Somogyi Néplap, 1980. augusztus (36. évfolyam, 179-204. szám)

1980-08-31 / 204. szám

Bába Mihály A «tes mênî megám a ro­zoga kapu előtt, a deszka széles hasadé­ivá n belesett az elárvult ud­varra, amelyet fölvert a gyom. A márciusi napfény csintalankodva táncolt a sapadt zöld, nyújtózkodó fű­szálakon. Az ' udvar végé­ben az ól üresen ásított, a falakról a mindent meg­emésztő idő lemállasztotta a vakolatot. A szalmás vályog fölfedte meztelenségét, mint egy bolond ' vénember. Az öregasszony hátrább húzódott a kerítéstől. Meg­igazította fekete . kendőjét, rápillantott , a karján lógó fonott kosárra, amelyből a frissen sült pogácsa illata áradt Jobb kezében fekete szélű, fehér zsebkendőt szo­rongatott. Mozdulni sem tu­dott zsebkendő nélkül, mert szüntelen könnyezett a sze­me. A szorongástól most szinte a beton­járdába gyöke- ———— rezett a lába. ” Harminc esz­tendeje nem lépte át Julis testvére házá­nak küszöbét A ház miatt az apai ház miatt, amit elperelt tőle. Amikor Sándor „ , , - - — a Julis ura ————— — meghalt, a tisztesség kedvéért elment a temetésre, de kint ácsorgott a szomszédokkal, és onnan kísérte, el a temetőbe sógo­rát De a halotti torra nem itat el, pedig a Julis lánya, a kisebbik, aki Debrecenben lakik, kedvesen odament hozzá, és kérte-hívta, hogy menjen. Anica néni nem ment Várta, hogy Julis szóljon, hogy Julis hívja. Pedig ak­kor már csak hárman éltek Vedresen a nagy családból: ő, az ura meg a Julis. A testvérek, a komák elhal­tak, a fiatalok meg mind el­mentek — hogy többé soha­se térjenek haza, csak láto­gatóba. Anica néni sóhajtott. Meg­törölte szemét, és arra gon­dolt: az uram beteg, ketten maradunk Julissal, nem gyű­lölhetjük egymást tovább. Enyém lett az apai ház, ő ment idegenbe, nekem kell hát harminc év után először átlépnem a háza küszöbét — a békülés szándékával. A rozsdás sarokvas fülha- sogalóan csikorgóit, amikor benyitotta az ajtót. Átment az udvaron, a virágágyakat őrző léckerítés verécéje vendégváróan tárva volt; egyik sarokvasa esztendők­kel ezelőtt letörött, s azóta odaroggyant a kapufélfához. A tégladarabokból kira­kott utacskán lépke­dett a tornácig; be­ment a pitvarba, aztán a konyhajszoba ajtaján beko­pogott. Nem kapott, nem is várt választ, lenyomta a ki­lincset. Az ajtó kinyüt. A szobában, az asztal melletti kanapén Julis testvére bó­biskolt. Amikor meglátta Anica testvérét, aki eddig el­kerülte, akit eddig elkerült, megmozdult, a kanapé kar­fájába kapaszkodva, föltá- pászkodott. — Jó napot, Julis testvé­rem ! — Jó napot, Anica! — reb­bent a szó váratlanul a csodálkozástól meredten bá­muló öregasszony ajkáról. Aztán tett néhány lépést, köténye csücskével meg­csapkodta a széket. — Ülj le!. Mindketten leültek. Sokáig, szótlanul nézték egymás rán­cokká aszalódó arcát, a ken­dő alól kileselkedő ősz haj- tincseket. Megöregedő, JuHs testvé­rem, gondolta Anica néni. Julis meg sóirajtva némítot- ta el a feltörő szavakat: megvénültél, Anica. — Hoztam egy kis pogá­csát. Reggel sütöttem... Az uraim szereti, azért.., Kós­told már meg! — tette az asztalra a tányért Anica né­ni. — Minek fáradtál ? Julis néni azért kivett egyet, és tördelgette. — Hogy vagy? — kérdez­te Anica néni. — Meglennék, csak a lá­bam fáj. Időváltozás lesz. Akkor szokott fájni. Hát An­tal hogy van ? — Fekszik, kél. Nem sok van már hátra neki. De is­ten akaratába meg kell nyu­godni. Mindnyájan elme­gyünk. — El. Ki előbb, ki utóbb. — A család? Megbékélés Julis néni lesöpörte a kö­tényére potyogott morzsa­szemeket. — Megvannak .. 1 Írnak, de sokszor alig tudom elol­vasni, hogy mit írnak. Rom­lik a szemem; írni meg a postás fiú ira nevemben. — Nem jönnek haza? — Nem jöhetnek. Ott a család, vele a gond. Talán a nyáron. Tavaly is nyáron ■voltak itthon. . Mind hazajött. Egy-két napra. Akkor jó volt. Az ■unokák... — így vagyunk mi is. Most karácsonykor Feri meg Sárika hazaszaladt, hogy beteg lett az apjuk, azóta meg mind csak ígérgeti... Magunkra maradtunk. — Magunkra. Hallgattak egy cseppnyit, aztán Anica néni megtöröl- gette a szemét. Egészen a szék szélére húzódott, és mint mikor egy zsilipet meg­nyitnak, beszélni kezdett: — Magunkra bizony. Ezt mondta Antal is, aki tisztel­tet. Tegnap este nem bírt el­aludni, s beszélgettünk. Azt mondja, ő már nem él so­káig. Ketten maradunk. A gyerekek szanaszét. Ha va- lamelyikőnk megbetegszik, nem lesz, aki értesítse őket. De még ha meg is kapják az üzenetet, nem jöhetnék, nem ülhetnek az ágyunk szélén, mert dolgoznak, mert ott a családjuk. Egy napra, kettő­re talán leszaladnak, aztán mennek vissza. Mi meg itt maradunk, egyedül. Te itt, én a falu túlsó felén ... Ki főz majd egy meleg levest, ki hívja az orvost? Ki hoz egy falat kenyeret, húst, sót, paprikát? Ki ad enni annak a pár tyűlcnak, hogy éhen ne dögöljenek; hogy le­gyen azért friss tojás? Bi­zony, Julis testvérem, így vagyunk... Te se gondoltál arra, hogy így fordul a sor­sunk, én se. A házat is azért kapartam meg tőled, hogy nekik legyen. Arra gondol­tam. hogy amelyiké lesz, az gondoz majd vénségemre. És mi lett? Egyiknek se kell. Egyik se akar visszaköltözni! Megértem én, hogy ott, a városban jobb a boldogulá­suk. Bele kell nyugodni. Mit tehetünk? Ezért mondta An­tal, hogy ő is nyugodtabban halna meg, ha hozzánk köl­töznél, az a.paá házba, hogy ketten legyünk, és amék le­esik a lábáról azt segítse a másik ... Hát ezért jöttem, Julis testvérem. A csend roppant súlyával rájuk telepedett. Anica néni a szemét tötröl- gette, Julis testvére pedig jobb keze hüvelyk és muta­tó ujját szája két szögleté­hez vitte, aztán vértelen aj­kát simítva összecsukta. Lehajtotta fejét, hogy test­vére ne nézhessen nedvesen csillogó szemébe. Peregni kezdtek előtte a rémképek, reggel nem bír fölkelni az ágyból, egész nap korgó gyo­morral fekszik tehetetlenül, senki se nyitja rá az ajtót. A láz, a szomjúság gyötri. A köhögéstől egész teste rán­gatózik, leesik az ágyról, s nem bír, nincs ereje föltá- pászkodni, visszafeküdni. Az ajtóhoz voszonlja magát, kia­bál, hogy a- —» szomszédok, a járókelők meg­hallják ... Kötényére kop- pant egy csepp, Zsebkendőt ke­res, szipogva töröl geti sze­mét. Anica néni ___________ várja, várja a választ. Hiá­ba. — Bűnömet bocsássa meg az ég. Felejtsük el, ami volt! Legyünk olyan jó testvérek a halál pitvarában, mint voltunk pendelyes korunk­ban — mondta Anica néni, és Julis testvére karjára tet­te kezét. — Nincs már az én szí­vemben harag régen. Miért is lenne? De... de mi lesz ezzel a házzal? Jöhetnek a gyerekek is. — Itt • marad. Bezárjuk. Majd el-eljövünk. A gyere­keknek meg megírhatod, hogy a nagyapjuk házába ke­ressenek. A tied lesz a nagy szoba, mi úgy maradnánk a kicsiben, ahogy most va­gyunk ... Akkor megvihe- tem a hírt Antalnak? — Meg, testvérem, meg — mondta halkan Julis néni. — Jól mondtad: a halál pitya­. rában jó, testvéreknek kell lenni..." S okáig beszélgettek még a gyerekekről, az unokákról. Apró fényképek is előkerültek, amelyeken azonban az arcok körvonalai elmosódtak a szemük előtt. Aztán Anica néni, elköszönt testvérétől, kocogott haza a beteg urá­hoz, hogy megvigye neki a jó hírt: megbékéltek, Julis testvére hazaköltözik hozzá­juk az apai házba ... — No, szerencsésen meg­békéltünk — mondta, ami­kor belépett a szobába. A beteg ágya felöl azon­ban nem hallott hangot. — Antal, hallod? — kér­dezte. Ebben a pillanatban úgy érezte, hogy oldalbordái alól torkába szökik a szíve, és nem kap levegőt. Ledobta a kosarat, odaszaladt az ágy­hoz; megfogta az ura vállát, megrázta: — Antal! Hallod? Megbé­kéltünk ... Antal feje ide-oda billent. A ráncok kisimultak arcán. És mosolygott, mintha még megértette volna, hogy a testvérek megbékéltek. PÁRIZS. Nikolaj Rojnov grafikája. Mészáros István Azon az utolsó napon azon az utolsó napfényes nyári délelőtt egy hektárnyi erdő még kétszáznyolcvan kiló széndioxidot nyel el. és kétszázhúsz kilogramm oxigént kilehel ugyanigy száz hektár topolya háromszáz kiló mikrobaölő anyagot termit azon az utolsó napon egy kisjiú tuja-ágat visz a lakásba és a mikrobák száma kétharmadára csökken egy kislányt jegenyefenyő ága véd a szamárköhögéstől azon az utolsó napon a világ legporosabb utcáján orgona, szilva áll szerényen pedig ők a pornyelés bajnokai abban az utolsó napfényes másodpercben a topolya még magába szívja a város vízölő kénjének hetven százalékát időtlen olajfák rákkeltő benzonnal verekednek az utolsó vérig azon az utolsó napfényes nyári napon utolsó levélig Zalán Tibor w — Hát igen — bólogatott megértőén. Figyelem az arcát, izzadó, súlyos arcát. Fáradtnak lát­szik. — Igen, igen! — ismétli egy kis szünetet hagyva, hangsúlyosabban, és valami­vel szomorkásabban. Maga elé pislog, tudja, hogy bennem már megfogal­mazódott egy jól irányzott rúgás a lágyéka felé, s tíz vagy tizenöt (meg nem dön­töttem el véglegesen) rendkí­vüli méretű pofon fogja kí­sérni. — Miért Parragi, miért? — kérdezem mégis a cselekvés helyett csikorgóan szelíd han­gon. Izzad a tenyere, nedves ujjaival szórakozottan rajzol- gatja nedves ábráit az asztal márványlapján. (Műmárvány csak!) — Ne tessék már ilyent kérdezni ! Szerénykedik. Nézzünk csak oda : Parragi szerénykedik ! Habos, tiszta zsebkendőt vesz elő zsebéből, s hosszas trom­bitálás után kiüríti mérhetet­len nagynak látszó orrát. Majd ismét hallgat. — Akkor csak azt mondja meg, Parragi: miért engem, miért pont engemet válasz­tott? Hiszen több mint tíz­millió balek állt volna kész­séggel a rendelkezésére. /— Nem mindenki, hanem csak azok, akiknek lakásra van szükségük ebben az or­szágban ... Mondjuk, ket-há- rom milliót azért kitenne a számuk. Tekintete egy villanásnyi időre megélénkül, de ugyan­abban a pillanatban vissza is zuhan előző kifejezéstelensá- gébe. És én tudom, nem fo­gom megverni Parragrt, leg­följebb csak megölöm, ami­kor a ílegmaságát nem bí­rom tovább idegekkel. — Maga szerint én hülye vagyok, Parragi? A két kékes szürke szem be­csukódik, jelezvén, hogy ezen a ponton túl nem igen kíván semmiféle társalgást folytatni velem. Valódi úriember ő: drága olasz pulóvere van, olajozott, kissé ódivatú frizu­rája, tekintélyes po%trohát, ha teheti, irodalmi estekre, zsú- rokra hordozza, titkárnője fia­tal... Szóval ő egy idősödő sikermann. Nagyvonalú is. Mert egy­szerre ötvenezerrel vert át. Fizettem, mint a katonatiszt, hogy-hogynem, a rezsiszám­lájára, s íme, a (volt) saját pénzemből meghív egy kávé­ra. Ejnye, Parragi ... — Magának nincs építési engedélye ! Szomorkásán bólint, tekin­tetében a meg nem értett em­berek felsőbbrendűsége keve­redik a keserűséggel. — Kérem, én országszerte híres építész vagyok; csak nézzen utána ... — Utánanéztem: ön egy arcátlan csaló, Parragi! Nyolc polgári eljárás folyik ez idő tájt maga ellen. Nem jön zavarba. — No és? Még nem veszí­tettem el őket, úgy hiszem. Addig pedig a magyar törvé­nyek értelmében nem vagyok sáros. — De el fogja veszíteni, Parragi ! Mind a nyolcat... — Az meglehet, kérem. Akkor majd .fizetek. — De miből fizet? Talán az én pénzemből? — Nem fognak becsukni, hiába erőlködik. Nincs elle­nem bizonyíték. Meg leszáza­Peterdi Pál A PACIENS Mohácsi Kegos Ferenc rajza. Baldauf professzor, a her- peszológia világszerte elis­mert szaktekintélye fürkésző pillantást vetett a mellette várakozó kis nyomorultra. — Álljon föl,, kérem, a ka­tedrára! Fordítson hátat a hallgatóságnak, aztán tolja le a nadrágját, és hajoljon elő­re. Az előadóterem széksorain döbbent mosoly futott végig, holott már ötödévesek voltak. A feléjük tárulkozó testrész­nek alig volt emberi formá­ja. — Ne tekintsék szerényte­lenségnek — mondta a pro­fesszor —, ha ezt a betegsé­get Baldauf -ülepnek (post­erior Baldait fensis) nevezem el. Az ok nyilvánvaló: a pa­ciens valami rossz hír, várat­lan áremelkedés, vagy hason­ló megrázkódtatás által hirte­len eszét vesztette, végig vág­ta nlagát egy gyalulatlan deszkalapon és embertelen bánatában tébolyult módon csúszkorálni kezdett. . . Kü­lönben hogyan került volna nyolcvanhárom különböző szálka a közszemlére tett test­részre? Ugyebár így történt? — Nem kérem — mondta véznán a páciens. — A kert­moziban voltam.. A kertmozi székei, mint tudjuk, Hippok- ratész óta gyalulatlan desz­kából készültek. — Node mégis, kérem... Nyolcvanhárom szálka? ... Egyszerű üldögéléstől? — Egyszerű üldögélés . . . Elsőnek érkeztem. Jegyem a sor szélére szólt; a sorban még tizenhat másik „szék” is volt. Érkezéskor bementek a sorba, a szünetben kimentek a sorból, folytatáskor bemen­tek a sorba, az előadás végén kijöttek a sorból... Négyszer tizenhat, az ugyebár hatvan­négy szálka. .— No, és a többi? — Egy szerelmespár ült előttem, ugyebár: Hol errefele borultak, hol arrafelé borul­tak össze ... A világért* sem akartam zavarni őket, tehát ellentétes irányú kitérésekkel ellensúlyoztam csapatmozdu­lataikat. Tizennyolc esetben... — Az még mindig csak nyolcvankét szálka! — Egy alkalommal pedig hátulról a fejemre ütöttek, hogy ne mocorogjak már any- nyít összevissza, Ez ment a legmélyebbre. Hát kérem, íme, a magyarázat. Baldauf professzor egy ideig elgondolkozva nézett a távolba, aztán megcsóválta a fejét. — Az enyém jobb —mond­ta határozottan. lékolt is vagyok. Szóval: vannak itt bajok. — Tehát én nem fogok egyetlen fillért sem viszont­látni a pénzemből? — Nem tehetek önért sem­mit. Az üzleti élet farkastör­vényei, hiszen tudja... — Hol van most az a pénz? — ragadom meg a csuklóját. — Nyugalom, fiatalember, nyugalom! Azt nem mondha­tom meg. De olyan jó helyen, hogy ha Kojak hadnagy len­ne, sem találná meg. így van ez már. Először érződik némi felin- dultság a hangjában. (Mégis csak megölöm. Meg fogom ölni!) — Meg fogom ötaii magát, Parragi. Kinevet. Gunyorosan kor­tyolgatja a kávéját. — Humoros ember maga, hallja. Pont azért a rongyos ötvenezerért fogja kitekerni a nyakamat? Ember, maga még fiatal; maga előtt az élet, ne kövessen el könnyelműsége­ket, melyeket később majd megbán. Börtön, megbélyeg­zés ... Hiányzik ez magának? (Rohadnál meg, te, te ...) — Mire kell az a pénz, Parragi? Ravaszkásan hunyorít, majd legyint. — Valóban meg akarja tudni? Ám legyen. Hallgasson ide: szenzációs dolgokat fo­gok magának mondani. A helyzet az, hogy rövidesen beindítok egy fantasztikusan nagy akciót. Káprázatos lakó­telepet terveztem a múlt hé­ten, százhúsz-lakásos házak­kal, játszótérrel, óvodával, kultúrházzal, körben zöldöve zettel, kis mesterséges tóval szökőkutakkal és parkokkal — Álmodik, Parragi — sza kitöm félbe türelmetlenül — megint álmodik. Hol lesz az a lakótelep? — Ez, kérem, a Kormányos utcában. Az elvi építési enge­délyek már rendben vannak. Azon veszem észre magam, hogy már haragudni sem tu­dok rá. — Várjon, Parragi, azt a környéket épp ismerem. És tudja mit? Nincs ott egyet­len beépíthető telek sem, nemhogy egy lakótelepnyi szabad terület. — Az lehet, kérem, de nem akadály. Bontani fogok. Nem akar beszállni a bontásba? Fele-fele alapon csinálnák, magának 'csak a nevét kelle­ne adni a vállalkozáshoz. — Nem adom — jelentem ki a lehető leggyorsabban. A szeme sem rebben, megvonja a vállát. — Ha nem, nem. Ellenben, ha akarja, a régi feltételek mellett egy földszinti lakást juttatok . .. — Maga engem teljesen ab­normálisnak néz? No, őszin­tén, Parragi! — Tudja, ezek a bizalmat­lanságai azok, melyek miatt soha nem viszi semmire. Csalódottan csomagol. Mor- ran egyet, és elindul a kijárat felé. SOMOGYI NÉPLAP

Next

/
Thumbnails
Contents