Somogyi Néplap, 1980. május (36. évfolyam, 101-126. szám)

1980-05-18 / 115. szám

HAT SZÁZALÉK Életszínvonalunk - realitásaink Otthon a nagy családnak P ontos számokat még nem ismerünk a VI. ötéves tervről, az életszínvonal előirányzata azonban kirajzolódott előt­tünk. A külpiac és a belső gazdasági adottságok-lehe- tőségek képletéből szerény növekedési ütem olvasható ki. Mint ahogy legutóbb a XII. kongresszuson elhang­zott beszámoló megfogalmaz­ta — az egy főre jutó reál- jövedelem hat, a fogyasz­tás mintegy nyolc százalék­kal gyarapodhat a következő öt esztendőben. Okkal merül fol a kérdés: mit ér ez a fejlődés? Ho­gyan élünk majd a legköze­lebbi jövőben? Mielőtt, megadnánk a vá­laszokat, pillantsunk vissza lezáródó évtizedünkre, s ha nem is részletesen, né­hány vonással elemezzük helyzetünket! Annyi kétség­bevonhatatlan, hogy az élet- színvonal szempontjából egyik legjobb tíz évünk van a hátunk mögött; még ak­kor is, ha tudjuk, hogy aiz ötödik ötéves terv kilenc százalékos reáljövedelem- emelkedése és 14 százalékos fogyasztás emelkedése nem éri el az eredeti célokat. Am ezzel együtt soha ilyen ará­nyú — kedvező — változá­son nem ment még keresz­tül a fogyasztási szerkezet : általánossá vált a 44 órás munkahét, több mint 450 ezer lakást adtak át tulaj­donosaiknak, érezhetően javult az óvodai és bölcsődei helyzet. (S még valami az elmúlt esztendőkről: az egy keresőre jutó reálkereset 1979-ben elérte a 3930 fo­rintot, s ez 5,6 szorosa az 1950. évinek. Mivel az át­lagkeresetek növekedése mellett ugyanez alatt az idő alatt a fogyasztói árak 2,5- szörösre emelkedtek — a re­álbér több mirit 2,5-szerese az 1950: évinek.) Hosszan lehetne mégfd’ólytatni az át­lagokat — a munka jövedel­mének kézhez kifizetett pénzösszegeiről és a társa­dalmi juttatásokról is —, de erre nincs szükség: a köz­vélemény csalhatatlanul ér- zi-tudja. értékeli mai élet­színvonalunkat. Amit pedig az egyes ember saját hely­zetéről lát, még plasztiku­sából teszi az összképet. Jól éltünk — néha nagyon is jól —, legalábbis a kö­rülményeinkhez képest, állapíthatja meg... Erre utal az az elgondolkoztató tény is, hogy miközben ipari munkatermelékenység dol­gában a KGST-országok kö­zött a. vége felé kullogunk, lakosságunk fogyasztási színvonala — termelékenysé­géhez viszonyítva — a vilá­gon a legmagasabbak köré­ben foglal helyet. S épp ez az, amit nem lehet figyelmen kívül hagy­ni. Hiszen akárhogy is for­gatjuk a statisztikák által objektívan jelzett állapotot, csak az derül ki, hogy mun­kánkhoz képest igen magas az elért életszínvonal. S ha ez így van, akkor önként Dr. Fedő Géza így keser­gett előttem: — Amint tudja, közepesen kereső nőgyógyász vagyok, a feleségem pedig veyészmér- nök. Még elég fiatalok va­gyunk ahhoz, hogy szeres­sünk utazni, világot látni. Ezt annál könnyebben meg­tehetjük, mert gyermekünk, sajnos, nincs, soha nem is akartuk, hogy legyen. Az em­bert annyira elfoglalja a hi­vatása. Szóval• minden év­ben elmegyünk külföldre. Amikor az IBUSZ meghir­dette az idei indiai társas­utazást, az elsők között je­lentkeztünk, hiszen megéri nekünk a fejenkénti húszon- háromezer-nyolcszázat, hogy láthassuk ezt a távoli, egzo­tikus országot. Jövőre pedig a napfényes Kuba meglato- galasaí tervezzük . A pen­— alternatíva: vagy azt les»­szük, hogy munkánkhoz iga­zítjuk (lefelé) az életszínvo­nalat, vagy hogy az élet- színvonalhoz közelítjük munkánkat (fölfelé). Nyil­vánvaló, hogy visszalépni, a már egyszer megszerzettet föladni nem szívesen ten­nénk — és nem is akarjuk tenni —, marad tehát az az egyetlen lehetőség: az érték­alkotó tevékenység javításá­val erősítjük meg az élet­színvonal-emelés alapjait. Mennyit ér hát a kong­resszuson bejelentett hat százalékos reáljövedelem­növelés öt évre? Senki nem tagadja, hogy ez igen sze­rény érték. Szerény, de nem is lehet az a célunk, hogy még inkább elrugaszkod­junk a lehetőségeinktől. Eb­ből a szemszögből vizsgálva e bizonyos hat százalékot, nem más, mint aminek a kongresszusi határozat is említi : az életszínvonal meg­szilárdításának, elért vívmá­nyaink, jólétünk megőrzésé­nek egyetlen lehetséges mód­ja. D e ne feledekezzünk meg azért valamiről : az átlagok nem iga­zak »-az egyes emberre«, a valóságban nincsen átlag- magyar állampolgár. Követ­kezésképpen senkinek sincs garantálva a pontosan hat és nyolc százalék. Ez lehet esetenként több is, meg ke­vesebb is. Amikor az élet­színvonalat elemezzük — s valójában a munkával kap­csolatos igényeket fogalmaz­zuk meg —, nem hagyható ki a számításból a differen­ciálás szükségességét, paran­csát 6em. Helyesebb tehát az életszínvonal oldaláról szemlélni a dolgot: olyan lesz az, amilyen hatékony a közösség, az ember munká­ja. Ha valaki olyan válla­latnál dolgozik, ahol sikeres termék készül, s azt jó pia­cokon, haszonnal lehet elad­ni (tehát hatékony a válla­lat és dolgozója is), ott ama hat százaléknak a kétszere­se sem ábránd. Ahol pedig a termelés végeredményét nem jelzi sem népgazdasá­gi, sem vállalati haszon, könnyen lehet, hogy a jöve­delmek egyáltalán nem emelkednek majd öt év alatt sem. A differenciálás köve­telménye ugyanis azt paran­csolja: a haszon, a jövede­lem maradjon ott, ahol lét­rehozták — még inkább, mint eddig. Nem lehet már azt a receptet alkalmazni, hogy a jól dolgozók bevéte­leivel időről időre pótolják a gyengébbeket! Nem, mert ez gazdaságilag indokolat­lan, és az ember számára — aki az értéket tehetségével, szorgalmával előállítja — igazságtalan is. Mindezt, persze, igen könnyű így általánosságban követelményként kitűzni. Ezeregy példája akad annak, hogy az életben nem sike­rül igazságosan — munka szerint — elosztani a jöve­delmet. Akadályozza ezt a hosszú-hosszú évek alatt zunk addigra meglesz, az út­hoz szükséges szabadságot is tudjuk biztosítani magunk­nak. De miért csak külföldre indítanak ilyen társasutazá­sokat? Tálán tudja, hogy én is, a feleségem is Kisváráéról származunk; egyszerű pa- rasptszülök gyermekei va­gyunk. A szüléink hál’ is­tennek még cinek. De hogy látogassuk meg őket? Kis­várán több mint 300 kilomé­terre esik Budapesttől. Oda- vissza csaknem 700 kilomé­tert kell megtenni. Vonaton az út nagyon hosszú és unal­mas. Van egy Ládánk, de a feleségem nem vezet, nekem egyedül meg fárasztó egy ilyen hosszú úton végig ve­zetni a kocsit. Inkább csak Pesten használjuk, meg nyá­ron a Balatonra tarunk le veit. rögződött szemlélet, a reflex­szerű egyenlősdi. És akadá­lyozza még sok helyütt a tökéletlen bérpolitika, a rossz érdekeltségi rendszer, és nem egy rendeletbe rög­zítve néhány intézmény is. Sokszor ellenállnak a diffe­renciálásnak maguk az em­berek — mondván: a szocia­lizmusnak nem az ember és ember közötti különbségek­nek, hanem az egyenlőség­nek kell dominálnia. Nem árt ezt a meglehető­sen elnagyolt, pontatlan né­zetet a konkrét esetben ala­posan megvizsgálni : nem ar­ra hangoztatják-e, hogy a kollektívák, az emberek eredményét önkényesen osz- szák el? S nem azok nyúl­nak-e általában az ilyen megföllebbezhetetlen véle­ményekhez, akik inkább nyernének vele és nem vesztenének?! Akik szinte ráutaltak, hogy másoktól kapjanak, mert maguk nem­igen képesek megszerezni a boldogulásukra valót? A szükségletek szerinti el­osztás lehetősege, bizony, odébb van. Addig nagyon sokat kell dolgozni, és úgy, hogy a szocializmus alapel­vét — a munka szerinti el­osztást — érvényre juttas­suk. Ez pedig azt jelenti, hogy a legszélesebb teret en­gedünk annak: ha valaki teljesít, kapja meg érte a csonkítatlan bérét, a honorá­riumát, a fizetését — még­ha a teljesítmény szokatla­nul nagy összegeket vonz is. ■ s itt zárul az a gondo­H latkör, amelyet el­kezdtünk: mit jelent a szerény hat százalék? Egy átlagot, egy keretet, amely a társadalomnak gazdasági­lag lehetséges az 1981-től 1985-ig tartó években. De mást is jelent — az átlagon belül az egyénnek pont anyr nyit, amennyit munkájával megszerez belőle. A január­ban életbe léptetett új sza­bályozók, a XII. kongresz- szus határozata meggyőznek arról, hogy az alkotó munka jó befektetés mindinnyi- uniknak, s ez a befektetés az életszínvonalban is kamato­zik majd. Malkó István A tettekre buzdító tervek széles körű összefogáshoz vezettek a Koppány-völgyi tájegység vonzó településén, Karóidon. A községben, a Május 1. Ruhagyár telephe­lyén a dolgozók társadalmi munkájával egy klubház épült fel, melyet büszkén vallhafcnak magukénak a ka- rádiak, hiszen az üzem ka­puja minden látogató előtt nyitva áll. A május 1-én át­adott új létesítményt még ebben az évben követni fog­ja a tájház, ahol emlékidéző kiállítást rendeznek a község múltjáról. Karád nevét is­Mondom, vasúton az egyé­ni utazás fárasztó as unal­mas. Es meglehetősen költ­séges is. Mennyire más a tár­sasutazási Sok új arc, izgal­mas ismerkedések, kellemes társaság. Az idő gyorsan el­repül. Es az útiköltség cso­portban viszonylag olcsó. Szüléink mar túlságosan öre­gek. ahhoz, hogy ők utazza­nak fel hozzánk. Vannak ha­zai társasutazások, de ezek is csak bizonyos idegenforgal­mi nevezetességek fölkerese- sét teszik lehetővé. Miért nem szervez az IBUSZ tar- saskirandulást Kisvár dar a is? És minden olyan helyre, amely távol esik a főváros­tól, de ahol gyámoltalan öreg szülök élnek, akiknek gyermekeit az ország más tájaira vetette a kíméletlen sors, Heves Ferenc Hangos zakatolással szalad a vonat, alagútba bújik, dom­bon mászik, szemaforokat vil­logtat, sorompót működtet, állomásokra érkezik, ahol utasok várják. Csakhogy —ez a vonat műanyagból készült. Műanyagból vannak az embe­rek. s a fű, a fák, a házak nem valódiak. Tucatnyi szőke, barna, fekete fej hajol áhítat­tal a terepasztal fölé. Egy ezermester csokonyavi- sontai tanár ügyességet dicsé­ri a szerkezet, aki alkotását igen csekély ellenértekért a barcsi diákotthonnak ajándé­kozta. Esténként a társalgó­ban, mely helyet adott a cso­dálatos játéknak, csak a jel­zőlámpák, sorompók, vonat­ablakok fénye világit, s a gyerekeknek ez az igazi él­vezet. Kivéve a péntek estét, amikor az otthonrádió műso­rára figyel a 87 kollégista. Az otthonrádió szerkesztő bizott­sága ugyanis egyórás műsor keretében ismerteti a hét leg­fontosabb eseményeit, az is­kolában történteket, a jövő hét terveit. Hangszórók segít­ségével az épület minden pontján hallható az adás. Meghallgatják a rádió híreit, s a nagyobbak mindig megné­zik a tévéhíradót. Tájékozódni kell a nagyvilág eseményeiről — ha valamit nem ellenek, megkérdezik. Egy csoport a strandról ér­kezik. Szabad idős foglalkozás keretében kedvükre lubickol­hatnak, s természetesen úszni tanulnak. Aki még nem mo­zogta ki magát kellőképpen, annak ott az udvar, teli ját­szószerekkel, nagy sportpalyá­mertté tettek népdalai, a ha­gyományok másik csokrába a kedvelt hímzések motívu­mait gyűjthetjük. Kovacsik Lajossal, a köz­ségi tanács elnökével egy régi parasztház előtt beszél­gettünk; Karád tájházat ren­dez be az épületben. — Megvásároltuk Bíró Gyula bácsitól az épületet, melyet a műemlékvédelem felújításra javasolt. Vissza­kerülnek a volt lakó beren­dezései, bútorai, melyeknek segítségével megidézhetjük múltunkat. Csöndes a ház udvara, a kerekes kút sem nyikorog, de a portára hordott téglaha­lom azt jelzi: hamarosan megszólalnak itt a kömúves- szerszámok, A tájhaz berendezésére mar készülnek a karacli lá­nyok es asszonyok is. Hun­val. Két évvel; ezelőtt még hulladék, törmelék hevert ezen a területen. Gondoltak egyet a tanárok, a gyerekek, az őket patronáló brigádok, s kemény munkával igazi ját- szóparadicsomot varázsoltak a szeméthalom helyére, ötle­tes kerítést . alakítottak ki, rendbe tették a szüette ajtó­kat, hangulatossá, tágassá igazán otthonossá varázsolták a társalgót. , Mert otthont kellett terem­teni a nagy családnak, mely­nek nyolcvanhét gyeréktagja van, s akik közül többen is így vailanak: „Nem szeretek hazamenni, jobb itt.” Ahogy Karsai József, a kollégium igazgatója, elmondja, néme­lyikük elképesztő körülmé­nyek között, él otthon. Mégis, a családból, való kiemelést megsínyli a gyerek, hiányoz­nak a vér szerinti rokonok, s túlságosan sokan varinak itt „összezárva”. Ezért a -hagyó-' mânyos általános iskolai kol­légiumi formák nem megfe­lelőek. Mert mi adja az igazi családi hangulatot? Az, ha a gyerek, nem azt érzi, hogy egy a sok közül, hanem egyé­niség, akit pontosan ismernek, meg azt is tudják róla, hogy mikor milyen betegségen eset.t át. Gyakori látvány itt á bizal­masan suttogó nevelő, aki valarrîé'lÿïk gyerekké! beszél­get. Előjönnek az otthoni, az iskolai, az egyéni gondok, amelyeket egy kisgyerek ne­hezen tud magában tartani, s amelyeknek a megoldására a íelnőtt tanácsa szükséges. Azoknak a nevelőknek, akik zéseikből rendeznek kiállí­tást. Karád idegenforgalomra is számíthat. A tanácselnök­től tudom, hogy a szántódi lovasiskolától eddig is sokan lovagoltak el egészen a falu­ig a szép útvonal kedvéért. A jövő nyáron bent a hely­ségben is lesz látnivaló, a tájház. Nem születhetne meg, ha nem segítenének annyian az épülőt felújításában., be­rendezésében. A község szin­te minden lakója kiveszi ré­szét valamilyen módon a táj­ház kürüli munkákból. A Május 1. Ruhagyár helyi te­lepén dolgozók például azt, vállaltak, hogy a nágocsi ne­velőotthontól kapott hódfar­kú cserepet felrakják a te­tőre. adódik az — igaz, csak elvi­Ragaszkodó gyerekek Tájház és klub Korádon Az egész falu összefogott- itt dolgoznak, van hossá tü­relmük, -sót, kezdemenyezoke- pességük, hogy beszeljenek es beszéltessenek. Nincsenek olyá'n „tabuk”, amelyek meg­fojtják a jó légkört. Az ön- kormányzat nemcsak elvben létezik; a lemezjátszó, a mag­nó, a könyvek használatához nem kel! külön engedély. Hét­főnként táncház van, más na­pokon sportfoglalkozás, kézi­munka-szakkör, ahol a fiúk is kedvükre öltögetnek. A házi énekkar szintén sikerrel mű­ködik. A „dühöngőben’*,, mely egy sportszerekkel fölszerelt szoba, rossz időben kedvükre játszhatnak, labdázhatnak a gyerekek, hiszen hely van bő­ven. Ugyanitt minden héten filmvetítést tartanak. Ottjár- tunkkor nagy volt a készülő­dés: másnap házi vers- és prózamondó versenyt rendez­tek, arra készültek. A beszéd- készség alakítása fontos sze­rephez jutott: beszéltetni és a hibás beszédet javítani — így lehet már egész kis korban megtanulni a magyar nyel­vet. A kollégiumi fotószakkör lliásics József tanár vezetésé­vel működik. Ö is amolyan ezermester, aki tudását szíve­sen adja át a gyerekeknek. Nagy halom kép beszél már a diákotthon életéről, a fonto­sabb eseményekről. Nemrég Budapestről érkez­tek vendégek, hogy kapcsola­tot teremtsenek a barcsiakkal. Csereüdültetést szeretnének megvalósítani, hogy a pesti diákotthonosok megismerjék Somogyországot, az itteniek pedig a fővárosba jussanak. Ugyancsak a barcsiak lesznek a vendéglátói a VIII. diákott­honi találkozónak, ahol a ta­pasztal átcserén kívül sport- versenyekre. vetélkedőkre, ki­állításokra is sor kerül. A szomszédos épületben le­vő napközi az otthon „fenn­hatósága alá” tartozik. Enne1; köszönhető, hogy az épület, nagy részét az iskola és a kollégium nevelői, diákjai együtt építettéli. „Beszéltek erről, .beszélek arrój, tervez­gettek, hogy miként is lehet­ne... Én azt mondtam: nem kel) annyit beszélni, fogjuk meg a lapátot, és álljunk ne­ki” — mondja Karsai József. Az eredmény önmagaért. be­szél. Mini minden, amit a nevelés területén is létrehoz­tak. Ambrus Ágnes Karda Imre kerámiája A tájház és a Május 1. Ru­hagyár helyi telepének új klubhaza együtt fejezi ki igazán Karád hagyomány­ápoló es a mai ember eletet gazdagító törekvését. Össze­fonódik a múlt a jelennel, az értékes hagyományok be­épülnek mai gondolkodá­sunkba és cselekedeteinkbe. A klubházban most épp olyan kiállítás látható, ame­lyik a fazekashagyományo­kat mutatja be. A szomszéd helyiségben a fiatalok mai dolgaikról is beszélgetnek, s azt tervezik, hogy folytatják a klubhazban elkezedett munkát, jövőre könyvtárat és játéktermet rendeznek be. a b. 5 ■V megvásárol! régi paraszíhá/

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents