Somogyi Néplap, 1980. április (36. évfolyam, 77-100. szám)

1980-04-16 / 88. szám

 barcsi autóbusz-pályaudvar Epek még a bőrkanapék n foldfésű Vonnak találmányok, me­lyek egyszerűbbek annál, semhogy külsejük elárulná jelentőségüket. Ilyen volt egykor a kerék és az eke; ránézésre aligha gondolná az ember, milyen hatalmas szerepük van mindennapi életünkben. A „földfésüt” látva óhatatlanul a kerék meg az eke jutott eszembe. A földfésüt ugyanis az eke után szerelik; az egyik is, a másik is nagyon egyszerű - de a jelentősége óriási... A földfésű — szaksze­rűen: ekére szerelhető, rög- törő borona — értéke mint­egy tízezer forint. A szán­tással egyidőben töri a vas­kos rögökre szabdalt föld felszínét. Ilyen szerkezet eddig nem volt a modern nagyüzemi mezőgazdaság­ban. Alkotója Patczai László műszaki ágazatvezető fő­mérnök, a kaposvári tan­gazdaság dolgozója, illetve Szekeres Rudolf műszaki főosztályvezető, a Kukorica­termelők Szocialista Egye­sületének képviselője. — Apáink használtaik már ilyet — mondta Patczai László. — ök az eke utón boronával, majd a leszerelt székéről dallal »szánkóztak végig« a szántáson : ez ad­ta az ötletet. Tavaly októ­berben ikészítettük el a mintdarabot. Az év elején ötven darabos nullszériát készített a tangazdaság ta­tami műhelye, s a termelé­si rendszer, a KSZE kipró­bálás céljából eljuttatta több tangazdasághoz is. Nálunk ősszel a talajmun­káknál lesz az igazi próba; hasznáról részletesen csak egy év múlva számolha­tunk be, A szakmai bemutató után országos nagyvállalat is je­lentkezett több száz dara­bos megrendeléssel. Úgy látszik, a földfésű — nevez­zük most már így — a kez­det kezdetén sikert arat. — A vizsgálatok során kimutattuk alkalmazásá­val járó megtakarítást — mondja Patczai László —; a »bizonyítási eljárásban« ugyanis az adatoknak jut a legfontosabb szerep. A rög­törő csekély terhelését a traktormotor nem érzékeli; változatlan a munkatempó, a szántási teljesítmény, de jobb a motor kihasználása, s ez mar energiatakarékos­ság is. Így egy munkame­netben kettőt végzünk el, s ezzel energiát és munkabért takarítunk meg. Egyszerűbb a szervezés, az irányítás is, és amit ma még nem tu­dunk bizonyítani; a jobb talajszerkezet révén javul a munkák agronómiái minősé­ge. Papír és toll kerül elő. Gyors számvetés után kide­rül: földfésűvel egy hektá­ron 100—120 forint1, a mi­nimális költségmegtakarí­tás. A tangazdaság mintegy hatezer hektárjának őszi szántásához tíz szerkezetet akarnak fölhasználni. A rög­törő árát figyelembe véve a százezer forintos beruházás legkevesebb 600—700 ezer forint megtakarítást hoz. PedSg ez az összeg a ha­szonnak csak a fele. A jobb minőségű föld télen tovább porhanyósodik, jobban megőrzi a csapadékot, s ugyanakkor szellőzik i6. Ezt figyelembe véve kimondha­tó: így e berendezés leg­alább annyi hasznot hoz a növénytermesztésnek is, mint a költségmegtakarítás. A tátomi műhely az első ötven darab után újabb megrendelést kapott — most már 80 földfésül kell készíteni. A KSZE termelési rendszer új műszaki köz­pontja pedig megkezdi a szériagyártást. A találmány egyelőre még újításként szerepel, de hamarosan sor kerül a szabadalmaztatása­ra is. Am ami ennél fonto­sabb: alkotói olyan beren­dezést készítettek, ami ol­csó, egyszerűen kezelhető, s forintban 'mérhető »könyve­lési adattá változtat egy sokat emlegetett célt — azt, hogy fó! kell tárni a tar­talékokat. Bencsik András Bontásra ítélt és már fé­lig lebontott házak mellett vezet az út. Barna farostle­mez kerítésnél kell befordul­ni, távolabb pusztaság lát­szik. Az út mentén letábo­rozott egy mutatványos, for­galma nincs, a tulaj unot­tan könyököl a pulton, és talán nagy hetivásárokról vagy falusi búcsúkról álmo­dozik. A kerítés takarásából hir­telen bukkan elő az épület és az állomásházat körülve­vő útgyűrű. Még ma is minden, újnak tetszik, pedig tavaly augusztus húszadika óta sok ezren fordultak meg itt. Barcs közúti kapuja, az új autóbusz-pályaudvar ma még a »prérin« áll. De a körülötte kitűzött házhelyek, az árkok, a néhol látható hatalmas betoncsövek már sejtetik: nemsokára ide is elér a város, újabb területet foglal el környezetéből. A bejárathoz legközelebb a váróterem van. Azután a kazánház ajtaja követke­zik, majd egy üvegkalitka és egy újabb ajtó: »Belépés csak szolgálati ügyben«. Odabent található a* »agyközpont«. Gazdag Fe- rencné ül a világos,, tagas szobában, az asztalán a mikrofon ágaskodik,, mint kígyóbűvölő előtt a kígyó. Bemondja, hogy mikor ér­kezik és mikor indul busz, jobbra nyúl és gombokat nyomogat; irányítja az egész buszállomást vezérlő, összehangolt lámparendszert — Egyszerre csak egy jármű mozoghat — magya­rázza. — Ez a központ olyan, hogy hiába adnék téves utasítást, azt nem ad­ja tovább. Egyszer majd még látványosabb lesz; hoz­zá sem kell nyúlni, hanem a kocsiállásokba épített érintkezők automatikusan érzékelik a buszokat, és időrend szerint Önműködő­Friss a levegő még így délelőtt tizenegy óra tájt is. Áprilisi idő. Nem mondha­tom, hogy az a nagy tapasz­talat beszél belőlem: csak a tizennyolcadik tavaszom ez. A kecskéket pásztorolom. el ne kacérkodjanak. Ez az én gondom; apám á kezem­re bízta őket. Tizenöt van, nemrég adtunk el kilencet. Korábban meg birkáink voltak. Na. mondom magam­ban minden áldott nap, amikor , kihajtom a Palit, a Pongrácot, a Miéit, a Mircit. a Barit meg a többi kecskét, el ne bóklásszon egy se, úgy vi­gyázz , Tóth dóska! Mert ez a nevem, így- ismernek Ho­mokpusztán. Vagyok a Tóth Vendel öt fia közül egy... Faragó az . apám, népmű­vész. A fából él. Nemrég a kaposvári múzeumnak fara­gott egy ' hosszú furuglát, igen szép darab lett. Magyon en vezénylik a pályaudvari mozgást. — Jó lehet ilyen helyen dolgozni... — Bizony jó — bólogat mosolyogva Maronics Lász­ló gépkocsivezető, azután körbe mutat: — A régi állomáson olyan kis pihenőnk volt, hogy ha egy ember be akart menni, akkor kettő­nek ki kellett jönnie. Föl­szerelés meg nem volt. Itt van tévé, rádió, hűtőszek­rény, ételmelegítő. Kényel­mes székek, asztalok, lehet rajtuk dolgozni. — Most épp mivel fog­lalkozik? — Elszámolok. Kalauz nélküli kocsival járok, reg­gel voltam Vízvár és Bé- lavár felé, azután tankol­tam, erről írom a papíro­kat. 12.30-kor megint me­gyek Vízvárra. Fábián István állomásfő- nök, miirat egy városára büszke idegenvezető körbe- visz, minden zegzúgot meg­mutat. A váróteremben la­kásba illő bőrkanapék van­nak. Még mindegyik ép, pedig sajnos már megszok­tuk, hogy az ilyesmit ha­mar »Wiegbicskázzák«. — Tilos idebent a do­hányzás. Sokszor bené­zünk, talán ennek is kö­szönhető, hogy eddig itt még nem volt randalirozás, pedig hát a pályaudvarok, a buszállomások ilyen szempontból is a »központ­ban« vannak. — Látom, sört árulnak a büfében. Ez másutt általá­ban tilos. — Mi sem értjük, hogy miért engedélyezték. De hát egy-egy korsó talán még nem veszélyes, aki it­tas, azt meg rábeszéljük, hogy menjen el máshová. Van csomagmegőrző, erre egyelőre nincs igény, de később, a nagy nyári fór­ért! ezt a mesterséget: Tóth Miska bácsitól tanulta el. Azán csak születnek a keze alatt a hosszú furuglák, a csipetkék, a tízesek — ennyit adnak ezért a fajtáért —-, meg a kisgyűrűsök. Hát hi­szen én is már értem ezt a munkát! Nagyon úgy van, hogy a katonaságnál letöl­töttem az időmet, s azután ki sem engedem a kezemből a bizsókot meg a többi szer­számot . Az egyik öcsém, a Tibi: neki van meg hajlama, kézügyessége a faragáshoz. Szeretem ezt a pusztát meg az aprójószáigot. En itt születtem: ezt a fogyó vilá­got ismerem, mint a tenye­remet. Engem nem vonz a város, a nyüzsgés. Látja, itt még a gémeskút is olyan, mint ré­gen. Ámbátor a nehezeke rozsdás ekevan. nem köti az, már semmire. Szép homokos vidék «z, akaciigeiekkel Mflg galom idején majd kinyit­ják. A hírlap-pavilonban minden kapható, jó is a forgalom. A telefonfülkébe nemrég szerelték be a ké­szüléket. Ma még pénzbedo­bás nélkül is működik, aki élelmes, ingyen beszélhet. öreg néni üldögél a bőr­fotelben. Szatyrát a szok­nyája alá rejti, vidáman nézi a többieket és fülel, amikor érkező vagy induló buszról szól a hangszóró. — Hova tetszők utazni? — Kaposvárra. Veszek valamit az unokáiknak, va­lami komolyabbat. Régeb­ben is sokszor jártam, de még vonattal. Féltem is a busztól, amikor megszűnt a vasút. Ma már örülök ne­ki. Az állomásfőnök: — Mindenki azt mondja, hogy örül a busznak. A községektől távol van a legtöbb vasútállomás, rpos$ pedig egy-egy faluban két- három megálló van, szinte házhoz visszük az embere­ket. — Mekkora a napi for­galom? — 99 busz érkezik és ugyanannyi indul, naponta hét-nyolc ezer utas fordul meg az állomáson. Ha több járatra lenne szükség, azt is bírnánk még. Csak a vá­róterem kicsi, igaz, az is csak télen, mert ha meleg van, kint ülnek le az em­berek. — Hogyan sikerült majd­nem egy évig ilyen csillogó tisztának, újnak megőrizni az állomást? — Nem boszorkányság, csak egy kicsit figyelni kell. Persze > ne kiabáljuk el, ez lesz az első teljes évünk. Reméljük, nem csú­szik hiba a számításainkba. Ha az emberek gondozott környezetbe kerülnek, akkor azt megbecsülik. kis fenyvesekkel. A régi ha­rangláb is megvan még, nem messze az óvodától. Meg há­borús sírok is vannak: úgy mondják, hogy németek fek­szenek bennük. Mit is ke­restek, azok itt? Eljár a nap itt is fölöt­tünk. Ugye, itt a kecskék gondja a vállamon, van ki- lenc-líz tubám is. Galam­bom hát! Régebben hatvanat etettem, úgy ám... NyuIáink is vannak. Segitgetek. Mondom, nem vágyódunk mi el innen. Sőt, apám meg­vette a Bunovácz Gyuri bá­csi házát, igen szép épület. Arra beljebb van, kár, hogy nem látszik ide. No, ott még jobb lesz. Ez a régi porta, ez a régi ház megmarad mű­helynek. Írja meg, így él a Tóth Jóska Homokpusztán! Feljegyezte: t fc. Csak cserép... C sakugyan a cseréppel van baj? Azt hiszem, valami más is összetörött. Huzavonából, sajnálkozásból nincs hi­ány. így hát magam is sajnálom, hogy a lélektelen bürokrácia útvesztőibe kell elkalauzolnom az olvasót, ámbár másról is levonhatja a következtetést. Az ügy főszereplője a cserép; szenvedő alanyát Turner Istvánnak hívják, Nagyatá­don lakik az Eperjesi utca 24. szám alatt Hogy kicsoda ő? Egy magyar állampolgár, aki arra „vetemedett”, hogy félre­tett pénzéből és kölcsönökből felújítsa elöregedett házát. Meg­lepő, de ehhez az akcióhoz még tetőfedő cserépre is szüksége volt. Be is vásárolt! A Tüzép nagyatádi telepén. És megkezdő­dött a kálvária. A paksaméta harmincnégy (!) iratának első dátuma 1979. augusztus 17. A szenvedő alany — nevezzük ezután egyszerű­en csak Vevőnek — akkor vásárolt 3000 db békéscsabai két- kaccsos (szakszerűen : ikerfüles, hornyolt) tetőcserepet — lá­tatlanban, hiszen még nem érkezett meg a gyárból. De nem sokáig várathatott magára, mert egy hónap múlva már pa­naszlevelet írt a Vevő: az áru nem felel meg a követelmé­nyeknek. Szeptember 26-án jegyzőkönyv készült, miszerint a 3000 első osztályúként eladott cserépből 1740 másodosztályú, 1260 pedig szabványon aluli „minőség”, mondhatni: selejt. (Nemcsak az emberek, néha a cserepek is deformálódnak, ve­temednek!) A kártérítés, a különbözet visszafizetése elöl nem lehetett kitérni. Vállalták az á.ru visszaszállítását is. A békés­csabai gyár — amelynek levelén szép metszésű betűkkel ez áll: ,.A Minisztertanács és a SZOT Elnöksége Vörös vándor- zászlójával kitüntetett Vállalat” — írt a pécsi Tiiaép-központ­nak, hogy mivel telepük átvette az árut, fizessenek vissza « Vevőnek 924 forintot. (A számot érdemes megjegyezni.) Fénz nem jött, a Vevő levelet írt Csabára. Eszerint a selejtes árut nem szállították el, akadályozza az építkezést, a gépek moz­gását. Kényszerűségből a II. osztályú cserepet — külön költ­ségráfordítással — beépíttette, segédmunkásokat fizetett. Kü- lönbözetet és kártérítést kér, összesen 4500 forintot. Ez no­vember 12-én volt, 15-én Pécsre is elment a kétségbeesett le­vél. A gyár válaszolt: kétszer is felszólították a pécsi közpon­tot. Ha nem intézkednek, a Vevő táviratban értesítse őket, s akkor saját kocsijukkal (Békéscsabáról !) elszállítják a csere­pet. Pécs válasza november 23-án: 1280 forintot visszafizet­nek, szerintük ennyi a különbözet. A kár viszont emelkedik. A kocsik nem tudtak megfordulni, kitörték a betonoszlopot. .. és így tovább. A követelés már 5976 forint. A számok egyébként is szöget ütöttek a Veüö fejebe. Kiderült, ha első osztályú árut kapott volna, s olyat, amilyet kért, akkor is ezer darabonként 300 forinttal többet számoltak. Újabb 900 forint. November 23-án vissza­fizettek 1280 forintot. Hol a többi? A Vevő idegei egyre bor- zolódtak. A cserép még ott volt, a pénz sehol. S mert alkal­mat adtak rá, hogy nagy rutint szerezzen a levélírásban, most már nem hagyta magát. Levél ment a Rádiónak. Visszaiga­zolták, rövidesen jönnek. Azóta négy hónap telt el. De novem­ber 29-én elvitték a cserepet az udvarból. A tárolási veszte­ség 89 db. Hiába, a cserép törékeny. És másnap jött a pécsi levél, pontos kimutatással. Eszerint a Vevő jogos követelése 5239 forint! (Hol van ez már az eredeti 924 forinttól?) Ebben már szerepel a „téves számlázásból” (árdrágításból?) szárma­zó 900 forint is. A Vevő kombinálókészsége tovább csiszolódott. Meg is kérdezter „Leveleik számával arányosan csökken a cserép ara?" Es mert a gondolat sehogy sem hagyta nyugodni, merő kíváncsiságból — december 12-én levelet írt az Árhivatal ál­lamtitkárának. Szeretné most már tudni, hogy mennyibe ke­rül 1000 db cserép. Indokolásként leírta a kálváriáját is. Hat nap múlva válaszolt egy főosztályvezető: „Levelét felülvizs­gálat és intézkedés céljából megküldtem a Tégla- és Cserép­ipari Tröszt címére.” Az árról szó sem esett. De válaszolt a tröszt egy hónap múlva, hogy az ügyet kivizsgáltatta a bé­késcsabai gyárral, (amelyik már két hónappal korábban elis­merte a kártérítési igény jogosságát!). Kiderült: „A telep a számlázáskor több tévedést követett el. Kifejezzük sajnála­tunkat. Levele felhívta a figyelmünket arra, hogy szigorúbb osztályozást és ellenőrzést kell végeznünk”. No végre! De hogy mennyibe kerül 1000 darab cserép, ezt nem tudta meg a Vevő. És még csak a 19. aktánál tartunk. Ötöt kihagyok, ámbár éppen az ötödikben újabb 686 forint jogosságát ismerte el a pécsi központ. Az iratokból érződik: egyre ingerlékenyebb U hang, egyre keményebb a Veuő is. Január harmincadikán már a kerítéskárt, a szállítási költséget és a levelezés költsé­geit is, összesen újabb 1478 forintot ismert el a Tüzép, és el­nézést kért a hosszadalmas ügyintézésért. Ez egyébként a 25. ügyirat. Közben a Vevő mielőbbi gyógyulást kívánt az igaz­gatónak, hogy személyesen tudjon foglalkozni az ügyével, de ez nem segített. A március 24-i pécsi levélben már ezt olvas­tam: „Alapvető célkitűzésünk, hogy a vásárlók áruigényét maximálisan kielégítsük, kulturált, előzékeny kiszolgálás mel­lett. Követeléseiből méltányossági alapon többet honoráltunk, mint amennyi vállalatunkat reális körülmények között ter­helte volna.” De hol voltak a reális körülmények? És mintha volna némi különbség a honorárium és a kártérítés között... Megnéztem a postai utalványokat, ötször, öt tételben ösz- szesen 7400 forintot fizetett ki eddig a Tüzép. Az ügynek nincs vége. A Vevő most már a világért sem hagyná magát. A Köz­ponti Népi Ellenőrzési Bizottsághoz fordult, ahonnan termé­szetesen közölték vele, hogy ügyét továbbították a megyei NEB-hez. Onnan fölkeresték, nyilatkozatot kértek tőle : az ed­dig kifizetett 7400 forinton felül még 3400 forint követelése van a Vevőnek. Most a népi ellenőrzés vizsgálja az ügyet. Csak cserépről van szó. Előfordulhat, hogy bírósági ügy is lesz a dologból. Heve­nyészett számvetéseim azonban elgondolkodtató. A harminc­négy ügyirat 54 oldalán a Vevő nevét 16-szor olvastam, és még 28 nevet, aláírást láttam a papírokon. A pecsétek száma mindössze 21. Hogy hányán és hány munkanapion foglalkoz­tak az üggyel, az rejtély. Hogy hányszor rendelték haza a Vevőt munkaidőben — mert éppen bizottság, ellenőr, vizs­gálódó személy érkezett Nagyatádra —, azt nehéz volna ösz- szeszámolni. ne van a eserépügynek más tanulsága is. Azokra gon- I dalok, akik nem veszik észre a „turpisságot” vagy akik nem reklamálnak. Azután: ne higgyék, hogy egy szocialista vállalat, vagy üzem ügyet csinálna 5—10 ezer fo­rintból. Fizetne, mint egy katonatiszt. Egyáltalán: ki az, aki meg tudná mondani, hogy- a „csak cserépügy” nyolchónapos hercehurcája — a fizetéseket, gépkocsiköltségeket is ide szá­mítva — mennyibe került a népgazdaságnak? Ki tudná egy csapásra visszaállítani a Vevők megrendült bizalmát? Ki ítél­heti el őket, ha néha — ilyen esetben — már-már az agresz- szivitásig is eljutnak? És ki találná meg az igazi felelőst? Márpedig keresni sem fontos. Csupán jó minőségű árut kell gyártani, s csak első osztályú minőséget szabad eladni első osztályú áron — mindenfajta „számlázást tévedés” nélkül. Jávori Bal# Kecskepásztor

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents