Somogyi Néplap, 1980. június (36. évfolyam, 127-151. szám)

1980-06-05 / 130. szám

ügyünk és felelősségünk A környezetvédelem ko­rántsem sajátosan magyar jelenség és még csak azt sem állíthatjuk, hogy kon­tinensünkre korlátozódik. Másutt, más országokban és földrészeken is éppoly ége­tő gond a környezeti érté­kek megóvása, mint hazánk­ban, s minden embert' meg kell arról győzni : személy szerint is kötelessége, meg kell becsülni; ápolni és fej­leszteni környezete értékeit. A környezetvédelem ugyanis valójában nem más, mint gondoskodás utódaink égészségés és kulturált élet- feltételeiről. Korántsem el­hanyagolható azoknak a száma, akik mindmáig hir­detik: a civilizáció végül is az ember pusztulásához ve­zet-, A. mind . korszerűbb technológia — állitjak — ha mással nem, hát azzal minden­képpen legyőzi alkotóját, hogy .életének, feltété-, leit emészti el. Csakhogy ennek a nézetnek ismertek gyenge .pontjai is. ' Ahol okosan és tervszerűen aknázzák ki kin­cseiket, s a terme­lés színvonalának emelése mel­lett megkülönböz­tetett figyelmet fordítanak arra is, hogy a .sokasodó üzemek, gyárak csak elfogadha­tó mértékbén szennyezzék a környezetet, ott valójában mara­déktalanul ja­Az állatvilágot veszélyeztető ártalmakra figyelmeztető plakát. Az ENSZ Környezetvédelmi Központjá­nak plakátjai. Az emberre vc^etyes ártalmak. vukra tudják for­dítani mindazt, amit az ember önmaga lehető­ségeinek kitelje­sítése érdekében alkotott. A környezetvé­delem ügyének képviselőit szerte a világon, így hazánkban is ezek a szempon­tok vezérlik. Ezért érdemlik meg valamen­nyiünk tisztele­tét és köszönetét a környezetvé­delem hivatásos és társadalmi ak­tivistái, akik gya­korta szabad ide­jük egy jelentős részének feláldo­zásával mun­kálkodnak a közös érdekek elismertetésén. A környezetvédelmi világ­napon, június 5-én főként az eredményekről szokás szólni. Van mivel dicseked­nünk; a korábban erőtelje­sen szennyezett ipari körze­tekben számottevően tisz­tább lett a levegő, számos helyen csökkent tavaink és folyóink szennyezettsége, és ma már mind több vállalat és mezőgazdasági üzem is­meri fel, hogy közvetlen kö­zösségének érdekeit is serti, ha rombolja a természeti értékeket Ám a tételes eredmények felsorolása he­lyett talán nem ünnepron­tás, ha feladatainkra fi­gyelmeztetünk. A környe­zetvedelem ugyanis vala­mennyiünk rhindennapos ügye és egyben felelőssége.--,4■ ' 1 Bálint Sándor emlékére Alig néhány hónapja Ir­tunk múzeumi évkönyvünk­ben méltatást 75. születés­napjára. Jellemző szerény­séggel válaszolt rá azzal a megjegyzéssel, hogy érdem­telen ő ezekre a sorókra, hiszen csak a kötelességét teljesítette, ezután is igyek­szik a népélet kutatásának szentelni minden idejét. Igen, mindig csak a köte­lességét teljesítette. Csend­ben, szerényen tette azt, amit szíve, mélységes hite és közismert embersége dik­tált. Szorgos életének a kö­zelmúltban egy autó vetett véget. Nem élvezhetjük már ízes-zamatos, »szögedies« beszédét, pedig úgy zeng­tek szavai, mint az alsóvá­rosi paprikatermesztő pa­rasztcsaládoké, ahonnan maga is származott. Munkáinak számát felso­rolni is hosszú lenne. (Tel­jes bibliográfiát Péter Lász­ló írt műveiről.) Már a har­mincas években feltűnt ki­tűnő cikkeivel az Ethnog- raphia, a Népünk és nyel­vünk hasábjain. 1935-ben az Irodalomtörténeti tanulmá­nyok hoztak méltó sikert a fiatal tudósnak. Alig van olyan részterülete a műve­lődéstörténetnek, néprajz­nak, amellyel ne foglalko­zott volna Bálint Sándor. Mindig a népélet teljességé­nek vizsgálata lebegett a szeme előtt, így figyelt föl elsőként arra. hogy nern elég a nép dalait, viseletét, szokásait. táplálkozását följegyezni és megmenteni a pusztulástól, hanem oda kell figyelni szakralis hagyomá­nyaira is. Irt a szegedi Nagy­táj embereiről, falvairól, ahova a kirajzás történt. Ennek a sokoldalú megfi­gyelésnek köszönhetjük A magyar vallásnéprajz prob­lémái (1936), A szegediek búcsújárása Radnára (1936), n Népünk imádságai (1937), a Népünk ünnepet (1938) című müveit. Egyetemi tanárként 1947 —1965-ig működött Szege­den. Nemcsak tudományos munkáival tűnt ki, hanem mint nagyra becsült peda­gógus is; tanítványai ma is mélységes szeretettel em­legetik előadásait, színtiszta magyarságát, magával ra­gadó egyéniségét. Példamutató jelleme és - aktivitása örökre emléke­zetes marad. Nyudíjazása után szinte még fokozta ak­tivitását. Ebben az időszak­ban születtek pótolhatatlan értékű művei: a Karácsony, húsvét, pünkösd (1973), az Ünnepi kalendárium 1—II. (1977), a Szegedi Szótár I— III. kötet (1957), majd a páratlan értékű trilógia, a Szöged! Nemzet, melynek 3. kötete hamarosan megjele­nik a szegedi múzeum gon­dozásában. Megismerjük be­lőlük a szegedi kutatás múltját, a társadalmi és gazdasági életet, a pásztor­életet, a kismesterségeket, a paraszti és vízi élet teljes­ségét. Képet kapunk az egy­kori és a jelenlegi búcsú- vásári sokadalmak szépsé­géről, a táplálkozásról, a kézművességről és a népvi­seletről. Szinte hihetetlen, hogy mindezt egyetlen em­ber ismerte és írta meg szá­munkra. Méltán lépett a »szegedi nagyok«, a mara­dandót alkotók közé. Ügy tudott írni — szinte a nép nyelvén —, hogy stílusa egy­szerre volt a parasztoké és az egyetemes tudományé. Mi. somogyiak is sokat kö­szönhetünk neki. Bármikor kértük előadásra, tanácsko­zásra, sohasem tagadta meg a segítségét. Több munkájá­hoz megyénkben gyűjtött bizonyító anyagot. Hadc idézzem egy megjegyzését: »Csak az a nép értékelheti a másik életét, kultúráját, amely a magáét jól ismeri,-. Bálint Sándor életműve, emberi nagysága méltán vív­ta ki minden ember megbe­csülését, szeretetet. Megér­demli, hogy utca és szobor hirdesse Szegeden: az egy­kori parasztcsalád gyermeke írásaiban, tanításában, em­beri tartásában adott példát mindnyájunk és az utódok számára. Egy űri Árpád, « Ttippl-Rónal Muzeum igazgatóhelyettese </ï _______ I Másfél >­_______________ 1 szollá GQ összkomfort Éti bűbájos volt, és látom rajta, mindenképpen segíte­ni fog. S ez a segítség csak­ugyan életmentő lesz: az éle­tem nyugalmát adja vissza... Hiszen képtelenség így él­nem s dolgoznom, a kényel­mes lakásból beülnöm a ko­csimba, kiszállnom az inté­zet előtt, fölmennem a pi- •ros szőnyegű lépcsöházban, benyitnom az elegánsan be­rendezett irodába — s ugyan­akkor meg-megemelyedö gyomorral arra gondolnom: vajon aludt-e az éjjel? Volí-e valahol ágya, takaró­ja; volt-e, aki befogadja? A nyár derekán kezdődött, addig én bizony észre sem 'vettem. Nem mondom, a lába föltűnt már előtte is, gyönyörű, szinte klasszikus vonalú lába van, de minden második laboránslanynak jó a lába, s ha minddel flor­RÉSZEG ESŐ Darvas József drámájának tévébemutatója A magyar dráma 30 éve májusi adásában már a má­sodik bemutatót láthattuk, amely egy jelentős prózai műből 'kívánkozott a szín­padra. A regény megjelené­sét követő évben mutatták be — 1964-ben — Darvas József Részeg eső című két­részes drámáját, Kazimir Károly rendezésében. A ko­rabeli kritikák többsége a személyi kultuszt felszámoló idő jelentős sikerének köny­velte el. Témaválasztásában, művészi szándékában, dra­maturgiájában Mesterházi Pesti emberek és Fejes End­re Rozsdatemető című drá­májával, rokonltották, jog­gal. Mindhárman arra vál­lalkoztak — ki-ki a maga ta­pasztalata, vérmérséklete alapján —, hogy szembe kell nézni történelmi múltunkkal, még akkor is, ha ez fájdal­mas sebeket érint. Ez a törekvés magával hozta a színpadi megújítás igényéből fakadó szándék új, a brechti, piscatori út, az epikus színház követését. Az avantgarde »találmányá­ból« átveszik a filmben rég­óta alkalmazott vágásokat, a montázstechnikát, a több sí­kon futó — múlt és jelen — cselekményt. A Részeg esőt is, az írói szándékot is jobban megért­jük, ha belenézünk az 1957- ben megjelent Tiszántúli utazásba. »Talán a magam, számadását is könnyebben, hamarabb, kevesebb belső viaskodással, kevesebb szen­vedéssel végezhettem volna el, ha van bátorságom már előbb szembenézni az itteni világgal, a roppant ellent­mondások közt vajúdó va­lósággal, a nehéz szenvedé­lyek közt viaskodó emberek­kel s a tájjal, ahol most ko­moran virrad a tavaszi ég. .. Ha merek kérdezni, újra, én magam, s merem vállalni, hogy a miértekre, a hogya­nokra legfeljebb dadogó vá­laszokat tudok adni ; esetleg rnég azt se.« Darvas tudja, hogy az írók, művészek fe­lelősségét nem lehet a kor nyakába varrni. Helyesen értelmezi, az írástudók hol tévesztették el a feleletet. A múltban előbb vizsgálódtak, ha kérdezték őket, feleltek, a személyi kultusz idején mindig kéznél volt a meg- fogalmazatlan kérdésekre tr- a válasz. Ügy érzem, Darvas prózában meghatározott ars peoticája rajzolódott ki a 60-as években irt művejben éppúgy, mint a korábban napvilágot látott A legna­gyobb magyar faluban, az Egy parasztcsalád történe­tében, vagy a Város az in- goványon-ban. ■ Darvas József a Részeg esőben a főszereplő rettene­tesen fölzaklatott idegálla­potában idézi fel a negyed­százados múlt emlékkepeit. Az eseményék a második világháborút közvetlen ki­váltó előzményeket idézik meg, de ezek a motívumok nem lesznek nagy hatással a borzalmakat követő két évtizedre. Az író arra kere­si a választ, mi történt eb­ben az időszakban, de nem­csak a hogyanra — a miért­re sokkal kíváncsibb. Kik kergették a főhőst, a festő Bállá Gézát öngyilkosságba? A dráma főbb szereplőinek valami módon közük van a történelemhez. Osztozniuk kellene a felelősségben, ha lenne tartásuk. Partra von­szolható-e Szóláth Béla meg­feneklett életének csónakja, vagy elsüllyed, mint a barát­jáé? Miért állt félre Cson­tos Gyula? Miért kell Már­tának 25 évi házasságért ilyen árat fizetnie? Várnainé miért kerül egyik férfi kar­jai közül a másikéba, ha csak önmagát áltatja a bol­dogsággal? Darvas hősei nem szenvel­gő széplelkek, kritikusan szemlélik a kort, önmagu­kat. Aki élt abban a ne­gyedszázadban, osztozik az író ítéletében; a nagy tör­ténelmi vizsgán mindenki begyűjtött egy-ket szekun- dát. Nem menti fel hőseit, még akkor sem, ha elfogad­hatónak látszó érvet ad a szájukba; nem ad polgárjo­got a megsértettek, a félre- állítottak népes gárdájának. Az unos-untaian hangozta­tott frázist: csak az nem hi­bázik. aki nem dolgozik, el­utasítja. A védekezésnek ez a »hártyapáncélja« nevetsé­ges és átlátszó. A megkeseredett, a tragi­kus sorssá vált életek vá­dolják a múltat, irritálják az élők, a keserűségükbe bur- kolódzó túlélők jelenét. Van-e remény, hogy a drá­ma hősei ne átkozottakként cipeljék a felelősségnek ezt a démoni igáját? Ügy ér­zem, Szóláth Béla azért nyo­moz, azért akarja tisztán látni Bállá öngyilkosságá­nak az okát, hogy patika- mérlegre tegye a felelősség idegméregként adagolt mennyiségét, ezért is, de ta­lán ennél is fontosabbnak tartja a túlélők holnapját. Fontos, hogy tisztán lássák a múltjukat, de ennél is lé­nyegesebb a jövő perspek­tívája, az a felismerés, hogy folytatni kell a megkezdett utat; mert csak ez lehet az egyetlen helyes alternatíva. Aki képtelen ezt megérteni, ki kell ' állnia a sorból. »Mi történt velük? — kér­dezi Szóláth Béla Andrástól. — Mi legyen velük? Az életükkel? Miért halt meg Bállá Géza? Erre kell ke­resnem a választ. Ez most már az élőknek nemcsak kö­telességük — emberi érde­kük is, a jövőért. Az enyém is...« András egy szép Geothe- idézettel válaszol: "A sza­badságot csak az érdemli meg, aki mindennap meghó­dít belőle valamennyit.« Darvas hőseinek is csak akkor van helyük a változó ég alatt, ha képesek meghó­dítani egy-egy talpalattnyi földet. Sorsukat objektiven szemléli, a történelmi való­ságot tényszerűen ábrázolja, az epikus hömpölygésben éreznünk kell a vibráló lí- raiságot. Az egyén sorsa be­épül a történelembe, tör­vényszerűnek látszik a per­manens szembesítés. Hajdufy Miklós rendezői koncepciója tökéletesen "fil- mesí tette« Darvas J ózsef drámáját. A miért tette le­begett gúandóan a szeme előtt, amit sikerült is meg­valósítania a népes színész­gárdának. Avar István Szó­láth Bélája hol meditativ rezignáltsággal, hol sebeket tépő nyíltsággal kutatja, mérlegeli a maguk mögött hagyott 25 ev győzelmeit es bukásait. Érthető ez az önkinzó szembesítés a történelemmel, de a vi­lágos választ nem kap­ja meg. Balia Géza öngyil­kossága nem tipikus, 'ezt éreznünk lehetett az önkén­tes száműzetés megrendítő képsoraiban, öze Lajos itt alakította a leghitelesebben a meghasonlott művészem­ber botorkálását, zsákutcába jutását. Hitelesnek éreztem Hor­váth Sándor megfontoltsá­gát, Csomos Mari parázsló indulatait és Tarsoly Elemér elfogultságát. Rádics Károly tölni kezdenék, én édes is­tenkém, szépen is volnánk... De átjött talán július vé­gén a személyzeti osztályról az egyik fiatal előadó, és ér­deklődött utána. Hogy mi van ezzel a Tatáméval : két hónapja szinte minden má­sodik nap elkésik. Én köte- lességszerűen megvédtem, mondtam, az egyik legjobb munkaerő az osztályon, amit rábízok, olyan, mintha ma- * gamra bíznám ; pontos, pre­cíz, lelkiismeretes. Igen, igen, bólogatott a személy­zetis, ezt tudjuk róla, de a munkafegyelem ilyen súlyos — mert sorozatos — meg­sértését még a legjobb dol­gozótól sem lehet eltűrni. Fölvontam a vállam, hogy akkor most mitévők le­gyünk? Beszéljen a fejével, főosztályvezető elvtárs — kérte a személyzetis. — Ez legyen az első figyelmezte­tés. Ha nem használ, ml lé­pünk, hivatalosan. De adjuk még meg neki ezt a lehető­séget ... — Kérem — bic­centettem készségçsen. — Beszélek vçle. De mert odabent roppant, kényelmetlen az ilyesmi — a laborban azért, mert a töb­biek is hallják a felelősség­re vonást, bent az irodám­ban meg azért, mert a hosz- szas négyszemközti beszél­getés nemszeretem találga­tásokra adhat alkalmat, fél órával a munka vége előtt kiszóltam neki telefonon a laborba: — Ráérne a'munka után néhány percre, kar- Larsnóí Beszelnünk, kelle­ne... — Egy pillanatra el­akadt a hangja, világosan éreztem. — Itt? — kérdezte aztán tétován. — Nem. Be­vinném a városba, ha arra esik az útja. És valahol meginnánk egy kávét. He­lyes? — Helyes — mondta halkan. — Négy óra tízkor várom a főkapunál. — Köszö­nöm — mondtam, és letet­tem a kagylót. Annyit min­denesetre jólesően állapítot­tam meg magamban, hogy a kislány intelligens, mert nem tette hozzá, hogy "fő­osztályvezető elvtárs«... Ezúttal — minden szóbe­szédet elkerülendő — én hagytam el utoljára a labo­ratóriumot. Odalent beültem a ko­csimba, s körül sem kellett néznem, máris ott állt mel­lettem a kislány. Szótlanul nyitottam ki neki az ajtót. »Merre megy? — kérdez­tem. — Egy darabig elvin­ném.« “Mindegy« — mondta tompán, és felvonta vállát. »A bíztosítóöv! — jutott eszembe. — Kapcsolja be magát!« Szótlanul elbabráit az öv­vel; gyakorlatúmul csinálta, ügyetlenkedett. Látszott, nem sokat kocsikázik. De nem akartam segíteni neki, sem­mi kedvem sem volt a de­reka körül babrálni, még bizalmaskodásnak, vagy ami annál rosszabb: kandúrsün- rlörgésnek vélhette volna. Nyugodtan vártam, . amíg vegre becsettintette a zárat aztan indítottam, Már jócskán bent voltunk a forgalomban, amikor meg­szólalt. "Mégis, merre megyünk?« »Azt mondta, mindegy.« »No igen, de mégis.« "A Pataki István tér felé. Jó lesz?« »Jó« — mondta megadón. "Sejti, hogy miért hív­tam?« Aprót biccentett. »Azt hiszem, sejtem.« Beszaladtunk a városba, s a Keleti tájékán megálltam. "Van itt a közelben egy eszpresszó — mondtam, és kiszálltam. — Megfelel ?« »Tökéletesen.« — S . me­gint elkezdett szerencsétlen- kedni az övvel. A presszóban két kávét kértem és két kis konyakot; oldódni akartam, mert utál­tam, ami vár rám. Mi va­gyok én? Iskolai vigyázó, aki felírja a rosszakat? Vagy nádpálcás taní tó bácsi ? Az én dolgom a Dekamil-prog- ram, nem a munkatársak fe­gyelmezése ... A pincér hozta a tálcát, én nyúltam a pohár után s köszörültem a torkomon. »Tudja, kedves Judit, hogy nem szeretem adni a szigo­rú főnököt...« Elmosolyodott, a pohárra bökött. (Folytatjuk)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents