Somogyi Néplap, 1980. március (36. évfolyam, 51-76. szám)
1980-03-02 / 52. szám
X fzsSnasp «egge! nagjC y apásomat hazahoztuk az ócska kerítést. Alig voit benne léc, olyan semmire se való volt. A Dobó otcán. jöttünk végig, mindenki minket bámult. Az öreg nem törődött veSe, de én szégyelltem magam, legszívesebben otthagytam vol- nak a kerítéssel együtt, ha nem féltem volna tőle. — Miért nem dobjuk eí? Mindenki minket néz. — Hát csak nézzen, essen ki a szemük. — Nem szégyelli? — Szégyelljék ők, mit bámulnak. — Legalább vágná közéjük a sapkáját. — A rohadás, az! Be nem piszkolom én, meg aztán avval csak téged ütlek, tiszteletben kell tartani. A Kari szomszéd is úgy nézett, hogy stüszikalapja majdnem hanyatt esett. Ügy kapott utána, mint ahogy Mari után, az albérlőjük után szokott, mikor az éjjel a kút mellett meztelenül fürdik. De az úgy bevágja a csalánba, hogy reggelente nem győzi az asszonyát szidni, hogy mi a kórságot főzött. hogy megint kiverték az apró, piros pöttyök. Bár a szemit verte volna ki. A nagyapám bezzeg nem vágja sehova, még köszön is neki. Illendően, megbiccentve fejét, hátrább tolva si- tyakját A Kari vigyorog, sejtetve, hogy tudja ő, mi a dörgés, pedig csak szeretné tudni. Egyszer még a nagy sejtésnek az lesz a vé_ge, hogy valaki lerondítja, fejétől a bokájáig, azt büdösöd- het ítéletnapig. Nagyanyám sírva fakadt, mikor meglátott minket Fölkapott szoknyájába bújtatta arcát Ledobtam azt a vacak kerítést, hozzászalad- tam. Rási múltam, hóna alá dúgva fejemet — Nagyi, ne sírj, hagyd abba! — próbáltam vigasztalni. — Mît bőgtök, itt a kerítés. azt kész. Ezen nincs mit bőgni. Nagyanyám lassan kiengedte kezéből a fölkapott szoknyát Visszahullt a kék karton, egészen a lábához simult — Hova tegyem? Nézz körűi, nézd meg, hogy nri van itt? — mutatott körbe nagyanyám. Volt itt mît nézni. Ócska kacatok, senkinek sem kell lábosok, kályhák roncsai hevertek szanaszét De az öreg mit se törődött ezzel, csak szipogott, meg- megszívta orrát, de még mindig a kerítést szorongatva. — Hova tegyem? — kérdezte vissza bizonytalanul. — Mit bánom én, oda teszed, ahova akarod. — Miért hoztuk ide? Minek ez nekünk? Akkor is mondtam, amikor fölvette, hogy minek — álltam elé. — Miért nem tetszik? — Semmire se jó ez. — Azt te nem tudhatod.’ — Tudom én. Semmire. Ügy bizony — mondtam neki önérzetesen. " — Dobjuk ki az utcára, majd elhúzza valaki Azt röhögjék ki, ne minket Állandóan csak megszégyenít — Méghogy én? Meg hogy kidobni ezt a jó kerítést? — Igen, Dobjuk — markoltam meg a kerítés másik végét ße/icze József Zörgő levél bús reménnyel... Zörgő levél bús reménnyel kísér el a deres úton, tengeriken száraz címer, sietős szél felleg-futó. Gyümölcsszagú havas az ég, kékilő szilva ize csábít piros-arcú csecses alma felajánlott kincse kábít. Lugason a pince körül fekete a saszia szeme, hasos hordó mind kiürül, gigászi a gond szelleme. Fakopács a diófánkon kopogd le, hogy meddig élek, mikor lesz az( hogy dalaim szüretétől leszek részeg? Te vagy sorsunk ős-gondnoka felleghajtó szorgalmas ősz, tnunkálódó nyár hálája becsülettel bennünk idős. ~ Jftá «®r agysosr-Sale»? ták, és el is húzták. — Maga. — Én hát Azt hitted, otthagyom? — Mondtam én, hogy hagyja. — Még csak az kéne, hogy rád hallgassak. — Hallgathatna néha, meg a nagyira is. Jót akar. Nagyanyám csak nézte az öreget, aztán legyintett Besietett a konyhába. — Ez kell magának? Folyton megsiratni? Pető Sándor A kerítés — Vén bolond — rántotta meg a vállát •Otthagytam. Nagyanyám után mentem. Ült a kályha mellett és sírt. Letérdeltem. Ölébe tuszkoltam a fejem. Éreztem, hogy könnyei rámaszatolódnak a hajamra. Szerettem volna valami biztatót mondani neki, vagy valami vicces vidámságot, hogy felderüljôiï, de hát én is csak porolni meg duhogni tudtam, mint az öreg, s nem jutott eszembe semmi. ' — Mit bújsz ide? — hüp- pögte, göbös ujjaival hajam közé túrva. — Mit figyelsz te mindig? Kárálsz örökké, te kopasznyakú! — Nagyi, én megvédelek :— öleltem át. — Kitől? Kitől akarsz megvédeni? Mondd! — Hát tőle — böktem hátra. — Nem bánt 5 engem — emelte föl fejét. — Dehogynem. Idehurcol minden vacakot. — Biztosan kell neki. — Kell a fenét Nem csinál vele semmit — Na menj csak, segíts neki — tolt kifelé. — Nem — nyomakodtam vissza. — De, menj csak. — Hogy fejbe csapjon? — Na menj már! — pirított rám. Rossz kedvvel mentem ki. Az öreg még mindig ott állt, kezében a kerítéssel. Ügy szorongatta, mint aki sosem akarja elengedni. Állt és nézett Rám bámult. Sapkáját tartotta, hogy fejbe verjen. — üssön, na üssön, ha akar! Megemelte kezét. Összébb húztam magam. Szememet behunyva,, meglapulva vártam az ütést. De nem ütött. Fejembe nyomta a sapkát aztán megbokszolt — Na, segíts. mettes» lössyiinä « szememet Egészen lehúztam a sapkát, onnan hunyorog - tam rá. — Talán a fa! mefflé kéne tenni — nyögtem halkan. — Talán oda. Aztán majd kerítünk vele. — Mit, evvel az ócskával? — A halált. Bekerítjük, hogy ki ne jöjjön. — Kibújik az a résen, meg át is ugorja, ha kell. Nem fél az tőlünk, meg a maga ócska kerítésétől sem. — Azt te honnét tudod? — Tudom. Maga azt hiszi, én semmit sem tudok. Nagyon téved. Rám nézett Hosszan, rriintha fürkészne bennem. Nem szólt. Ha valamit akar, sosem szól, csak néz. Engem is egészen összezavar. Mit akar, méghogy a halált bekeríteni ? Levettem a sapkát, feléje nyújtottam. — Tartsd meg — mondta. — Akkor mivel ver? — Ha kell, itt a szíj Is... — Akkor sem kell — nyomtam a kezébe. — A maga fejére való. Megfogta, szorongatta, hogy aztán egy hirtelen mozdulattal fejbe csapjon. — Kapd már el azt a kerítést mert kettéhasítlak — kiáltotta mérgesen. Ügy kaptam föl azt a korhadt fatákolmányt, mintha legalábbis arany lenne. A falhoz vonszoltam, nekitámasztottam a rozsdás szögekkel teli fagerendák, hajlott óncsövek, kihullott szőrű meszelők mellé. Nézett egy fiarabi§- árián megfordult, bement. Utánalopakodtam. Leült az asztalhoz, . szembe nagyanyámmal. Valamit suttogtak. — Mikor kerítjük? — kérdezte halkan nagyanyám. — Akár már holnap — válaszolta neki az öreg. — Az jó lesz, mert már itt köröz, itt nyúvasriódik rajtam. Az öreg áthajolt az asztalon, megsimogatta nagyanyám fejét. — Jól van. Holnap megcsináljuk. Igaz? — fordult felém. —■ Tőlem. Van időm, akár még ma is. — A kutyaúristenit, hát már sosem eszünk! — csapott az asztalra nagyapám akkorát, hogy ijedtemben kiszaladtam. Még a küszöbben is elbotlottam. Nagyanyám úgy / kezdett el nevetni, mint amikor sírva fakad. Dőlt belőle a könny. F öltápászkodtam. Szótlanul ültem le az asztalhoz. Nagyanyám még mindig a nevetéstől rázkódva, rakta elém a töltött káposztával teli tányért. Föl se néztem, úgy ettem. Csak amikor már befejeztem, emeltem föl a fejem, kinézve a kerítésre, amivel majd a halált fogjuk bekeríteni. Muszáj, ha már rajta nyúvasztódik. Amikor a fiatal férfi hazaérkezett és a kulcsot a zárba illesztette, egy idős ember állt meg az ajtó előtt. — Hozzánk? — kérdezte a fiatal férfi. — Igen. Remélem nem jöttem rosszkor? — Tessék bejönni. Miről van szó? — Családlátogatás. Segíteni szeretnék. — Ön nekünk? — hülede- zett a fiatalember. — Hogy érti ezt? — Kérem, bizonyára hallottak már arról, hogy a fiatalabb korosztály tagjai, tanácsi kezdeményezésre, meglátogatják az öregeket, meghallgatják panaszukat, igyekeznek segíteni rajtuk: kitakarítanak, megmelegítik az ételt, és így tovább ... Bementek a lakásba. A fiatalember bemutatta a feleségét. Az öregúr lelkesen tovább magyarázott: — Arra viszont senki sem gondolt, hogy olykor a fiataloknak is segítségre van MWkségük. Szükségük van valakire, aki tanácsot tud adni az új élet startjánál. — ön a tanácstól jött? — kérdezte a férj. — Nem, nem hivatalosan jöttem, önzetlenül szeretnék segíteni a fiatal házasokon. — De miért? — Hogy miért csinálom? örömet szerez nekem, ha segíthetek. — Hány éves ön? — Nyolcvankettő. — És nem fárasztó ilyen látogatás? Az a sok lépcső... — Még elég jó kondícióban vagyok. Tehát miben segíthetek, kérem? — Igazán nem tudjuk, hogy miben. — Sok hasznos dolgot tapasztaltam életemben, talán átadhatok belőle néhányat maguknak, fiatal barátaim. — Nagyon kedves, de mi harmonikus házasságban élünk. Rendes állásunk van,' nem hinném, hogy most szükségünk volna az ön segítségére. Az öreg elkomorodott. 1 ■— Mindenütt ugyanezt VARSÁNYI PÁL GRAFIKÁI Varsányi Pál kiállításán, a Magyar Nemzeti Galériában, európai hírű és jelentőségű grafikusművész életművének legjavát ismerheti meg a tárlatlátogató. Az idős művész fiatalon — alig 26 éves korában — lett cselekvő részese a társadalmi és művészeti progressziónak, s mindkettőt képes volt szerves egységbe olvasztani. Az a fölismerés, hogy a leghaladóbb eszmét csak adekvát művészi formaadással lehet társadalmilag hitelessé tenni, elvezette a sokszorosított grafikához. Varsányi koráin eljutott a társadalmi haladás szükségességének fölismeréséhez, majd hamarosan forradalmi eszmék irányították gondolkodását. Tudatos nyíltsággal sűrítette alkotásaiba azokat az értelmi, érzelmi és morális hatásokat, amelyek fölhalmozódtak benne.' Első érett kompozíciói egyértelműen elkötelezettséget vállalnak a dolgozó milliók ügye mellett, és a háború pusztításai ellen. Önarckép. (1933) Háború. (1936) Horogkereszt. (1933) Feltűnően elegáns fiatalember haladt át a divatos cukrászda teázó termén, ,és fensőbbséges közönnyel tekintett végig az asztaloknál ücsörgő hölgyeken. Simona Cerri fölkacagott, majd kacagása különös, remegő gurgulázássá vált. — Ó! Ö, láttad? — fordult vele egykorú barátnőjéhez, Flossie-hoz. — A mai fiatalok, elszomorítóak a mai fiatalok! Mi járhat az eszükben? Érthetetlen, különös és érthetetlen. Becsületszavamra: szeretném tudni, mi járhat az eszükben. Csak egyik a sok közül, aki most elment. Fiatalok, férfiak, még jóképűnek is tarthatnád őket. De rá se néznek a nőkre! Csak húsz éve ... De mit húsz éve? Tizenöt — tíz — éve a fiatalság egészen más volt. Becsületszavamra, még tíz éve egy fiatalember a nyakát ficamította volna, hogy megnézhesse ezeket a gyönyörű babákat... És láttad, hogy sétált el? Mintha csuDino Buzafti A tükrö pa üres szék lennénk. Ő, ó — és kicsit rövidebben hangzott föl a gurgulázás —, isten tudja, micsoda világ kerekedik ki az ilyen fiatalságból, akik észre sem veszik a nőket. Ó, nem tagadom, valamikor kicsit túlzásba is vitték; az utcán az a sok tapadós pillantás, és jaj volt neked, ha egyedül mentél. »-Kisasszony, kiszasszony, megengedi?« Bizony, gyötrelmes volt. De a mai közöny? Te, Flossie, még nem vetted észre? — Hogyne. Ügy van,, ahogy mondod. Megváltozott a fiatalság ízlése. Egyébként a világ sem olyan már, mint régen. Figyelted például a tükröket? — Hogyhogy a tükröket? hallom. Senki, se kér tanácsot tőlem. TJdváriasan elküldenek. Van, aki viccel velem... Pedig úgy szeretnék segíteni! ' A házaspár összenézett, az asszony vállat vont, a férfi szemében fölvillant a megértés fénye. Az öreghez fordult: — Kérem, nekem van egy problémám. Az igazgatómmal kapcsolatos. — Jó helyre fordult, kedves barátom. Voltam én főnök is, alkalmazott is. Mi a probléma? — Rideg ember az igazgatóm. Az ötleteimet, javaslataimat el sem merem mondani neki. Mintha egy fal lenne körülöttem. A családlátogató elmosolyodott: — Ismerem ezt a típust. Tud valamilyen szenvedélyéről? — Horgászás. — No, akkor horgásszon maga is! Tudja meg, hogy hová jár, menjen oda, és találkozzanak »véletlenül«. Régi, bevált módszer. Meglátja, leomlik körülötte az a fal. Ha az igazgató gyomorbajos lenne, akkor azt kellene mondania, hogy ugyanaz a baj kínozza. — Köszönöm a tanácsot, — Szívesen — válaszolta jókedvűen az öreg. Amikor elment, az asszony megkérdezte: — Mi a csudát találtál ki? Az igazgatód nem rideg és rpindig meghallgat benneteket. — Persze. De nem vetted észre, hogy az öregnek mennyire fáj, hogy nem hasznosíthatja magát? Kitalálta ezt a családlátogatást, hogy egy kicsit tevékeny legyen. Az ö korában ez a legjobb orvosság. Megsajnáltam. Az asszony kinézett a folyosóra. — Mosf csenget be a Kelemenékhez ... A férj nyomban fölemelte a telefonkagylót, és tárcsázott: — Kelemen? Szervusz. Ugye, ott ül nálad az a szimpatikus bácsi? Az istenért, nehogy elküldjétek! Kérjetek tőle tanácsot! Mindegy, hogy mit. Minél komplikáltabb, annál jobb... Hadd örüljön a kisöreg .., — Már nem úgy csinálják őket, mint régen. Biztosíthatlak: elfelejtették a mesterséget. Most mind :f,a- bálytalan! Nem tudom, hogy lehet, de eltorzítják az arcodat; néha már ijesztő, ferde a száj, ráncos az arc, bedagadt a szem... Te még sohasem vetted észre? — De igen, igen! — helyeselt mohón Simona. — Igazad van. Most már értem, hogy néha miért... Már nem értenek a készítésükhöz, ez az oka. Föltalálták az atomot, rakétán akarnak a Holdra menni. Szép, szép, mondhatom! És még arra sem képesek, hogy jó tükröket gyártsanak. (Fordította: Csantavérí Júlia.) Kerék Imre Szó a tagolatlan őshomály burokrétegeit átszakító csipogó-hangú élet legelső moccanása sín élén alvadt vérdarab sikolya mennyei halandzsaszöveg égő csipkebokorból megkövesedett láva üregében évezredek előtti becéző suttogások félbemaradt ölelés negatívján nyelv hegyén gyökeret eresztett árulás ragadós bogáncsa ámítást hazugságot földbe-dailoló Vejnemöjnen sziklatömb amiből a vágy vésővel kalapáccsal kibontja a szerelem arcát a kettőnk közt húzódó jeges űrben csillagközi fényüzenet szó Palásti László Idős férfi érkezett
