Somogyi Néplap, 1980. május (36. évfolyam, 101-126. szám)
1980-05-24 / 120. szám
„Árvult kastély gandját, A válasz; néma csend Agarév — két-három tucatnyi házból álló egység Háromfának a Nagyatád felé elterülő részén. Történelmi nevezetessége a neve — a török időkben egy aga irányította innen a környék közigazgatását és a sókereskedelmet — s Nepomuki Szent János barokk szobra, melyet pontosan kétszázhá- rom esztendeje készített az ismeretlen művész. A legbecsesebb nevezetesség pedig az ugyancsak két évszázada emelt., Festetich Kristóf és Festetich László gróf által építtetett kastély, történelmünk kiválóságainak egykori vadászlaka és pihenőhelye. Csánki Dezső egyedülálló értékként említi az épületet Somogy vármegye története című nevezetes munkájában, Genthon István, művészettörténész ugyancsak a Dél-Dunántúl legszebb barokk műemlékei közé sorolja az Akadémiai Kiadónál többször is megjelent alapvető könyvében, elsősorban az ízléses belső építészeti megoldások, az ablakkiképzés és díszítések, a finoman megmunkált intarziás ajtók és a gondosan, ápolt kert miatt. 13 szépségeknek legalább a morzsáira ehezetten szálltunk ki a gépkocsiból a kastély előtt Ám a látványra csak egy rezignált hangulatú Ady- strófa jut eszembe: »Árvult kastély gondját Kóbor kutya őrzi —■« És néhány korábbi tény buzdít a romlás okának vizsgálatára. Szerencsém van: kérdezgetnem sem kell. A kocsi Látványára a rozzant, ütött-kopott, penészes falú épületből népes cigánycsalád jön elő. Egy fiatalasz- szony megszeppentett szólít meg bennünket. — Nekünk papírunk van a téesztől, azzal igazolhatjuk, hogy itt lakhatunk. A férjem a téeszben dolgozik. Orsós Imre és a többi család — ez odabent nyilvánvalóvá válik — a lehetőségekhez képest a legtisztességesebben rendezte be és gondozza a földszinti helyiségeket. Szándékos rongálásnak nyoma sincs. A hajdanában csodált vadászlak és kirándulóhely, a különlegességként számon tartott műemlék állapota mégis megdöbbent: az intarziás ajtók eltűntek, a díszítéseket szétrágta az idő. A mennyezet több helyen beázott, a tartógerendák megroggyantak; a tető bármelyik pillanatban beomolhát, s mága alá temethet több mint harminc embert... Mindkét Ariadné-fona! a háromfai—nagyatádi egyesült termelőszövetkezet központjába vezet, Nemes István elnökhelyetteshez. A kastély ugyanis a téesz tulajdona. — Mennyit ér a szövetkezetnek a háromfai kastély? — Szerintem semmit. Már régen le kellett volna bontani. De megnézhet«» az értékét. Térül-forduil, s kiderül: Festetichék egyik büszkesége — egy tizenkét évvel ezelőtti értékelés szerint — 787 600 forintot ér. A becsléskor — természetesen (?!) — nem volt jelen műemlékvédelmi szakember. — Van-e úgynevezett erkölcsi értéke az épületnek? — Erről nem tudok nyilatkozni. Laktam ugyan egy ideig Háromfán, hallottam valamit az Agarévről, de szerintem ezt a volt sóházat már ki kellett volna adni felesbontásba; el tudom képzelni, hogy minőségi téglák vannak benne. — Nem tudott Ön arról, hogy a kastély műemlék? — Erről a téesz vezetősége nem tudott. Csak valami keveset hallottam róla. De ismétlem: a mi érdekünk az volna, hogy lebontsuk. Nem tudtunk vele mihez kezdeni. — Néhány esztendeje a csurgói Napsugár Ipari Szövetkezet fölajánlotta a téesznek, hogy megvásárolja, rendbehozatja a kastélyt és munkalehetőséget teremt benne a háromfai asszonyoknak. Az egyezséget nem sikerült nyélbeütni. Miért? — Akkor még nem dolgoztam itt. De szerintem az volt az ok, hogy a Napsugár »elszipkázta« volna tőlünk a női munkaerőt. — A csurgóiak csupán téli munkaalkalomra gondoltak. A válasz: hallgatás. — Az épületben most több mint harmincán forognak szakadatlan életveszélyben: Siófoki szakember Nagy-Britanniában Tanulmányok egy nagyreményű iparágról De. Vida Kocsárd, a Pannónia Szálloda és Vendéglátó Vállalat Balatoni Igazgatóságának vezetője két hónapig egy nagy-britanniai kisváros egyetemén hallgatta az angol professzorok előadásait, tanulmányozta az idegenforgalommal kapcsolatos szakirodalmat a különféle könyvtárakban. Akkori címét fölírta a jegyzetfüzetembe: University of Suray Guildford. Ez a kisvárosi egyetem 29 mérföldre van Londontól, s rendszeresen o;:t tartják ,a közgazdasági, idegenforgalmi oktatást és továbbképzést. A siófoki szakember egy több nemzetiségű továbbképzési kurzus tagjaként munkálkodott. Tapasztalatairól beszélgettünk. — Annak idején doktori disszertációjában is balatoni idegenforgalommal kapcsolatos témát dolgozott föl, * vezetőként sem mondott le a kutatómunkáról. Több megjelent tanulmánya, hosz- szabb és rövidebb eszmefuttatása a szaksajtóban ezt bizonyítja. Gondolom, kutatói programjával függött össze az angliai tanulmányút. — Ahhoz, hogy az ember megpályázhasson egy tanulmányutat az Országos Ösztöndíjtanácsnál, némi eredményt kell felmutatrüa — mondja. — A szakmai végzettségen, a publikáción kivid természetesen nyelvtudásra is szüksége van. Nos, megpályáztam az angliai tanulmányutat, megkaptam, s nagy kedvvel láttam munkához odakint. Az utazást a Kulturális Kapcsolatok Intézete bonyolította le. A jövőkutatóknak az a véleményük. hogy 2000-ben az idegenforgalom lesz a legnagyobb iparág. Ez a megállapítás természetesen békét tételez föl. s az életszínvonal állandó fejlődését, meg azt a . tényt veszi figyelembe. hogy az egyre ha- tékoiayabb gepesites következtében az emberek szabad ideje is jóval több lesz, mint manapság. Az idegenforgalom viszont a legkevésbé gépesíthető, következésképpen ebben a feltételezetten »nagyreményű« iparágban továbbra is szükség lesz az emberi kéz munkájára. Nem közömbös, hogy miként készül föl rá egy ország. — Az utóbbi években Nagy-Britannia, s különösen London idegenforgalma fejlődött gyors ütemben. A többi között arra voltam kíváncsi, miként birkóznak meg a feladatokkal, s hogyan lépnek tovább. Tudomásom volt róla, hogy egy tudóscsoport új módszerekkel kitűnő eredményeket ért el a regionális idegenforgalmi kutatásokban; Wales északi részén dolgoztak, s az idegenforgalom összes tényezőjét vizsgálták. Különösen a módszereik érdekeltek. Már ismerjük a Balaton regionális! tervét és az ezzel kapcsolatos kérdéseket. Angliai tanulmányaim során is elsősorban a balatoni problémák foglalkoztattak. .. — Hogyan teltek napjai, az egyetemi városban? — Diákéletet éltem. Az idő túlnyomó részében előadásokat hallgattam és az egyetemi könyvtárban tanulmányoztam a szakirodalmat. Az egyetem közgazdasági—idegenforgalmi tanszéke (összesen két felsőfokú intézetben van ilyen tanszék Angliában) rendszeresen szervez továbbképzést szakembereknek, hazaiaknak és külföldieknek egyaránt. A mi csoportunkban 15 angol. két török, egy hongkongi és egy amerikai hallgató dolgozott. A tanszék vezetője szerencsémre, az a professzor volt, aki az említett regionális kutatásokat vezette; készségesen segített a munkában. A. többi kozott rendelkezésemre bocsátotta azokat a kiadványokat is, amelyek a kutatás eredményeit, módszereit közölték. Az előadások gyakorlatiasak voltak, s aktivizálták a hallgatókat. Különböző helyzetekben, szituációkban kellett döntenünk, s döntésünk helyességét, hatását számítógép segítségével ellenőriztük. Hetenként szemináriumon vettünk részt. Olyankor a gazdasági élet különböző területeiről érkeztek vezetők, szakemberek, s előadást tartottak. Az előadásokat mozgalmas viták követték. Rendszeresen jártunk repülőterekre, szállodákba, idegenforgalmi ügynökségekre is, ahol konkrét feladatokkal bíztak meg . bennünket. — Gondolom, szabad idejében az ottani életet és Anglia nevezetességeit is igyekezett megismerni. — Természetesen, bár ehhez két hónap igen kevés: inkább csak benyomásokat szereztem. Nagyon tetszett az infrastruktúra fejlettsége. S mert színházrajongó vagyok, megnéztem egy-egy zenés művet és drámát. Megjegyzem, elég nagy luxus ott a színház, legalábbis a magamfajta ösztöndíjasnak: hétköznap délután egy kakasülőre szóló jegyért négy fontot, fizettem , . . Ellátogattam Marx sírjához is, ahová a világ különböző részéből érkeznek hivei, szinte minden negyedórában. A vendégJátószakmában dolgozom, s érthetően kíváncsi voltam az éttermekre, bárokra, automata büfékre is.. Egyszóval: éltem a lehetőséggel, és . igyekeztem annyi tapasztalatot, ismeretet, benyomást gyűjteni, ameny- r>yit csak lehetett e két hónap alatt. Legalább négy önálló tanulmányra való aryagot hoztam. Iss feiedne- tttlen élményeket, emlékeket. $■. A. a háromfai—nagyatádi téesz dolgozóinak családtagjai. — A tanács adott nekik beköltözési engedélyt. — A kastély húsz éve a téesz tulajdona. A beköltözésre Önök adtak engedélyt; magam láttam a papírokat. A válasz: néma csend. — Ki vállal felelősséget a műemlék tönkremeneteléért ? A válasz: néma csend. —> Ki vállal felelősséget, ha a gerendák, melyeket csupán a szentlélek tart, emberek tucatjainak halálát okozzák? — Pillanatnyilag nincsen szabadon egyetlen szolgálati lakásunk sem. — Végül is: mi a szándéka a téesznek ezzel a műemlékkel ? — Eladnánk olcsón, nem ragaszkodnánk az erkölcsi értékhez; mert, kérem, a műemlék ' az nem üzlet kérdése. — Ki téríti meg azt a tetemes kárt, amely az épületben húsz év alatt keletkezett ? A válasz: néma csend. Az igazgatóhelyettes szavaiból kitetszik: vállalataink jelenlegi helyzetében .»fényűzés« pénzt költeni a műemlékekre. Érdemes azonban megfordítani e gondolatmenetet: egy régi, értékes épület épségének fenntartása általában jóval olcsóbb, mint — például — új iskolák, klubhelyiségek, könyvtárak, pedagóguslakások építése. Sót: a vállalatokat, üzemeket, téeszekér törvény is kötelezi az általuk birtokolt vagy bérelt építészeti értékek védelmére. Az 1/1967. számú műemlékvédelmi rendelet 14. és 15. paragrafusában találhatók a részletek. Eszerint a tulajdonosnak kötelessége az építmény rendszeres felülvizsgálata/ gondoskodnia kell a fenntartásáról és karbantartásáról, s a műemlék jellegét, épségét is köteles megőrizni. A háromfai—nagyatádi termelőszövetkezet vétett e törvény ellen. Sőt a betelepített családokat fenyegető állandó életveszély bizonyítja: a humánum legalapvetőbb szabályait is megsértette. S ez az eset korántsem kivétel. Lengyel András"! 75 éve született MIHAIL SOLOHOV Hetvenöt éve született a doni Vjosenszkaja melletti Kruzsinálo majorban száza- zadunk egyik legtermékenyebb és legelismertebb prózaírója, Mihail Alékszandro- vics Solohov. Apja kozák- földire került orosz volt, sokféle kézműves mesterséget űző ember, s noha helybeli lányt vett el, a büszke kozákok közt mindvégig „muzsik"-nak, idegennek számított. Solohov gyermekéveiről általában keveset írnak, de hogy milyen élete lehetett 15 éves koráig, mikor a forradalom szolgálatába szegődött, nem nehéz elképzelnie annak, aki ismeri regényeit, elbeszéléseit. A kozákság több százados viszonylagos függetlenséget vívott ki magának a cári Oroszországban. A Don és Dnyeper alsó folyásához a jobbágysors elől menekülve érkeztek hajdan a szabadságvágyó ősok. A három ország' határán fekvő vidéken meggyökeresedve félig katona, félig paraszti életmódjukban sikeresen védelmezték függetlenségüket — a török, az orosz, a lengyel vagy az ukrán hatalmasságokkal szemben. Támogatták az orosz parasztfölkeléseket, félelmes hírüket kitűnő lovas voltuknak, kardforgató bátorságuknak köszönhették. Ezért is történt, hogy a cári hatalom igyekezett a maga javára fordítani ezt a rettenthetetlen, a pusztai nomádok harci erényeit őrző népcsoportot: földet, kiváltságokat kaptak, a cári gárdába, testőrségbe sorozták be őket. Igaz, saját költségen kellett kiállniuk, mint a nemeseknek, és ez lovas katonáknál nem kis nehézség volt, mégis minden kozák büszke volt sajátos szerepére. A rendszeres táborozások, hadgyakorlatok hozzá tartoztak a férfiak életéhez, minden házban ott lógott a szegen a mundér, az ünneplő viselet, és ott függött a kard. Nagyobb tekintélyt alig valami kölcsönzött a kozáknak, mint a jó ló és a hadi érdemek. Ebben az ellentmondásos világban — amely az orosz falu szegénységét, elmaradottságát ötvözte a mérhetetlen kozák büszkeséggel és becsvággyal — érték a gyermek Solohovot egész életére és munkásságára kiható élmények. Ebben a környezetben élte meg az I. világháború okozta szenvedéseket, a forradalom véres viharait. Az előzményeket ismerve nem csoda, hogy a polgárháború legvéresebb harcainak színhelyei a kozákvidékek voltak: jelentős részük harcolt a fehérek oldalán, de nem egy Ljubomir [anov A kaszkadőr Nemrég tudtam meg, hogy mi fán terem a kaszkadőr. Szép nyugodtan játszik a filmszínész, amikor pedig veszélyes pillanat következik — hopp! —, a kaszkadőr már is ott terem! És a veszélyes jelenetet ö játssza. A kaszkadőr leugrik az ötödik emeletről. A kaszkadőr'beront a lóm- gokban álló házba. A kaszkadőr két keréken száguld autójával... És mindezek után a kaszkadőr ismeretlen marad. Gondolkodóba estem; nem lehetne a kaszkadőr foglalkozását a mindennapi életben is törvényesíteni? Például: én naphosszat a kocsmában ülök, 8 kaszkadőr pedig dolgozik helyettem az építkezésen; amikor kesö éjszaka érek haza, a !<aszkadört engedem be magam előtt a lakásba; kedves feleségem pedig hadd zúdítsa rá a haragját, amikor pedig a röpködő tányérok már mind széttörtek kemény koponyáján, jómagam is betoppanok; egy eladó a mérésnél rendszeresen becsapja a vevőket; amikor pedig a rendőrség tetten éri, a kiszabott büntetést a kaszítadőr üli le helyette ... Becsületszavamra, ha rendszeresítenénk mindennapi életünkben a kaszkadőröket, gyöngyéletünk lenne ... Porai tor,» ; Gcíimri Syorgy igazi, forradalmi hős is termett közöttük. Nem a politikai nézetek, sokszor családi, személyes indítékok sorozták egyik vagy másik oldalra az embereket. „Nem eke hasgatta, szántotta a mi dicsőséges földünket ... Dicsőséges földünket lovak patája hasgatta, szántotta. A mi dicsőséges földünk kozák fejekkel van bevetve...” — mondja a Csendes Don mottójául szolgáló régi kozák ének. Ha így volt ez mindig, százszor inkább így volt a polgárháború éveiben. Mihail Solohov gyermekfő- vel állt a fbrradalom szolgálatába. Tanított, terménybegyűjtő hivatalban dolgozott — akkoriban ezek a hivatalnokok is lóháton jártak —. s nem egyszer csodával határos módon szabadult meg a haláltól. Tizenhét éves, mikor ráébred írói hivatására. 1922-ben Moszkvába utazik, ahol próbálkozásait csakhamar siker kíséri. 1926-ban megjelent első novelláskötete, a Doni elbeszélések. Akkor visszatért Vjosenszkajába, a falujába, és — már hivatásos íróként — hozzáfogott élete legnagyobb vállalkozásához, a Csendes Donhoz. Huszonegy éves. Az első kötet 1928-ban, a második 1929-ben, a harmadik pedig 1932-ben látott napvilágot ... 1940-ben, hosszabb szünet után jelent meg a negyedik — befejező — kötet. Közben — 1932-ben — kiadta a Feltört ugar első kötetét is. Ennek tárgya a fiatal Szovjetunió első évtizedeinek legnagyobb és legdrámaibb változása, a mezőgazdaság 1930-ban kezdődött kollektivizálása. Ugyanazok az ellentétek keltek akkor életre, amelyek az orosz paraszti világot és ezen belül a kozákvidékek életét is uralták a polgárháború alatt. Alig tíz esztendő hamuja alól ismét szenvedélyesen lángolt föl a parázs. Véres és kegyetlenül igaz történet a Feltört ugaré is. Az események bonyolult összefüggéseit az élet kíméletlen ellentmondásait mutatja. De a Davidovok, Nagulno- vok mar különböznek a Csendes Don hányódó hőseitől: ők már tudják, hogy mit akarnak, és rákényszerülnek, hogy akaratukat összemérjék a lehetőségekkel A célt ismerik, de a hozzá vivő utat maguk- nák kell kitaposniuk. És ez nem könnyű feladat. A második világháború gyilkos eseményeiről szól az előbb 1943—44-ben, majd új átdolgozásban 1969-ben megjelent mű: A hazáért harcoltak. Legismertebb írása, az Emberi sors című kisregénye (1956—57) — amelyből nagy sikerű film is készült — szintén a háború éveiben játszódik. I960 tavaszán jelent meg a Feltört ugar második kötete, s még ugyanabban az évben Lenin-díjjal jutalmaztak. Hatvanadik születésnapján pedig, 1965-ben egész munkássága előtt az irodalmi No- bei-díj odaítélésével tisztelgett a művelt világ. Ezt követően háborús regényének, A hazáért harcoltak- nak második részén dolgozott. Közismerten jelentős szerepet vállalt a szovjet irodalmi és közéletben. Noha alkotómunkájának és életének javát a kis doni Vjosenszkajában töltötte — ma is ott él —, látókörébe belefér a nagy orosz föld és az egész világ haladásának gondja. Mezey Katalin SOMOGYI NÉPLAP
