Somogyi Néplap, 1980. augusztus (36. évfolyam, 179-204. szám)

1980-08-03 / 181. szám

A Dráva nekem a folyó: csillogó ezüst csík­ját gyermekkoromban nyári vakációra utazva bámultam. Sodrását felnőttként éreztem elő­ször. Erejét egy tavaszi áradáskor ismertem meg, amikor láttam, hogy miként ragadja magával a parton nőtt derék vastagságú fá­kat. Hallottam a hangját is: Vízvár és Bolhó között — ahol nagy kanyart leírva „megfor­dul a folyó” — morogva, bömbölve szakította le a Sárga-partot és kegyetlen erejével min­dent, ami útjába került, a mélybe sodort. A szőlőhegyen — Heresznye és Babócsa között — savanyú bort kóstolgatva láttam, hogy a füzesek mögül miként tölti párával a levegőt. Azt mondták: „ködöz a Dráva”. A mondat­ban benne volt a remény és az aggódás is. A kukorica, a búza jó termést hoz a több csapa­dék hatására, a szőlőt viszont veszélyezteti. A napokban megint kimentem a szőlőhegyre: megöregedtek a tőkék, sok helyen gondozat­lanok a sorok. Éem bortermő vidék ez. Amedr dig a szem ellát, mindenütt érett kalászok íürdenek a napfényben. A folyó mentén asztalsima a föld, s ahogy az ember távolabb kerül a Drávától, úgy lesz egyre változatosabb a táj. Évszázadokkal ez­előtt a falvak is közvetlenül a partra települ­tek. de ha megvadult a folyó, mindent ma­gával sodort, s az őslakók — okulva a kár­ból — távolabb építették újjá a falvakat. He­resznye partoldalban született újjá: az egyik utcasor mélyebbenya másik magasabban van, mint az országút. A házak sűrűn bújnak itt is, a többi Dráva-parti településen is egymás­hoz. A földdel takarosán kellett bánni. Ha fel­cseperedett az új nemzedék, megosztották a telket: a testvérek egy udvarban, de két ház­ban éltek tovább. A fiatalos vad folyó kemény sorsot szánt a partjára települt embereknek, de a mun­káért mindennel fizetett. Gyorsan nő itt a fűzfa: ágából fonták a kerítést, a kukorica kast, a használati tárgyakat, ezzel kötötték kévébe a csutaszárat. Ez volt az erősítés a vert falú házakhoz is. A tetőre pedig zsúp került. Télén jó meleg, nyáron kellemesen hűvös volt az épület. A partra telepített vízi­malmokban nemcsak a rozsot, a búzát őröl­ték, hanem a gánicának, prószának való ku­koricát is. A mecsilokon — a vízbe nyúló stégeken — mindig lehetett horgászokat ta­lálni. Tavasztól őszig — legtöbbször még té­len is — halászok járták a vizet: a Drávában nevelkedett halnak különösen jó íze van. Kopogjunk bő a régi életmód ismerőihez. Elsőként Gelencsér Józsefhez, a nagy utat be­SOMOGYI TÁJAK, EMBEREK után kiesik a kezemből... Az çn szakmám géplakatos, és egy pillanatig sem volt kétsé­ges, hogy ipari szakmát tanulok. A faluban egy presszó van meg egy kocsma, és összesen kilenc KISZ-tag< peclig sok a fiatal. De a busz reggel negyed ötkor már úton van velúr Barcs felé. Barcs vonzza a fiatalokat. Szakmát tanul­nak ott, munkahelyet találnak, sokan otthont is. A szakmák többsége valahogy mégis kap­csolatban van a Drávával. A parti erdőkben termelt fát itt dolgozzák fel. A Kemikál épí­tési műanyagfeldolgozó gyára a víz miatt te­lepült ide. Műhelyeiben Barcson tanult vegy­ipari szakmunkások dolgoznak. A Dráva kí­nálja a lehetőségeket, és az ipái fejlesztést eb­ben a térségben erre alapozzák. Az ipar pe­dig szó szerint és képletesen is mozgatja a fia­talokat. Vidák Mária Bolhón nőtt fel. A busz reggelente Barcsra viszi. A faluhoz való kö­tődésről kérdezem. — Az öregeknek volt még emlékük a Drá­váról, nekünk már nincs. Üszni sem tudok. — Pedig egykor a Dráva volt a korzó. — Bolhó alatt ott volt a Mláka: lecsapol­ták. Május elsején ki akartunk menni az er­dőbe: előtte egy héttel takarítani kellett, ki­vágni a gazt. Ahol az ember nem fordul meg, ott elvadul a természet. Nálunk sok mar az elhagyott ház. A legszebb emlékem a faluról? — töpreng. — Talán a gyerekkor, a nagy ré­teken tett kirándulások. A réteket azóta fel­szántották. — Mi még jártuk a mezőt — folytatja a gondolatot egy babócsai lány, Parrn.gr Ilona. — A mostani gyerekek pedig csak ülnek a tv előtt vagy olvasnak. Gelencsér József, a heresznyei mindenes is az olvasást említette először, amikor a fiata­lokról kérdeztem. Tanítási időben a kötelező olvasmány a sláger, nyaranta meg minden, ami betű. A munkahely elhívja az embereket, de lakóhelynek megmarad a község. Az üres házak mellett újak épülnek. Alakulnak kor­szerűsödnek a Dráva menti községek. Hogy mennyi a fiatal? „Itt IJeresznyén — bizonyít­ja Gelencsér József — bármikor kiállítok ma­gának két jó futballcsapatot.” Nyáridőben csöndes a babócsai tanács épü­lete. Gelencsér Imre csoportvezető egy fel dél­előtti beszélgetés summázataként azt mondja: — Amikor én fiatal voltam, az ember még függött a Drávától: szerette és tisztelte a vi­zet. A kapcsolat lazult. Ahol megkotorták kavicsért a folyót, most örvények vannak. Oda bemenni kész öngyilkosság. A mostani generáció már nem megérteni, megismerni, hanem átalakítani akarja. Hallott ugye a tervről, a vízlépcsőről? Az osztrákok és a ju- goszlávok már építettek rajta. Ha megépül az itteni is, az elvadult folyó az ember paran­csának engedelmeskedik, mint a kezes bá­rány. Dr. Kercza lmr< járt, most is sok feladatot vállaló emberhez. Heresznyéről indult el. Volt kosárfonó és mi­nisztériumi főosztályvezető, aztán tanácselnök lett, most pedig — nyugdíjasként — könyvtá­ros, és minden társadalmi megmozdulás, első számú szervezője. Emlékszik még a parti vá­sárok hangulatára, látta a tu táj úsztatóka t, s vigyázta a drávai erdőket a holnap érdeké­ben, amikor mindenki csak a mára gondolt. — Nekünk a Dráva adta a kenyeret. Ott az ártéren terem a fűz: az egyéves vesszőből mindent lehet csinálni, úgy hajlik az, ahogyan az ember csak akarja. Az apám volt a főnök: hozzá jöttek a rendelések, kukoricagóréra, üléskasra, bútorra. Én meg besegítettem és közben tanultam. Pedig az apám tiltotta, hogy megtanuljam a fonást. De én csinálni akar­tam. Amikor munka után ment, csináltam egy üléskast. Megnézte és azt mondta: „Hát te a hátam mögött megtanultad a mesterséget?” Le is vizsgáltatott : Babócsán az ipartestület­nél adtak róla bizonyítványt. A fűz ma is év­ről évre kihajt, de nagy része ott marad, nincs, aki leszedje a vesszőt. Pedig augusz­tus végén már megérik, akkor már lehet fon­ni belőle. Amíg tehetem, kimegyek. Szeretem csinálni. Kevés ember jár le már a Drávára. Amikor én fiatal voltam, az aratók délben leugrottak megfürdeni: úsztak egyet, és mire visszaértek, ismét kiverte őket a Víz. Lépjünk át egy másik drávai emberhez:' Káló János csaknem hét évtizedig halászott a folyón. A péterhidai halásszal hűvös szobában ülünk. Nyugdíjasán — túl a nyolcvanadik évén — egész délelőtt szőlőt permetezett és azt mondja, nem fáradt el. — Miért szűnt meg a halászat a Dráván? Rám néz, az arcán csodál­kozás ül, mint­ha azt tuda­kolná, hogy miért éppen tőle kérdezem ezt? Aztán ne­vet egyet. Nagy bajusza csak úgy reng a nevetéstől. — Hát, ara­nyos fiam, én azt nem tudom megmondani... Én csak azt tudom, hogy nagyon érté­kes szakma volt a halá­szoké. A nagyközönség most is keresi a ha­lat és nem kap, mert mi a Drávát odaadtuk a sporthorgászoknak ... Tudja, hogy hány gaz­dája volt már a drávai halászatnak? Először a kutatóké volt: akkor itt kísérleteztek, meg a halak élettanát tanulmányozták. Ez abból állt, hogy a halászokkal kagylót gyűjtöttek, meg kérdezték őket, hogy mióta vannak itt ilyen halak?... Mióta, mióta...? Hát itt mindig ilyen halak voltak. Vitték innen a sül­lőfészkeket mindenhova, mert a süllőnek a vízbe nyúló gyökerek között jó fészkelési he­lye van ... Aztán a kutatóktól átvette a szö­vetkezet a Drávát, amikor az megszűnt, a da­rányi tsz-hez csatoltak bennünket. Aztán az is leadta a halászokat. — Én úgy hallottam — mondom —, hogy a halászok eladták a halat, és ezért volt ráfi­zetéses. — Eladták!? — csattan fel. — Azt mondom én magának, aranyos fiam, hogy bár most is adnák el. Az engedett dolog volt, hogy itt a környéken árulják. Mindenkinek volt egy könyve, és abba beleírták, hogy mennyi ha­lat adtak el, a pénzt pedig postán befizettük. A halász nem is olyan ember, aki megengedi, hogy a másik saját zsebre dolgozzon. — Lesz még halászat a Dráván? — Van most is. A jugoszlávok halásznak, de a magyarpk az én életemben szerintem már nem: annyit itt a sporthorgász, hogy... A mondatot nem fejezi be. A témát csak néhány perc után folytatja: — És hol vannak a szerszámok? — Hát odaadtam a múzeumnak: voltak itt már ötvenen is érte. De azért — mondom ma­gának — egy csónakom van még. Varsám is. — Mikor járt utoljára a folyón? — Amióta nyugdíjas vagyok, egyszer men­tem le megnézni, mert nem akartam elhinni, hogy mit művelt vele a Rinya az után, hogy szabályozták: most csak térdig ér a Dráva ott, ahol az én időmben még négy méter volt. A Rinya tölti, és ez az aranyos víz mindig távo­lodik a falutól. — Ha azt mondanák, hogy legyen újra ha­lászat, ki csinálná? — Hát azt nem tudom, mert a fiatalok nem ismerik már a fortélyait. Az öregek a Drávából éltek. A legszebb val­lomást mégsem tőlük hallottam. Kiss Pál Tót­újfaluban született, ma a barcsi Unitech Ipari Szövetkezet elnöke. Tanárnak tanult, azután pártmunkás lett. Most folyton tervező műsza­ki ember. — Én nem szeretek horgászni, nem járok le a Drávára. Maga a víz tehát nem sokat je­lent nekem, de a táj, amelynek egyik alkotó eleme a folyó is — mindent. Az élet elsodort Vas megyébe, Sárvárra: jó helyem volt, még­is úgy éreztem magam, mint egy magyar ide­genben. Gyermekkoromban keresztbe-hosz- szába jártuk a Drávát, de nem az hozott visz- sza, hanem a táj. A magyart én az iskolában tanultam meg, addig csak a szerbhorvátot is­mertem. Tótújfaluban nem furcsa ez: az öreg­szülők ott így tanítják ma is a gyereket. A húgom magyarul tanította a fiát, mégis előbb beszélt horvátul. Ha hazamegyek a szüléim­hez, ma is így beszélünk. Én a Podravina — a Dráva mente — szülötte vagyok, itt érzem magam otthon. Itt kaptam lehetőséget: egy lerobbant, ezernyi gonddal teli üzemben pró­bálhattam ki, hogy mire vagyok képes. Halászatból, kosárfonásból ma nem lehet vizsgát tenni. A szakmák jegyzéke viszont je­lentősen kibővült. Bardek Tibor Lakócsán született — 1975-ben huszonketten végeztünk az ál­talános iskolában. Egy lány maradt otthon: fodrász lett. Huszonegyen indultunk el szak­mát és munkahelyet keresni. Volt, aki Pé­csen kötött meg, olyan is, aki Kaposváron Lakócsa, Szentborbás felől a hajnali bus* mindig utasokkal tele érkezik meg Barcsra. Reggel négykor indulok hazulról és délután négykor érek haza. Fél nyolckor mái ágyban vagyok, előveszem a könyvet,, de két oldal PODRAVINA — Meg lehetett volna osztani a Drávát a horgászok és a halászok között. Ki kellett vol­na mondani, hogy innen idáig a halászoké, onnan pedig a horgászoké a víz, hogy meg­maradjanak az ősi szerszámok, és télen-nyá- ron legyen hal. Mert mi télen még a jég alatt is halásztunk itt az Ó-Dráván. Most meg még hálót sem engednek tartani. Az öreg halász a tavaszt szerette: akkor még nem volt „gazos” a víz. Nyáron éjszaka dolgoztak, mert nem jegeltek, és a hal rom­landó. ősszel csoportba él már a bal, s 'a vi­zet ismerő embernek mesélt a folyó. Káló János halászcsaládból született: a Drá­vából élt az apja, a nagyapja, sőt még a déd­apja is. Megtanította a mesterségre a fiát is, es nyugdíjba vonult. — Azt kérdi, aranyos fiam, hogy mit csinál­nak a nyugdíjas halászok? Én úgy felelek magának, hogy mindegyik mást. Én a fiam­mal vagyok egy családban. Ö tsz-tag meg ál­latokkal foglalkozik: segítek neki. Ahol nincs olyan család, hogy állatokat tartsanak, ott az öregek üldögélnek a pádon. Látta ugye, ami­kor ide jött, azt a két beszélgető embert a ház hűvösében? Az egyik a Csizmák Jóska — itt csak úgy ismeri mindenki, hogy a Dolfi —, a leghíresebb halászok egyike voit.

Next

/
Thumbnails
Contents