Somogyi Néplap, 1980. augusztus (36. évfolyam, 179-204. szám)
1980-08-17 / 193. szám
A ï ASaöcerfben az első utam mindig a bölényhez , vezet, s búcsúzásképpen is rá vetem utolsó pillantásomat. Némi túlzással azt is lehetne mondani, tulajdonképpen, a bölény kedvéért sétálok végig az állatkerten; a többi csak rutinlátogatás, mint egy kórházi nagyvizit: meg kell időnként nézni, hogy ugrál-e még a kenguru, pancsol-e még a mosómedve ... Talány a bölény az egyetlen a rezervátum lakói közül, akiben még sohasem csalódtam, aki nem okozott kínos meglepetéseket, akivel kapcsolatban még sohasem éreztem szánakozást, ami mindig is megalázó arra nézve, akit szánnak. A bölény rendíthetetlenül ott áll a süllyesztett karámban ; le kelt tá nézni, és nem föl. mint például a hebehurgya majmokra; s ez így helyes, mert a főhajtás mindenképpen megilleti. Ott áH, jelentékeny, nehéz, basa fejét mélyen lecsüggeszt- ve; s ha a vasrácsra függesztett tábla vagy a nagy Breton nem tájékoztatna évezredes múltjáról, akkor is látnivaló, hogy ez a nagy- formátumú élőlény komor, néma, de nem szenvedő, hanem inkább közönyös tanúja annak a korszaknak, amelyet az emberiség történelmének szoktak nevezni. Ennek a történelemnek során őt is igyekeztek kiirtani, elpusztítani, likvidálni, mint oly sok egyéb faját az élővilágnak. Tartásán mintha ez is érződne: tudomásul veszi, hogy végül is megmentették, sikerült fönnmaradnia ; de ezért nem látszik hálásnak, mintha tudná, hogy nem ő volt akkor sem a fontos, hanem a széplelkű megmentő, aki fogékony a ritkaságok — különleges pénzérmék, bélyegek, állatfajták — iránt. Ra se néz a bölényház falán ékeskedő mozaikképre, amely öt ábrázolja, talán valamely ősi barlangrajz nyomán; szemlátomást nem érdekli, hogy ilyenformán bevonult a kultúrtörténetbe; , csak áll rezzenetlenül, lomposan vedlő szőrzetével, és lehetőleg hátat fordít látogatóinak. Távolságtartása, közönye imponál. A bölény nem ad lehetőséget arra, hogy éretlen tacskók alantas tréfáinak céltáblája legyen: nem Mteí ingerelni, lekenyerezni, barátinak szánt gesztusokkal közelebb édesgetni; mert kényes a szabadságára, szu- verénítására vagy legalább is a szabadságnak és a méltóságnak arra a csökevé- nyére, ami a magafajtának ilyen körülmények között megmaradhat. A minap egy középkorú házaspár az állatbarát-ne- meslelkűség pózát magára öltve módszeresen végigjárta a kertet. Zsebeik és táskájuk tele különféle csemegékkel; a szemüveges férfiú minden ketrec előtt az irgalmasság cselekedeteit gyakorolta. Ez a homo sapiens, ez az uralkodásra termett lény kitűnő hangulatban volt. Kegyosztó úrnak érezte magát, akinek alattvaLói legszívesebben megnyalnák a kezét, ha a sűrű rács nem akadályozná őket; etológiái kiselőadásokat rögtönzött ámuló hitvetésnek, . és közben szemléltette is, hogyan kell b£n- ni azokkal, akik a rács túlsó oldalán vannak. Sikerült két lábra állítania a kodiak medvét; jutalmul egy egész perecet dobott eléje. Kiflit hajított a bárgyú víziló tátott szájába, »kérjél szépen«, mondta a szervilis tevének, majd egy fáról szakított friss lombbal jutalmazta a kétpúpú állat igyekezetét; Nyomába szegődtem, mert szinte elképesztő volt, hogy mindez »bejött« neki, hogy ez a fölényes jótékonykodás, ez a vezéri leereszkedés — a látottak alapján — igazoltatott, ez a fontosságtudat kielégíttetett. Vártam, hogy mikor éri az első csalódás, de hiába: az ostoba tapir ugyan nem fogadta el a fölkínált csemegét, csak járt-kelt föl s alá. pillanatnyi megállás nélkül; látszott, hogy még a tudomásulvételig sem fog eljutni soha — ezért el lehetett intézni egy hanyag kézlegyintéssel. Az elefánt ormányát lengetve, hajbókolva kéregetett; a zsiráf idétlenül szétterpesz- tett mellső lábakkal hajtotta Gömöry Albert BÖLÉNY Kelemen Lajos DEL dél van talpam alá zsugorodott árnyékom és nincs rólam másik kép csak ez a napos de remek! a füvesben tyúkok s tapogatja mintha bútorát az udvart a fény megpenget egy rozsdás kaszát ó vidék látod a dió-kobakok e rossz fiuk hömpölyögnek fogyó berkeken át s ülnek gondolataim mihaszna baglyok csupasz fákra mikor épp magasba vinni próbálna isten horkolása könnyű szél-galopp Fiú báránnyal. Somogy Árpád kisplasztikája. A hangulat kétségbeejtő volt. De hát milyen is lehetett volna a hangulat egy nappal a mérkőzés után, amelyet semmiféle körülmények között nem lett volna szabad elveszíteni. Amikor már valamennyien elfoglalták szokott helyüket és a nyomasztó csend elviselhetetlenné vált, fölállt Szem- jon Antonov vezető edző. — Hát — mondta síri hangon —, ezt jól megcsináltuk. Mindnyájan jól emlékeztek még az egészre, de azért mégis föleleveníteném a mérkőzést. Antonov bekapcsolta a magnetofont, és a csendbe burkolózó helyiséget betöltötte a sportriporter szenvedélyes hangja: — Ismét a hazaiaknál van a labda. Kurocskin lekezeli, elszáguld a bal szélen; a pálya közepén pedig, közvetlenül a tizenhatos vonalánál ott áll Zjuzin, a csapat legjobb csatára. Kurocskin futás közben átsarkeUJa hozzá Cunetla (részlet) Rácz András mozaikja. Veress Miklós Szerelmesvers Ha testeink közölt akkora szakadék van amelybe isten mutatóujja éppen belefér ha külvárosi telkeink között akkora hasadék van amit szeméttel sem lehet föltölteni — mit is tehetnénk? Kódorgunk egy kifestett világban viaszbábuk bohócok és kifestett dunnák között simogatásért üvöltve és isten kisújját szopogtatva mint a bolondok Én verset próbálok írni egy elszajhult gépen te gazdaságunk lépcsöházában összesöpröd a húszfilléreseket egy üveg sörre Ripacs világ ez Fürdőzöm halálbar Piszkólom ingem Nógrádi Gábor Az ismeretlen történet különösnek és rossznak kellett történnie, ha ez az asz- szony ezt teszi. Tulajdonképpen melyik házból futott ki? A szomszédból? Vagy éppen abból, abol lakom? Távolabb kutya ódalgott A kiáltásra felkapta a fejét, mint aki érti, de legalábbis érzi a vészjelzést. Aztán szimatolva a közelben csoszogó öregember botjához tórleszkedefct. A buszmegállóban hárman álltak. Egy öltönyös, enyhén kopaszodó férfi, kezében lapos aktatáskával, és egy apnómintás ruhájú nő óvodáskorú kisfiát kézenfogva. Ök is a futó asszonyt nézték, de moccanatlanul. Mint szélcsendben figyelik egymást a fák. Ez az asszony miért fut át a tízemeletes házak között a parkon ? A férje — mondjuk — egy tömzsi, gülüszemű ember, aki minden szabadidejét az autója szerelésével tölti. Huszonöt évi házasság után beleesett egy kis szőke nőbe, aki nemrég került a vállalat bérosztályára, s bár nem divat már miniszoknyát hord. A férfi ma reggel megmondta az asszonynak, hogy mást szeret és elköltözik otthonról. Aztán két bőröndbe beledobálta a holmiját és elrohant. Az asszony teljesen elvesztette a fejét. Úgy, ahogy volt, papucsban, háló- köntösben szaladt a férfi után. De az is lehet hogy a fia után fut. Aki már megint összeveszett az apjával valami apróságon. Azazhogy le hosszú nyakát » perecért, a szavannák hatalmas lakója hétrét görnyedt egy morzsányi elemózsiáért... Talán az orrszarvúban támadt föl valami az őserdő virtusából: dühödt fújtatással többször egymás után nekirontott a vasrácsnak, a kemény szaru nagyot koppant a még keményebb fémen, dühe azonban értelmetlen volt és céltalan; a szemüveges egyetlen rövid mondatban össze is foglalta lesújtó véleményét: »ez teljesen hülye«. így érkeztünk el a bölényhez. Háttal állt ezúttal is, nagy fejét töprengön lehorgasztva, csak farkával csapott egyet- egyet a szemtelenkedő legyekre. A teremtés ura szó- longatni kezdte, de ===== hasztalan: a bölény mint egy gyászos, sötét, baljóslatú idol csak nézett maga elé, s nem vett róla tudomást. A nagy táskából előkerült a perec — sósperec a bölény- M = nek! —, s már repült is az adakozó kényúr kezéből. A dobás remekbe sikerült: hátán találta az óriási állatot, s fönnakadt foszladozó, rongyokban lógó gyapján, egy ideig ott billegett, majd lehullt a porba. A bölény ekkor megmozdult. De csak a fejét fordította félre, és bús, titokzatos, nedvesen fénylő (szemével végigmérte a pe- rechajigáló szemüvegest. — Adjak egy másikat? — kérdezte a buzgó feleség. — Ennek? — háborodott föl a férfi. — Ez egy koszos, undorító, buta dög . .. Földűltan odébbálltak, de már nem mentem utánuk. Rátámaszkodtam a vaskorlátra, s figyeltem a bölényt, aki visszazökkent előbbi mozdulatlan nyugalmába. Vagy tíz perccel később zsibongó, hangos gyerekcsapat érkezett. Ellepték a korlátot, mint a fecskék a villanydrótot, de kíváncsiságuk hamar lelohadt. »Ez unalmas« mondta az egyik tíz- tizenkét éves forma kislány. »Menjünk a .majmokhoz!« S ezzel elviharzottak. U tánuknéztem, de nem haragudtam rájuk. Hiszen gyerekek még; a hancürozó, jópofa majmok, a hízelkedő őzikék vagy a mancsaikat kérlelőn fölemelő mackók alighanem szórakoztatóbbak, mint ez a magányos, zárkózott ősállat. Megértettem őket. Honnan is tudhatnák, hogy hosszú éveknek kell eltelni addig, amíg az ember ráébred: tulajdonképpen nagyon sivár és alávaló dolog egy életen át kezeket nyalni, hízelkedni, kéregelni, jópofáskodni és vigyorogni a rács mögött ... Élvezzék csak most még a majmok virgonc játékát, úgysem lehet siettetni a fölismerés pillanatát. Pedig ez a pillanat számukra is eljön, ha el kell jönnie. És akkor majd bizonyára megszeretik a bölényt. Grigorij Pruszlin Nyomós a labdát, Zjuzin pedig, Vász- ja Zjuzin ott szólózik az ellenfél kapuja előtt... De mi történt? Hallják, hogy föl- morajlott a nézősereg? Leírhatatlan, ami a lelátókon történik. Ö, Vászja, Vászja! Erre senki sem számított! Amikor már mindenki szülte ott látta a hálóban a labdát, a gólt, annyira kellett volna; Vászja Zjuzin ahelyett, hogy amolyan igazi Zjuzin-bombával bevette volna az ellenfél kapuját, nem tudni, mi okból, a jobb szélre továbbította a labdát, s Baranov már nem érte ßl, a mérkőzés végéig pedig már csupán két perc van hátra ... Mintha vezényszóra tennék, valamennyien Zjuzin felé fordultak, aki fatfehe- ren, fejéi lógatva gubbasztott a sarokban. A tízemeletes házak közötti füves területen egy 45—50 év körüli asszony szaladt át. Haja kibontva, lábán zárt papucs, köntöse fel-fellobbant s kimutatta kékeres combjait. Éppen írni készültem. Éppen — már órák óta. És szokás szerint ez a cikk sem tűrt halasztást. Bezártam fülemet a világ elől. Mert ugyebár. azonnal meg kellett oldani valamit. Nyilván egy problémát. Egy élodázhatat- lan ügyet Mint amilyen egy hiánycikk, vagy netán egy gyöngébb minőségű árucikk gondja. Már nem emlékszem. De valószínűleg életbevágóan .fontos , lehetett. Miint minden, amit mi csinálunk. A kiáltás riasztott fel. A tagolatlan, magánhangzókat reptető jelzés átszökkent az üvegen, s az ablakhoz állított. Az asszony futáshoz nem szokott teste torz mozdulatokkal haladt előre. Nem értettem, mit kiált. Talán a hangja nem volt annyira erős. Vagy az üveg miatt. De nem akartam kinyitni az ablakot. Nehogy azt higgye valaki, mások magánügyeit akarom kilesni. Ha kiabál, hát kiabál. Az ő dolga. Nekem egyébként is dolgoznom kell. Legfeljebb néhány másodpercig álldogálhatok itt. Míg meg nem szűnik a zavaró momentum, el nem hal a kiáltás, és aí$ asszony el nem tűnik a sarkon. Milyen furcsán fut ! Vajon ... Vajon miért igyekszik annyira? Hova? És mit kiabál? Kinek? Végül is ez egy lakótelep. Itt nem szokás hálóköntösben és papucsban szaladgálni az utcán. Valami ok — Magyarázatot kérek — szólalt meg az edző. — Talán görcs állt a lábába — jegyezte meg Szása bácsi, a csapat gyúrója. — Vagy talán szédülés vett rajta erőt — tette hozzá Pjotr Maszovics, az orvos. — Lehet, hogy a cipő szorította a lábát? — vetette föl Borisz Fomin, a csapat- kapitány. — Hazai pályán játszottunk; nem, vettük észre, hogy vétett volna a sportszerű életmód szabályai ellen — mondta Zsenya, a Komszomol-szervezet vezetője. Szemjon Antonov hallgatott. s bólintott. — Hát akkor modd el te, Zjuzin! — szolalt meg az edző. Vászja fölállt, egyre csak lógatta a fejét. — No, jól van, mára elég volt — állt föl a vezető edző. — Elmehettek... Te, Vászja, maradj! Amikor mindenki eltávozott, Szemjon Antonov odalépett a levert Zjuzinhoz, és vállára tette a kezét. — Vászja — mondta atyai hangon. — Hogy történhetett meg ilyesmi, Vászja? Bizonyára nyomós okanak kellett lenni... Vászja szipogott; — N'e haragudjon rám. Nem tudom, mi van velem az utóbbi időben. Nyilvánvaló. hogy belőhettem volna a labdát. De aztan arra gondoltam: ha gólt lövök, mindnyájan odarohannak hozzám, ölelgetni, csókolgat- j ni, tapogatni fognak.... az pedig elviselhetetlen a számomra . .. Ugyanis csiklandós vagyok... (Sági Tóth Tibor fordítása) valami aprósággal kezdődött a veszekedés, de a végén eldurvult, amint szokás. És a legkegyetlenebb dolgokat vagdosták a másik fejéhez. Amit csak az egymáshoz egészen közel élő emberek tudhatnak egymásról. Például apa és fia. A fiú dühében kést fogott az apjára. Vagy az apa a fiára. Végül - is mindegy. A kés recés élű volt, »stainless steel« felirattal. Egyébként a kenyeret szokták vágni vele. »Engem többet nem láttok« — vicsorgott a fiú, és az anya most fut utána. Micsoda közhelyek! ötlettelenség! Emlékek, olvasmányok cserepeit hiába ra- gasztgatom. Dehát nincs semmi fogódzóm? Nem tudok a körülöttem élőkről semmit? Nem tudok semmit. Bezzeg valamikori A gyermekkoromban ! A kisvárosban, ahol éltünk! Ha éjszaka felcsendült egy jajkiáltás, tudtuk, a második szomszédban megütötte Erzsiké nénit a férje aki kocsikísérő volt, és nagyon féltékeny. Mellesleg joggal. Ha a piacon, a kosaras Bei’ta néni mosolygott, levelet kapott Amerikában élő fiától. S az az öregasszony, aki mocskos ruhájában. rongyokkal tömött batyuja mellett ült a dombra vezető lépcsőn, a gyermekét ölte meg harminc évvel ezelőtt Álltam az ablaknál. Az ismeretlen asszony kiáltozása elhalkult, lassuló futással közeledett a sarok felé. S akkor hirtelen eszembe jutott, hogy hozzám hasonlóan állhatnak felettem is ablakaiknál a lakók, akik velem együtt öt évvel ezelőtt költöztek ide. Ott áll a I rövidbe.ni szőke nő, aki egyszer előttem üilt a buszon, s megéreztem az általa használt spray illatát. Talán a futó asszonyt figyeli av. idősebb néni is, aki nehéz szatyrokkal szokott, várakozni reggelente a liftnél. S a férfi, aki folyton reszeg. a mentő is elvitte egyszer. Talán ott állnak a többiek, akikről még' ennyit sem tudok. és akik megpróbálják történetté formálni a látványt, emberi tartalmat adni egy jelenségnek. Állunk az óriási kirakatüvegben. Mint a próbababák. A jövő pióba babái. Az asszony aztán eltűnt a sarkon, a ház mögött. Vajon most már sohasem ismerhet- iük meg futása tönénetét?
