztos. Tudom, hogy mindennek így kellett történnie. A férfi csak állt, mintha nem tudna elmozdulni. Talán nem is a lány hangja, látványa szögezte ide, hanem valami különös derengés, ami körüllengte aiakját, valami visszfény, valami eltűnt csoda visszfénye. Nézte a pillantását, a mosolyát, iszonyúan ostobának, kényszeredettnek érezte magat — csodálkozott, hogy a lány nem kacag föl, nem gúnyolja ki, nem hagyja maris magára. — Gyere föl ! — szólalt meg a lány. Más hangon, mint amivel azelőtt hívta. A cipője, a harisnyája, a pillantása is más volt, mint amilyenre a férfi emlékezett. A hajának is rpás egy kicsit a színe. És az ajka mintha duzzadtabb, mintha csillogóbb lenne. Követte hát, a lépcsőházba. Nem mellette ment, hanem egy-két lépcsőfokkal lemaradva. De közben is beszélgettek : — Nem zavarok? — kérdezte a férfi. — Nem. Kíváncsi vagyok, mi van veled. — Hát semmi. Dolgozom. Nagyon elfoglalt vagyok. — A házasságod sikerült? , — Ezt most hagyjuk, kérlek ... — Jó — mondta a lány, minden érdeklődés nélkül, és megállva a harmadik emeleti ajtó előtt, előhúzta a kulcsokat — És te? Te nem mentél férjhez? — kérdezte, miközben a lány villanyt gyújtott az udvari szobában. — De igen. — És a férjed ... ? — Már elváltunk. Megint egyedül vagyok. De nem úgy, mint régen — felelte, kerülve a férfi pillantását, és meg- gyújtott egy ernyős kislam- pát is. O * * sszehúzta az ablakon a függönyt, hogy ne lássanak be a házudvarról. Aztán leoltva a nagyvillanyt, kiment a konyhába, és ott tett-vett. A férfi a díványra ült, a karfára támaszkodva. Martyn Ferenc grafikája. Vallató Géza*’ Fényben Láttam, egy öreg parasztot, mikor helemartotta ujját a Balatonba, és keresztet vetett magára. (Egry József) TOtetteas egy kévét — mondta a lány, visszajőve, és simogató mozdulattal kontyba tűzte föl a haját. — Kösz. — Mit szólsz hozzá? — s egy pár új cipőt húzott ki a sportáskából. Kecses, modern vonalú cipőket, amilyeneket a férfi soha nem látott rajta. Újra kiment, egy pillanat múlva már bennük jött visz- sza, meztelen lábszárán megcsillant a lámpafény. — Szépek? — Igen. Bár én nem nagyon értek a cipőkhöz ... — Tudom. Megvegyem ? Egyik barátnőm adná át a vállalatnál, mert neki kicsi. Nos? — Persze, vedd meg. Neked jól állnak a szép dolgok. A lány bekapcsolta a rádiói az asztalkán. A férfi a szőnyeget nézte: új volt, szokatlan mintázatú. Azóta kerülhetett ide, hogy nem járt itt Lugossy Gyirla Elmúlás A díványterítő is. Egy festményreprodukció is, a tükörrel szemközti falra. Szomjasan kutatott tovább, áruló nyomok, áruló jelek után, de hiába, nem talált semmit. — Rosszkedvűnek látszol — mondta a lány, — Nem. Csak kicsit fáradt vagyok, tudod ... A lány elment mellette, közben könnyedén megsimogatta az arcát. A férfi a keze után nyúlt, a lány nem húzta el. A rádióban megszólalt a zene. A férfi még mindig fogta, visszatartotta, hogy ne menjen tovább. A lány ekkor lehajolt, megcsókolta a halántékán és belesimított a hajába. Aztán elhúzta a kezét, es a tükör elé állva, a cipőket nézte a lábán: — Beszélj, hogy élsz? — kérdezte közben. — Elvégezted az egyetemet? — Igen. De úgy élek, mint azelőtt. Voltaképpen semmi se változott. Talán jövőre kapok a vállalattól lakást. — Anyád hogy van? — Kösz, jól. Sokat emlegetett azóta is. Szerette volna, ha összeházasodunk. Mi ketten ... — Mikor jön haza? — Tíz után, mint mindig. Három műszakban dolgozik, mindig is úgy dolgozott Ügy is fog örökké. Közben a lány lehúzta a cipőket, visszatette őket a táskába. Mezítláb lépkedett a szőnyegen, aztán papucsba bújt. A férfi ült, lehajtott fejjel, a csikket szíva. Amikor nagysokára íölpillantott, észrevette, hogy a lány őt nézi: — Mi bajod? — Semmi — felelte a férfi, és nehézkesen felállt. — Még semmit se mondta' magadról. A férfi elszántan az arcába nézett. Aztán, belépve a tükörképbe, megölelte a lányt. Az hagyta, mintha csodálkozna. De néhány pillanat után csendesen el tol tót: — SagrJI — Miért? A lány nem felelt Megigazította a térítőt az alacsony asztalkán, tisztábbra állította a rádió hangját Aztán cigaretta után keresgélt, föltépett egy érintetlen csomagot. Odakínálta a férfinek, de ő nem vett. A lány rágyújtott, és leült egy párnás székre, a dívánnyal szemben. Hallgattak. — Milyen csend van itt — mondta egy idő után a férfi. — Igen. A főbérlők sincsenek itthon. — Elmegyek — s hirtelen felállt. — Jó, menj. Mosolygott, kikísérte, készségesen. A férfi úgy köszönt el tőle, hogy rá se nézett. Lelépkedett a lépcsőházba; a fordulóknál, a piszkosszürke ablakokon át látta fél szemmel, hogy a lány a szoba ablakánál áll. és őt nézi, a függönyt kissé félrehúzva. A földszintre érve lassított, megfordult. De nem ment vissza. K iment az utcára, a szemerkélő esőbe. Az első sarkon azonban mégis megfordult. Mintha órák teltek volna el közben, úgy látta viszont a lépcsőházat. Emeletről emeletre sietett újra azzal az izgalommal, amivel a lányt figyelte átkelni az úttesten. De most még jobban elszorult a torka, amikor, úgy, mint azelőtt mindennap, körmével megkocogtatta az üvegablakot. — Mi van? — kérdezte a lány, ajtót nyitva. — A kávéért jöttél vissza? Azéri tényleg kár lenne ... — Nem azért — felelte, » csak állt, a küszöbön. — Hát? — kérdezte, Nyugodtan a lány, egyenesen a szemébe nézve. — Tudod ... Meg akartam mondani, hogy te voltál az egy, az egyetlen, aki áttörted azt a falat, ami minden nőtől elválaszt. Se előtted, se utánad senki. Ezt tudnod kell, s nem akarok örökké így élni. Nem is tudnék így élni. Rettentő ostoba voltam, amikor azt kepzeiiem ... A lány nyugodtan állta a pillantását: — Én is azt hittem, hogy nem bírom ki, amikor elhagytál. — Nem hagytalak el... — Szakítottál. Ellöktél magadtól. Mert én nem vagyok eleg tanult nő hozzád, ugyebár? Meg is mondtad mindenkinek ... — s mivel a férfi egy mozdulatot tett feléje, hátrább lépett: — Hagyj! Ne nyúlj hozzám! — Akkor megyek. — Menj! Szervusz! Becsukta az ajtót. A férfi nagy lendülettel indult a lépcsőház felé. Lefelé tartva most is a lány ablaka felé nézett, szüntelen. De most nem figyelte onnét senki, a függöny meg se rezdült. S mire végre leért a kapualjba, már úgy sietett, mint aki menekül. Fiam magára rántotta a kabátjat, kisurrant az ajtón, majd hirtelen visszanézett és kibökte: — A tanárnő meghagyta, hogy írassam alá. — Mit kell aláírni? — Mit... mit... hát az ellenőrző könyvet! Kinyitottam az elsöosztá- lyos magzatom iskolatáskáját, s megtaláltam az ellenőrző könyvet. Két kettes és egy elégtelen osztályzat alatt a következő bejegyzésre bukkantam: -Az órákon figyelmetlen. Zavar másokat, és nem törődik a figyelmeztetéssel ...« Zavartan csóváltam a fejemet. Hiába, a tanárnő megjegyzése semmi kétséget nem keltett bennem. Sőt: fölcsigázta a fantáziámat. Hatalmas, százlakásos ház jelent meg szemem előtt, ahol egész éjjel egyetlenegy * ablak világos — mögötte egy 1979. augusztus 5. Ezeröt- százan várjuk a rajtengedélyt Füreden,, a vitorláski- kötőben. A szél már alig lengedez, a hullámzás is csendesedik. De a rendőrség nem kockáztat. Tegnap délután az év legnagyobb vihara söpört végig a Balatonon: vitorlásokat borított föl, horgászladikokat, gumimatracokat sodort el, stégeket tört ripityára. öten meghaltak. A versenyirodákat es a sportorvosi rendelőket — az Expressz sátrait — hajnalban halászták ki a rendezők a hullámtörő gátak közül. Talán ez is oka a fejetlenségnek. Mindössze négy sátor előtt mérik a próbázók vérnyomását. Ugyanennyi a versenyiroda is. Az a szerencse, hogy máris gyönyörű az idő. A felhőtlen égre csak a sirályok szőnek ar- nyéktalan fátylat, akadálytalanul tűz át rajta a nap. Lekívánkozik rólunk a ruha. Sokakról a nemzetiszinű egyen,melegítő is. Az öltözősátrakból schwarzenegge- rek, weisstnüUerek, ctávi- dok, diskobolosok, poseido- nok, a vizek, a mezők, az erdők, a hegyek és a völgyek istennői lépnek ki. Itt van Afrodité is. Az azúrkék Adidas mindenütt feszül rajta. Fél tízkor — végre — enged a rendőrség. Tíz pró- bázó fejest ugrik a kékes zöld vízbe. Öt perc múlva indulhat a következő tíz. Egv óra múlva elfogy a száidö előtt meg őszült, füzetek fölé hajló fej látszik. Fáradt, jóságos arc, tekintete azonban szigorú, elvi szilárdság sugárzik belőle .. Rájöttem, hogy tőlem is elvi szilárdságot várnak. Ezért a tanárnő bejegyzése alá legott odakanyaritottam: »Ablakot tör be, levest nem eszik, lefekvéskor nem mos fogat. Az én figyelmeztetéseimmel sem törődik Másnap alighogy csemetém hazatért, nyomban kinyitottam iskolatáskáját, és kihúztam az ellenőrző könyvet. Hat igen! Szavaim, akar a mag, jó talajba hullottak: -Óra alatt a folyosón mászkál, a táblánál grimaszokat vág. A haja... arról jobb nem beszélni--! — olvastam. Én meg mindjárt nekiül- . tem, és buzgón sercegtettem a töltőtollamat: -Lehetetlen hazacsábitani <rz udvarról. Valakinek odaadott egy mozott fémlap, amrt Tihanyban kell fölmutatni a versenybíróságnál. A kikötő kezdi egy észak-afrikai hadifogolytábor képét mutatni Ténfergés, sorbaállás, növekvő feszültség és forrósag. Végre visszaérkezik az első negyven próbázó. Fémlapocskák a szerencséseknek jutnak. Szervez a rendőrseo is. Fölfüggeszti az akciót, mert járőreik nem tudják áttekinteni a helyzetét. Közben, az Expressz autóbuszaival újabb csoportok érkeznek vissza Tihanyból. Az irodasátrak előtt egyre nagyobb a tumultus. A sportszerűtlen helyzet sportszerűtlen jeleneteket szül. A feleségem kilenc óra óta vár Tihanyban. Negyed kettőkor kapom meg a rajtengedélyt. A nyugati mólóhoz kötött tutajról Dömével együtt ugrunk fejest. Kellemes, huszonnégy fokos a víz, enyhén hullámzik. Óriás kék harangvirág kupola borul íölénk. Négy- ven-ötven méteres folyosón, lehorganyzott csónakok között úszunk ikerporzói — a tihanyi apátság — felé. A folyosón kívül a rendezők és a rendőrség motorcsónakjai cirkálnak. Két nagyobb hajó is ring az öböl külső oldalán. A csónakokból éber tekintetek vigyáznak ránk. Egyenletesen, öregurasara, mellen úszom. Döme hosszú csapásokkal húz el mellettem. Lágyan simogat, frissít, mégis andalít a víz. Nyoma ezwsikanalat. O tempóra, a mores!- —• csillogtattam meg a latin tudásomat is. A tanárnő sem maradt adós a válasszal: -Magatartása nem javul!-Nem lehet elctpetni a televízió elöl- — írtam tömörségre törekedve...-Özönvizet csinait az iskolai mosdóban!-Ellopta és eldugta a szomszédék macskáját!- — vágtam vissza.-Magatartása még mindig nem javul!-A macska viszont meglett!Ezután igen hosszú hMl- gatás következett. Végül ez a bejegyzés: -Az ellenőrző könyvben már nincs hely a válaszra. Kérem, hagyja békén a fiút!A sérelemig. reszkető ujjakkal csaptam be az ellenőrző könyvet, és visszadugtam az iskoltáskaba. Immár hónapok óta étvi szilárdsággal nem érdeklődtem aziránt, hogy mi új van abban a könyvecskében. Ha békén kell hagyni a gyereket. hát akkor békén hagyom . (jeliért György iowfctása Vrtante Zsilinszkaite Elvi szilárdság Bencze József Tündér Balatonban mosdott a Hóid megtörölte az estfátyol, Badacsonyban száz fény bomlott, odvas pinceszáj szipákolt. Mint rozoga szekér zörög, a vén vonat lustán ballag, elaltatja álmos népét bámult a táj is kihallan. Derűs fényű csillagszempár szemez velem, s titkon ma Ica cs, kebelén a szívem álma, mint az alvó csillag magas. Észereveszi anyja tüzét Icacér lánya víg szemének, s nézi érje alvó arcát, s lelkében a múltra réved. Zalán Tibor Rések Elér minket is a halál, tömés leszünk űri fogban Doktor! — ha a Nagy Fogorvo* műszere csillaghoz koccan. De elrohad az a fog is, melyben mi leszünk a tömés. Áthullunk majd másik űrbe, s megmarad utánunk a rés. Dolgunk így bevégezetlen, s reménytelen pályánk vége. Mind, mit sorsunkkal betöltünk: újabb hiányaink rése. sínes már a délelőtti idegességnek. A nap fehér fényé megtörik, és a halvány- sárga, a Jila, a zöld azúros pasztellárnyalataiban remeg a víz fölött. Áttetszővé válnak a csónakok, és szemben az apátság tornyai hangsúlyt kapnak egy remegő fényoszlopban. A zöldesfehér csillogásban Szent Kristóffá és gyermekké változnak. Az ünnepélyes ragyogás kisugárzik a térbe. Légies és üde a mindenség. Köny- nyedén lebegek, úszom Tihany felé. A pillanatonként változó fénytörés újabb és újabb megfestetlen Egry-képeket varázsol elém. A hatalmas, mindent betöltő vásznakon széles kötegekben árad a fény. A tárgyak elvesztik anyagszerüségüket. megszűnik a gravitáció, és az ismeretlen ragyogásban a halászok bárkáiból csak a sziénai vörös izzás marad, és' az óriás kunolából csak az ég vizében oldott kékítő, rajta egy szürke lebbenés; ’ sirályok röpte. A párás fények maguk is formát öltenek. A látottak láttatnak. A hattér színei töloldódnak és refrénszerü- en ismétlődnek az előtér színeiben. A színek költészete ügyetlen szavakat formál, segítségül hívja a zenét. Vonósok lágy rezdülései, a fafúvókon felcsendülő " dallam, a rézfúvók halk, sejtelmes bugása kíséri a fény játékait. Üszőm Tihany felé. Ölel a kék, a szürke, a fehér. Része vagyok, mégis bennem él a táj : a semmihez sem hasonlítható, tünékeny és mindig megújuló pannon csoda. Egyszerre misztikus és reális. Racionális és irracionális. Halhatatlan halálraítélt. Kristálykápráza* kék ragyogásban. Maga a megtestesült csoda. Egyre áttetszőbbek a fényépítmények. Megkezdődik az oldódással ellentétes folyamat : mind határozattabbam körvonalazódik a félsziget. A zöld sötét árnyalatai, égetett umbrák, sziénák, szürke-fehér játékkockák. Keskeny, lilás szürke csík: a móló. A líra légiességét fokozatosan szorítja ki a dráma statikája, az irracionalitás helyébe racionalitás lép. A sejtések helyébe: a tudás bizonyossága. Eltűnik Szent Kristóf, és vele a látomás. Az apátság tornyai az ég felé szúrnak. A kék, a szürke, a fehér: víz ismét, elem, amit le kell győzni. Egy kilométer még a céL Előttem, mögöttem: mindenütt úszók. Színes sapkáik: nngatózó pillék a zöldülő vizen. Az egyik csónakban szendvicset rág egy rendező. Iszonyúan rég volt reggel. A feleségem egy tubus mézzel és grillcsirkével vár. Hajrázni kezdek. SOMOGYI NÉPLAP m
