Somogyi Néplap, 1980. augusztus (36. évfolyam, 179-204. szám)

1980-08-28 / 201. szám

Türelem, megértés, érdeklodéskeltés Dolgozó állami gondozottak A nagymama miniszoknyája Á gy örökök és az aszfaltozógép Neheaem nyílik szóra a száj, tétova bizonytalanság ül a szemekben. Lassan for­málódik a válasz. És hogyan tovább? — Valami biztosat aka­runk. Ha az ember nem dol­gozna, akkor miből élne meg? Bizonyítani kell, hogy tudunk dolgozná, rendsze­resen takarékoskodni. Ne­héz volt az intézet után ón­állónak lennem, de segítet­tek megtalálni a helyem. Hallottam a -nevelőmtől, hogy elégedettek velem a vállalatnál Szeretem a m-unkám: nyáron faültetés, kaszálás, kapálás, télen az utakat sózzuk, havat lapáto­lunk. Itt szeretnék maradni — mondja Kisgéczi Zoltán, a fűnyíró gépek zörömbölé- se utáni pár perces csend­ben. Nemrég múlt tizennyolc éves. Hathónapos korától in­tézetben nevelkedett. Két éve nevelőszülőkhöz került, néhány hónapja albérletben él. Egyedül kell bizonyíta­nia. A munkában megtalálta a helyét, a szabad időben ke­vésbé. Néha moziba megy, de többnyire otthon van; ta­karít, segít a ház körül. Egy évvel fiatalabb társa. Orsós Imre ma a kaszások után gereblyézi a füvet, kü­lönben rakodó a vállalatnál. Kilencévesen került az in­tézetbe, s tavaly nevelőszü­lőkhöz. Hatan varrnak test­vérek; valamennyien állami gondozottak, ő a legidősebb. — Mit szeretnék elérni? Hogy a kiadott munkát min­dig el tudjam végezni — mondja Napi nyolc óra munka után biciklizni, focizni jár, s moziba megy a barátaival. (..Két hónapja vettem a bi­ciklit; szeretem javítgatni, tisztítani. Most akarok újat vásárolni, s a régit Zolinak adom.”) Trón Géza, a kaposvári városgazdálkodási vállalat gépkezelője: — Általában két állami gondozott gyerek dolgozik velem, mondhatni: a kezem alatt. Könnyen szót ettek ve­lük; dolgosak, szorgalmasak. Érdekli őket a munkájuk, s egy idő után- többnyire a veszélyesebb gépek kezelését is rájuk lehet bízni. Évente 250—300 gyerek kerül megyénkben a társa­dalmi beilleszkedés kérdése elé. Az intézetekből jöttékét — ezt mutatja a tapasztalat — fenntartással, előítéletek­kel fogadják a munkahelyek. Kétirányú tehát a Kaposvá­ri Gyermek- és Ifjúságvédő Intézet tevékenysége azzal, hogy a gondozottak egy ré­szét tizenhat éves koruktól vállalatokhoz küldi. Egyrészt a gyereket mintegy „talpra állítva” szoktatja a számuk­ra idegen „külső világ”-hoz, segíti első szárnypróbálga­tásait. És lehetőséget teremt a későbbi beilleszkedésre, alapot nyújt a bizonyításhoz. „Érezhetik az elismerésün­ket, a bizalmat. Számukra ez is nagy ösztönző!” — vé­lekedik az intézet igazgató­ja. Másrészt kedvező véle­ményt formálhat róluk a vállalatoknál, korán alakít­hat ki jó kapcsolatot a gyer­mek és a későbbi munka­hely között. Fölkeltheti a se­gítő szándékot, és az esetek többségében sikerül bizonyí­tani: nem a „honnan”, in­kább a „hová” kérdést kell szem előtt tartani. Pár szót még e néhány éves gyakorlatról. Minden gyereket elküldenek dolgoz­ni, s a munkahelyek megér­tették a szándékot, kedve­zően fogadják őket. A kike­rülők többsége is tisztában van azzal, hogy az átmene­ti időszaknak számító két év útmutató a jövőj ükhöz. Hogy ezzel segítik őket a karnyújtásnyira levő önálló életkezdésben. Kezdetben nevelőszülőknél helyezik el őket, később albérletet, mun­kásszállást keresnek szá­mukra Nevelőik rendszere­sen érdeklődnek a munka­helyükön, az állami gondo­zás megszűnte után is tart­ják a kapcsolatot a vállalat­tal, a gyerekkel. A kereset egy részét takarékban kell elhelyezniük — ezzel szok­tatják őket a beosztó élet­módra Az eredmény: az évente elhelyezkedő nyolc­van-száz gyereknek mintegy a fele megállja a helyét. Egyedüli kerékkötő a mun­kalehetőségek korlátozott száma. Legtöbbször a város­gazdálkodási vállalatnál ta­lálnak nyitott kapura, itt mutatkozik a legnagyobb tü­relem és megértés is. Gyak­ran fölkeresik az intézetet, fákat, virágot ültetnek, föl­keltik az érdeklődést az ot­tani munka iránt. Orsós Im­re és Kisgéczi Zoli példája mutatja: síkénél. B. Z. A kaposvári lakótelepi ház hetedik emeletén az egyik lakásnak -mindennapi« hob­bit űző lakója van. — Nem nevezném én ezt hobbinak, hiszen nekem ez volt az életem, a mindenna­pok öröme.... Háris Zoltánná a szabó­mesterséget több mint hat­van évvel ezelőtt tanulta, méghozzá — ahogy ö mond­ja — nem is akármilyen mesterektől. — A szüleim nem voltak gazdagok, de azt sem mond­hatom, hogy azért kellett ipart tanulnom, mert rá vol­tak szorulva az én kerese­temre. Gödöllőn • születtem, édesapám Budapestre járt dolgozni, villamosmérnök volt; édesanyám a helyi is­kolában tanított. A kilenc testvér közül én vagyok a legfiatalabb, de engem sem babusgattak. Édesapámnak az volt a véleménye, hogy minden gyerekének tanulnia kell valamit, méghozzá a képességei szerint. Kettő or­vos lett, az egyik lány köz­gazdász — ma már a tudo­mányok doktora —, egy la­katos, egy cukrász, az egyik bátyám íredig pénzügyi szak­ember volt. Van a család­ban asztalos és bőrdíszmű­ves is. A kilenc testvér közűd nyolc él, a legidősebb már elmúlt kilencvenéves. — Volt-e a testvérek kö­zött a különböző foglalkozá­sok, műveltség miatt valami nézeteltérés ? — Soha, ezt nyugodtan mondhatom. Édesanyám egyébként már nagyon ko­rán befogott a házi munká­ba: segíteni kellett a mosás­ban, a takarításban és ter­mészetesen a varrásban is. Az összes közül talán ezt csináltam a legnagyobb kedvvel. Mikor nagylány let­tem, leérettségiztem, válasz­út elé kerültem; akkorapam azt mondta: tanuld ki lá­nyom a szabás-varrást, nem lesz károdra. Először egy ki­csit húzódoztam, szégyell­tem, hogy érettségizett lány létóm re — ez akkoriban nagy szó volt, — varrónőnek men­jek. De alig telt el egy-két nap, örömmel csináltam mindent, ami a szakmához tartozott. Később lehetőséget kaptam arra is, hogy Párizs­ban, Londonban, Fiúméban gyarapítsam ismereteimet; közben férjhez mentem. Jöt­tek a gyerekek, így hát ál­landó munkát vállalni nem tudtam, de amint voit egy szabad percem, leültem a varrógéphez. Azt vallom: a divat a társadalom tükörké­pe. Méghozzá nagyon érzé­keny tükörkép ! — Mióta gyűjti a régi ru­hákat, legyezőket, kalapo­kat? — A kérdés két dolog miatt nem pontos: nagyon kevés az eredeti régi ru­hám, a többségét ugyanis én varrtam, ezenkívül nemcsak a régieket gyűjtöm, hanem a maiakat is... — Miniszoknyája is van? — Természetesen — vá­laszol nevetve. — Képzelje el, amikor a hetvenötödik születésnapomon a negyven­tagú családnak abban je­lentem meg ... — A háromszotoás lakás tele van szekrényekkel, lá­dákkal . _ — Szerencsés helyzetben vagyok, hiszen az unokáim­mal élek együtt (a férjem tíz éve meghalt). Két pici gyerekük van.s azok is sze­retik, ha a dédmami varrta ruhában járhatnak. — Az ismerősök, barátok azt mesélik: Éva néni még ma is szinte látástól vaku- lásig dolgozik; varr minden ellenszolgáltatás nélküL — Nagyon szívesen meg­csinálok mindent, amit kér­nek tőlem. Vegyék meg az anyagot, meséljék el az elképzelésü­ket, aztán közösen kialakít­juk a fazont, és én megvar­rom. A baj az, hogy napról napra romlik a szemeim, és kezdek olyan lenni, mint a kiselefánt: «-nehezen tanul, gyorsan felejt«. Következés­képp a «kliensnek« elég so­kat kell várnia, míg elkészül a ruha, és sokat is keli pró­bálnia. Ettől függetlenül ő látja el az egész családot, a féléves­től a kilencvenévesig. Ha­vonta kétszer jön a csomag Budapestről, Szolnokról, Kis­kunfélegyházáról, s benne az «időszerű« stoppolnivaló. — Nem haragszom akkor sem, ha a küldeményben egy- egy lyukas zokni van. öreg Zingerem bár néha egy ki­csit hepciáskodik, majdnem ötven esztendeje türelmesen viseli a naponta ismétlődő «hajtást«... Én is úgy va­gyok, mint legtöbb idős em­ber: addig élek, amíg dol­gozni tudok... Körtési Zsolt A tanácstalanul lézengő apróhad hirtelen komoly el­foglaltságot talált. A lát­ványt azonnal rögzítették, s mintha parancsszóra tennék, elfoglalták a megfigyelőállá­sokat. Néhány perc múlva megannyi kém, földerítő, ma­gándetektív, titkos ügynök és zsaru leste rejtekhelyéről az objektumokat, meg a mit sem sejtő személyzetet. Csupán az történt, hogy két úthenger és egy aszfal­tozógép állt be a kaposvári gyakorlóiskola udvarára Ke­zelőik egy ideig tevékeny­kedtek, aztán dolgukat elvé­gezve továbbálltak. A kémek, ügynökök és hasonlók rögtön köpönyeget váltottak: beszüntették előb­bi munkájukat, és új hiva­tást találtak. Gépkezelő, had- oszál y parancsnok, főgépész, kapitány, fedélzetmester és egyéb lett belőlük. Az út­hengerekkel — zárt vezető­fülkéjük miatt — hamar vé­geztek, s így az aszfaltozó­gépet vették birtokba. Ez a könnyen megközelíthető, mindenütt nyitott »jószág« egyszerre tizenöt-húsz gye­rek élénk tevékenykedését viselte el. Jól bírta a roha­mot, mert két nap után az aszfaltozok tökéletes bitu­menszőnyeget húztak vele a hepehupás kézilabdapályára. A csoda két napig tartott. Szivem szerint adtam volna hármat is, de nem lehetett, mert csütörtökön a gépek már eredeti rendeltetésüket teljesítették. Az is igaz, hogy a játék nem volt ve­szélytelen, mert a gépen ug­rándozva ezernyi baleset ér­hette volna az aprónépet. Szerencsére egyetlen sérülés sem történt, így megmaradt a felhőtlen öröm. Igaz, né­hányszor egy-két aggódó fel­nőtt leparancsolta a vaká­ciózó nebulókat a szerkezet­ről, de ez a parancs csak ne­gyedóráig hatott, aztán mág­nesként vonzottá vissza a gép a gyerekeket. A munkások és a gépek elvonultak. S a kölykök újra tanácstalanul lézengenék. És néhány felnőtt fejét össze­dugva arra a szokatlan kö­vetkeztetésre jutott: jó len­ne, ha a játszóterekre érde­kesebb játékok kerülnének. A vágy — a gyerekek és a gyerekpárti felnőttek vágya — azonban kevés. Így hát az is jó lenne, ha a játszóte­rek gazdái egyszer véletlenül meglátnák az aszfaltozógé­pen játszó gyerekeket. Talán születne ebből a találkozás­ból egy-két jó ötlet L. P. két üt egy távoK harang: éjfél van. Berregő hang. Jones és Charlie előtt megnyílik a kapu, majd becsukódik. Lilian egy utcai telefon­hoz siet. Tárcsáz. Megszó­lal: — Főnök! Megérkeztek. Igen, értettem ... Hogy ? Ho­gyan? Menjek haza?... Hát, rendben... Lilian leteszi a telefont. Üj, erősebb hangú harang szólal meg. Lilian fölrántja a taxi aj­taját. Lyukkártyát illeszt a megfelelő rekeszbe, de a ko­csi nem indul. Lilian zörge­ti a műszerfalat, dühödten kopácsol, új lyukkártyát il­leszt a régi helyére, de a ko­csi mégsem indul. Lilian dühösen kiszáll a kocsiból, becsapja az ajtót. Dördülés, majd beáll az a csönd, ami már ijesztő. Már nem szólnak a ha­rangok. Elmúlt éjfél. 17. Mária videokészülekén vá­ratlanul megjelenik Foxman kékre borotvált, markáns vo­násokkal megrajzolt arca, szép, ősz feje. Mária sürgő­sen a video alá zavarja Al- gernont. — Ejnye, Mária, ez nem módszer. Ez a sugdosódás, ezzel a pákosztos kisegérrel.» Kapott diót a kicsikéje?-— Algernon? — Szóval már neve is van. És ráadásul milyen undorí­tóan irodalmias... (Folytatjuk) Kastélyszálló Kastélyszálló nyílt egy Pécs környéki dombtetőn, s rcsze annak az új sport- és kirándulóközpontnak, amelyet a Pécsi Állami Gazdaság létesített Üszögpusztan. A vendé­gek lovagolhatnak, kocsikázhatnak, vadászhatnak, hor­gászhatnak, és természetesen megismerkedhetnek a közeli Pécs történelmi emlékeivel, kulturális nevezetességeivel. Eredeti szépségében állították helyre az épületet. \X 1 Napi 2 forint 60 fillérért: 150 000 forintig BALESETBIZTOSÍTÁST 60 000 forintig ÉLETBIZTOSÍTÁST és még más szolgáltatásokat is nyújt a CSEB80! Faragott stílbútorral berendezett hálószoba. A CSÉB mind«n-Ak-íi korosztál bármilyen*- ^ x// foglalkozású dolgozó r számára ogyformán előnyös UGYE KÁR LENNE CSÉB 80 NÉLKÜL? A fekete gén titka zál. nem szervee- kedik... igazán kellemes ember. — Charlie! Tu­dom, hogy tőled bármit megkér­dezhetek, te nem élsz visssaa azzal, ha nem tudok va­lamit. — Tessék, fő­nök, kérdezz! — Charlie! Hogy működik ez a tra­gacs? 14. Jones és Charlie ballag az utcán. Fénylő, sugaras éj­szaka Szinte kihalt az út, egy-két párocska sétál csu­pán. Üres taxik kóborolnak, utast keresnek. — Charlie! Beüljünk? — Szép este van... De azért lehet... Jones leint egy taxit, lyuk- kártyát helyez a műszerfa­lon levő rekeszbe. Majd Cha rl iehoz ford ul : — Talán jobb is, hogy Dán elkérezkédett. — Jó eszű fiúcska, igazán jó eszű. — Foxman tálán ... talán nincs is otthon. — Főnök! Több önbizal­mat, ha lehet... — Charlie! Gondold csak meg: mégis ő a világ ura. Ha tetszik nekünk, ha nem... — Ami engem illet, nekem tetszik. Becsületes tudósem­ber, bár mindenki olyan volna, mint ő. Nem politi­Charlie megvakarja vörös üstökét, s bevezetőül esek ennyit mond: — Nehéz eset vagy, főnö­köm. — Tudod vagy nem ár dód? — Lyukkártya progra­mozza az útvonalat. Egysze­rű. Arra megy, amerre a kártya mondja. — De az utcán forgalom van ... számtalan módosítás szükséges... — Csak számos, nem szám­talan. Az alapútvonal adott, a módosítások ezt alapvető­en nem változtathatják meg. Ráadásul a taxi minden út­jára »emlékezik«. így szinte »ösztönösen« lassít egy-egy fontosabb csomópontnál »tudja«, melyik a veszélye­sebb és melyik a csönde­sebb útszakasz. Egészen úgy viselkedik, mint egy gyak­ran elkóborló kutya. Ismeri a járást és kész. Ennyi az egész. — Kösz, Charlie. Körül­belül így gondoltam én is. Egyébként úgy látom, meg­érkeztünk. 15. Dán csöndesen, óvatosan, cipó nélkül lépeget. Virágot tesz egy vázába, kisebbre ál­lítja a világítást. Erzsébet nyugodtan, boldogan szuszog, most egészen olyan, mint egy gyerek. Dán kicsit bosszús, hiszen ezért kár voit otthagynia fő­nökeit, és elmulasztani a ta­lálkozást Foxmannal. Kimegy a fürdőszobába, morog, le­vetkőzik, pizsamába bújik. Visszamegy a szobába, és meg kell, hogy torpanjon: olyan szép most Erzsébet ebben a fényben, ezekkel a virágokkal. Elmosolyodik. IC. A fóliakabátos nő látja, hogy Foxman villája előtt megáll egy csekktaxi, és ki­száll belőle a két férfi: Jo­nes és Charlie. Lillian az árnyékba húzó­dik, s megvárja, míg Jones * egy kaputelefonon beszól Foxman villájába. A villában fény gyullad. Lilian nem hallja a be­szélgetést. összébb húzza magán a kabátot. Egészen kicsivé és jelentéktelenné akar válni. Éji madár hangja hallik, talán egy bagoly uhuja, de pontosan ez sem kivehető. Éleseket, színeseket, csengő-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents