Somogyi Néplap, 1980. július (36. évfolyam, 152-178. szám)
1980-07-24 / 172. szám
NEVELÉSRŐL Kamarazenei táber Barcson Zeneszóra főzi* az «bédet mostanában a barcsi háziasszonyok, s a városka strandján is a rezesbandák által adott ütemre ugrálnak a medencébe a vakációzó diákok. Trombiták, kürtök, basszustubák hangja szűrődik ki a művelődési központ, a Vikár Béla Zeneiskola, a gimnázium és a szakmunkásképző intézet ablakaiból. Esténként a szolgáltatóháznál adnak térzenét a kamarazenei táborba az ország minden részéből érkezett zeneművészeti szakközépiskolások és főiskolások, kilencvenen, « közművelődés délvidéki fellegvárában pedig a legjobb hazai fúvósegyüttesek, a Tarjáni- kv intett és a Reneszánsz Kvintett léptek föl. Az élvezetekből a közeli Lad lakosai sem maradtak ki- a Kulturális Minisztérium, a Kórusok Országos Tanácsa, a megyei tanács és Barcs vezetése gondoskodott róla, hogy a »holtszezonban« se uralkodjon el az álmosító csend a rohamosan szépülő, tehát országos rendezvényekre is alkalmassá vált településen. A fúvóstábor és a karmesterszeminárium — vallják a helyi vezetők — minden pénzt megér. Itt van — előadóként, konzultációvezetőként, -szaktanácsadóként-« — mindenki, akit fúvósmuzsika-életünkben igazán -jegyeznek«. Komponistáink közül Láng István és Kocsár Miklós tette tiszteletét, órákat tart idősb Szabó László, a Zalka Máté Katonai Műszaki Főiskola tanára; két fáradhatatlan trombitaművész, Geiger György és Petz Pál, s a zeneoktatás hézagait igyekszik a táborban betömködni, a kamarázást a diákokkal megszerettetni a nagy kürtművész és kiváló pedagógus, Tarjáni Ferenc. — Korunkra az állandó időhiány, a folytonos rohanás a jellemző, s ez a társas zenélés elsorvadásával járhat — mondja. — Az intézményekben általában kevés időt szánnak a kamarazenéiéihez szükséges készségek kialakítására, igazán szép eredmények csak ott születnek, ahol a pedagógusok szabad' idejüket, olykor családi életüket is föláldozzák a muzsika oltárán. • A hiányosságokat igyekszik pótolni ez a — már másodízben megszervezett — tábor; a hibák megállapításához és a feladatok kitűzéséhez adott el- rugaszkodási pontot az a verseny is, amelyet a kurzus kezdetén rendeztünk. A kamaracsoportok vetélkedését a Zeneművészeti Főiskola győri tagozatának kvintettje nyerte. Tarjáni tanár úr épp velük próbál egy reneszánsz művet, amikor betoppanunk. A következő két órában igencsak sok alkalmunk van arra, hogy leltározzuk, mire is jó ez a kéthetes tanfolyam, a naponkénti hatórámyi konauk táeió. Például: a lélektani fölkészítésre. A második trombitás gyönyörűen indit egy dallamot, ám a melódia néhány másodperc múlva megbicsaklik. Tarjáni Ferenc nem indulatoskodik, csupán elmosolyodik. »A zenész, ha érzi, hogy valamit jól csinált, nagyon boldog lesz. Olyankor követi el a legcsúnyább gikszereket.« Nevetés. — es a dallam immár tökéletes. Később a tubás veszíti el türelmét: -Ezt nem tudom eljátszani« — dühöng. A tanár a negatív önszuggesztió lélektani alapjait elemzi néhány szóval, és a -melléfogások« sora véget ér... S a korrekciók vége: egy tökéletes -angyal koncert«. A nagyszerű művész valósággal megbabonázta alkalmi tanítványait. A művelődési házban egy szovjet vendég karmester gyakoroltat, s a varsói zene- akadémiáról érkezett fafúvós együttes próbál. A gimnázium emeletén a miskolci Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola hallgatóiba botlunk. Szeptettjük ugyancsak reneszánsz darabbal viaskodik, a pénteki táborzáró versenyre készül. — Elsősorban stíluskészségünk fejlődött, hála mindenekelőtt Geiger Györgynek és Petz Pálnak — mondja Várkoly Imre trombitás. — A légzéstechnikát, a fogásokat bármelyik képzett .tanártól megtanulhatjuk, egy-egy kor szellemének elsajátításához azonban kiemelkedő művészek tanácsaira van szükségünk. Ezt a lehetőséget érzem a tábor legkomolyabb hasznának. A fújáshoz sok-sok kalóriát kapunk az étteremben, s eszményi körülmények között pihenhetjük ki magunkat Bizony korántsem természetes, ha az előzményekre gondolunk. Kísérőnk, Bauer Vendel, a helyi zeneiskola igazgatója például csaknem másfél hónapon át falat rakott, tapétázott, burkolt, festett' a kisegítő iskola épületében, hogy a részvevők jó szálláson hajthassák álomra fejüket. A »culágerkodásban« vele tartott több pedagógus társa, és a barcsi üzemek szocialista brigádjainak tagjai. Nem ők a vétkesek abban, hogy e szállás csupán ideiglenes megoldás lehet. Barcson jövőre ötödször rendezik meg a karmesterszemináriumot. harmadszor a kamarazenei tábort: a jelentkezők száma évről évre nagyobb — a tömeg lassacskán szétfeszíti az adott kereteket. Lengyel András Diákok o A szünidőben nemcsak a játszóterek, a táborok, a kirándulóhelyek és a strandok népesülnek be vakációzó gyermekekkel, hanem a munkahelyek is. Sok ezren a diákok közül néhány héten át az »élet iskolájába« járnak, ismerkednek" a munkával Nagyon fontos lehet ez az időszak a tanulók életében, ugyanis nem mindegy az, hogy milyen ismereteket szereznek és mit tanulnak a különböző munkahelyeken. Nem lényegtelen dolog, hogy milyen légkört találnak ott. Ahogy egy jó pedagógus meg tudja szerettetni diákjaival a tanulást, a tantárgyát, ugyanúgy a jó dolgozó, a jó vezető is meg tudja szerettetni a munkát az életbe induló tanulókkal, ha megértéssel fogadja őket, ha szeretettel foglalkozik velük. Felelősség terhel ezért mindenkit, akinek tanulófiatal dolgozik a keze alatt a nyári szünetben. A diákok többnyire kezdeti bátortalansággal néznek körül a munkahelyeken, hogy milyen is a »felnőttvilág«, a munka. A tapasztalatlanság, a bizonytalanság olykor erős szorongást okoz náluk, s bizony nem megy mindig hibátlanul a feladatok teljesítése. A fiatalok nevelése közös ügyünk, ezért a felnőtt dolgozóknak, a közvetlen vezetőknek egy kicsit »szülővé« és pedagógussá kell válniuk, hogy a diákok minél előbb jól érezzék-magukat a munkahelyen, és jól teljesítsék a kapott feladatokat. A diákok nyári foglalkoztatása közben a sok jó eredmény mellett bizony előfordulnak hibák is. Például nem kap a tanuló fiatal komoly feladatot, csak cselleng a munkahelyen, amolyan szaladj ide, szaladj oda jellegű munkát végez (bolti bevásárlás, kávéfőzés, mosogatás stb.), vagy szinte teljesen fölösleges, értelmetlen tevékenységet végeztetnek vele. A másik véglet is előfordul: túl sok feladatot kap, lohol egész nap, s közben a felnőttektől nem ezt látja. Azoknak inkább a szájuk jár a kezük helyett, de a diákokat irányító vezetőnél meg bepanaszolják őket, hogy nem elég szorgalmasak, hogy nekik kell helyettük »ráverniük«, pótolni, amit a fiatalok nem végeznek el. Olykor gondot okoz a fiatalok »kritikussága«, akik hozzászoktak az iskolában, az ifjúsági mozgalomban, hogy mernek kérdezni, egy- egy utasítás, megoldásmód esetén az értelmet keresni, a jobb megoldást kutatni, még akkor is, ha az adott munkahelyen már évek, évtizedek óta megszokták a végrehajtás egy változatát. A felnőttnek, a vezetőnek nem a tekintélyét kellene ilyenkor féltenie, és mindenáron 00 st h>Z < ac *< CQ Másfél szoba összkomfort Ki lehet az*? Ilyenkor?! Villanyt gyújtottam, fölkeltem és kimentem ajtót nyitni. Nem! Nem lehet igaz! — ez ujjongott, ez dörömbölt bennem. Miklós állt az ajtó előtt, mellette a két táska. Alig ismertem rá; délután óta éveket , öregedett. Arcán halálos fásultság, szeme beesett, elkínzott. Nem szólt, csak nézett, nézett; halott szeméből könny szivárgott »Itt vagyok — mondta halkan. — Beengedsz?« 1 Nem, nem volt most erőn» szólni; honnét lett volna? Némán kitártam előtte az ajtót. Belépett, a két táskát ólmos mozdulattal átemelte a küszöb fölött, s mindjárt ejtette is vissza a földre. Aztán vad, kétségbeesett szorítással átölelt, mint a vízbe- fúló az életmentőjét. »Nem tudom ... — zihálta, s hallani lehetett, ahogy nyeli a könnyeit —, hiába: nem tudom megtenni!« Most oldódott csak bennem is a görcs: magamhoz húztam, öleltem, csókoltam, simogattam. »Te drága! — S bár tudtam, hogy nevetnem kellene most, táncolni, énekelni inkább, mégis megint zokogni kezdtem. — De tudtam én, éreztem én ezt !.. .« Most ő simogatott, aztán elmondhatatlanul gyöngéden átölelt, betámogatott a szobámba, leültetett a kere- vetre, majd maga is szorosan mellém húzódott, vállam a két karja közt: »Nem ! — mondta szívszaggató sóhajjal —, nem voltam képes rá! — Vadul magához szorított, és olyan pillantással nézett rám, hogy minden átíorrósult. — Nem tudok nélküled élni! Érted ? !« Olyan vad hullám tolult a szívemnek, hogy beleremegtem. Ugyanazt a részegítő mámort éreztem, mint szerelmünk elején, MikLós első közeledésekor. Még szorosabban öleltem, valósággal beleringattam magam a karjába. És ittam, ittam boldogan minden szavát. »Ahogy távolodtam tőled, úgy lett egyre nehezebb minden lépésem, te gyönyörűm, te!... — mondta szaggatottan. — Mert nehezedett a szívem! Beültem egy eldugott kis presszóba, ittam egymás után a konyakokat, és átzúgott rajtam az egész életünk ... A mi egymásnak szentelt, egymásba fonódott, egymásért leélt, gyönyörű tíz évünk . . .« Folyt a szememből a könny, nem tehetek róla. Tiz év után ilyen vallomás!, Simogattam. csak simogattam, s a szerelem a torkom fojtogatta. Simogattam a nyakát, tarkóját, a ritkás szálú haját. Istenem, micsoda ember ez! — mondogattam magamban. — Volt ereje elmenni. igaz... De volt ereje visszafordulni is! És a drága ember rsak beszél, beszél, s hallom, hogy a sírással küszködik szinte minden szaváért: »És éreztem, hogy képtelen vagyok megtenni azt az őrültséget! Hiszen mi köt engem ahhoz a fruskához?! Semmi! Jóformán semmi! Nincs közös múltunk! Nincsenek emlékeink... Ha elmennék vele valahová, nem tudnám mondani neki: Nézd! Emlékszel Boriska néni orja- levesének izére? ... A római Trevi-kútra? Arra a kis presszóra Bolognában, ott a dóm mellett? Az első dalra, amit átjátszottunk a magnódra? .. .«Arcát az enyémhez szorította, úgy dúdolta, halkan: »You are my desteny, you are my reverie!... — S ezt már egészen halkan, dallam nélkül súgta» — You are my destiny! Te vagy a végzetem! Érzed?!« Odabújtam hozzá, úgy biccentettem hevesen. S talpamtól a fejem búbjáig forró kis áramok bújócskáztak bennem, és úgy éreztem: ez az este talán még a nászéj- '.akánknal is gyönyörűbb ! folytatjuk) munkahelyeken megvédenie, hanem elfogadni az új megoldást, ha az értelmes, és hagyni, hogy próbálja ki a fiatal. Általános elv legyen, a fiatalok foglalkoztatásánál, hogy ne a hallgatásukat vagy a »szájalásukat« vegyük mércének, hanem a végzett munkájukat. Hogy a jól dolgozó, szépen helytálló diák ne kerüljön hátrányba a lustább, de a felnőtthöz »jól alkalmazkodó« társával szemben. Mivel többnyire tapasztalatlanok a diákok a munkában, ezért ne sokat szidjuk őket, ne mindig a bírálat legyen a nevelő módszer, hanem a kérés, a tanács, az elért eredményekért a dicséret és ezzel együtt a kritika, a nem jó megoldás bírálása. Nagyon fontos a példamutatás, és a bizalom kifejezése az önállóságukban, a felelősségérzetükben. Egyes munkahelyeken elharapódzott a durva, trágár beszéd. Ezen a téren túlságosan is sikerül »az életre nevelni« fiainkat-lányain- kat. Bizony még nem egy helyen előfordulnak a munkahelyi »murik«, a névha- pok, a különböző okkal rendezett italozások, amelyekbe néhol bevonják az ott dolgozó fiatalokat is. Ezeket meg a hasonló — remélhetőleg egyre ritkábban előforduló — esteket persze nem lehet általánosítani. Inkább azért tértünk ki rájuk, hogy gondolatokat és felelősséget ébresszünk azokban a felnőttekben, akikhez szünidőben dolgozó diákok kerülnek. A tanuló fiatalokat, a diákokat a munkahelyeken fogadjuk szeretette) és szülői felelősséggel. Ügy tanítsuk, vezessük őket, mintha saját gyermekünk dolgozna mellettünk, olyan munkára, munkaerkölcsre és emberi viselkedésre szoktassuk őket, mintha saját fiunk-lányunk lenne ott velünk. Dr. Szeléndi Gábor A vers igazsága örök érvényű Ady, cigányballadák Az elfelejtett előadó Óvatosan, alulról fölfelé méri végig az embereket. Mintha állandóan félne valamitől. Attól, hogy megalázzák, Hogy nem fogadják el azt, amit kínál. Apró, törékeny keze van. A hangja suttogó: alig érteni, amit mond. De azért néha, amikor elragadja a hév, csillogni kezd a szeme, s az egész tartása megváltozik. Ilyenkor valami ősi vadság közelségét érzi mellette az ember... No, és amikor verset mond! Hangja betölti a termet, s még kint is hallható. Oláh Istvánról van szó. Arról a fiatalemberről, akit a legutóbbi Ki mit tud? után tízezrek zártak szívükbe, akiről tízezrek beszéltek. Voll, aki elragadtatással, volt, aki nem — de pár napig szinte velük élt. Sokan szurkoltak érte. A fiatalemberért, aki megpróbált valami mást és valamivel többet adni, mint azok, akikkel együtt indult. Lezajlott a velélkedősoro- zat, és ő eltűnt. Mi történt vele azóta? — Egyedül maradtam Egyedül, mint az. ujjam. Pedig akkor úgy éreztem, hogy sokan állnak mellettem, segítenek majd elérni a célomat... Hova lettek az ígérgetések ? Elfeledkeztek róla. Elmúlt minden, és én kezdhettem elölről az egészet. — Nem kapott lehetőséget, pódiumot? Akkor szó volt rádiós és tv-s szereplésről is... — A rádió készített velem egy felvétett, aztán csak nem jött a műsor. Azt mondták: majd ekkor, majd akkor, végül kértem, mondják már meg végre, hogy mikor. Azt a választ kaptam: nem fért bele a műsorba... Persze valamit azért mégis kaptam: egy működési engedélyt, hogy előadó- művészként szerepelhetek. A gázsim 600 forint. Egy észak-magyarországi üdülőben találkoztunk. Vacsora alatt a kultúros bejelentette, holnap Oláh István ad egyórás műsort. A pénzt a vendégeknek kell majd összeadniuk. A délutánra meghirdetett előadás elmaradt. technikai okok miatt. Magyarul: senki nem jött el... Aztán estére valahogy sikerült összeszedni az embereket, és Oláh István elhozta a verseket. Ha egy labdarúgónak büntetés, hogy nem léphet pályára, egy előadóművésznek százszor az, ha nincs közönsége. Vajon megkeseredett ember lett-e a pár éve lelkes versmondó? — Egyáltalán nem. A vers igazsága örök érvényű, és én tudom, az embereknek kell ez az igazság. El kell vinni nekik, mert keresik. Én igyekszem elvinni. Igaz, ez nem egyszerű dolog: leg- lább olyan bonyolult, mint maga az igazság. — A kedvencek? — Hát... például Jobbágy Károly; szeretnék tőle sok verset mondani. Én drámai alkat vagyok, s ezért közel áll hozzám. Meg talán, azért is. mert úgy érzem, az ő versei még nem terjedtek el eléggé. Nem csoda,’ hiszen olyanok, hogy megfagy tőlük a levegő: metsző, hideg versek. De igazak! Aztán, persze, József Attila. Ö más: nála mélyek az __ érzelmek. De ha1 egyszer rátalál az ember-, nem szabadulhat tőle. Aztán Radnóti és a csúcs: Ady. — Tervez-e yalami új, az egyéniségéhez *illő programot? — Most valami csodálatos dologra készülök: szeretném összegyűjteni a Magyarországon föllelhető cigányballadákat. . Sokat gyűjtöttem már magyarul is, oláhul is. Aztán ezeket párhuzamba állítani a magyar népballadákkal, és ebből csinálni műsort. Jelenleg ezen dolgozom. Az anyag nagy része már összeállt, tulajdonképpen »csali« meg kell csinálni. — És közben? — Közben szereplési lehetőségek után szaladgálok. Egyelőre semmi nincs kilátásban... Azért megpróbálok majd a SZOT-tal szerződést kötni, és akkor legalább az üdülőkben fölléphetek. És Igyekszem bejutni a miskolci színházba s egedszí nesznek... Nem így képzeltem még pár éve a sorsomat, de talán ez lesz a jó kezdés. Addig pedig dobogóért koldul. És viszi a verseket mindenkinek, aki kíváncsi e versek igazára. Örökérvényű szavakat mond a meg- változtathatatlanról. Arról, hogy miként válnak valósággá az álmok — az ő megvalósulatlan álmai. — Jelenleg így járok, Kazincbarcikáról kiindulva helységről helységre. Ahov tudok, betérek és megkérd: zem: nem léphetnék-e fi Vagy sikerül, vagy nem. Dán Tibor m OMOGYl NÉPLAP
