Somogyi Néplap, 1980. április (36. évfolyam, 77-100. szám)
1980-04-20 / 92. szám
Naplójegyzet Leninről A LÉNYEGET TANÍTOTTA Kortárs képzőművészek József Attiláról L eninről írni rendkívül nehéz. Egyrészt az ünnepélyek szuper- lativuszokkal telezsúfolt beszámolói kísértenek. másrészt a filozofikus motívumok csábítják az embert, hogy tájékozottságát fitogtassa. Noha az az igazság, hogy sohasem lehetünk eléggé tájékozottak e roppant életműben, hiszien ő nem csupán irodalmat, zseniális téziseket, teóriákat hagyott ránk, hanem egy világtörténelmi méretű forradalmat, s a mindig jelenvaló, más és más alakot öltő forradalom igényét, s istenivé, mitoszivá soha el nem idegeníthető emberségét is. Tulajdonképpen csak az sesólhat Leninről felelősséggel, aki éveket töltött e hagyaték elemzésével, aki hivatásául választotta e ragyogó életpálya áttekintését, átgondolását a teljesség igényével, a tudományos megismerés módszereivel — s aki erre a munkára vállalkozik, az tudja, érzi igazán, hogy milyen pontatlanok a jelzők, és mennyire halványak a szu per lati v úszók. Lenin él — mondjuk egyszerűen, magától értetődően, és elszállnak felettünk az évek. Közben nem vesszük észre, hogy ez a szakállas, mongolos szemű arc' valahogy halotti maszkká merevedett a tudatunkban, valahogy »letudtuk« magunkban, mint egy munkaigényes szigorlatot, mint egy nagy bölcsészt, akiről jól-rosszul megtanultuk a megtanulha- tót, aztán illő tisztelettel elhelyeztük alakját kultúránk panteonjában. És csak nagy ritkán jutunk a közvetlen közelébe. A napokban — e cikken tűnődve —, miközben megidéztem a róla és tőle tanultakat, rádöbbentem — mrpnkodva, röstellkedve —, tíofy láthatom naponta akár százszor is az arcképét utcai ■rakatokban*, épületek falán, mindenütt, lathatom, olvashatom a nevét, a Lenin-jelszavakat milliószor is, semmit sem látok, semmit sem érzek belőle s ennek magam vagyok az oka. Mert ő nem rejtőzik előlem; ő bármelyik percben hajlandó velem beszélgetni, akár a pétervári munkásokkal egykor, vagy az analfabéta muzsikusokkal, akik számára mindenkor, a legér- tőbb, legfáradságosabb munkája közben is volt ideje, okos szava, s akiket ő sohasem a fölényeskedő tanító- mester szemével nézett, hanem az elvtárséval, a barátéval, a testvérével. Lenin él — ocsúdott bennem valami egészen új, tavaszias érzés, és egyáltalán nem csodálkoztam azon, hogy mellettem lépked az utcán, elkísér barátaim közé, s alig hasonlít a róla készült fényképre, szobrokra. E gyetértőén bólintottam Gorkij szavaira, aki nem kis meghökkenései mondta, hogy »Ez a kopasz, zömök, raccsoló, kemény ember, egyik kezével szokrateszi homlokát dörzsölve, csodálatosan élénk szemét nyájasan csillogtatva, nyomban Az anya című regény hibáiról kezd beszélni.« És Robert Williams visszaemlékezései sem ejtenek ámulatba, mert természtes- nek érzem, Lenin jellemét 1 ismerve, hogy naponta 18— 20 órát dolgozott, és ugyanazt az ételt ette, mint bármelyik munkás, katona a Ki'emlbèn, s ezt nem valamiféle aszkézisböl vállalta, hanem így esett jól neki, elvei szerint akart élni. Lenin esetében ez a magatartás a termesztés. És az is természtes, hogy irtózik mindenféle jelzőtől, amit a «neve mellé illesztenek, hogy . víg kedélyű, szerény, követelődzéstől és hiúságtól mentes, de soha vezető nem volt olyan kérlelhetetlen, mint ő, amikor a nagy ügyről volt szó, »E hű- ség láttán meg kell békélnem ezzel n könyörtelenség- geim — jegyzi meg róla Heinrich Mann, Thomas Mann fivére, Bemard Shaw pedig ellentmondást nem tűrő hangon kijelenti: »Lenin az egyetlen európai államférfi, aki rendelkezik azzal a tehetséggel, jellemmel és tudással, amelyre ilyen felelősségteljes poszton szüksége van az embernek.« Mindez Lenin. És mindezek csak tükörcserepek, amelyek a világ- történelem egyik legnagyobb alakjának egyéniségéről villantanak egy-egy szikrát, a már világhírű Leninről, aki 1870. április 22-én látta meg a napvilágot egy szimbirszki iskolaigazgató hajlékában. Ma már se szeri, se száma a visszaemlékezéseknek az egykori diákról, aki abban az esztendőben érettségizett kitüntetéssel, amikor forradalmár bátyját a cári hatalom megölte Az életrajzíró kissé patetikus hangján is átüt a kemény realitásérzék, mely zseniális ifjút tehetségének teljes birtokbavételére sarkallta, s az a mélységes humanitás, amely ezt a páratlan elmét a nép, az emberiség következetes szolgálatára kötelezte eL Keleti kánok edzettsége, szívóssága, bátorsága párosult benne a legeurópaibb professzorok ku 1 túrszom jóval, tudásával, otthonosan mozgott a csuva- sok földjén, a szibériaiak vadászmezőin, s otthonosan a világ leggazdagabb könyvtáraiban, egyetemein. A lényeget tanította és cselekedte. Mindig vitakészen, tudása roppant fegyvertárával a logika vastörvényei szerint.de sohasem kinyilatkoztató szándékkal, fenntartva és elismerve a tévedés emberi jogát. A Bolsevik Párt alapítója és vezetője szemében a marxizmus sohasem volt dogma — mindig a forradalmi cselekvés vezérfonalát látta benne. »Ez az elmélet — mondotta — csak alapköveit rakta le annak a tudománynak, melyet a szocialistáknak minden irányban tovább kell fejleszteniük, ha nem akarnak elmaradni az élettől.« Hangsúlyozta, hogy az ismeretelméletben éppúgy, mint a tudomány minden más területén dialektikusán kell elmélkedni, vagyis nem szabad feltételezni, hogy megismerésünk kész és változatlan, hanem meg kell vizsgálnunk, mi módon keletkezik a nem tudásból tudás, mi módon lesz a nem teljes, nem pontos tudásból Kiáílítás a Petőfi Irodalmi Múzeumban teljesebb és pontosabb tudás. Nemcsak hazája történelméé Lenin, hanem az egyetemes históriáé, és ezen belül a magyar történelemé is. Annál is inkább, mert Lenin különös figyelemmel fordult az orosz néphez képest maroknyi magyarság felé, jól ismerte történelmét, forradalmi hagyományait Hazája roppant gondjait hordván, volt energiája behatóan tanulmányozni a Magyar Tanácsköztársaság előzményeit, lehetőségeit. Azt a tényt, hogy a Károlyi-kormány, a burzsoá szocialisták, a magyarországi mensevikek és esszerek, beolvadtak a magyar bolsevikok pártjába és egységes pártot, egységes kormányt alakítottak — vi- , lágtörténelmi fordulatinak nevezi. Ez is Lenin. És mi minden még! Törvénnyé ércesetíett mondatok, a fizikai és a szellemi élet szféráiban útjelző gondolatok, de egy-egy mosolyszikra is a szimbirszki kisdiák arcán, egy-egy kedélyes hunyorítás mongoles szemével, miközben Szibériába utazik bundában és ha- linacsizmábam, hogy a száműzetés sivár téli napjait felgyújtsa önnön értelme fényével ... Teát főz szamovárján, Klara Zetkint lekváros kenyérrel — elnöki éléskamra javával — kínálja, olvas, jegyzetel, előadást tart, és pontosan könyörtelenül pontosan fogalmaz. Gyűlölte a neve mellé illesztett jelzőket. '-Elvtársak, ne olyan fellengzősen« — hallom a hangját, és mindjárt Krupszkája intő szavait: -lljicsért érzett fájdalmatok ne változzék személyének külsődleges tiszteletévé. Ne építsetek emlékműveket, ne nevezzetek el róla palotákat ................ ha tisztelni a karjátok Vlagyimir Iljics nevét, építsetek bölcsődéket, óvodákat, lalcóházakat, kórházakat, és mindenekelőtt kövessétek életetekkel Iljics példáját !• N em lehet őt idézőjelek közé szorítani, szoborrá merevíteni. Ahol jelen van, ott nemcsak roppant műve van jelen, hanem eleven szeme sugara is, szókra teszi homloka, enyhén raccsoló hangja, egész élő valója. Ügy óriás, hogy nem nyomaszt a nagyságával, úgy mai, hogy szinte a lélegzetét is hallom. Szapudi András Tury Mária képe érezzük a művészi hatást Számos portré készült például többnyire az ismert József At- tila-fotók alapián, vagy más esetben a költő arcvonásaira aligha emlékeztető figurális ábrázolást látunk viszont, amelyek nem rendelkeznek azzal a festői többlettel, amelyért szívesebben néznénk a festményt, mint a fotót magát. Kevesen vállalkoztak József Attila portréjának szo- borbeli megmintázására. Hatásos, jó portréval e téren is adósunk még a magvar képzőművészet. A Petőfi Irodalmi Múzeum képzőművészeti kiállítása, amelynek címe „Én, József Attila, itt, vagyok”, a költő egy verséből vett idézetével tulajdonképpen arra vállalkozott, hogy bemutassa ennek a költői jelenlétnek időszerűségét és milyenségét. Ennek eldöntését pedig a kiállítás látogatóira bízza. Macht Ilona A Petőfi Irodalmi Múzeum kiállítótermeiben láthatók azok az alkotások, amelyek József Attila születésének 75. évfordulójára a Magyar Képző- és Iparművész Szövetség felhívására készültek. Az április 9-től augusztus elejéig megtekinthető kiállítás színesen mutatja be a mai kortárs képzőművészet kapcsolatát a •József Attila-i életművel. Az irodalom . és képzőművészet találkozásának lehetünk tanúi a mintegy félszáz grafika, huszonhárom festmény, tizenhat szobor, érmek és iparművészeti alkotások megtekintésekor. Többfajta stílusirányzat és szemléletmód jelenlétét érezzük a kiállított alkotásokban. A tematikusabb megfogalmazások helyett szorosabb kötődések tárultak fel. Részben a külváros élményét és színeit dolgozzák fel, részben a mama-élményt fogalmazzák meg grafikusaink, iparművészeink. A makro kozmosszá tágult József Attila-i költészet és értelmezés is helyet kapott a grafikai lapokon, sorozatökon. A kozmikussá növesztett életérzés Kovács Imre Földmadár című sorozatán és Swierkie- wicz Róbert Üstökös című sorozatán érzékelhető elsősorban. De figyelmet érdemelnek Püspöky István és Muzsnai Ákos grafikái is, amelyek egy széthulló világ érzetét keltik. A festményeken közvetlenebbül kiugranak azok a nehézségek, amelyek a művészeti ágak különbözőségéből Bér Rudolf képe adódnak. Ahol túlságosan is előtérbe kerül az epikus megfogalmazás, ott gyengébbnek Káldi János Ibolyák Felfelé (Stotz Mihály rajza) Ralph Roland Davaslatdoboz Színhely: az áruház igazgatójának dolgozószobája. Az asztalnál ott ül az igazgató, előtte pedig egy vevő áll. Az igazgató fölnéz az iratokból: — Mit óhajt? Panasza van? — Nem. Azt szeretném javasolni, hogy az üzletben ... — A, szávai javaslat! Akkor kérem: fejtse ki írásban, és dobja be az eladótérben e célra elhelyezett dobozba. — De én úgy vélem... hogy úgyszólván, ha közvetlenül ... — Sajnos, nálunk ez a rend. A vevőknek minden javaslatukat a külön e célra rendszeresített javaslatdobozba kell bedobniuk. — Megértem, de minthogy már itt vagyok, úgy gondolom: egyszerűbb volna, ha néhány szóval kifejteném ... — Egyszerűbb... De hát ■mit akar tőlem? Formaliszti- kus eljárást? — Hogyhogy formalisztikus eljárást? Hiszen én nem .... — Nálunk megfelelő javaslódoboz van. ön pedig szóban akarja kifejteni a javaslatait. AKkor minek az a doboz? Puszta formaság? Ráadásul: tudja, mennyi pénzt fektettünk abba a dobozba? Nem tudja? Azám! Furnérlemez, legalább tíz deka szög, fekete és sárga festék... — Megértem, de hát én mégis csak itt vagyok. Mi a különbség? — A különbség az, hogy különleges utasítást adtunk az üzletnek. Azt csak tudja, hogy mi fán terem az utasítás? Azám! Maga pedig azt mondja: szóban akarja kifejteni... — Rendben van... Ha még ma bedobom a javaslatomat a dobozba, akkor mikor értesülök az eredményről? — Az eredményről? Nem nem értem, miről beszél? — Hogyhogy miről?! Mikor vizsgálják meg a javaslatomat? — A, még mindág erről van szó. Sajnos, azt egyelőre nem tudom megmondani... Tudja, még nincs emberünk, aki ráérne foglalkozni a doboz Ibolyák, ibolyák — fényteli mosolyok, ég töredékei, kislányszemek kékjei, drága villáma, ékes szép virága, szárra nőtt, rezge, kis fogalmak, dallamai a tengerhabnak, lobogtok itt, ime, megejtőn a sághegyalji lassú lejtőn, csináljátok az örök csodát, ibolyák, ibolyák, ibolyák. Égi tündérkék, mondjátok el, indulni, nyílni és szállni kell, őszinte szívvel énekelni, az esetteket fölemelni. Mindig halál a hallgatás — és temető az elcsöndesedés. Nyílni kell, fölnézni, ezernyi bajunk feledve útrakeini, szórni a dalt, mely élni segít, szórni a hűség énekeit. Ibolyák, ibolyák, röpke szók, szüntelen, szelíden biztatók, lángocskái az ős talajnak, kékszínű méhszárnyak, ajkak, integető, álomi kendők, emlék-harangok, pici csengők, segítsetek, szóljatok velem, mondjuk együtt, úton, útfélén: „Győz majd a Jó, s ugyanúgy a Szép, de — sokat kell írni, tenni még.” SOMOGYI NÉPLAP El Gellert György tardttás*.
