Somogyi Néplap, 1980. július (36. évfolyam, 152-178. szám)
1980-07-13 / 163. szám
M iadeulttwrft «a» egy legjobb ba-rátje ifjúkorában, tehát nekem is. Valamikor sülve-főve együtt voltunk, aztán ritkábban, végül már jé, ha félévenként összejöttünk. Az idő múlása persze nem változtatott barátságunk minőségén, bármilyen ritkáin találkoztunk is, mindig ott folytattuk, ahol legutóbb abbahagytuk. Mikor aztán találkozásaink nullára egyszerűsödtek, ez mégis feltűnt, s ekkor tudtam meg, hogy legfőbb barátom — emigrált. így már érdekesebb lett a dolog. Mert mire jó egy itthoni barát? Elintéz ezt-azt, szerez fél kiló májat, esetleg kórházi beutalót, megissza konyaktartalékunkat, vagy megitatja a magáét, de egy emigráns, az egészen más. Meg lehet őt látogatni, jobbik esetben ő maga hív meg, telefonál, üzenget Hivott ő is, telefonált, sürgetett, s egy kellemes tavasai délután, viszontláttuk egymást Ha emigránssal találkoztam, engem mindig az lepett meg, hogy mennyire nem változott. Hosszan vizsgáltam barátom arcát is, de a legkisebb változást sem tudtam fölfedezni rajba. Ha csak azt nem, hogy sokkal nyugodtabb és egész megjelenésében sokkal ápolta bb volt, mint mi itthon. — Te marha! — mondtam őszinte, régi • szeretettel. — Mégis, hogyan tehettél ilyet? Válasz helyett barátom maga köré mutatott, hogy lassam, mixe ment emigrációjában. ' — Emlékszel ? — kérdezte, és nyilván a hajdani albérletre célzott —, ahol diákkorunkban tanyáztunk, s a hosszú-hosszú korszakra, álig albérletről-albérletre, ónná«« társbérletbe éviekéit, aztán még tizenöt évig szo- coskodott családjával abban az egy szobában, ahol utoljára találkoztunk. Itt minden egészen más volt. Mifelénk teremnek is beülő szobájában levegősen elhelyezett, régi bútorok, óarany rámában metszetek és régi családi képek, az 'egyik falon könyvespolc futott végig, szemközt csupa ablak. A holmi egy -része is- TfiSéf6s völf,’ mintha csak gondosan másolta volna, ami a régi lakásában alig fért, és úgy látszik, hiányzott neki idekinn. Ritka szerencsés flótás, ha ennyire vitte. Most hirtelen eszembe jutott, hogy huszonöt éve gyeiden utazótáskába elfért uúrfdenünk ... A fehérre lakkozott szárnyas ajtón át a másik szobára láttam, ott sötétbarnán pácolt, rusztikus bútorok álltak — ez nagy divat à világnak azon a felén, ahol ízlésük és pénzük egyaránt van az embereknek, •s éhhez mérten válogatják issze holmijukat —, a falon régi hímzések és fenn régi tányérok egy hosszú tálason. Micsoda kényelem és visszafogott luxus! A süppe- dős csendet a halkra állított lemezjátszó cirpelése húzta alá, csemballón Scarlatti- szenátákat játszott egy zseniális zongorista. H ohó, barátom — gondoltam —, te nem fogsz engem elkápráztatni! Az emigrációnak mindig nagy ára van. Mit adtál ezért cserébe? — Éberen figyeltem minden rezdülését, áruló jelre vártam. — Es gyökeret tudtál ereszteni idegenben? — Idegen? Mi az, hogy idegen? — csodálkozott. — Ez teljesen egyéni nézőpont dolga. Hiszen többé-kevesbé minden európai nagyváros hasonlít egymásra. Ha turistáskodom, sohasem érzem, hogy idegenben járok. Bécs unokaöccse Párizsnak, és Budapest Becsnek, Krakkó úgyszintén. A legtöbb várost folyó vágja ketté, egyik oldalán magaslatokkal, a folyó partján, vagy a hegy tetején régi székesegyház, gótikus házak, palota, vár, odébb barokk paloták, klasz- szicista középületek, tágas körutak és így tovább ... még Zágrábot, Pozsonyt, vagy akár Rómát is ide sorolhatom, a keretek mindenütt egyformák. De a kereteket kitöltő massza az má> nem ugyanaz. És nem bírtam a masszát. — Mindig és mindenütt az ember a‘ sza, és te dt is az maeedtft, a anal Mi darabkája. ' — Az emigráns »arm még beilleszkedve is az, hogy kívülálljon. Legtöbben szenvednek ettől a heáyzefctőH, én élvezem, hogy nem tartoaom többé a masszához, eaért emigráltam abba a városba, amelyet fiatal korom óta, elképzeltem magamnak. De hiszen sokszor beszéltünk róla, hogy hol is szeretnénk élni. És emlékszel még arra. amit Bécsben éreztünk, mikor először jutottunk ki külföldre? —■ Hogyne. Mintha hazaérkeztünk volna. — Én azóta megtaláltam a magyarázatát. A rendetlen, elhanyagolt, zűrzavaros Budapestről jőve: a rendezett, jómódú Bécsben, a 0 wfcwt 4i egy «nto" •tett • folyóparton vagyok, szemközt vetem hegyek és régi várfalak, a látvány olyan saép, hogy csak Nápoly, Isztambul és még egykét város vetekedhetek vele. Ott, a parton rendszerint elhagyottak a sétányok, de ha ez sem elég, a túlsó part hatalmas parkjai felnyúlnak a hegyek oldalába. Az én zárosom minden évszakban gyönyörű, mikor pedig a hó is lehull, a dombok oldalában, a régi házak háttere előtt szánkózó gyerekek, mintha B rueghel -képeket nézegetnék r.. — Valóban, ez olyan, ahogyan valamikor elképzeltük !... — ... és az én városomba» két operaház van, de DESSEY/FFY LÁSZLÓ Látogatóban egy emigránsnál «»g7 ám leket Mtt adtai •aert cserébe? — Túlságosa» gyakran, naponta ezerszer hallottam otthon a legköakeletúbb magyar életbölcsességet : »Elvégre csak egy életünk van, éljünk jól, amíg lehet ...« Hát ha nekik csak egy az életük, nekem is csak egy van. Túl sokáig éltem rosszul, ezentúl már csak jól élek! — A legtipikusabb emigráns-érvelés: ahol jó nekem, ott a hazám. — Nézd! Azt mondtam, hogy túl sokáig éltem rosz- szul. De mert nekem nem volt jó, azzal még senkinek sem használtam, semmi sem lett jobb, sőt! Rossz közérzetem lehúzott, görcsbe rántott, ás amihez csak nyúltam, kényszeredetté vált. Mióta itt élek, talán nektek is több hasznotokra lehetek. Távolról, tárgyilagosabban ítéllek meg benneteket... — És okos, megfogadha- tatian tanácsokat osztogatsz, mint mindig az emigránsok, akik mindent- elfelejtettek, és már , nem képesek beleélni magukat a mi nyúglő- deseinkbe... — Tévedsz! Mindig rátok gondolok és veletek érzék, de meggyőződésem, hogy a legokosabban tennétek, ha minél többen, sót ha mindannyian emigrálnátok... szép kirakatok, palotasorok, udvarias emberek kozott, a csendes, tiszta utcán hirtelen szédülés fogott el, mintha a fejére állt világ egyszerre a helyére billent volna, mintha Budapestre érkeztem volna ugyan, de fiatalkorom elképzelt Budapestjére. Akkor értettem meg, hogy nem törvényszerűen kell úgy élnünk, élnem otthon, ahogygji valójában teszem. És ha nem kell, minek .éljek úgy? Kelesek egy nekem megfelelő várost, ás ott olyan életet alakítok ki/ amilyet eredetileg szerettem volna. — Jellemző, hogy milyen rövid az emigránsok emlékezőtehetsége! Mintha ez csak elhatározás kérdése, volna ... — Pérsze, at élet minősége gazdasági - kérdés is. Csakhogy Pesten a körülmények javulása után sem lett egy fikarcnyival sem otthonosabb az élet. Ezért disszidáltam, amint megtaláltam fiatalkorom elképzelt városát, illetve disszidálásom után addig kerestem, míg meg nem találtam. — De azt is te mondtad, hogy minden nagyváros körülbelül egyforma. Akkor viszont a rossz tulajdonságai is azonosak. — Igaz, csakhogy én nem a kényelmetlenségeit keresem, és ebben rejlik emigrá- iásom magyarázata. Mert megfelelő környezetet találni nemcsak otthon nehéz. A különbség az, hogy akinek ott már megfelelő lakása volna, az sem tudja, hogyan kellene élni benne. Az én városom emberei pedig tudják. En biztosan tudom. Ezt persze látni lehetett. Amint elhallgatott az utolsó szonáta, barátom egy Diana Ross-lemezt dobott fel. Míg a gépezettel babrált, futtában megnéztem könyveit, szebbnél gyönyörűbb művészeti kiadványok gyűjteményét. Bármelyik napokra szóló élmény, Igen, így érdemes élni ... A ritmikusan visongó négerek kísérete mellett barátom az ablakhoz lépett. Gondozott kis park volt odalenn, virágoztak az öreg gesztenyék, s a kertet meglehetősen jó állapotban levő kisebbfajta paloták övezték. Bécsben vannak ilyen parkok, vagy Krakkóban, a Mária-templom mögött, de Pesten is lehetnének, ha nem pusztítanánk őket irgalmatlan közönnyel. — Látod, így és itt éldegélek. De innen nem messze van egy ennél is nagyobb és sokkal szebb kert, mert ezt itt kikezdte már a nagyvárosi pusztulás, de az még a régi, mint a mesék nagy kertjei, mintha a Pál utcai fiúk csörtetnének benne meg ma is, miközben ott sétálgatok. Egészen különös a hangulata, mert egy hatalmas, mégis családias ház őrködik fölötte, homlokzata, mint egy görög templomé tiszteletet parancsolva mindazoknak akik már semmil sem tisztel nének. A bokrok között antik szarkofágok, regyakiraa járunk hangversenyre, vagy ha kedvünk kerekedik, színházba. És tudok eldugott kis bárokról, ahol ma is kedves számaimat játsszák a zongoristák. Amuiva hallgattam emigráns barátomat. Én szüntelenül — és milyen gyakran értelmetlenül — lótok-futok, tülekszem, sorbaállok, verekszem és izzadok, ő pedig békében j ár-kel, az élet szépségével környezetten, az emberi lét napos oldalán. — De hát ez az életmód rengetegbe kerül, családostul így élni! Ma már csak milliomosok engedhetik meg maguknak... — Tévedsz. Az emigránsok sorsa az önkéntes szegénység. Én továbbra is a régi szerény és szegény ember maradtam. De nem köttök., semmilé, ami csak megnyomorítana, mert rabjává tesz. Nincs megtakarított pénzem, mert a lakásomra és arra költöttem, amit körülöttem látsz. A munkám sem valami fennkölt vagy érdekfeszítő, ráadásul jóval többet dolgozom, de nem keresek többet, mint ti odaát. De becsülettel elvégzem a dolgom, ezért rám szorulnak... mert a tisztességesen végzett munkára mindenütt a világon rászorulnak. így nyugodtan es gond nélkül sétálok haza dolgom végeztével régi kis utcákon át, elkerülve a tülekedést. Vagyis mindig csak azzal találkozha- tom, akit és amit én választok magamnak... — Amulva, de kétkedve hallgatlak, mert ennek mind „ ... Uram, nekem az első gazdám egy pedagógus volt. Egyenest a bankból kerültem hozzá. Ott csillogtam-villog- tam a többi ötszázas bankó között: tetszetős voltam, friss, ropogós, állítom, a legszebb bankjegy a fizetési borítékban. Tudja, a tanár úr bútort akart venni. Egy szép szekrénysort ülőgarnitúrával. Járta az üzleteket, érdeklődött, de a válasz mindenütt az volt: elfogyott, nézzen be holnap. Aztán valaki azt tanácsolta, dugjon egy ötszázast az eladó zsebébe, mert rendelet ide, előjegyzés oda, ezek az elárusítók nem olvasnak újságot, közlönyt, csak a markukat tartják a csúszópénzért, fütyülnek arra, hogy mit mond a miniszter a tévében. Elhiheti, majdnem sírtam, amikor a tanar úr irulva-pi- rulva becsúsztatott az elárusító hölgy köpenyzsebébe. Lancsalicsnénál — így hívták az eladónöt — nem sóidig maradtam. Alighogy bezárt az üzlet, szaladtunk az SZTK-ba. a fogorvoshoz, aki csinált egy alsó meg egy felső hidat az asszonyságnak Felugrottam, búcsú nélkül faképnél hagytam a kísértét, egykori legjobb barátomat. Utánam sietett, még hallottam hangját — Ha bárkinek segíthetek ... pénzem nincs, de ... Már lenn álltam az utcán. A kis parkban virágoztak a gesztenyék. A napon, fehér karosszékekben öregek sütkéreztek, a játszótereken kisgyerekek csiviteltek. A kert körül méltóságteljesen hallgattak a kis paloták. Jobbra egy gyönyörű barokk templom — az egyetemi —, tornyain túl látszott a Gel- lért-hegy, a Szabadság-szobor magasra tartott pálmaágával. Balra, az utca végén, mint London vagy Párizs nem . egy terén, vörös téglahomlokzat timpanonjában szép szoborcsoport, a természettudományi kar épülete. Odébb nagy kert, barátom sétahelye, az oszlopos Nemzeti Múzeummal. Hányszor* jártam erre! De hogy itt, így is élhetnék? N éhány lépés után megcsapott a délutáni forgalom észveszejtő robaja, emberek rohantak nekem, egymásnak, lármázva, fél kézzel majszolva valamit, a másikkal gyerekeiket vonszolva tülekedtek, az autók orrfacsaró bűzében, tomposán és lomhán, majd meglódulva, bokáig a szemétben, amelyet ők szórtak saját lábuk alá ... Már az Astoria-aluljáróban voltam. Arról a Budapestről, ahova barátom sikerrel emigrált, visszaérkeztem az én Pestemre, a köznapok Pestjére, ahonnan emigrált. Igaz, hogy az államtól vette kölcsön az alapanyagot, a műszereket — de mivel Krisztus fogsorát, illetve koporsóját sem őrizték ingyen —, a doktor úr négy darab százast kapott. Másnap egy autójavítóüzemben ébredtem. Ekkor már csak háromszáz forint maradt belőlem. Ennyit adott a fogorvos a szerelőnek, amiért soron kívül megcsinálták a kocsiját. A mester boldogan sietett velem haza, de a felesége percek alatt rám tenyereit. „Jó, hogy hoztál egy kis pénzt! — mondta a férjének. — Kicserélték a gázbojlert meg a konvektort. Valamivel honorálni kell a jó munkát!” Urasdgod téved, ha azt hiszi, hogy a gázszerelő engem, a kétszáz forintot hazavitt. Munka után betértünk névnapot ünnepelni egy kisvendéglőbe. Már csak egy százas maradt belőlem, amikor behúztak a prímás vonójába. Másnap délelőtt a prímás lányát hazahozták a szülőotthonból. A boldog nagypapa egy ötvenest nyomott a pilóta Kiss György Mihály A PÉNZ BESZÉL r ^.Ifn Ï Révész Napsugár rajza Tandori Dezső Megint elmúlt egy év — tavaszi változat Ritkán mondjuk tavasszal, hogy megint egy év (hogy „elmúlt”, jobb szó híján); de a madár, most egy éve találtam, s mert nem akadt volna fölnevelője, hazahoztam, aztán ittragadt, és Túrógombóc lett a neve, a repülés miatt, ahogy nekizúdul, a madár napok át* rosszul volt, láthatóan, rázta a hideg, leengedte ■ a szárnyát, nem volt a régi. Ennek oka nem az év fordulása volt (e tavaszi váltás), hanem egy tojás, melyet feleségem tenyerében ülve aztán kipottyantott a szőnyegre, erre igazán nem gondoltunk, persze, tojó, mondtuk; gondos ápolásba kezdtünk, parafinolaj jó ilyenkor, gyulladás ellen lrgamid kenőcs stb., és figyeltük, hogyan akar építkezni, s egyáltalán, utólag már minden a történtekre vallott. Nem érintkezett más madárral, a tojás csak úgy lett, és még szerencse, hogy simán kijött, a madár ilyenbe bele is pusztulhat, s mi, gondolta Tradoni (hangsúly az ó-n, madarfelügyelői, igazán tudunk már egyet s mást róluk, de még mi is megfeledkeztünk erről a lehetőségről, az időjárásra fogtuk volna a madár gyengélkedését. Ezúttal tehát mégsem az időjárással, gondolta Tradoni madárfelügyelő, múlt el egy év, a harmadik, hogy a madaraink miatt, tette hozzá, még nyaralni se megyünk; és nem is lehetne, négy madarat, mondták, kire bízhatunk? Mármost ezt, írta akkor, hagyjuk; körülötte két madár élte délutáni életét, s ő visszatért munkájához: japán verseket fordított, és az egyiket még tegnap hagyta abba; ott volt, magyarázó szövegként, hogy „mint a madártojást táncoltató vizsugár”, s most itt volt, erre, a tojás, habkönnyű, már üres is, egy műanyag edényben. Ez egy ilyen jellegzetes véletlen, mondták, de hát a véletleneket magunk választjuk, nem igaz? Hogy azért persze a madarakkal ez mennyire volt igaz, nem lehetett megmondani: utólag mindenesetre derekasan vállalták a véletlent, mely bizonyos módon a legfontosabb volt már nekik, és, gondolta Tradoni, miközben a lába körül tébláboló két madarat figyelte (felügyelet!), bizonyos módon érthető is, hogy a legfontosabbak (közé tartoznak, tette hozzá, csak az írásos pontosság kedvéért), ám ezt a bizonyos módot nyugodtan elhagyhatjuk, és akkor marad az, hogy legfontosabbak, mód nélkül, és ha a minősítést is elhagyjuk (hogy „legfontosabb”), marad az, hogy a madarak és mi, marad, hogy ők és mi, marad, hogy mi. markába. így kerültem a taxisé lehoz. Gondolhatja, milyen lelkiállapotban! Három nap alatt ötszázból lefogytam ötven forintra, és ráadásul előkelő neveim — hálapénz, csúszópénz — lekoptak rólam, itt már csak jatt voltam, mák meg korpa. Másnap a pilóta két fuvar közt beszaladt a húselosztóba, a pult alól kapott májat, pacalt, vesevelőt, így hát én — szegény kis húszforintos, oldalamon égy fémtizessel — a hentes zsebébe vándoroltam. Munka után új gazdám sétálni vitte a kisfiát, és fél óra múlva egy fagylaltautomata perselyébe találtam magam. Kétforintos lett belőlem. A fagyialtos kislány spórolós fruska volt, mert amikor elszámolt a pénzzel, engem még vagy huszonnégy társamat — szóval egy ötvenest — kiemelt a többi közül és zsebre vágott. Aztán száz forintra felhizlalt, és úgy adott tovább egy tévészerelőnek. Tele voltam optimizmussal, amikor ismét kétszáz forint lett belőlem egy feketefuvart lebonyolító sofőr farzsebében. Háromszáz forintos koromban szállodai szobához juttattam a pilótát a szeretőjével. Igaz, apró öröm, de ebben a rohanó világban ez is valami! Négyszáz lettem, amikor a hotelportás a kocsijához kitűnő, de selejtként számlázott alkatrészeket szerzett segítségemmel a bontótelepen. Aztán nagy öröm ért. Tisztességes ötszáz forintosként viszakerültem a bankba, mert a telepveztő adót fizetett velem. Es most megint fizetési borítékba dugtak, így kerültem önhöz. Ne szóljon közbe, látom miben sántikál! Uraságod is bútort akar venni! Tudom, tudom, maga állami alkalmazott, üldözi a korrupciót, a tisztességtelen hasznot, jövedelmet. Legyen erős! Csúszópénz nélkül maga sem tud bútort szerezni, hahaha! Hallgasson rám! Menjünk vissza a bútorüzletbe, én már tudom a járást! Hogy mi lesz a tisztességgel, a becsülettel? Majd egy értekezleten kipa- naszkodja magát és kész. Engem pedig csúsztasson csak be maga is a hölgy zsebébe!... Most mit meditál?... Tud jobbat?!?" SOMOGYI NÉPLAP 0
