Somogyi Néplap, 1980. augusztus (36. évfolyam, 179-204. szám)

1980-08-03 / 181. szám

— Koca! kell a ház elé — sóhajtott egy napon Tavasi­né, és Tavasi — mint húsz éve egyfolytában — helye­selt: — A ház elé nem más kell. mint gépkocsi —mond­ta keményen. Tavasi és felesége a jó- pénzű állampolgárok közé tartozott. A családfő hivatali munkát végzett, de vasárna­pon; kent vidékre járt kutat verni: az asszony esténként pulóvereket kötött egy ti­tokzatos külsejű kötőgépen. Két fenntartásos, két nye­remény- és két gépkocsi-ta­karékbetétkönyv ü,k volt, sze­rényen éltek, keveset költöt­tek, sokszor csak nyers to­jást vacsoráztak... S Tava­siné egy napon ráébredt, hogy már MINDENKI-nek ■ van gépkocsija, nekik is kell égy (vagy kettő). Elosontak az autószalonba, ahol hivatalos hangú férfi magyarázta el, hogy "mini­mum- két év múlva várható a Zsiguli szállítása; addig is be kell fizetni a vételár húsz, azaz már ötven százalékát. Tavasiné büszkén tipegett hazafelé férje oldalán. »Min­den oké«, gondolta, »még jó is, hogy a kocsi csak két év múlva érkezik«, hiszen az árának csupán harmincegy egesz öt tized százaléka jött össze a családi kasszába. -Takarékoskodni fogunk", dörrent a férjére, s mire ha­zaértek, Tavasi leszokott a dohányzási-ól, megvetette a pial, s beleegyezett, hogy a felesége i főgyókú rázni fog, úgyis hájas a dereka. Fél év sem telt el, egy nyári napon értesítés érke­zett a kapu alatti repülőgép- színű ládikába: megjött a kocsi, Tavasiék szíveskedje- 1 nek ekkor és ekkor, itt és ' itt átvenni, természetesen a hátralevő összeg befizetése után ... Tavasiné el akart ájulni, Tavasi pedig elsápadt, és légkalapácsos gyorsasággal törni kezdte az agyát, szám­ba vette a rokonokat, is­merősöket, cimborákat, sóit a volt katonatársakat, a futó barátnőket és jószívű nyug­díjasokat, akik hajlandók lennének neki pénzt kölcsö­nözni arra a célra, hogy a korán érkezett autót kivált­sa, hiszen nem embernek va­ló állapót ez, hogy a kocsi — »milyen színűt is kér­tem?« — ott álljon a többi között, árván. gazdátlanul, »ja istenem, még valaki el­viszi" ... — Irány: a zálogház! — adta ki Tavasiné a jelszót Taxit hívtak, a csomagtar­tót meg a hátsó ülést tele­rakták a legkülönfélébb hol­mikkal; televízió, .rádió, konyhaszerszámok, szőnye­gek töltötték meg a gépko­csit, s Tavásiné csak úgy fért el, hogy a televízió te­tejére hasalt. Hamarosan megérkeztek a Kinizsi. utcai nagyüzembe. Néhány órás sorbaállás kö­vetkezett, s épp delet muta­tott egy zálogba adott fali­óra, amikor Tavasiék holmi­ja kei-ült a dagadt becsüs elé; aki komoly hangon érté-1 kelte a Tavasi család tár­gyait, és alig föllebbezhető­•m Alapította »eg * lehet­séges árakat. A televíziót be­csomagolt állapotban kérte, így ajánlott érte kétszáz fo­rintot, a perzsaszőnyegért hatvan forintot és egy ott felejtett töltőtollat kínált, a rádiót pedig csak úgy vette be, ha Tavasi megkeresi raj­ta a Vatikán adását. Mire majd minden, amit hoztak, az üvegablak másik oldalára került, Tavasiékról tavakban csurgóit a veríték. A becsüs elégedetten mond­ta : — Hja, kérem, az elzálogo­sítás olyan, mint egy vizsga, arra föl kell készülni!... Tavasiék félrevonultak, és két nyugdíjas között szá­molni kezdték a kapott pénzt, »az annyi, mint annyi«. Ta­vasiné rutinosan számolt; ki­csit kattogott is közben, ahogy az irodában hallotta az összeadógéptől, aztán ki­Ból/a Péter A zálog tárgy jelentette: még mindig nem elég, hat egész nyolctized százalék hiányzik a kocsi árából. Pedig a kocsi már ott toporzékol a csepeli pusztán . .. Tavasiék agyán gyorsvo­nat sebességgel száguldottak at az elzálogosítható tárgyak képei. Bútor? Csak akkor kapják meg az árát, ha vevő akad rá. Könyvek? Esetlen kódex sints köztük, s a több­ségét már visszaadta néhány alkalommal a komoly pofá- jú antikvárius. Ruhák? Alig érnek valamit. Óra? Áll. Mi van még ?... Tavasiné pillantása — ol­dalról, laposan — a férjére csúszott. — Add be te magad — szaladt ki belőle. — Mi van? — riadt föl a férje, aki éppen a kukák eladására gondolt ; úgysem venné észre a házmester. — Beteszünk téged — mondta fölcsillanó szemmel az asszony, és a becsüs ab­laka felé indult, maga után húzva a hüledező Ta vasit. ... — Kérem, utánanézek — bólogatott szolgálatkészen Soltész Éva Rozsdabarna hangulat A fiú magába süppedve hallgatta Bryan »Rozsdabar­na hangulat« című szerzemé­nyét. Keze nyugtalanul rep- desett, ide-oda, míg agyában minden elképzelhetetlen el­képzelhetővé kicsinyült. Amire számított is, nem nyu­godott meg. Hidegvérrel gyil­kolta a rádiót, keresgélve Szingapúr és Djakarta kö­zött. Lyoni, is érintve. Mon- datfoszlanyok. furcsa tenge­rentúli sóhajtások súrolták a tudatát zenei aláfestéssel. Lankadó figyelmét lekötötte egy időre a Marseille táján szaggatottan feltörő »Qui êtes-vous devenez?« című sanzon megfejtése. Ha föl akart volna kelni itt-ott már 'szladozó bőr karszékéből, vezetett volna az útja, de szótárak, könyvek halmán nem akart. Körfolyosóra nyí­ló, tejüvegezett ajtaján ereszkedett már a sötétség, barnultak a tárgyak. És az iszonyat egyre nőtt, terebé­lyesedett körülötte. Kezdődő depresszióját fura suhogás, egy árny kirajzoló­dása a tejüvegen zavarta meg. — Ki suhog itt kényére- kedvére?— mérgelődött sza- kállát babrálva, mialatt az árny benyitott. Hirtelen minden fölgyor­sult. pörgésnek-forgásnak, faldöngetésnek indult a vi­lág. Ugyanis lány volt «* il­Bayer Béla Vízparton Füvek tűhegyén feszit az alkony ketten vagyunk csak, te meg én átszőtt pára leng, zaszlóz a parton, a víztől fut, szökik a fény. Nádiverébhad szótlan bokol. . és megdermed a surrogói, cigány szemekkel törpe fűz hodol, pergő csöndet hasit a sás. összeboruló renceszál rezzen. a sötétség zsákját kioldja, rádhajolok — csillag ül szemedben, árnyékainkat összebogozza. Domjár. Gábor Könyvekkel babrál A ház meg tűnődd elhagyatotlsag. Igazi fénye: bútorok szemrebbenése. Könyvekkel babrál, ölesküszik a legszebb eszmere asszonyod, az éjre ... Nógrádi Gábor VONATON « becsüs, mintán Ta^asine g elmondta az ötletét — Erre ugyan meg nem volt példa, de ami késik, nem múlik .. . Egy pillanat. Fölállt, s hátraindult a kabátok, televíziók, többször kipróbált magnetofonok kö­zött. — De szivecském ...' — Tavasi izzadt, és ijedten markolta a fülesköcsögöt, amelyet mégsem sikerült be­adni az üvegablak mögé. — Mit csinálok én odabent?... Örömös arccal tért vissza a becsüs. — Kérem, semmi akadá­lya a dolognak; tessék talán bejönni ide, itt a mérleg . .. — Na. menj már — lökte meg Tavasiné a férjét. Néhány lépes, és Tavasi ott állt a rágós mérlegen (ahol néhány perccel ezelőtt egy kilószámra átvett televí­ziót mért le a becsüs). — Hatvan kiló, szűkén, iz­zadtsággal együtt — diktál­ta a becsüs, aztán reszelőt húzott elő, és kezében egy kicsiny üveggel Tavasi karja felé közelített. — Tűrje föl az inget! — szólt Tavasira. — Jaj! — ordított fel Ta­vasi, amikor a becsüs meg- reszelte a bőrét. — Jaaaaaj... — nyögte elgyötörtén, mikor folyadék a karjára csep­pent. A becsüs 'szemgödrébe szo­rította a nagyítót, közelebb hajolt Tavasihoz, aztán han­gosan diktálta: — Hibás, használt, törött, foltos, ko­pott; nem jár, reszember! ... De az ár, amit fölkí­nált, megfelelő volt; Tavasi­né fölsikoltott örömében, hi­szen már jó előre kikattogta, mennyit kell érnie a férjé­nek. Tavasi t gondosan be­csomagolták a batyuba, csak a feje látszott ki, a homlo­kán ott piros-fehérlett a H2ÖÖ45 számú zálogjegy. Az igazolószelvény pedig Tava­siné táskájába került, köz- | vétlenül a kocsikiutalás mel­lé. — Ugye, nem hagysz itt? — sírta felesége felé Tavasi, miközben targoncára tették, egy társaságban a szőnye­gekkel, a tévével és egy bor­dó pizsamával. — Hat hónapig jöhet a nagys'asszony — mondta barátságosan a becsüs. — Sőt, hétig is. hiszen a lejá­rat utáni hónapban még egész biztosan itt lesz a fér­jé, csak azután kerül majd értékesítésre. »Értékesítik!«... — most mái' Tavasiné is elsírta ma­gát, vitorlányi zsebkendőt lobogtatott, amint a férjét kifelé tolták a teremből.1 — Ugye . .. ugye, kivál­tasz? — bőgte Tavasi nyakig a bugyorban, ijedten, szapo­rán kapkodva a levegőt, s a homlokán meglibbent a rosz- szul odatüzótt zálogjegy. Tavasiné sokat vezet, és azóta sem tudta kiváltani a férjét. Tavasi ma is ott lakik a Kinizsi utcai raktárban, a személyzet eteti és almozza, bár ez nem kötelességük. Ta­vasiné egyetlen szót sem szólhatna, ha egy szertárkész csontvázat kapna majd kéz­hez, amikor végül kiváltja a férjét. Ha ugyan kiváltja. A z öregasszonynak apró, fekete színű szemölcs volt a bal szeme alatt. Velem szemben', a vo­natíülke ablakánál ült —há­tát a saroknak dütötte, lá­bával az ajtó felé kitámasz­totta magát, hogy a vonat zökkenései ne remegtessék kezében a tűt. Kék, sárga és piros virágot hímzett egy vászondarabra. Minden dö­fésnél megrándult szeme alatt a feke pötty, mintha oda lett volna csomózva a cérna vége. Az öregasszonnyal egy vo­nalban, az ajtónál, előrebu­kó vállal ült a fehér hajú öregember. Húst és kenye­ret evett, s csak arra fi­gyelt mereven: tartogatnak-e még valamit átlátszó ujjai. Nehezen nyelt, a nyakkendő szorosan lógta a torkát. Az öregasszony egy-egy pilla­natra abbahagyta a döfkö- dést. merev arccal ránézett a férfira, majd folytatta a kék, sárga és piros virágo­kat. tovább. Két hely volt közöttük, méternyi távolság; mintha fenntartották volna valaminek vagy valakinek. Hárman ültünk a fülké­ben. — Szörnyű vagy! — mond­ta az öregasszony, és a le­vegőbe döfött a tűvel. — Hogy eszel már megint? összezsírozod a nadrágodat. Lemorzsázol. . . Most nézd meg, mit csináltál! Csupa morzsa minden. Ne nyúlj ilyen kézzel semmihez! Ó, istenem ! Az öregember mozdulat­lanul ült, száját kifeszitette az utolsó falat, kezeit úgy tartotta, mint a fagylalttal álldogáló gyerekek ünnepna­pi öltözetükben, vasárnap délelőtt. — Térieknél is mondtam "nrír neked, hogy vigyázz egv kicsit. — Rám nézett az . öregasszony, míg az embert szidta, és keserűen ingatta a fejét. — Azt hiszed, nem láttam, hogy a szőnyegre esett a sütemény? Azt hi­szed. Tériké nem látta? Csak ő egy finom nő, aki nem szól; aki megvárja, amíg mi elmegyünk és csak utána ha­jol le a fájós derekával. De megvan a véleménye ró- ' lad ... Egy-egy táblányi földből már fölbukkant a növények ritkás zöldje, de többnyire csak a szántások végtelen árkai húzódtak a horizont felé. Varjak ültek a fekete göröngyökön, egy-egy pilla­natra fölijedtek a levegőbe, majd visszaeresakedtek, és várakoztak tovább. Távolabb egy-egy tanya guggolt néhány árnyékot adó fa között. Majd a töltés ol­dalában két tehenet láttam, mellettük fiúcska állt, ke­zében vessző. A z öregember gyors száj­mozdulatokkal rá®ta az utolsó falatot: ke­zeit összeütötte, majd ijed­ten félrenézett, és összedör- ' zsölte két — zsírral, morzsá­val pettyezett — tenyerét. Az öregasszony ölébe helyezte hímzését, és az ülésen he­verő tasakböl előhúzott egy papírszalvétát. Maga elé tartotta, mozdulatlanul. Állomáshoz közeledtünk, a vonat fütyült, vágtatása lelassult. Az öregember föl­állít, kivette az öregasszony kezéből a szalvétát, és meg­törölte az ujjait. Kicsit áll­dogált még a szalvétával, mint azaz utazó, aki nézi az ismeretlen tájat valami kü­lönös, megsejtett, de mégis váratlan látványt remélve. A vonat megérkezett az állomásra. Az öregember visszaült a sarokba. kijöhetsz. Nem fogsz az ud­varon hevereszni, nem fogsz siránkozni a szomszédoknak. Csendben leszel! A főorvos úr is megmondta: csendre van szükséged. Nyugalomra. És tudod, mit mondott még? Hogy nincs sok hátra. Vi­gyázni kell magadra, mert meghalsz. Csend és nyuga­lom: az kell neked, a kis- szobában. Az öregember ujjai az eiemózsiástasak mellett ka­parásztak tétován, riadt pil­lantása ne. ablak felé csa­pott — Nem kapsz többet eleg volt — csapott le az öreg­asszony keze a tasakra, es frissen ondóiéit haja megre- megett — Csak az inggombot ke­restem, hátha ide esett — mormolta az öregember, és az ölébe menekítette az uj­jait — A földre esett, amikor levetted a kabátodat. El­vesztetted. Ilyen vagy, mit mondjak! — nézett rám az öregasszony. — Nincs meg az inggombod. Ó, istenem! A z öregember fölemel­kedett, egyszer meg­fordult maga körül, mintha keresne valamit, aztán görnyedten megállt. Barna szeme volt, mint az apám­nak. Gyermekkoromban, ha így nézett rám az öreg, min­dig hadarni kezdtem sok bű­nöm miatt. Csak később ta­nultam meg a hallgatás ha­zugságát. — Ülj le, menj ki vagy csinál valamit! Ne álldogálj ilyen szerencsétlenül! — mondta az öregasszony a fölemelt, vékony tűvel a ke­zében. — Csinálj valamit! — ismételte meg, és hessegető mozdulatot tett, mint ami­kor az asztalra helyezett étel felől elkergetjük a legyeket. lefő. Rögtön elmondta, hogy tévedés az egész, de ő min­denüvé tévedésből szokott benyitni, és nem bírja a né­nikéjét, aki örökösen fiku- szokat locsolgat, és külön­ben sincs hová mennie, s hogy valaha könyvtfötést ta­nult, de gyűlöli az enyvsza- got különben nem érdekli a világ, mert kiábrándult, bár oly jó lenne egyszer a Ber- muda-háromszög közelébe jutni, persze, nem egyedül, mert úgy unalmas. Közben lopva a házigazdára nézett, aki alig tért 'magához a meg­lepetéstől, keresve az össze­függést a szédítő szózuhatag között. Rájött, hogy nincs, de mást is felfedezett. Míg a teavíz forrt, egymásnak es­tek. s' Órákkal később a lány ke­nyeret rnajszolva morzsákat hintett a fiú kézfejére. — Szeretem a »szöszmösz« — szót — súgta gyengéden. Mosolyogtak, de nem egy­másra. — Szeretem, ha valami motoszkál bennem — mond­ta a fiú félrenézve. , És amikor már a lány fo­tóival és a fiú idézeteivel voltak tele a falak/ szétfe­szült köztük a realitás. A valóságizű kérdések ellen már hiába küzdött a fiú fan­táziatermékekkel. Hitt még a gyengédség ellenpöntozó szerepében. De a lány már feljajdult erre. — Giccsbe hajiunk! E perctől kezdve már csak gyűlölködtek. A szoba ellen­tétes sarkaiba költöztek, hogy ellenséges szavakat vágjanak egy képzelt falon át egymásnak. Később a fiú belefásult a dologba, és ne­ki vágott, hogy átkel a búto­rokon a lány felé. Talán ugyanabban a pillanatban ő is elindult a reménytelenül magas —u------­- keresz­t ül. S közben egyszer és min denkorra eltévedtek egy fió­kot szekrény labirintusában. — Mi öröme van abból Terikének, hogy gyermeket szült? — kérdezte az öreg­asszony sűrűn döfködve a kék, sárga és piros virágo­kat. Kínlódás, gyötrődés, míg fölneveli, lehúzzák a bőrét, a húsát; megvádolják, hogy rosszul gondozza őket. Hallhattad, mit mondott a szomszédasszony : »Szegény Tériké!"... Mit gondol, mire iTKindja? Szegény Tériké, bolond Té­riké! Hol vannak a gyerme­keid? Budapesten, Stock­holmban... Hallod? Mit csi­nálsz? Már alszol? Alszik. Jaj, de megvert az isten ve­led! — Mit? Mit? — kapta föl fejét az öregember, és a ke­zével legyező mozdulatokat végzett maga mellett. — Mindig alszol; folyton alszol. Terikééknél is... Majd otthon kialhatod ma­gad! A kis szobában. Aztán I ha reggeli meg ebéd van. Az öregember félrehúzta az ajtót, és kiment. A folyosó ablaka előtt egy pillanatra megállt, visszanézett, mint akit megszólítanak, majd el­indult a kocsi vége felé. Amikor néhány perc múl- vi kiléptem a folyosóra, ott találtam a szomszéd fülke előtti ablaknál. Vizenyős, szittyós vidék mellett futott a vonat. Egymástól kissé tá­volabb csupasz, görcsörtös fák hajoltak a víz fölé. — Nem tetszik tudni, mi­kor érkezünk meg? — kér­deztem könnyed csevegő hangon, ahogyan az effajta beszélgetést Indítani szokás. — Már nem lehet sok hát­ra — mondta az öregember, és elindult a kocsi vége felé. SOMOGYI NÉPLAP

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents