Somogyi Néplap, 1980. augusztus (36. évfolyam, 179-204. szám)

1980-08-17 / 193. szám

Éjféltájt válunk el. A lakásban már mindenki alszik, az utca is csendesedőben. Fáradtan gubbasztok egy sötét pádon, fölöttem nehézkes lombok, mögöttem a vasút. Cigarettára gyújtok; valószínű, ez az ötvenedik ma. Beszélgetés közben Csiszár Elek Sophianaét szívott, de közben rá-rávillantotta szemét a Kossuthomra. „Én is ilyet szívtam valamikor.” A Fő utca 202. számú ház negyedik emeletén egyetlen ablak világos. Ö sem rohan hanyatt-homlok az ágyba, gondolom, pedig bizonyára megviselte ez a néhány óra. Beszélnie kellett. Az elmúlt fél évben összesen nem beszéltem ennyit, mint ma este, mondta a lakása ajtajában, amikor elbúcsúztunk. Pedig nem beszélt sokat, és még ennyit sem akart. Csodálkozó arccal nézett első kérdésem után, mint a szépen göndörödő cigarettafüst után a gyermek. Aztán sietett a műtermébe — a háromszobás lakás egyik kis szobájába —, és engem is oda invitált. Majd intett a tékozló fiúnak, hogy válaszoljon helyette a kérdéseimre. A fiú a szülői ház küszöbén állt, s befelé nézelődött. Még nem vette észre, hogy a szoba tárgyai az elhagya- tottság porában fuldokolnak, s nincs ki megörvendezne jöttének, szólván: „hozzátok elém a hizlalt borjút, öljétek le, együnk, vigadjunk; mert az én fiam megholt vala és föltámadt, elveszett vala és megtaláltatott.” Még reménykedett. Állt a roskatag tanya küszöbén, s nem figyelt a kérdéseimre. Az az öregasszony sem, aki tündöklő télben beideg- zett mozdulatokkal taposta a havat hegynek fölfelé. Fél évszázada ugyanazon az úton, valami láthatatlan igában. Kérdéseimet eleresztették a fülük mellett a többiek is : magányos tanyasiak, zord jégvágók, nádaratók és erv- halászok. Más kérdésekre nőit szükség.

Egy öreg téglagyár udvarán fölfedeztem néhány gyermeklábnyomot. Csiszár Elek elmosolyodott. Ott vannak, valóban, mondta. Körülötte sok barna gödör, gyöngyházszínű vízzel. Közel volt a Balatonhoz, és a házunkhoz is. Jól lehetett ott játszani. Egy elhagyott épület sok fölfedezésre váró titkot sejtet egy gyermekkel. Néha ma is álmodom róla. Oda kötődik az első háborús élményem is. 13—14 éves lehettem, s a bombázók hírnöke, a sziréna fel-felüvöltött a város fölött. Egy napon, nagyanyáméknál éppen disznóöléshez készülődtek, amikor megszólalt. Akkorra megszoktuk a hangját, nem is igen féltünk tőle, mert addig még egyszer sem éltünk át bombázást. Védelmet sem kerestünk. Csak a szomszéd ember ásott bunkert a kertje végében, s szirénázáskor oda parancsolta le a családját De ezen a napon a szomszéd nem volt otthon, a családja pedig nem ment le a bunkerba, öt gép érkezett. Talán elszakadtak a többitől és gyorsan megakartak szabadulni a rakománytól. Vagy, miként Radnóti írja, a bombák zuhanni vágytak... Az első tőlünk harminc méterre esett le, és telibe találta a szomszéd bácsi bunkerjét. Hatalmas bombatölcsér maradt a helyen. (Milyen szerencse, hogy a szigorú apa nem volt otthon. Az egész család ott pusztult volna.) Nagyanyámék háza telejet leborotválta a légnyomás. Amikor a bombák hullani kezdtek, nagymama éppen kijött a konyhából, hogy ebédelni hívjon bennünket. Az udvaron jókora üstben forrott a víz. Az üst fölszállt a levegőbe, végigöntözte az udvart forró vízzel. Néhány bomba a téglagyár köré eselt. ahol a régi gödrök, tavak között új gödrök es tavak keletkeztek. Azóta a menydörgesr», vilSOMOGYI TÁJAK, EMBEREK

Intett a tékozló fiúnak

lámlásra összerezzenek és szorongásom támad.

Pedig mintha most is a készülődő vihartábornok felderítői lapulnának a moccanatlan lombok között. Az északi part sziklás meredélyei fölött talán már röpködnek is a fényes nyilak, s tűzparancsot kapott az égi tüzérség. Csiszár Elek most valamelyik képe előtt áll. Valószínű, félig kész az a kép, de lehet, hogy egy régi alkotása, amely véletlenül, mintegy magától fordult a lámpa felé. A nézelődő, „böngészgető” művész ilyenkor rendszerint ecsetet fog a kezébe, s néhány vonást még elhelyez á táblán. Gondolom, nem sietősen hanem lassan, óvatosan, rövid pórázra fogva a tobzódni vágyó színeket

Ha rákényszerülnék, jegyezte meg, két színnel is meg tudnám festeni az életművemet.

Melyik az a két szín? kérdeztem.

A fehér és a Van Dyck-barna.

Ülök a pádon, nem akaródzik hazamenni. Nézem a fényes ablakot, a szemben álló ház negyedik emeletén.

Jó nekem ez a magasság, mondta. Őszi reggeleken, amikor a Balatont takaró fák lombjai már lehullottak, néha ellátni Füredig is.

Egy kicsit sok a lépcső, feleltem.

Sok, bólintott Csiszár Elek.

„Autodidakta módon lett festő”, olvastam róla valahol. Tehát saját erejéből.

Nem választották tanítványul, ő választott magának mestereket.

Goya, mondta tömören,

Derkovits, folytatta fölizzó hangon.

Nagy Balogh.

Nagy István. Koszta József. Egryi Akik életük példájával is tanitottak, tanítanak.

De Benczúr Gyulától is tanult valami fontosat: a mesterségbeli tudás igényét. Majd Benczúrt összehasonlítva Thormával, Ferenczi Károllyal, rádöbbent, hogy mi a különbség egy zseniális mester és egy zseniális művész között.

Konkrétem Benczúr Budavár visszavétele című kompozíciójáról van szó, mondta. Amikor először láttam a Szépművészeti Múzeumban, a lélegzetem is elakadt. Azután még sokszor álldogáltam előtte, s- képzeletben megpróbáltam mindazt, amit Benczúr csinált. Hogy elégedett voltam-e magammal? Már nem emlékszem. Nem valósínű. Arra a megrázó — vagy fölrázó? — pillanatra viszont jól emlékszem, amikor egy Thorma-kép tanulmányozása közben nyilvánvalóvá vált számomra, hogy Thorma mindazt tudta, amit Benczúr Gyula, Benczúr azonban nem tudta a „megtanulhatatlant”, amely Thormat az öröklétbe emelte. Talán mondanom sem kell, hogy azért Benczúr Gyulára ma is nagy tisztelettel és elismeréssel gondolok.

Egyetlen egyszer járt az Epreskertben. Pór Bertalant kereste föl, hogy néhány munkáját megmutassa a mesternek, aki abban az időben a Képzőművészeti Főiskola tanára volt.

Szerettem Pór Bertalan műveit, s Pór Bertalanban, az emberben sem csalódtam, mondta. Szívesen fogadott tágas, szép műtermében, s megtisztelő odaadással foglalkozott a munkáimmal. Egy kezdő, ismeretlen fiatal- m —

ember próbálkozásaival. .. Már összecsoma- goltám a képeimet, búcsúzni készültem, amikor a mester, rámnézett, s így szólt: „Azt a kályhás képét megmutatná még egyszer?” Egy ideig nézegette a festményt, majd ezt mondta : „örömet szerzett nekem ezzel a munkájával.” A kályhás képet ma is őrzöm a mester tiszteletére.

Autodidakta létére huszonnyolc-harminc éves korában már egyéni kiállításai voltak. Lépcsők... 1961: Kaposvár, Rippl-Rónai Múzeum. 1962: dunaújvárosi múzeum. 1964: Kaposvár, Vaszary terem. 1965: Budapest, Med- nyánszky terem. 1976: Kaposvár, Somogyi Képtár és Siófok, Dél-balatoni Kulturális Központ. 1979: Nagyatád, Gábor Andor Művelődési Központ. Lépcsők ... Rippl-Rónai- díj: 1963. A Somogy megyei Tanács művészeti díja: 1978.

Másféle lépcsők... Egy széles udvar földszintes házak karéjában. Fa alatt ült a fiú, és rajzolt. Arcképet. Arcképet a szomszéd bácsiról, a nagylányról, a kendős nénikről lendületes vonalakkal, gyorsan. A lakók kézről kézre adták a rajzokat, s nem győztek csodálkozni. A fiú akvarelleket is készített, sok-sok képet az öreg házról, az őszi kertről, a Balatonról. Apja, aki szelíd, csöndes ember volt és textilneműt árult egy kiskereskedésben, alig győzte ellátni rajzlappal, vízfestékkel. Valószínű, jobban örült volna, ha a fia képességeit nemcsak a szomszédok, hanem a gimnázium tanárai is dicsérik, de az egyre siralmasabb bizonyítványok láttán sem kesergett.

Hatodik gimnáziumban három tárgyból, többek közt művészettörténetből megbuktam, mondta. Osztályt kellett ismételnem. Nem érdekelt a tananyag, készületlen mentem órákra, ha egyáltalán elmentem. Mert az az igazság, hogy el-elkerültem az iskolát, ha kedvem támadt kirándulni rajzmappával, festékekkel. Végül kicsaptak a gimnáziumból. A döntés igazságos volt. Én azonban föllélegeztem, és siettem Budapestre. Különféle üzemekben dolgoztam, albérletekben laktam, jártam a színházakat, a múzeumokat. A színház világa gyerekkorom óta vonzott. Édesapám elég sok lapot járatott, a többi között színházi újságot is. Nyolc, kilenc éves gyerekként lettem az olvasója, hétről hétre izgalommal vártam a megjelenését, s ha késett, elkeseredtem. (Ma is idegesít, ha valamelyik kedvelt újságom nem érkezik meg időben.)

Pest után Keszthely, majd Siófok következett. 1960-ban a vendéglátóipar dekoratőreként beköltözött a szép emlékű Délibáb hotel egyik raktárépületébe, s itt lakott 11 esztendeig. Ide nősült. Itt születtek a gyermekei. Itt festett. Innen vitte a képeit a Rippl-Rónai Múzeumba es Budapestre a Mednyánszky terembe. Időnként a kilakoltás veszélye is fenyegette.

Végül — szerencséjére — lebontásra ítéltetett a raktár, s ő harmadmagával fő-, bérleti lakáshoz jutott.

Odafönt a magány vir- raszt...

Kértem, mondja el, hogyan telik egy- egv napja.

Ha nem is aszkéta, de puritán életet élek,

mondta. Reggel hétkor kelek, rendet teszek a lakásban, majd lemegyek bevásárolni. Közben megveszem az újságokat is. Megreggelizem, átnézem a lapokat. Üjságolvasás, nézelődés, tengés-lengés, aztán bemegyek a műA Balaton?

Nem tudok nélküle élni, mondta. Nyáron ritkán látom ugyan, de ősszel és télen gyakran meglátogatom. Amikor elborítja, és szinte kizsigereli a tömeg, nem szívesen nézem. Sajnálom. Aggódom érte. Meggyőződésem hogy Egry is más Balatont festene most már . ..

Kérdeztem: miért nem költözött — a , zik — a zajos Siófokról csöndesebb vidékre. Például egy elhagyott tanyára, ahonnét a tékozló fiú is csalódottan odébbáll.

Nekem a magányban is szükségem van az emberekre, mondta. Ha nem érezném, látnám, hogy körülöttem emberek vannak, megsemmisítene a magány.

Szinte mániákusan hiszi, hogy a müvei mindent tudnak és elmondanak róla. Ezért nem szereti a tárlatbevezetőket, a bemutatkozó vallomásokat. Rendszerint ennyit közölnek róla a katalógusok: Csiszár Elek festőművész 1932-ben született. Mintegv húsz esztendeje szerepel festményeivel meg vei és or- •zágos tárlatokon. Tagja a Magyar Képzőművészek Szövetségének és a Művészeti Alán tefc.

h/jftputtl Antin»*

terembe. Van úgy, hogy azonnal elkezdek dolgozni, s délután négyig, ötig abba se hagyom. Közben megérkezik a családom. Ebéd. Különféle ügyek, napi gondok, megbeszélések. Este egy kis tv-nézés, ha érdekel a műsor. De leginkább olvasok. Olvasás nélkül nem telik el napom szinte gyerekkorom óta. Mindennap dolgozom. Vasárnap is. Imádok ünnepen dolgozni. Két-három napos ünnepen különösen. Szabadságot nem adok magamnak, mert nincs értelme. Lehet, hogy azért, mert nem tanultam meg okosan pihenni, de képtelen vagyok az úgynevezett kikapcsolódásra. Idegesít a semmittevés. Este még bemegyek a műterembe. Néha éjszaka is.

Társaság, barátok, beszélgetések?

Csendesen szólt.

Nincs társaságom, nincsenek barátaim, ritkán beszélgetek. A családom tagjain kívül szinte alig szólhatok valakihez. Az újságárustól elkérem a lapokat, az eladótól megvásárolom az élelmiszert. Ennyi az egész. Néha hónapokig csak ennyi. Ritkán jűt eszembe, hogy másként is lehetne. De olyankor meg- feddem magam: „Itt élsz húsz éve, s nincs egy olyan embered, akitől, ha ^zükséged volna rá, egy százast kérhetnél!” Igaz. És ennek egyedül én vagyok az oka. Pontosabban az az életforma, amelyre szükségem van az elmélyült munkához. Én tudatosan készültem, törekedtem rá, noha sejtettem, hogy áldoznom is kell érte. A „négy fal között” megvan mindenem. Mindaz a rengeteg élmény. impresszió, amely lerakodott bennem. Ma már nem szükséges emberi arcok, tárgyak, tájak után járnom rajzmappával a hónom alatt: itt vannak. Ide menekítettem őket a négy fal közé. Egy-egy festékcsomó is elindítja a képzeletemet.

Néha csak a megformálás után döbbenek rá, hogy amit festettem, az egy kedves nádas gyermekkoromból. Valamikor a nyár volt az évszakom. Rengeteget úsztam, horgásztam vitorláztam. Most az őszt és a telet kedvelem. Sok minden megváltozott bennem.