Somogyi Néplap, 1980. március (36. évfolyam, 51-76. szám)

1980-03-09 / 58. szám

Paraszti önéletrajzok A győzelem reményében A ct az átmeneti Időszakot étt a falu, amelyben a tegnap még eke mögött ballagó parasztot fölváltja a John Deer légkondicionált fülkéjében ülő traktorista, az automatáikat kezelő állatte­nyésztő munkás, a légi nö­vényvédelem specialistája. S épp ebben az időszakban je­lennek meg sorra az „őrző könyvek”, a paraszti önélet­rajzok. 'Egy kiskönyvtárnyi való látott már napvilágot különböző kiadóiénál. Auto­didakta szépírók vallomásos életírásai. Mementóul, egy létformát megidézve. Nem tudom, mikor kezdő­dött és ki volt az a szerkesz­tő, aki úttörője a „vállalko­zásnak”. Kétségkívül felelős­sége tudatában cselekedhe­tett: rögzítette nyomtatásban a múlófélben levőt Minden átkával, minden szépségével. Mert ezerszer átkozott és ezerszer áldott életmódot — munkát és kultúrát — őriz­nek e könyvek. Jómagam a Tíszatáj és a Magvető kiadó közös kiad­ványával találkoztam először. 1967-ben jelent meg Túriné Cseh Viktória és Keskenyné Kovács Verőn regényes ön­életírása Csongárdi szegény­asszonyok címmel. Két alföl­di földmunkásasszony mond­ta el küzdelmes, nehéz életét. Múlt századvégi gyerekkoru­kat, a fiatalságukat roncsoló első világháborús éveket, a Tanácsköztársaság idejét, a fehérterror időszakát. Azt az asszonyt szerepet körvonalaz­ták, amely a kubikosfeleséget jellemezte az agrárproletariá­tus mozgalmában. Emlékül hagyom (az uno­káknak, dédunokáknak, lás­sák, hogyan éltünk, s hogy az ő életük szebb legyen egy­szer ...) címmel a Gondolat Kiadó 1974-es, reprezentatív kiállítású önéletrajz-antoló­giája tíz paraszti szerzőt mu­tatott be, Vankó Imréné Du­dás Juli naiv realista festmé­nyeivel illusztrálva az íráso­kat. S ezek az írások nem­csak a nehéz sorsot ismerte­tik meg a mai generációkkal, hanem népraj zilag is hitele­sek. Szuggesztív erő, drámai- ság, nagy mesélőkedv jellem­zi valamennyit Tíz Set, tíz sons, és segítségükkel egy egész társadalom képe bon­takozik ki nyelvi lelemények­ben bővelkedő önéletírásaik­ból. 1975-ben a Gondolat önálló kötetben is megjelentette az Emlékül hagyom... egyik szerzőjének önéletrajzát. Be- rényi Andrásné Nagy Rozália a nevem című könyvéről van sző, amelynek megjelenését a tarnabodi parasztasszony már nem érhette meg. Tíz gyermeket szült, hatot sike­rült fölnevelnie, s tudatosan vállalta a „parasztírói sor­sot”, 80 filléres füzetekbe ró­va a sorokat csekélyke sza­bad idejében. Több mint ezer kéziratlap közül válogatta a kötet anyagát Hoppál Mihály szerkesztő. Hiteles krónika lett. U gyanabban az évben ér­kezett hír az ország­határon túlról is : a nagyszerű Győri Klára — is­mertebb nevén: Kali néni — emlékezése, Kiszáradt az én örömem zöld fája címmel. A Kriterion Kiadó jelentette meg Bukarestben. A Magyar Televízióban is bemutatkozó, remek humorú kis öregasz- szonyról írta Nagy Olga nép­rajzkutató, a mű szerkesztő­je: „Népi alkotó ő, aki közel fél évszázadon keresztül nemzedékeket szórakoztatott vagy talán gondolkoztatott el történeteivel, meséivel és el­beszéléseivel.” Sajnos, Kali néni sincs már az élők sorá­ban, de „nagy munkáját” — kemény életének jutalmát — szerencsére bevégezte. Az utókor, jelenünk nem lehet eléggé hálás e csodálatos al- katásért... Szívesen lapozgattam az Életünk — történelem című Gondolat-kiadványt is 1978- ban. A Szabad Föld önélet- írási pályázatának legjobb munkáit szerkesztette antoló­giává Bajor Nagy Ernő. A vaskos kötetben néhány so­mogyi szerző is megjelent, s ez nömagában is figyelemre méltó. Még inkább az a tény, hogy az önéletrajzok java túllép az addigiakon, hiszen ahogy Bajor Nagy Ernő meg­Mindenkit meghallgat Budapesti vasmunkás vidéken Volt egyszer egy eleven mozgású, törékeny testalka­tú, fiatal kislány, aki szere­tett a szabad levegőn futká- rozni, fára mászni, sokat ját­szani. Minden érdekelte, amit maga körül látott, legszíve­sebben egyidőben lett volna jelen mindenütt. És volt egy szokatlan tulajdonsága: szen­vedélyesen vonzották a gé­pek, állandóan a traktorok, cséplőgépek körül lábatlan- kodott volna. Gyerekfejjel érte meg a felszabadulást egy alföldi nagyközségben. Amikor ér­telme nyiladozni kezdett, édesapjával, a nincstelen napszámossal együtt gyakran útra kelt. Fehér falú paraszt­házak ajtaján kopogtattak, füstös levegőjű gyűléstermek­ben szorongtak. A férfi hol néhány földművessel beszél­getett az új rendről, hol pe­dig nagy tömeg előtt szóno­kolt; terjesztette, magyarázta a kommunista párt politiká­ját. A kislány figyelte az em­bereket, megismerte mások gondjait, hétköznapjait. S ha nem értett valamit, kérdezett. 1953-ban jelentős fordulat állt be az életében. Az alföldi faluból Budapestre került ipari tanulónak. Az esztergá­lyos szakmát választotta, s ezzel egy életre barátságot kötött a gépekkel. Közben szorgalmasan tanult, mert a hat osztályt végzett fiatal lánynak egyszerre kellett megismernie új környezetét és behozni azt a hátrányt, amellyel tárgyi tudásban, műveltségben le volt marad- V» a többiektől. Két évvel késdhb házassá­got kötött, családot alapított. Hivatásos katonatiszt lett a férje. Ma mái- unokáik van- nak. Németh József né, az Al­földről elszármazott hajdani kislány, az egykori budapesti vasmunkás, a Danuvai nagy­atádi gyárának fémedző mű­helyében beszélt életéről. Em­beri magatartását, a közös­ségért érzett felelősségtudatát csiszolta, finomította az azóta eltelt idő. Mosolygós, tiszta tekintetű asszony. Egyszerűség, derű, megfontoltság árad szavaiból. Az a benyomásom, hogy az emberek már az első monda­tok után kertelés nélkül ki­öntik neki a szívüket. Ha va­laki a szemébe néz, lehetet­len, hogy mást mondjon, mint ami szívét nyomja. Nincs ben­ne semmi póz, semmi mester­kéltség; az ilyen magatartást nem lehet fölvenni, betanul­ni anélkül, hogy a csalafinta­ságra rá ne jönnének az em­berek. Felnőtt fejjel, meggyőző­désből lett kommunista. Ke­reste az emberekben a szépet, a jót, s nem tudta elviselni, ha valaki borús ábrázattal járkált körülötte. Mindig az járt a fejében, hogyan tudna segíteni. Ehhez azonban előbb ki kellett nyitni az emberek szívét, hogy megtudja, mi bántja a másikat. S aki egy­szer megtalálta ezt a kulcsot, annak egyszersmind felelős­ség is adatott a kezébe. Azt vallja : nem nagy sza­vakkal. beválthatatlan ígére­tekkel kell az emberekhez fogalmazta: „E vallomások egy ország népének — nehéz vajúdások közöt fogant — új, egyéni és társadalmi viszo­nyait ábrázolják olyan törté­nelemkönyvben, melyet az időt megélt egyszerű embe­rek írtak.” Ugyanebben az évben vehettük kézbe a Mó* ra Kiadótól Mártonná Homok Erzsébet szép kiállítású „pa­rasztregényét”, melyben a vérségi mesélőasszony nagy- lánysága korának emlékeit írta meg. A húszas évek pa­raszti világát ábrázolja a könyv, melynek hősei olyan fiatalok, akiket a szülők nem engednek szívük szerinti párt választani: a szerző mai ész­szel tudja, hogy ebben az a hiányérzet munkált, amelyet gyűjtőfogalommal földéhség­nek, szerzéskényszernek ne­vezünk. 1979-ben a Kossuth Kiadó az Emlékező falu című anto­lógiával folytatta a sort; ez a Mezőgazdasági és Élelme­zésügyi Minisztérium és az írószövetség közös pályázatá­nak eredménye, több somogyi szerzővel. Dák umentumér tékű válogatás, noha anekdótázva rögzíti a közös gazdálkodás megteremtésének epizódjait. Az idén újra meghirdették a pályázatot, április 4-i határ­idővel; minden remény meg­van rá, hogy legalább ennyi­re olvasmányos antológia születhessek. A napokban újabb „őrző könyv” látott napvilá-, got a Magvető kiadó­nál Gémes Eszter tanyasi pa- rasztassacmy önéletírása Mindig magammal címmel. Pályadíjnyertes írásai már korábban szinte sorozatban jelentek meg a Dél-Magyar- országban, a Csongrád megyei Hírlapban, az Űj Tükörben, a Szabad Földben; gyűjtött tőle Bálint Sándor és az apokrif imák fölfedezője, Er­délyi Zsuzsanna is. Életregé­nye összegzés, egy társadalmi osztály tehetségének szép bi­zonyítéka. Bizonyára lesz folytatásuk is ezeknek a fölbecsülhetet- len értékű könyveknek. Leskó László közeledni, hanem őszinte emberi szóval, szívből jövő érdeklődéssel. Akkor meg­osztják vele gondjaikat, s ő ezt a terhet szívesen veszi a vállára. Munkatársai tisztelik, be­csülik, személyesen meggyő­ződtem róla. Nemcsak ö ál] meg a munkaipadoknál né­hány perces beszélgetésre, őt is gyakran fölkeresik, például azért, hogy legyen a szószólójuk. Munkahelyi problémákban családi ügyek­ben, politikai kérdésekben egyaránt a segítségét, taná­csait kérik. Beszélgetés közben külön megkért, ne feledjem e) hangsúlyozni a fúrótokmány- műhelyben dolgozó nők helytállását. Nehéz fizikai munkát végeznek, mégis pél­dát mutatnak. Pártmegbíza tűsként a nőfelelős tisztségei is ellátja az üzemben, s úgy tartja; együttesen 'érték el *z Megszületik-e az első ta­vaszi győzelem ? — ez fog­lalkoztatja most a Rákóczi híveit. Vannak, akik azt han­goztatják, hogy az »előirány­zott« három pontot már le­adta a csapat, most kell kö­vetkeznie a győzelmi soro­zatnak. E kijelentéssel az őszi indulásra gondoltak amikor az első két forduló­ban ugyancsak három pon­tot vesztett a Rákóczi. (A mai ellenfél, a Várpalota nem tartozik a nagy nevek közé; jelenleg a 12. helyen és elég­gé a veszélyeztetett zónában tanyázik. Azaz egy csöppet sem mindegy, hogy milyen eredményi; ér el. Sokan em­lékezhetnek arra az 1975-ös kaposvári — mérkőzésre, amikor a Rákóczi biztos esé­lyes volt a Várpalota ellen. (Ez akkor már a följutást je­lentette volna), és végül örülni kellett a döntetlen­nek. Ezzel csak azt kívánjuk hangsúlyozni, hogy nincs előre lefutott mérkőzés, még a gyengébbnek véltek ellen sem. Az ősszel Várpalotán na­gyon jó játékkal 3:l-re nyert a Rákóczi, s ez most megis­métlődhet — ha tovább ja­vul a teljesítmény. A hírek szerint Tatabányán már egy félidőn át volt elgondolás a játékban, bár továbbra sem ment úgy a . góllövés, mint korábban. De az időközben beköszöntött meteorológiai tavasz talán itt is megtöri a jeget... Ez a győzelem azért is fontos lenne, mert a nagy rivális Haladás Ajká­ra utazik, ahol könnyen pon­tot — vagy pontokat — veszíthet, és az sokat javíta­na az esélyeken, a következő nehéz periódus előtt. Köz­tudott, hogy a jövő vasárnap Nagykanizsán az Olajbá­nyász, majd itthon a Dorog és utána Szombathelyen a Haladás elleni mérkőzés kö­vetkezik. Olyan találkozók ezek amelyek után már biz­tosabban lehet majd látni a jövőt. A Rákóczi labdarúgói szor­galmasan készültek a mai mérkőzésre. És nemcsak a korábbi eredmények miatt nincs nyoma az elbizakodott­ságnak. Havasd kivételével eredményeket, „öt évvel ez­előtt alig várták az asszo­nyok, hogy vége legyen a műszaknak, rohantak haza. Nincs ezen csodálkoznivaló, hiszen minden nőre nagy ter­heket ró az otthoni második műszak, a család. Ma már azonban sokkal könnyebb megszervezni egy munkán kívüli összejövetelt, kirándu­lást, beszélgetést.” — mondja. Munkájával, magatartásá­val a nap minden szakában politikai munkát végez, anél­kül, hogy ez perceként tuda­tosulna benne. „Nem kell itt nagy dolgokra gondolni — mondja —, csupán amit az ember egyszer tudatosan vál­lalt, azt érezze magára nézve mindig kötelezőnek.” Németh Józsefné a nem­zetközi nőnap alkalmából óén teken a Parlamentben vette át a Munka Érdemrend bronz fokozatát. Lenil v»i József egész héten mindenki edzett, a középpályás viszont sérülé­se miatt pihent. Dr. Puskás Lajos fordulópontnak tekin­ti a mai találkozót: azt vár­ja, hogy merőben más egy ütést — már ami a játé­kot illeti — láthat majd a pályán, mint az előzőekben. Főleg abban bízik, hogy tá­madói ismét meglelik gól­lövő cipőjüket. Dr. Puskás Lajos lapzárta­kor még csak keretet tudott hirdetni. Bár Marcsök meg­gyógyult, de Havasi kisebb sérüléssel bajlódik, és még nem dőlt el, hogy tudja-e vállalni vasárnap a játékot. A keret a következő: Békéi, Horváth — Deákvári, Zen- tad, Petrók, Mészáros, Czabu- la, Kanyar, Havasi, Gulyás, Fábián, Házi, Éger, Marcsok és Pintér. Cselgáncsozó csemeték Ajkán Az Ajkai Alumínium Sportkör 1972-ben cselgáncsszakosz­tályt szervezett. Versenyzői az évek során a legjobb vidéki klubok közé küzdöttek föl magukat. Különösen jó eredmé­nyeket érnek el az ifjúsági, az úttörő és a kisdobos cselgán- csozók. PORTsp8rtSPORTsÍ>ortjSPOR' :ím „Példa" — példátlanul Hogy délután épp arra vitt utam, a véletlen müve. Hogy a gyerekcsapatba » be­lebotlottam«, szintén. S hogy meghallottam, miről beszél­getnek, ugyancsak ... A kékmelegítös, piros ar­cú kéknyakkendősök örsi foglalkozás után — az isko­la melletti sportpálya hasz­nálhatatlansága miatt — egy ugyancsak közeli másik pá­lya felé vették az irányt. Mit akartak? Csak annyit — és azt is csak szerették volna —, hogy a szobai foglalkozás »fáradalmait« mozgással pihenjék ki. Hó­nuk alatt labda és tollasütő; a kis csapat élén kék mező­ben a mazsolák jelképét billegtette a szél. A csapat önfeledt és vidám volt. Nem sejtették, mi vár rájuk... Azon a bizonyos másik pályán is nagy a sár. És az is igaz, hogy »nem tesz jót neki«, ha összetapossák. Ám a gondnokforma bácsi szó­beli »föllépése« még engem is megriasztott, pedig edzet­tebb vagyok a nyolc-tíz éve­seknél. Nem a szabadszájú é.i magának az illemszabályok­nál néha sokkal, de sokkal többet megengedő serdület- len ifjúság partjára akarok állni — ismerem a hibáikat. De arra talán kevesen gon­dolunk, hogy a gyerekek lát­ják és hallják a »példát«, Tőlünk tanulják a durvasá­got, hiszen a felnőtteket utánozzák ... A tíz-tizenkét jóravaló kisdobos semmi többet nem « akart, csak egy órácskát fut­ballozni. Hogy nem jó he­lyen, lehet. Hogy kevés a pálya? Nem az ő hibájuk ... De ilyen durván elriasztani őket: nem szabad! Kaposváron történt ez. A Gárdonyi iskola tanulói vol­tak azok, akik az FMV Va­sas pályáján szerettek volna játszani. K. Zs. Arany babérkoszorú a világ legbá’rabb emberének Jean-Marc Boivin 29 éves díjoni (Franciaország) spor­toló lett a világ legbátrabb embere és kapta meg Lon­donban a tiszta aranyból készült — százezer angol fontot érő — babérkoszorút, amelynek egy évig lesz a vé­dője. Boivin azért nyerte el a kitüntetést, mert. sárká­nyával a világ egyik legma­gasabb hegyéről, a Himalá­ja 7600 méteres K—2 csú­csáról rajtolva sikeresen föl­deiért, pedig repülése köz­ben hóviharba került, 75 százalékban megvakult, s egyik karja lefagyott. Elődei, az eddigi aranyko­szorúsok között olyan kiváló sportolók szerepeltek már, mint a kétszeres osztrák Forma 1-es világbajnok Ni­ki Lauda és a belga kerék­páros világbajnok, Eddy Merckx. Az idén egyébként össze­sen 121 országból küldtek javaslatot a nemzetköz1 zsűrinek, amely végül is ti; ország 22 sportolója közül választotta ki a kitüntetésre tartott legérdemesebbeket. A javasoltak között volt hét szovjet- sportoló, aki a vilá­gon először sível érte el az északi sarkot. A jelöltek között szerepelt az olasz Reinold Messner és az osztrák Peter Habeler is: légzőkészülék nélkül mász­ták meg a Mount Everestet. A legfiatálabb pedig a mindössze 12 éves angol kiscserkész, Marcus Hooper volt: ő 1979. augusztus 6-án 14 óra 37 perc alatt úszta át a Csatornát Franciaország és Anglia között. A listán szerepelt a holland Monique Boska hátúszónő is, aki 1978 októberében történt utrechti súlyos autóbalesete után ké­pes volt visszaküzdenie ma­gát a világklasszisok közé, pedig egyik lába eltört, két hétig kómában feküdt és or­vosai már minden reményt föladtak...

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents