Somogyi Néplap, 1980. május (36. évfolyam, 101-126. szám)
1980-05-25 / 121. szám
Szántó Péter „Erény és tehetség” Gondolkodó nagyjaink tollán a választás É 'deme# kutatni régi választások irodalmi emlékei között. Felidézni a magyar múlt gondolkodó nagyjai tollán a demokrácia, az általános népképviselet haladó igényét. Petőfi játékos politikai ábécéjében például ez olvasható: »Minden tisztségre a haza minden polgára legyen választható, mert, csak erény és tehetség vetessék a választásnál tekintetbe.« De a régi művekbe sokkal ér- dekfeszítőbbek a célok, amelyeknek jegyében Martino- vitstól Ady Endréig, Berzsenyitől Kossuthig a nemzet legjobbjai a közéleti demokráciáért síkraszálltak. Mind- ahányan csupán eszközt és lehetőséget, nem pedig beteljesülést kerestek a közéleti szabadságban. Azt a rendszert, azt a társadalmat kutatták messzenéző ábránd- jaikhan, amely egyszerre adna igazságot, jogot, szabadságot a nemzetnek, s oldaná meg az anyagi és kulturális fölemelkedés szorongató problémáit. S milyen elgondolkoztató, hogy ebben a vívódó jövőkutatásban jó másfél századon át még a kibékíthetetlen ellenfelek is közel jártak egymáshoz, A kündulási pont azonossága rendszerint félreérthetetlen: aki igazán szívén viselte nemzete sorsát, megrendülve látta, hogyan szorulnak mind hátrább — a szabadabb, az iparban, mezőgazdaságban, tudományban, társadalmi rendszerben haladottabb, műveltebb nemzetek mögé. »Magyarország nagy parlag — se körül, istenért — ne misztifikáljuk magunkat, mert nem kevesebb, mint létünk vére forog kérdésben« — írja a Jelenkorban ax Akadémiát alapító gróf. Hogy miért van ez így, azt Széchenyi csak újabb öt esztendő múltán, imnaár erőfeszítéseibe*» megfáradva értett* meg. »Nem népesség híja okozza Magyarország hátramaradását, de jobb rendszernek híja«. S ezt a jobb rendszert áhítja ábrándozva tucatnyi nemzedék magyarsága, álomköntösbe öltöztetve a kort, amelyben pótoljuk majd, amit törökvészen, labancdúl ásón, úri önzésen és félgyarmati szói» gaságonkban elvesztettünk. A nemzet lelkiismeretét megszólaltató emlékeknek van még egy közös gondolatuk, amely ugyancsak túllép osztálypontjaikon és világnézeti alapállásunkon: az a fölismerés, hegy végső soron »a művelt emberfők sokaságán« áll vagy bukik föl- emelkedésünk. Már a távolból figyelő Mikes Kelemen is látja: »Egy országnak boldogsága az ifjakot való jó neveltetésekből áll.« Bacsá- nyi, Berzsenyi, Kazinczy, Kölcsey, Vörösmarty — és sorolhatnánk a nagy neveket a végtelenségig —: valamennyien népművelést követelnek, s irigyen nézték a világnak azt a felét, amelyen szabadon virágzott a nemzeti nyelv, tért veszített a középkori babonaság, hódított a betű, s »jogaiba lép az Értelem«, mint a progresszió és a boldogulás legfőbb feltétele. Amikor az egyetemi ifjúság vezéralakja hangot adott ennek az igénynek, már Táncsics Mihálya is van a nemzetnek. Az. a Táncsics, aki -33 évvel később a Népszava egyik első számában igy íordul a munkásokhoz: »Abban egyet kell értenetek, hogy minden életrevaló állam munkásai a maguk határain belül a jólétet előbb- utóbb megalkotják, ha összetartanak .. .« De hol van még egyáltalán munkásosztály. amikor már a aémzet, nagy gondolkodói, csupán a magyarság történelmi _ sorsproblémáinak logikáiból kiindulva előre megsejtik korunk egyik vagy másik eszméjét, sőt intézményét is? Távol álljon tőlünk minden vulgarizálás : nem a szocialista berendezkedés előfutárait akarjuk fölfedezni olyan korokban, amelyek egesz inas feladatokat állítottak a társadalom elé. De az, hogy a nemzeti lét problémáit becsületesen végiggondolkodó elmék sok kérdésben megsejtették a dolgok egyedül lehetséges végkifejlődését, vitathatatlan, sőt néha megdöbbentő. S itt nem a Petőfi-típusú látnokra gondolunk, aki az anyagi, jogi és szellemi egyenlőség korai utópiájával az emberiség távolabbi jövőjére vetett fénysugarat, hanem a sokkal »földhözragadtabbak« szellemes vaslogikájára, amelyek puszta történelmi elemzések segítségével jutottak ma is koszerű, sőt csakis ma mgevalósuló gondolatokhoz. Kossuth például 48-ban még nem értette, amit a szinte gyermek Vasvári (s a későbbi márciusi ellenzék) követelt, hogy: »Nyújtsuk oda őszinte jobbunkat a szomszéd népeknek.« De az agg Kossuth, a sokat csalódott, sokat végiggondoló emigráns az »Irataim« III. kötetében már teljes hittel írja le: »Ezek a népek nekünk sem külön-külön, sem együttvéve nem lehetnek veszélyesek, ha szabadok.« Vagy — például — a nemzeti öszsefogás koncepciójának apostola az első kudarcokat elemezve eljut oda, hogy kimondja : »Egyesülnünk kell érdekben a néppel, hogy erősebbek legyünk.« Ez a történelemlátó vaslogika néhol olyan gyakorlatias, hogy majdnem napi-politikai aktualitása van napjainkban is. Hadd idézzük itt is Berzsenyi Dániel csodálatos meglátását a paraszti szövetkezésről mint a mezőgazdaság jövőjének egyedüli lehetséges útjáról: »Pedig én azt hiszem, s teljes megfontolás után hiszem, hogy mind a megyei szorgalmat, mind az egész népboldogságot csak úgy lehetne legfőbb tetőre emelni, ha mezei gazdaságot nem egyes gyarló emberek, hanem oly nép- egyésületek folytatnák, amelyekben mindenkor megvolna minden, ami a mezei szorgalom legfőbb céljaihoz megkívánta tik.« Ugyancsak álmétkocftatók az egyes iparfejlesztési elképzelések, amelyek évszázados távlatból is program- szerű erővel hatnak, Kossuth írta például ezeket a sorokat: »És e vagy ama nemzet iparának tökélye nem abban áil, hogy minden lehető dolgot maga termesz- szen és gyártson, hanem abban, hogy mindazt termesz- sze és gyártsa, amit természeti és kereskedelmi viszonyainál fogva haszonnnal előállíthat.« Kazinczy pedig : »Ami jó, ami hasznos... az olyat jobb másoktól átvenni s magyarrá csinálni, mint másokban csudáim, másoktól irigyelni.« S hadd fejezzem be az időszerű gondolatok idézetének sorát Kossuth egyik meghökkentő aktualitású mondatával (élete utolsó nyilvános beszédében hangzott el) : »Amely nemzet beéri azzal, hogy öt évben egyszer egy- egy szavazatjegyet vet a választási urnákba, s nem vágyik* arra, hogy a szabad-' ságot fokozatosan egymás fölébe helyezett önkormányzati intézmények pezsgő életében megtestesítse, az maga szolgáltat ki szegénységi bizonyítványt vagy érettsége, vagy erkölcse felöl.« E zek a szerteágazó gondolatok, bár időben és tematikában egymás között csak lazán függnek össze, együttesen mégis egy szélesebb és mai érvényű összefüggésre mutatnak. Cáfolják azt a képtelen föltevést, mely szerint mai életünk eszméi es intézményei történelmileg gyökérteienek lepnének a hazánkban. És bizonyítják: a magyar munkásosztály marxi-lenini harci programjának megvaló- sításáva] egyben megvalósítjuk az évszázadok alatt az ország létkérdéseivé érett natív nemzeti feladatokat is. fc F. Külön bejáratú, szigorúan egyszemélyes hétvégemet elcserélném bármi ■ másra. Minden jobb, mint itt ülnöm az ágy szélén, várva, hogy nekemugrik a szombat—vasárnap. Ha nem lennék a helyemben, bízisíen nem eserélnék velem. Ülök az ágyam szélén, és vakarom a talpam. Tulajdonképp az egyetlen dolog, amit az emberekről biztosan vtudok — az, hogy vál toz- nak. Így, talpvakarás közben jutnak eszembe az ilyen nagy gondolataim. Néha kapcsolatosak a talpvakarással, néha meg még böl- csebbek. Például: hogy jobb szépnek lenni, mint okosnak. De azért okosnak sokkal jobb lenni, mint jónak. Csak legalább ne lenne szabad szombat a gimnáziumban! A földszintről dögös zene szól. Lebattyogok. Apa persze már megint nincs itthon. Miért is lenne? A nagyszoba hatalmas tükre előtt a kishúgom áll, és önfeledten táncol. Rövid, fekete haja van és kék szeme. Tizenöt éves, pici de formás — kipirulva bámulja önmaga tükörképét. — Mi a reggeli? — krá- kogom. Oda se neki. Emeltebb hangon közlöm, hogy enni szeretnék. — Minek? — néz vissza a válla fölött. — Már tegnap is ettél. Eliszkol a tükör elől, de azért halálos biztonsággal fenéken billentem. Erre ő hozzám vágja a díszpárnát... Megkezdjük a reggeli mutatványt: én kergetem, ő szalad és vihog, közben Atanasz egy vasárnap találkozott a szerelemmel. Megismerte Marianát. .. Rendkívül boldogok voltak együtt. Ügy bolondozlak mint a gyerekek. A délutánt az állatkertben töltötték, aztán cirkuszba mentek, este pedig a vidámparkba. Fagylaltot ettek és vattacukrot Pompás volt, varázslatos! Észre sem vették, és már éjfél volt. El kellett válniuk. Álltak a villamosmegállóban és a legközelebbi randevúról beszélgettek. Ata- •nase már másnap, hétfőn Ez csak egy reck 'it ff ilyeneket ordít: — Emberek, segítség, megjött a bátyám a sittről ! A szomszédok — finom, elegáns emberek, mélyen fölháborodva az időkön és erkölcsökön — mindent hallanak, s alighanem ráncolják szemöldökjeiket. A húgom sarokba szorít, és fölszólít, hogy mindenféle hülyének nevezzem magam. Hirtelen elpirul, tudom, hogy valami disznósá- got akar kérdezni. — Csak nyugodtan! — biztatom. Kék szeme gyanúsan csillog: — Hát te hülye vagy! Nem is akarok kérdezni. — Dehogynem. Mikor vörös vagy és bandzsítasz, mindig valami disznóság jut az eszedbe. Durcásan hátat fordít: — Csak azt akartam tudni... — Hogy?.,": Rám néz — mintha mérlegelné, hány darab konyhakés fér el bennem. — Mit hogy? — Hát amit kérdeztél. — Mit kérdeztem? — Kérdeztél egyáltalán valamit? Nevetünk, és újra bekapcsolja a lemezjátszót. — Egyébként Rolling Stones. Az a címe, hogy It ’s only rock’n’roll. Ez csak egy rock ’n roll. — Nagyon klassz ez az akkordbontás — bólintok — H, Cisz, D. — H, Cisz, D . . . — néz Eszti bizonytalanul, azután délután négy órakor találkozni akart Marianával. Mariana azonban a pénteket javasolta. Ekkor Ato.nász a hétfőt. keddre változtatta. Mariane azt mondta: — Jó. Ma nem tudsz pénteken jönni, akkor találkai- dunk szerdán! Atanász erre a csütörtököt javasolta. Mariana megkérdezte tőle, miért tért át ilyen gyorsan a csütörtökre, amikor addig kitartott a kedd melle"'.. . Ekkor azonban jött a villamos, es Atanász fölugrott >ü. kirobban belőle a nevetés. — Öregem, te olyan hülye vagy! És én még azt hittem, hogy ez csak egy rock’n’roll, közben pedig H, Cisz, D ... Eltervezzük, hogy lecsót csinálunk ebédre, de rögtön az elején összeveszünk, mert szerintem szalonnával kell csinálni. Mind a ketten jobban értük hozzá, mint általában az anyátlan kölykök. Szerintem kell Szalonna. Eszti látszólag megnyugszik, azután az első adandó alkalommal rám keni a paradicsompürét. Rántottát ebédelünk. Délután Bélával találkozom. Mászunk, s nézünk magunk elé; néha észreveszünk valakit, de inkább a csuda tudja, mit látunk. Ha szembe jönne egy busz, és megemelné a kalapját, az talán érdekes lenne. Béla nyűtt pulóverjének gallérja a hasáig lóg: Olyan jóféle fekete ballonkabátja van — csaknem a földig ér. — Inni kéne — dünnyögi. Nem mintha szomjas lenne, ráadásul utálja is az alkoholt, de mit tegyünk egy álmos szombaton, ha okosabbat úgyse tudnánk? A presszóban uraságtól levetett arany tapéta, vedlett plüssfotel, bordó pincérnők. Üristen, és még ötvenszer úristen! Itt van András és Bici is. Tonikot iszunk, tejjel és citrommal, jól összekeverve. Gusztustalan egy lötty, az biztos, de mindenki undorodva nézi a szomszéd asztaloktól, ezért boldogan és jóízűen megiszom. A többiek is. Bici azon nyavalyog, hogy kettőből bukik. — Akkor mejg miért nem tanulsz? — nyögi Béla, mert pokolian unja már Bici állandó panaszait. — Öregem, ha az apám nem nyomott volna be a gi- mibe, most már keresnék. — Még most is elmehetsz dolgozni. — Röhögni fogsz: most már nem. Most már nem szeretek ... Atanász mindenesetre hétfőn, kedden, szerdán, csütörtökön és pénteken négy órakor is várta Marianát o megbeszélt helyen. Pénteken véletlenül arra ment Mariana, s meglátta Atanászt. — Nem szégyrllcd magad? — támadt rá Atanász- ra. — Hát ezért nem akár- tad te, hogy ma találkozzunk?! Valaki mással van randevúd, igaz? .., És elment. Ö. milyen bizonytalanok í ezek a mai nagy szerelmek! Fordította; Lápcsey Laszlóné Megpróbálom letörölni magamról a nevetést. Közben elképzeltem a mondatainkat, amint unottan másznak át apró legyekként a műmárvány asztallapon. A fene egye meg, fél éve már, és még mindig Erzsire gondolok! — Lehet, hogyha szeretünk valakit, akkor megváltozunk? — kérdezem, de szemlátomást nem értik. Megnyugtatnak, hogy hülye vagyok. Pedig Erzsit tényleg szeretem. Szeretném. Odalépek a telefonautomatához, hogy lássam a bejáratot. Persze, miért is jönne ide ... Nem is merem őt tárcsázni, csak a kis .’lúgomat. — A bátyádat keresem. — Nincs itthon; nem tudom, mikor jön meg — hadarja egy szuszra. Miniig betojik a telefontól. Nevetni kezdek. Odaát hallgatás. — Nahát... Te hülye! Te vagy az?! El se tudtam képzelni, hogy téged keres valaki. Apa telefonált: különmunka. Szóval megint egyedül vacsorázunk ... Te! Ez a Jagger egy jó krapek! Behallatszik a Stones- zene. A húgom hangján csak most érzem, hogy föl van dobva. — Ittál? Adja az ostobát: — Ki áll itt? Tagadja, de persze hajtű- vel kinyitotta a bárt. .. Este lépek be az ajtónkon. A kishúgom a tükör előtt, félig lecsúszva a fotelből. Alszik. Mellette feldőlve a palack, a szőnyeg csupa bor. Nézem, amint szuszog. Kicsi hullámokban a bajé, mint a charleston-tán-'osok- nak. Ha valaha egy krapek kitol vele, én úgy megverem azt a krapekot!... Viszont ahogy az emberiséget ismerem, nagyon sokszor kell majd verekednem. Hirtelen kinyitja a szírnél. — Szia! — nyöszörgi. Aztán csak néz, le-lekoppan a feje, de már ébren van. — Jól beszívtunk, mi? — Ümm — felelem tömören. — De nem ciki, ugye? Belövöm a lemezjátszót, s megint szól a dal. If >jou really want to be my friend — ha valóban a barátom akarsz lenni ... Pedig hát akart a nyavalya. Régirégi dal. Csak ma még kicsit itt a szomorúság. Eszti nekemugrik. Megragadja a kezem, és őrült gyors rockot járunk a nagyon lassú számra. — Te! — lihegi a fülembe. — Ez csak egy rock'n'roll ! — Ümm— felelem én, s nem is tudja, milyen szomorúan. Dobrin Dobrev Atanasz és Mariana
