Somogyi Néplap, 1980. június (36. évfolyam, 127-151. szám)
1980-06-01 / 127. szám
LATIATUC FELEYM... ■»n Halált idéző két szó. És halottá (ka)t. re Ismeretlen ismerőst, nyolc évszázad távlatában is. Sőt leginkább történelmi mélységekben. Hányattatásaink mélypontján. Leverve, meggyötörve — túl a »köntösszaggatás« látványos pózán, túl a fejünkre- hamu nyilvános bűnbánatán, mikor a fájdalmat már- már emberfelettinek érzi az ember — de innen a ki- birhatatlanon (melyről utólag, talán csak bizonyos távlatokból állapítható meg, hogy kibírtuk (avagy: kik és hogyan bírták ki); mikor a könny elapadt, de — minit alvadt vércsomók — még fölszakadnak az érthető szavak; »Látjátok, feleim, mik vagyunk?«... íme! — ... Látjátok. De vajon látjátok-e? Látjátok-e, mint Józsa Gyula bányamérnök — e regény hőse, vagyis: inkább emberalakja — néhány perccel a halál • előtt, mikor — krimik közhelyes szóvirágaként — »átviilan« (pontosabban: lepereg) gondolataiban életének több fontos, épp ezért sorsdöntő: gyalázatosán emlékezetes vagy feledhetetlenül szép mozzanata. Mindaz, ami csak neki lényeges. Latiatuc feleym ... Rákosy Gergelynek a r a — r e sorozatban az ünnepi könyvhétre megjelent, sodró iramú kisregénye »egy ülésre« végigolvasható. A jelen — ott lenn, a bánya mélyén, néhány perccel, esetleg — félórával (?) a sújtólégrobbanás előtt — alig öt oldalnyi. A többi a Múlt. Egy nemzedék — egy nép — múltja, fölkavartan. Olyany- nyira, hogy látjuk (vagy legalább látni véljük) mélységeit és a Múlt rettentő — s még inkább: elrettentő — szakadékadt. Például Nándorfehérvárt. A diadal és a vereség összekúszálódó ellentétpárjait. Józsát ugyanis — bár nem szerette a történelmet (a könyvízű történelmet) — szenvedélyesen érdekelte a múlt. Az, »ami a középiskolás tankönyvekből kimaradt«. S »később egyenesen a lehetetlent szerette volna: benézni kívülről saját szobánk ablakán, miközben magunk ott bent ülünk« ... Más pontról mások a táviatok. És főként, ha az a pont is ingatag.. Latiatuc feleym ... című művében az író (aki életének néhány »sorsdöntő« évét éppúgy Somogybán töltötte, mint regényének főszereplője) nemcsak emlékeit eleveníti föl, az ironikus ^orrajzban — és azon kívül — elénk tárja könyvében »időszerű« félelmeinket. is. Gondolkodásra serkentő vallomás ez. Józsa Gyula ugyanis egyéni sorsán, a sárbaragadt -mmdennapiságból« kiemelkedve szembenéz azzal, ami elgondolkodtató. És tisztán látja, hogy ha a rácsok — az egyéni tudat(lanság) korlátái vagy a társadalmi- történelmi szükségszerűség vastörvényei, amelyeknek ti- pikussága épp a véletlenek sorozatában lesz »kézzelfogható«; nos, ha ezek a rácsok kizárják s ezáltal irracionálissá teszik — egyének viszonylatában — a nyílt szavakat, ő akkor is, ezen túl is felel. De »csakazértis« őszintén. (Magvető) K. F. J, Ziszkind Egy csokornyi egyes, kettes B orja — szólt Jelena .Iakovlevna a férjéhez —; egy kérésem van... — Nos — dörmögte Borisz Pavlovics, fölpillantva az újságból. — Tudod, holnap szülői értekezlet lesz az iskolában, én meg pont arra az időre vagyok bejelentve az orvoshoz... Menj el, kérlek, te az iskolába. — Én?! — csodálkozott Borisz Pavlovics. — De hiszen mindig te jártál. — Holnap nem méhetek. Másnap Borisz Pavlovics munkaidő után elment a szülői értekezletre. Bejött a tanárnő. Egy karcsú, platinaszőke nő: inkább hasonlított egy diáklányra, mintsem osztályfőnökre. A szülők körbe fogták és akár csak a diákok — egymás szavába vágva — kérdésekkel halmozták el. De ő nyugodt és ellentmondást nem tűrő hangon lecsendesítette, s a padokba ültette őket. Aztán beszélni kezdett. Borisz Pavlovics szórakozottan hallgatta, míg egyszeresük a tanárnő ezt nem mondta : — .. .Aki a leginkább aggaszt engem, az Szemjo- nov. Itt van valamelyik szülője? — kérdezte a tanárnő. — Én vagyok — Borisz Pavlovics fülig pirult, s miközben fölállt, beütötte térdét a padba. — A maguk fia, Szemjo- nov elvtárs, nagyon nyugtalanít engem. Tavaly tanult, és kielégítően viselkedett, az idén viszont mintha kicserélték volna. A magaviseleté, a jegyei... és dohányzik is. D ohányzik? — kiáltott föl csodálkozva Borisz Pavlovics. — Igen, dohányzik. Kérem, Szemjonov elvtárs, hogy foglalkozzanak vele! Iván Canev* Amikor elzendül kaszánkról a nyár zaja, s lüktet a csend, és az örszemes hangyavárból morzsa dereng; amikor visszahall galambunk a késtelen kezek közé, s folyam zúg, amerre arattunk: a búzaözöné; amikor az aranyfa törzsét búcsúkörözi a levél, ■ és a szőlő fürtjein ködfényt ragyogtat föl a szél; amikor az ereszek alján sorra némulnak a fészkek, és kisarjadt gyökere halvány a csillagos égnek; mikor az est lámpáiból már lobbog az eljövő álom, s csakis a hajszálerünk pulzál, majd hallod te is, barátom: ... hogy az atomok hogyan esnek szét benned, s a könyörtelen szavak hogy robbannak. (Fordította : Utassy József) * Bolgár költő Azt a csokorra való kettest és egyest pedig, amit összegyűjtött, ki kell javítania... Az iskolától erős kocogással futott hazáig Borisz Pavlovics. Az ajtót a mit sem sejtő Valerka nyitotta ki. Még örült is a hazatérő apjának, de örömét nyomban leher- vasztotta két pofon... — Dohányzás!... Tűrhetetlen magaviselet... Egy csokorra való egyes, kettes... — ordította az apa, miközben a harmadik pofont igyekezett lekeverni, de Valerka — bokszszakosztályba járt — egy balra elhajlással kitért az ütés elől. . — Mi történt!? Mi ez a kiabálás? — szaladt ki az előszobába Jelena Jakovlev- na. — Mi történt? — utánozta a feleségét Borisz Pavlovics, — Ez a gazember cigarettázik, összeszedett egy halom egyest, kettest és illetlenül viselkedik. T e dohányzói?! — hanyatlott le a székre erőtlenül Jenena Ja- kovlevna. — Nem! — zokogott föl Valerka. — Már leszoktam róla. — — És a csokornyi egyes, kettes? — folytatta a nyomozást az apa. — Nincs én nékem semmilyen csokrom — szipogott Valerka. — Nincs? — kérdezte bizalmatlanul az apa. — Egyesem nem is volt. — És kettesek? — Hát ha nagyon forszírozzuk: egy volt... De kijavítottam! B — Hogy javítottad ki? — Hát... a naplóba húztam egy vonalkát és négyes lett belőle. — Bandita! — ordította Borisz Pavlovics. — A fiam egy bandita... — Nem értem — húzta föl a vállát Jelena Jakov- levna. Egy hete voltam az iskolában, és Olga Nyikola- jevna majdhogynem dicsérte... orisz Pavlovics csodálkozott, s gyanakvó hangsúllyal kérdezte: — Olga Nyikolajevna? — Hát persze. Olyan fekete hajú... már nem egészen fiatal, szemüveges nő. — A fészkes fenét! Egy világosszőke. A frizurája divatos és egyáltalán nincs szemüvege. — És hogy hívják? '•— kérdezte a lassan magához térő Valerka. — Tudja isten... De nem, várjunk csak, várjunk csak... Ügy rémlik, Anna Petrovnának... Igen, Anna Petrovna. — Éljen ! — ordított föl Valerka, és egy szempillantás alatt fölszáradtak á könnyei. — Hát akkor te a negyedik B-ben voltál! Ott is van egy Szemjonov... — És te hányadikba jársz? — kérdezte zavartan Borisz Pavlovics. — Már réges rég az ötödikbe — mosolygott 'lenézően Valerka. — Az ötödikbe?! — csodálkozott az apa. — Az ördög vigye el, hát miért nem figyelmeztettél élőbb?! Fordította: Juhász László ’k " ■■ ° Menyasszonyöltöztetés. Incze Judit szobrászművész kiállításáról. Kemény Dezső Igaz voltál-e, Anna? Már régóta akarok írni erről az asszonyról, azazhogy nem is róla, hanem hírnevessé vált fiáról, mert a fia történeti valóság volt, míg 6 ... Legalább is úgy, ahogyan én gondolom, inkább csak legenda- vagy képzelgés lehetsz, Anna asszony, s nem is tudom, szabad-e, illik-e, hogy egy ellenőrizhetetlen pókhálószál ürügyén részben magaménak, az én városomból (az akkor még csak apró halászfalucskából) származónak, penteleinek tartsam nagynevű fiadat, azt a jeles férfiút, aki pontosan négyszáz évvel ezelőtt éppúgy becsületet szerzett a magyar névnek a mívelt Nyugaton, mint előtte és utána oly sok, nála jóval ismertebb ember. Nem tudom ... De hát végül is le kell írnom, ami keveset tudok. Budai Parmenius István a tizenhatodik század második felében született az akkor még török megszállás alatt levő Budán, protestáns szülőktől. (S íme, az említett pókhálószál : adataimat Richard Hakluyt nagy művéből — The Principal Navigations, Voyages, Trafiques and Discoveries of the English Nation, azaz Az angol nép legfontosabb hajdú tj ai, kereskedelmi és fölfedező tevékenysége — vettem; ez mű 1904-es glas- gow-i kiadásában hiába kerestem Parmenius István apjának nevét, anyjáról viszont megjegyzi a szerző, hogy a neve »Anne Panta- lay« vojt; lehetséges, hogy ez ezt jelenti: »Penteley Anna«?) Parmenius Magyarországon kezdte tanulmányait, Londonban és Oxfordban fejezte be. Egyik oxfordi barátja, az említett mű szerzője, Richard Hakluyt bemutatta őt Gilbert Humphrey lovagnak, aki Erzsébet királynőtől 1578-ban engedélyt kapott arra, hogy Amerikában újabb területeket hódítson meg, az' angol korona számára. Ilyen terület volt akkoriban Új- Foundland. Az expedíció — amelyben Parmenius, a tehetséges magyar természet- tudós mint történet- vagy krónikaíró vett részt — 1583 júniusában kelt útra Plymouth kikötőjéből. Augusztus 6-án küldte első — s egyetlen — jelentését, latin nyelven Parmenius, az egyik hazatérő hajóval St. John’s Portból. E jelentésben megírta, hogy a sziget terméketlen, lakói nincsenek, ám különös, sosem látott, fehér bundájú medvék tanyáznak rajta. Valószínűleg ő volt az első magyar, aki jegesmedvékkel találkozott. Humphrey kapitány kétheti ott-tartózkodás után kiadta a parancsot a hazatérésre. Egy hajót hátrahagyva a squirrel (Mókus) nevű hajóra szállt; Parmenius a zászlóshajón, a Delighten (Gyönyörűség) utazott. Augusztus végén szörnyű vihar lepte meg az , expedíciót, s a Delight megfeneklett Új-Skócia Cape-Sable nevű fokától délre. A legénység — Parmenius Istvánnal együtt — a hullámok közt lelte halálát. Nem sokkal szerencsésebb volt a Squirrel — az Azori-szige- teknél az is a vihar martalékává vált. Csak a harmadik hajó, a Gplden Hind (Arany Ünő) menekült meg, s vetett horgonyt Falmouth kikötőjében, szeptember végén. E hajó kapitánya, Edward Haies így emlékszik meg Parmenius Istvánról és haláláról, Erzsébet királynőnek írott jelentésében. »Nagy gonddal fölszerelt és megrakott zászlóshajónk elvesztése kemény csapás volt. Még nagyobb veszteséget és fájdalmat jelentett a majd’ száz főnyi legénység halála, köztük egy nagy tudósé, egy magyar emberé, akit szülőhelye után Budainak hívtak. E férfiú nagy lelkesedéssel és szolgálatkészséggel vett részt vállalkozásunkban, s munkája, az expedíció tetteinek és fölfedezéseinek latin nyelvű megörökítése, örökös dicsőségére vált ennek az elegáns stílusú tudósnak s nagy tehetségű költőnek«. Eddig tart Haies kapitány Parmenius ra vonatkozó jelentése, amit az említett mű szerzőjén kívül újabbkori angol és amerikai történetírók is számon tartanak. Nem tudom, hogy a magyar történetírás mit tart és mennyit tud Parme- níusról, bizonyára sokkal többet, mint amennyihez én egy könyvtári móra révén hozzájutottam. De számomra ennyi is elég. S ezt a keveset hadd toldjam meg egy kis megbocsátható, lokálpatrióta ábrándozással, valahogyan így: Hej. Anne Pantalay, Penney Anna! De * jq volna tudni, hogyan kerültél ebből a kis .Duna menti falucskából. amelyről azonban még a hírneves Evlia Csebeli is megemlékezett, fel Budára? Játszottál-e kislány korodban a Duna partján a száradni ’ kiaggatott halászhálók között? Láttad-e a tür- bévé átalakított templomot, amit mi ma ráctemplomnak hívunk? Gázoltál-e nyaranta a Lebuki patak vizében? S fent. Budán mérted-e István fiad dicsőségét? Egyáltalán: igaz voltál-e, Anna? A hűd vaj öböl. — Kiss Attila raj». Sólyom László A bágycsitrai etnbör A Belváros forgatagában, a Váci utca kellős közepén, a békebeli külvárost idéző palánknak dőlve állt a cifra népviseletbe öltözött férfi. Körülötte formás kis csődület hajladozott egy ruháskosár fölött. Közelébe érve látom, hogy a kosárban kézimunkák vannak, azokat árulja három-négyszáz forintért. Veszik, mint a cukrot. Jobban megnézem az embert, mert mintha ismerős lenne. Ej, mégsem ismerhetem! Honnan is ismerném ezt a pörge kalapos, mentés, harcsabajszú illetőt? Szerencsére a másik oldalon ballag Bagolitz Balázs, az ismert néprajzos. Ráköszönök, odahívom; majd ő megmondja', hogy miijéle szerzet ez. — Hm! — szólal meg Bagolitz, miután vagy tíz percig tanulmányozza az egyik kézimunkát. — Ez a felsza- mojédnak és az albunye- vácnak . speciális keveréke, némi déi-szingaléz hatással. — Ha nincs érdeklődése köndnek aziránt, miért tet- szött szennyössé tapogatni ? ! — csóválja rosszallóan a fejét az árus, amikor Balázs visszadobja a kosárba a kendőt. — Mondja, kérem — fordul hozzá Bagolitz a tudós érdeklődésével —, hova való maga! — Bágycsitrai ember vélnék, kérőm tisztelettel. — Bágycsitra. Hát az meg merre van? — Oltón innen, Nÿitrân túl, ahol a kurta farkú malac túr — válaszol huncutul kacsintva a férfi. A körülállók nevetnek. Van. aki angol akcentussal. ■— Te! — húz félre Balázs. — Éz az »embör« Rákospalotán született, és a hetedik kerületben nőtt fel, a Rottenbiller utca környékén — közli olyan határozottan, mint Higgins tanár úr Shaw Pygmalionjában a virágárus Lizi nacionaléját. — Stimmel — csapok a homlokomra, — Akkor mégis csak ismerem Elkísértem egy darabig Bagolitz Balázst, azután visszasétáltam a palánkhoz, és megvártam, míg az én cifra népviseletbe öltözött emberem kiárusítja a kosarát. Nem kellett soká várnom. Akkor utánamentem a szomszéd ház kapualjába, ahol éppen szedte le a szép harcsabajuszát. — Ügy csíp ez az átok kulimász, hogy majd beleőrülök — mondja, és cinkosan rámkacsint. — Csemetke Lóránt, ha nem tévedek — nyújtom felé a kezemet. — Személyesen — hajtja meg fejét, s a régi barátsággal megrázza a jobbomat. — Hogy jutott eszedbe ez neked, a tisztes főkönyvelőnek? — Muszájból, kérlek. Tudod, a feleségem nincs állásban, otthon van az unokákkal, és mellesleg bedolgozik a Némükötnek .., — Az meg mi? — Népművészét) kötődé. Szépen kézimunkázik, hát ráállítptták a térítőkre. Minden ment simán, keresett rendesen, amíg nem kezdett járni a legkisebb unokánk, Csabika. * Ettől kezdve a nagymaminak nincs egy perc nyugta; a kicsi olyan, mint a higany, és ez meglátszott a kézimunkákon. A Némükötöt is meg lehet érteni, hogy nem vették át, sőt megfizettették a fölhasznált anyagot. De ugye, minket is meg lehet érteni, hogy mentünk a pénzünk után. Az ötlet a vejemé volt, a kivitelezés az enyém: elmentem a jelmezkölcsönzőbe, összeválogattam ezt a hacukát, és kihoztam a retúrárut. Ez szeptember közepén volt. Októberben már az egész család éjjel-nappal termelte a kézimunkát. November óta van nyolc-tíz bedolgo- ' zónk .., — Nem félsz, hogy lebuksz, ha egyszer igazoltat egy rendőr? — Ugyan, kérlek! Miná- lunk szent dolog a folklór. Csak nem háborgatunk egy »bágycsitrai embört?«
