Somogyi Néplap, 1980. július (36. évfolyam, 152-178. szám)

1980-07-08 / 158. szám

Kísérletek és kudarcok Ab idén harminchárom- ezer nappali tagozatos egye­temista és főiskolás kapta meg a felvételi vizsgára hí­vó értesítést. Sok ezer szülőtársammal együtt már átéltem az ösz- szes létező felvételi ceremó­niát, gyakorlatban tapasztal­va a szorongást, az érettsé­gitől egészen a nyár végére megérkező jó hírig. Épp ezért meg tudom érteni a kikeresek mellett az eluta­sítottak érzéseit is. Szólni kell azoknak a fiataloknak a sorsáról, akik gimnáziumi, tehát szakmai ismereteket nem adó érettségi után val­lottak kudarcot a felvételi vizsgákon. Már nem iskolá­sok — és még nem felsőfo­kú tanulmányokat végzők. Közülük újból nekirugasz­kodnak legalább három-mégy ezren. De — hogyan? És miért? Egy debreceni középisko­lás fiú tavaly érettségizett — mérsékelt sikerrel. Hét pontot vitt a felvételi tár­gyakból, még négyet gyűj­tött hozzá; természetesen nem vették fel a bölcsész­kar választott szakpárjára. Művezető apja négyórás, többnyire lóti-futi munkát szerzett a »gyereknek«; tíz­óraikat vesz, kézbesít a fiú, kinek izmos karját bárme­lyik lakatos megirigyelhet­né. Félszívvel és félszorga­lommal készülgetett az idén újólag a felvételikre, a csa­lád megértése és skjnálko- zása közepette. Az apa, aki virtuóza a szakmájának, kezdi sejteni, hogy az ügyes kezű fiúnak szakma kéne. De... ki nemé előre meg­mondani a családnak, hogy a másodszori nekifutás is csaknem reménytelen? Erős a mezőny. sor végén kullogott Már­ciusban abba is hagyta a tanítást, azóta felvételire készül. Úgy mondja, tanítás mellett nehéz lett volna a felkészülés. Ezért hagyta cserben a tanév kellős kö­zepén az osztályát, meghök­kentő lelkiismeretlenséggel. Félek attól, hogy közepes képességei ellenére is peda­gógus lesz belőle pár év múlva. G. Miklóst viszont igen sokra becsüli a környezete. A fiú a közgazdasági egye­temre akart bejutni tavaly, két pont választotta ' el a sikertől. Már tavaly, szep­tember elején beiratkozott kétéves, érettségihez kötött szakmunkásképzőbe. jövőre végez. Lesz egy jó szakmája — műszerész —, sőt újból felvételizik, most már szak­irányú főiskolán. Akárho­gyan alakul is a sorsa, nem veszített, nem vesztegetett el egyetlen esztendőt sem, volt szíve és ereje változ­tatni az elképzelésein. Igaz, a megyei pályaválasztási in­tézetet is idejekorán meg­kereste, tanácsot kért és ka­pott. Megfogadta és — gon­dolom — nem bánta meg. Zsuzsa kedves, gyengécske tanuló leány volt a fehér­vári gimnáziumban. Tavaly nullásokat gyűjtött a tanár­képző felvételijén... Most: képesítés nélkül tanít. Ké­miát és fizikát, egy kisisko­la jobb sorsra érdemes di­ákjainak, «skj-k aligha tud­jál^, hogy Zsuzsa e tárgyak­ban csupán az osztálynév­Ami keserves: sok-sok is­merős és ismeretlen közül G. Miklós a kivétel. A töb­biek? Ki itt, ki ott Sokan csak átmeneti foglalkozást űznek. Java részük ismét felvételizik ezen a nyáron. Közülük a leginkább tehetsé­geseknek és kitartóknak fel­tétlenül van esélyük. A töb­biek feltehetően csak a ta­valyi szűkös eredményt tudják majd produkálni. Vagy még azt sem. Hiszen egyre jobban kizökkennek a tanulásból, ahogyan telnek a szervezett tanulás nélküli, tengéssel-lengéssel töltött esztendők. A közelmúltban néhány középiskolai osztályfőnök­kel beszélgettem a tovább­tanulásról. A kérdésre — ugyan mennyit is tudnak a középiskolát végzett növen­dékeikről — vegyesen ala­kultak a válaszok. A gye­rekek többsége nem tér .'•issza a középiskolájába jó tanácsért, véleményért. »Pár gyerekem be-benéz, pátyol- gatom a lelkűket, és igyek­szem kimozdítani őket a holtpontról« — így az egyik alföldi mezőváros gimnáziu­mi tanára. »Volt, aki neki­látott szakmát tanulni, de ez csak a kisebbség. A több­ség inkább tanfolyamok cí­meit kérte, vagy a nemlé­tező kapcsolataim iránt ér­deklődött« — említette az egyik győri osztályfőnök. De akadt pedagógus, aki kese­rűen jegyezte meg; négy évig egyetlen szülői értekez­letére sem jött el az a szü­lő, aki most, utólag felke­reste. Meg voltak győződve arról, hogy gyerekük to­vábbjuthat, többre képes, mint amit a középiskolai bi­zonyítványa tanúsított. Saj­nos csalódniuk kellett. A családi, személyes elvá­rások szembekerültek a ké­pességszabta határokkal. Nem mindegyik család tud­ja, ismeri föl egy-két év alatt, hogy a véltnél szeré­nyebb képesség, vagy egy­szerűen a rossz választás a kudarc elsőrendű oka? Jól­lehet, megyei szakemberek bőséges és meggyőző taná­csot tudnának adni, érettsé­gi utáni szakmatanulási le­hetőségekben sincs hiány, mégis sokan lesznek, akik a siker valószínűsége nélkül is esztendőkig kísérletezgetnek. Nem lehet megróni étert senkit. Józan értékelést és meggyőző szót adni azonban annál inkább szükséges. Várkonyi Margit Erdő szélén áll a tábor Ez a tábor Barcson talál­ható, a Május 1. parkerdő lombos fái alatt. Messziről, az útról szinte észre sem le­het venni, a táborozóknak így megmarad az az illúzió­juk, miszerint a vadon kel­lős közepén ütötték fel ta­nyájukat, távol a világ zajá­tól. Zuhog az eső, a nedvesség csontig hatol. Nem lehet túl kellemes ilyenkor sátorozni! Ám az itt tartózkodó buda­pesti általános iskolásoknak és a tanároknak egészen más a véleményük! Előző es­te érkeztek, hosszú gyalog­túra után, igen fáradtan. A következő nap folytatják út­jukat Darány felé. Azután jön a következő társaság... A vándortáborozás június végén kezdődött — addigra elkészült a világítás, a vízve­zeték. A városi tanácson el­mondták: a tábor felújításá­val az volt a cél, hogy »össz­komfortosán vadregényes« táborozási lehetőséget bizto­sítsanak a fiataloknak. Ne legyenek »luxus« körülmé­nyek. de a legalapvetőbb dolgokkal rendelkezzen a hely. Érjen másutt bokáig a víz, de a sátrak ne ázzanak be. A nagy teljesítményű lámpa szinte fői sem tűnik, 'nem zavarja a természet ad­ta harmóniát, ám estére kel­ve ugyancsak jó hasznát ve­szik. Nem beszélve a folyó­vízről! És ott a konyha: igaz, csak egy kis viskó, amelynek még negyedik ol­dala sincs, ám fedett, van benne hely a rakodásra. A két régi kályhát — noha ütött-kopott mindkettő — pillanatok alatt be lehet fű­teni, főzni lehet rajtuk. A fák alatt nagy halom gyújtós — mintha csak most vágták volna. Pedig a Se- fag-tól hozatta a tanács, hogy ne legyen 'gond a tá­bor készítésénél. 'Legaläüo nem a fák agai szenvednek... Egy csomó éyújtóst a tábort elhagyó diákok a »konyhá­ba« raktak az esőre gondol­va. A következő csoportnak is ez a feladata. Láthatóan élvezik a tájat, tetszik nekik minden. A kö­vetkező években igazi »tá­borozó paradicsommá« ala­kul a parkerdő. Már folynak a talajvizsgálatok, amelyek­nek eredményeként mester­séges tó lesz a sátrak köze­lében, a kirándulók örömére. A. A. Ifjú zenebarátok A Jeunesses Musicales (If­júi 'Zenebarátok) magyaror­szági szervezete tizenkette- tűk alkalommal rendezi meg a nemzetközi ifjúsági zenei tábort Pécsett. A tegnap kez­dődött találkozón tizennyolc európai és tengerentúli or­szág 135 fiatal muzsikusa vesz reszt. A kéthetes program során a hallgatók — kitűnő taná­rok irányításával — fejlesz­tik zenei képzettségüket, megismerkednek a magyar ének-zenei nevelés rendsze­rével, tanulmányozzák Ko­dály zeneelméleti munkássá­gát és zenepedagógiai mód­szereit. A hallgatók minden alka­lommal más nép zenekultú­rájába kapnak betekintést, . így az idén a francia mu­zsikával ismerkednek. A stúdiumokat neves francia művésztanárok vezetik. Elviseljük egymást Toporgok a hivatal folyo­sóján, az egyik szobából ide­ges szóváltás hallatszik. A hangok egyre erősödnek, a mondatok egyre drasztiku- sabbak. Néhány pillanat múlva kirohan egy lila ké­pű férfi,, becsapja maga mö­gött az ajtót, csak úgy zeng belé a lépcsőház. Szitko­zódik egy sort, aztán elvi- harzik. Benyitok a szobába, az íróasztal mögött ülő ügy- ' intéző éppen egy marék nyugtatót gyömöszöl magá­ba, vérben forognak a sze­mei, ellenségesen néz rám... Sétálok az utcán, nézege­tem a kirakatokat. Sokan va­gyunk a járdán, és minden­kinek sietős a dolga. CsaK üggyel-baijal tudom kike­rülni a szembejövőket. Hir­telen hátbalök valaki, majd a nyakam szegem. »Nem baj«, az illetőnek sikerül utat törnie az emberáradat­ban. Mire magamhoz térek, csak a távolból hallom, amint átkozza tohonyaságo- mat. A zsúfolt autóbuszon egy, kisfiúnak véletlenül a lábá- ta lépnek. Bömböl, ahogyan a torkán kifér. Az anyja először csitítgatja csemetéjét, aztán amikor a szép szó nem használ, lekeVer neki egy ha­talmas fülest. A legényke most még jobban ordít, ta­lán az emberi méltóságán esett csorbát akarja ily mó­don a világ tudomására hoz­ni. Anyuka is üvölt: »Ne bőgj már, te büdös kölyök!« Az idegesség lassan minden utasra átterjed. Leszállás közben néhányan már a kö­nyöküket is használják; és égy lépcsőn szorongó öreg­asszonyt magával sodor a tömeg. Vérfagyasztó sikoly, hatalmas csődület, szirénázó mentőautó. »Ez a nap is ;ol kezdődik!« — sóhajt mellettem valaki. Miközben rágyújt, látom, remeg a ke­ze... Idegesek vagyunk. Okkal — oktalanul — szinte telje­sen egyre megy. Kétségtelen tény: a szociálpszichológiai vizsgálatok, az ideggyógyá­szati szakrendelések beteg- forgalma, a nyugtató- és al- tatöszerek fogyasztásának ugrásszerű elterjedése szám­szerűen bizonyítja, hogy egy­re növekszik a neurotikus megbetegedések száma. A magyarázat roppant egysze­rű, mégis hallatlanul • sok összetevője van. A huszadik században szerte a világon eddig soha nem tapasztalt mértékben megnőtt azoknak a tényezőknek a száma, ame­lyek a szervezet központi idegrendszerének alkalmaz­kodóképességét próbára te­szik. A neurózis ugyanis en­nek a határán lép föl, ami­kor az ember olyan meny- nyiségű és nagyságú felada­tot kap, amelyet nem képes megoldani. Konfliktushely­zet alakul ki, s ez kedve­zőtlen esetben neurózishoz vezethet. A konfliktushelyzetek szá­ma pedig a csonka családok­ban szerzett gyerekkori sé­rülésektől kezdve, a zajár­E gy másra épített; beton- kaptárak, emberek számára — lakótelep. Az iménti zápor tócsát hagyott a járdán. Máskor tán bosz- szantana. Mondogatnám, dü- dögnék magamban, hogy így meg amúgy, manapság képtelenek megcsinálni egy betonjárdát tisztességesen, gödör nélkül, pedig ez meny­nyivel drágább, mint az a régi »módi«, mikor csak úgy lapjával egymás mellé állított téglából állt a gyalog­út. Ott mégis kevesebb volt a szintkülönbség .. . De most nem dödögök. Sőt! Mi taga­dás, talán örülök is ennek a kis »szépséghibának«. Egy kisgyerek, a fél négy­zetméternyi tócsában mezít­lábasán tapos. Kezében szan­dál, barna gombszemén, ma- szatos pofikáján szétömlő boldogság. Apró lábfejével úgy tapos a tócsában, mint­ha remélné, makacs' léptei nyomán megpuhul a beton, langyos sárrá válik. Sárrá, amely így zápor után átbú­jik az ember lábujjai kö­zött, és mókás figyelni, hogy milyen alakzatokban prése- lödik ki... Rám köszön valaki. Vissza­zökkenek. Rögtön tudom hogy a tócsataposásról. csak m gondolkodom ig.v. Valami- Vic hajdan voit zápor utáni AZ ÚTON, HAZAFELÉ einlékképet idézett ez a kis kölyök. Amikor még nem volt beton, nem volt lakóte­lep ... Vajon évtizedek múlva, ha hasonlót lát ez a szandált tartó gyerek, felrémlik-e ne­ki úgy az ő »betontócsája«, ahogy nekem most előjött az a régi zápor utáni vízmosás?! Valahogy hiszem, hogy a dolgoknak folytatásuk lesez. Az otthonom és a munka­helyem közötti körülbelül két kilométernyi távolságot több utón megtehetnem. Le­het, hogy egy kicsit hosszabb és tekergősebb, de szíveseb­ben járok a csendes mellék­utcákban. A két lakótelep közé éke­lődött, halálra ítélt, immár csak félsoros, roskatag utcán hófehér hajú, kövérkés, szemmel láthatóan vérnyo­mással és ki tudja hányféle bajjal viaskodó asszony ma­gyaráz egy jóképű, szakállas, postás táskát viselő íiatalem- jernek. — Abban a házban lakik, ebben ege,szén biztos lehet;! Csak menjen!... De a ha­szonélvezet, az nem az övé, mert... A szakállas hallgatja, türe­lemmel. Ezen a két lakóte­lep közötti leheletnyi savon különösen ismerik egymást az emberek. Talán azért, mert itt már minden élesebb lett. Felfokozott. Az enyém is, a tied is, az öröklés is, a haszonélvezet is . .. Ezen az utolsó fél soron ezekről itt több szó esik. Mert hol­nap talán jön a bulldózer vagy a markoló... Most még el* lehet mondani. Mindenki­nek.. A postásnak is. Aki ta­lán már. rég átkozza a per­cet, hogy miért kellett tuda­kozódnia. De azért magára erőltetett tisztelettel köszöni az útbaigazítást. Elindul a megjelölt irányba. Fütyörész- ve. Mit érdekli öt, hogy kié a haszonélvezet ?!...• Ezek a csendes mellékut­cák mindig szolgáltatnak va­lamiféle élménnyel. Csak »szre kell venni. Reggelente az egyirányú ut­cában — tan fél eve van kint a tábla — találkozom a ke­rékpárossal. Nem ismerné a , táblát? Bizonyos, hogy isme­ri. Fiatalember. Talán nem is a megszokás, inkább a praktikum miatt kerekez szembe. De tulajdonképpen kit zavar?!-Máskor sem, de kivált reggel itt nincs for­galom. Most, hogy hazafelé balla­gok, eszembe jut az is, hogy ezen a hazafelé úton még sohasem találkoztam a ke­rékpárossal.' Lehet, hogy ' a praktikum miatt ilyenkor egy másik egyirányú utcá­ban kerekezik szembe?! A főútvonaltól csak eggyel van beljebb a mellékutca. De itt tudom, hogy mikor ve­tették el a fűmagot a ház előtti virágágyásba, örülök, amikor kibújni látom a mil­liónyi hetyke íűkardocskát. Tudom azt, hogy hol tarta­nak a munkával a sarokház­nál, ahol éppen a tetőteret építik be, azt is, hogy mikor van kényszerszünet,’ mert a kőműves' nem ér ná. Nem hallgatózom. Csak er­re járok. Tudom, hogy melyik elő- kertben milyen virág van, melyik házban sepreget leg­korábban a háziasszony. A mellékutcában a nehe­zen épülő beteg is kimerész­kedik a szomszédhoz. Itt nem zavar senkit a pizsama fölé húzott fürdőköpeny. Sőt tán örülnek is: »lám ennyire javult, már kijön...« És örül a nehezen lélegző, für­dőköpenyes férfi is, hogy itt állhat a szomszéd kerítésébe kapaszkodva. És szót válthat az idei komisz időjárásról. Azután minden átmenet nél­kül: — Ni csak, itt jön a fő­nök ... A kíváncsiság nagy úr, és a mellékutcában megenged­heti maganak az ember azt is, hogy visszaforduljon. A »főnök« sötétkék nadrágos, lenszöke fejű, talán, ha há­roméves srác... 1—1 át igen. Az úton ha- ■ ’ zafelé mindig törté­nik valami — vagy tulajdon­képpen semmi. Csak egy eső­tócsa, egy postás, egy gye­rek, egy kerékpáros ... Néhány hónapja láttam, mikor az egyik ház udvarán tőrként bújt ki hagymájából a kardvirág. Most a zöld le­pellevelet már a duzzadó szirmok feszítik. A dolgok­nak mindig van folytatásuk. Vörös Márta talmon keresztül a kiélezett nemzetközi helyzetig szinte a végtelenségig sorolható. Természetesen furcsán hang­zana, ha valaki azzal mente­getné előttünk zaklatott lel­kiállapotát, hogy valamelyik helyi háború legújabb fejle­ményei hozták ki a sodrából. Ez így önmagában nem helytálló. A szakemberek óva intenek attól, hogy egyetlen jelenséget kiragadva általánosítsunk, amikor a neurózis bonyolult témaköre kerül terítékre. Mindennapi kapcsolata­inkban nem gondoljuk végig ennek valamennyi összetevő­jét. Mi-csak azt látjuk, hogy kelletlenül intézi ügyeinket a hivatalnok, szúrós szemű eladó néz vissza ránk a pult mögül, fáradt, Kimerült, ag­resszív emberekkel találko­zunk lépten-nyomon. Jó eset­ben legyintünk egyet; iste­nem, biztosan valami baja van, de kinek nincs mosta­nában? A nagyobb baj ott kezdődik, amikor mi magunk is ellenségesen vágunk visz- sza Agresszióra agresszióval felelünk. A támadó ösztönök szabadjára engedése olyan, láncreakciót vált ki, amely­nek következménye, például az egy-egy munkahelyen uralkodó feszült légkör, ahol szinte mindenki hordoz va­lamilyen tüskét magában, amelyet a munkatársaitól szerzett. Gyakran egy {»ará­nyi szikra elegendő ahhoz, hogy beteljék a pohár, s »ki­művelt emberfők« * egymás torkának essenek. Egy amerikai orvosszakértő nemrégiben magyarul is megjelent könyvében azt ja­vasolja, dühöngjük ki ma­gunkat, mert ez testi-lel ki egészségünk megóvásának egyik fontos eszköze. Vitat­ható nézet, bár kétségtelen, hogy sokan folyamodtak ed­dig is ehhez a módszerhez anélkül, hogy a tudomány eme legújabb fegyvertényéről akár egy szót is hallottak volna. Lehet, hogy a szerző által javasolt módszer lesz a jövő útja, s az eddig csak a vurstliból ismert dühöngő­eszközök polgárjogot nyer­nek a munkahelyeken, utcá­kon, vagy akár házi haszná­latra otthon a családban is. S agresszív indulatait min­denki élettelen tárgyakon és nem embertársain vezetheti le. Addig azonban, míg el nem érkezik ez az aranykor, lehetőleg más módon próbál­juk meg elviselni egymást! L. J. SOMOGYI NÉPLAP

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents