Somogyi Néplap, 1980. április (36. évfolyam, 77-100. szám)
1980-04-27 / 98. szám
Makrisz Zizi mozaikja. Sólyom László EZ A HÁZ ELADÓ C iren Simon, úgy látszik, nem csak nevében hasonlít ama bibliai cirenei Simonhoz, aki Jézus helyett cipelte egy darabon a keresztet, ö is cipeli, Mr a saját keresztjét mint — a házassági apró- hirdetések stílusában fogalmazva — önhibáján kívül elvált férfi. Cipeli a keresztjét: magányosan él egy alig tíz négyzetméteres albérleti szobában, mert a válás után, természetesen elköltözött anyó- sa-apósa lakásából, bár a felesége szeretett bele hivatali főnökébe. Simon nem haragudott, pedig köny- nyedén bizonyíthatta volna az asszony bűnösségét. Csupán kislánya “-hetenkénti láthatási engedélyét« követelte. A ' volt felesége is beleegyezett. Simon, valljuk be, elég közhelyszerű magánykereszt cipelését súlyosbította az a körülmény is, hogy, miután véletlenül megismerkedett egy egyetemista lánnyal, néhány hónapig ’ alóban elhitte: közel negyvenéves korában nemcsak szeretője egy huszonnégy éves lány, hanem valamikor a társa is lehet, a felesége. A lány azonban húsevővirág szerelmét, az albérleti szobában visszafojtott nyög- décselését, sikkantásait következetesen a vasárnapokon kívánta. Akkor ért rá, és ahogy Simonnak mondta: “ha hétköznap lennék veled, teljesen összezavarnál, egy kukkot sem tudnék másnap megjegyezni az előadásokból«. így hát Simon hetekig nem találkozott a lányával; aztán néhány vasárnapon va szeretőjét próbálta magyarázkodással, civakodással meggyőzni apai kötelességéről. És az csak természetes, hogy végül is az egyik hétvégi találkozás helyett levél éhezett az egyetemista lánytól : »-El sem hiszed, mint jelent számomra, amit most érzek. Végre újra visszanyertem a régi önmagamat. Üjra olyan vagyok, mint régen. Tudom, mást vártál tőlem, de én azt nem tudom adni. Neked nem rám van szükséged, valakire szükséged van, de az nem én vagyok. Ólyan ember kell neked, aki... ezt most túl hosszú lenne leírni, inkább csak röviden .. „ aki elfogadja a kötöttségeidet, aki elfogadja a “középkorúak szokásos nosztalgiáit és szomorúságát«, ahogy te szoktad mondani. Vasárnaptól megszűnők számodra, mert nem lennél te boldog attól, ha engem magad mellett tudnál. Simon vasárnap délelőtt találta a levelet a postaládában, s miután fölbontotta és elolvasta, elindult a lányáért, hogy együtt legyenek, hogy sétáljanak a rántotthúsos, sörszagú vasárnapi boldogságban, amely Zárt és nyitott. Szöllössy Enikő kisplasztikája. (A mii.'ész unless,rnokbeli ki- alUUöüiói) megadatott a tisztéé családoknak. Kéz a kézben sétálgatott Simon és tízéves lánya, Bori, aki Simon ujjai közé dugta, fűzte ujjacskáit, kísértetiesen, eszébe juttatva Simonnak az egyetemista lányt, aki pontosan ugyanígy csúsztatta tenyerét az övébe. — Te olyan vagy, mint a postagalamb — mondta hirtelen Bori Simonnak. — Elrepülsz, de mindig visszajössz. Mindig visszatalálsz oda, ahonnan elrepültél. viharba kerülnek, olykor mégis eltévednek. — Te most viharban vagy? — kérdezte Bori. — Háborúban — mondta Simon. — Önmagámmal. De te ezt még úgy sem érted. — Sajnálnám a játékaimat, ha háború lenne. Már azt is sajnálom, ha valamelyik leesik a földre. — Már mitől lenne háború? — Miért, nem lehet? A televízióban is mindig ezt mondják, A Hétben. — Nem egészen ezt mondják; illetve nem arról van szó, hogy mindenütt lehetne háború. — De ha mégis, akkor hova megyünk, mert nálunk nincs pince a házban. Ahol te laksz, ott van? — Nem, ott sincs. De ti majd átmentek a szomszéd házba, ott van. — És ha te akkor nem vagy velem, akkor te hova mész? — Hát majd egy olyan pincébe, amelyik a legközelebb lesz hozzám, de egyébként is... — és abban a pillanatban Simon nem tudott ellenállni a gondolatnak, hogy meg ne kérdézze ezt a tízéves magyar állampolgárt, mi a véleménye, mondjuk a neutronbombáról. — Te mondta Simon —, képzeld : feltaláltak egy olyan bombát, ami csak az emberekben csinál kárt, szóval ... — Meghalnak, azt akarod mondani. — Igen. A tárgyak, a házak, satöbbi megmaradnak. — Egy olyan bombát, ami kicsinálja az embereket? Ezek tiszta hülyék! — Tökéletesen igazad van. A kis Bari alig észrevehetően megszorította Simon ujjait, és a férfinak megint az egyetemista lány jutott eszébe. — És he ledobnák, akkor a játékaim megmaradnának, csak én halnék meg? — kérdezte a kislány pár méter után Simontól. — Hát ezt egész pontosan nem tudom, de ... — Az előbb az mondtad, hogy a tárgyak megmaradnak, szóval a játékaim is. — Igen, lehetséges. — »Tényleg lehetséges, hogy ez így Van?« — töprengett Simon. — »Micsoda marhaság. De neki világos a képlet: ő meghal, a játékai maradnak .. . Most mit mondjak? Csak én lehetek ilyen ökör, hogy egy tízéves gyerekkel a neutronbombáról fecsegek«. — Tudod, össze kelleng szedni a tolvajokat — kezdte hirtelen Borcsa —, meg azokat az embereket, akiket mindig szidsz, akik rosszak, össze kellene őket hívni egy nagy rétre, és az ő fejükre pottyantani azt a bombát. Aztán kész, nem lenne többé bomba. — Azt hiszem, ez nem a legjobb módszer. Arról nem is beszélve, hogy gondolhal tód, nem egy darabot gyártanak belőle... — Megvan — mondta hirtelen Borcsa, és ismét meg- 'ogta Simon kezét. — Mi van meg? — Hót, hogy mit kell csi- ! nalni azzal a bombával. — Mit? — Sok van belőle? — Nem tudom. — Azt kellene csinálni, persze csak akkor, ha nem lenne belőle sok, hogy azt a pár darabot elvinni valami üres térre, mondjuk a sivatagba, és ott felrobbantani, egyet meg múzeumba rakni. — Múzeumba? Oda meg minek? — Hát hogy lássák az emberek, mit nem szabad csinálni. Te mesélted a múlt vasárnap, hogy van olyan múzeum, ahol kiállítják az ilyen háborús bigyókat. — Bigyókat? — Fegyvereket, na. Hát akkor egÿit ebből a bombából is ki lehetne oda állítani. Írni kéne egy levelet annak, aki csinálja, és megírni neki az ötletem. — Levélírással nem megyünk semmire, Borcsa. Én már csak tudom. Sokszor fájdalmat okozunk egymásnak, ha.. ó — Ha háborúban vagyunk önmagunkban. — önmagunkkal, de ez hogy jutott eszedbe? — Te vagy most ilyen hóborúban. azt mondtad. És én tudom, mi az. — Na mi? — Hát az anyutól és tőlem azért kellett elköltöznöd, azért váltatok, mert az anyu levelet írt neked, hogy mást szeret. — Ezt honnan veszed? — A nagypapa mondta az anyunak múltkor, amikor veszekedtek, hogy »még ahhoz sem volt bátorságod, hogy megmondd annak a szerencsétlen Simonnak, mást szeretsz, inkább levelet firkáltál«. — Borcsa a nagyapját utánozta, Simon mosolyogva hallgatta, és még a szája szélén egy kesernyés mosollyal mondta Borosának : — Tudod, én mindig ilyen leveleket kapok, azért mondtam neked, a levelek... Elhallgatott. — Szóval a levelekkel sokszor sebeket osztogatunk egymásnak, mint a háborúban. Levél-sebeket. — Hát akkor ki kellene állítani azokat a leveleket is egy múzeumban ... Nem igaz? — Ez látod, lehet, hogy jó ötlet. De a legjobb lenne meg se írni azokat a leveleket. — És akkor most együtt élnél te is velünk. — Hát ezít nem tudom. Ez problémás. — Szóval most nagyon problémás vagy magaddal. — Nagyon. S imon megsimogatta Borcsa haját, amit volt felesége ügyesen cofba font, Borcsa pedig az ujjait úgy fűzte Simonéba, ahogy az egyetemistá lány szokta. Simon lehajtott fejjel cipelte a vasárnapi sétálók között a keresztet. A sajátját. Az igazgatóságon voltunk, s aztán elmentünk ebédelni, együtt az étterem -e. — Mit rendeljün :? — kérdezte Jedmejev. — Rendelj valamit! — mondta Frolov. — Jó — mondta Jerme- jev —, először is borscsot rendelek. — Várjatok csak — szólaltam meg —, én nem szeretem a borscsot, nekem vegyetek valami mást!.. Hallevest. Azt nagyon szeretem. — Miért akarsz te mindig mást? — kérdezte Frolov. — Ha mindenki, akkor mindenki. Rendelj borscsot. — Csakhogy én a borscsot nem jogom megenni. — Mi az, hogy nem? Megeszed! A kollektíváért. — Miért kell azt ennem, amit nem szeretek? — Micsoda különc! — csodálkozott, Jermejev. — Hiszen « borsos jobb. Fenn a. hegyen, patak partján fekszik Felzergéd, ez a kis ... pontosabban : icipici község. Valamikor tizenhét ház állt benne. Most is épp annyi van, csakhogy... A házak nagyobb fele. azaz kilenc már gazdát cserélt mivel a’ helybéliek egymás után Ideköftö'ztek a komfortosabb Alzergéd nagyközségbe. Az ő házaikat megvásárolták a városiak, mert ugye. aki egy kicsit is ad magára, annak kell legyen parasztháza is. No, azért ez a státuszszimbólum igazán nem került sokba. 30—40 ezeréri már valódi, békebeli zsup- fedeles vályogkéglit leheteti itt kapni. A fogalmazás pontos: lehetett. Két év óta ugyanis nem volt eladó ház — az idén tavaszig, amikor idősb Csikorgó Péter is hallgatott gyermekei hívó szavára, és elhatározta, hogy leköltözik Alzergédre. Csak előbb eladja a házát — legalább nem megy üres kézzel, visz vagy százezret. Bizonyos volt benne ugyanis, hogy ha azokért a vályogviskókért a pestiek megadták a negyvenet, az ő újonnan cserepezett, ki— Lehet, hogy a borsos jobb, de én nem szeretem. — Hogy lehet nem szeretni a borscsot? — mosolyo- dott el Frolov. — Cékla, káposzta, fokhagymaillat.. . Értsd meg öregem: más dolog a borsos és megint mis dolog a halleves! — Egyetértek, de én szeretem a hallevest, a ti borsosotokra pedig rá sem tudok nézni... — Csak rendelj borscsot! A borsosban millió vitamin van. Ha megeszel egy tányérral. annyi mint ha egy hétig szabadságon lettél volna ... És ugyanakkor mi van a te hallevesedben? Abban csak éppen megmossák a halat. Még jó, ha a halat, és nem a halastányérokat ... — Akár a tányérokat akár a villákat! Engem, meg az sem érdekel, ha a. szakács megfürdik a hallevesvül-belül rendbe hozott házáért legkevesebb százezret fog kapni. Kitette hát a táblát: »Ez a ház eladó«, és várta a vevőket. Jöttek is. Az élső számú érdeklődőtől százhúsz ezret ’ kért. hogy legyen miből engedni, ha alkudnának. Ámde azok nem alkudtak. Fanyalogva körbejárták a házat, a szobába csak épp bekukkantottak, és köszönték szépen: »majd még gondolkodunk rajta«. Péter bácsi értett a szóból. és a következő két vevőjelölttől már csak százezret kért. De azok sem alkudtak. Azaz: még csak nem is alkudtak. — No jó, beérem nyolcvanezerrel — engedte lejjebb az árat idősb Csikorgó. majd: — Legyen hatvan, de egy fillérrel sem kevesebb. .. A tizedik érdeklődőtől már csak ötvenezret kért, de az sem alkudott. Erre aztán nagyon meg- dühödött az öreg: rongy ötvenet nem adnak az ő házáért, amikor három éve legalább negyvenet költött rá? Hát akkor inkább leszedi a cserepet, a tetőről, ben. Azt fogok enni, de borscsot soha! — Az utóbbi időben mindenféle szennyező anyag kerül a tenger vizébe. Olaj is... A végén még veszélyes lesz rágyújtani a le hallevesed mellett. — Ha a tányéromba olajat öntenek, még azt is megeszem. De a ti borsosotokat soha. — Miért éppen a mi borsosunkat? Tatán mi főztük? Mi csak tanácsot adunk neked, hogy mi a jobb. De válassz te magad! Ha nem akarod megfogadni a mi tanácsunkat, az a te dolgod, de aztán ne is várj tölünk segítséget... — Legyen! Nincs szükségem a segítségetekre. Számomra az elv fontosabb! Szavaimat síri csend fogadta. Majd egy kérdés hangzott el: — Ez azt jelenti, hogy nem fogsz borscsot enni? — Azt. — Mindig ezt csinálja — mondta Jermejev. — Tulajdonképpen nem. is szereti a hallevest, csak ellenkezni akar. Győrffy László Vasárnapi séta — De a postagalambok, ha Alekszej Kurljandszkij A halleves Bayer Béla Szerelem Vajúdó értefet* csüng léted hangszálain — gyöngycsipke-éjszakán verset írok hozzád Villányi László Meztelenül Még elolvad rajtam a hó csak szempillámon halódik hajamon készül lavinának kúszik végig bőrömön de pelyheket hogy lánynak véljék nem tudom lehunyni szemem az alattam sárgálló jég csap alá dobott lepedő idegen nő. szagával idegen állomás kaszárny; gyomrom ráng görbülne testem így lesz ez már mindaddig míg elolvad rajtam a hó szél csúszkál köröttem nézhetem tükörben arcom grimaszokat hogy rámismerj melegedjenek vonásaim ne légy hát zavarban. fölszedi a parkettát, a búbos kemencéről lebontja a csempét, a plafonról a mestergerendákat takaró álmennyezetet, meg ezt, meg azt, azokért is kap harmirc ezrest, a többit meg ott egye meg a fene. Másnap nekilátott a rombolásnak, s a hét végére meg is kopasztotta a házát. Ügy tervezte, hogy hétfőn kezdi hordani a holmit lefelé, Alzergédre. Vasárnap szépen összepakolt, s búcsúzóul kiült a kapu elé. Egyszer csak megállt előtte egy pesti autó. — Ez az az eladó ház? — kérdezte a pesti ember. — Már nem — bökte oda pipája mellől az öreg. — Már elkelt? — Még nem, de ne törődjék vele az úr, nem eladó. — Hm! — mondta a pesti. és bement az udvarra körüljárta a házat, bekukucskált az ablakain, maid visszatérve összesúgott a feleségével, aztán a gazdához fordult: — Ha mégis, én vevő lennék rá. — Hát jó — mosolygott a bajusza alatt az _ öreg. mert értette ő a tréfát: — Százötven ezresért a magáé — Nem lesz az egy kicsit sok? — Legyen száznegyvennyolc — hunyorított Péter. — Száznegyvenötöt adok. Készpénzben! — szólt a pesti ember, és nyújtotta a kezét. parolára Idősb Csikorgó pott. belecsaA vevő pedig boldogan megcsókolta a feleségét, es üdvözülten lihegte: — Földpadló, mestergerenda, sárral tapasztott kemence... Originális! — és súgva : — Igazán bagóért kaptuk. — Hiába próbálod meggyőzni, semmi. Egy jó barát megenné, és nemcsak a borscsot — mondta Frolov. — Vigye el az ördög — szólalt meg Jermejev. — Végül is mindenki azt ehet, ami jólesik neki. Hadd egye a hallevesét, ha annyira akarja! Neki rendelünk hallevest, magunknak meg borscsot. Rendben van, Péter? Frolov elgondolkodott: — Tudod mit... Én általában ... én sem. szeretem a borscsot. — Hogyhogy nem szereted?! És miért hallgattál egész idő alatt? — Azt gondoltam, ha mindenki, akkor mindenki De ha már fölbomlott a kollektíva ... Nekem is rendelj hallevest! — Ahogy te képzeled! — dühödött föl Jermejev. — Hogy én egyedül egyek borscsot? Fordította: Lipcsey Lászlóné SOMOGYI NÉPLAP II
