Somogyi Néplap, 1980. március (36. évfolyam, 51-76. szám)

1980-03-19 / 66. szám

Munkástörekvések

Megfontoltan

bátran

Az Egyesült Izzó kaposvári elektroncsőgyárában, az alig tízesztendős Mező Imre úti üzemben dolgozik Horváth Istvánná és Papp Zoltánné, a Munka Érdemrend bronz fokozatának tulajdonosai.

— Somogyvárról kerültem

Kaposvárra. Első munkahelyem a textilművek volt; 1951-ben, egy Győrben tartott féléves tanfolyam után lettem fonónő — kezdi Horváth Istvánná. — Tizenhat évig dolgoztam ott, később mint oktató, aztán csoport- vezető. 1968-ban kerültem át az akkori Dimitrov utcai fénycsőüzembe. Betanított munkásként peremezőgépen dolgoztam, majd ponthegesztő lettem. Lényeges változás nem volt a két munka között, mégis idegenkedtem tőle, hiszen újra be kellett tanulni ^ munkafolyamatot. Végül a gyártás- előkészítőbe helyeztek. A gépen dolgozók tőlünk kapják az alapanyagot és nekünk számolnak el a kész darabokkal. Az előkészítőben fontos szerepe van a hibátlan munkának, hiszen csak így biztosított a pontos és folyamatos gyártás. Szeretem ezt a helyet, de megvallom őszintén szívesebben vállalnám valamelyik gépen a munkát. Sajnos a betegségem miatt nem lehet. 1978 óta »állan- dós« vagyok: reggel nyolctól délután négyig tart a munkaidőm. Majdnem nehezebb a mi feladatunk, mint a raktárosoknak, mert több száz anyag, félkész termék nevét kell fejből ismerni. Igyekszem jól elvégezni a feladatomat, számomra íratlan törvény, hogy mindenben a legtöbbet nyújtsam. Lassan közeleg a nyugdíjkor: öt év múlva

már pénzzel csönget a postás. Bár, ha lehetne, inkább visszafelé pörgetném az éveket.

— Milyenek a mostani fiatalok ?

— Jól megértjük egymást, gyakran fordulnak ügyes-bajos dolgaikkal az idősebbekhez — hozzám is —, és nekik is, nekünk is jó érzés, ha segíteni, tudunk valamiben.

Papp Zoltánné az Alföldről került Kaposvárra, s ma már a Dunántúlt tekinti igazi hazájának.

— Hajdúszoboszlón szülfettem. Falusi vagyok. Szüleim parasztemberek voltak; mindössze hat osztályt jártam ott iskolába. Később, munka mellett elvégeztem a négy polgárit. Kaposvárt csak térképről ismertem. 1950-ben jöttem ide. 1949- óta aktívan részt veszek a pártmunkában; mindig

nyugtalan, tenni akaró természetű voltam; nem ismertem a tétlenséget. Gyors- és gépíróként dolgoztam, majd férjhez mentem, gyerekeim születtek, otthon maradtam. 1965-ben, harmincöt évesen komoly elhatározásra jutottam; nehezen, nagy akaraterővel, de megtanultam egy jó kézügyességet igénylő munkát: rádiócsőszerelő lettem. A mai napig normás vagyok, az elkészült termékek minőségi vizsgálatát végezzük. Tőlünk - kerül az anyag a meóba. E munkakörben dolgozók közül én vagyok a legöregebb. Öt év van a nyugdíjig, de gondolni sem szeretek rá. Nehezen lennék meg a munkám, a munkatársaim nélkül. . szeretnék »•ráhúzni« még néhány évet. Ötödik éve vagyok szociális tubrigád-vezető. Mindenkitől »csak« annyit kérek, amennyit magam is teljesítek.

Papp Zoltánné a társadalombiztosítási tanacs tagja, tartalékos munkasör. Többszörös kiváló dolgozó.

— Legközelebbi célja?

— Soha nem vágytam

nagyra; szüleim úgy neveltek, hogy becsületes munkás legyek, és ezt a célomat el is értem. A jól végzett munka, a feladatok teljesítése elsődleges számomra. Nekem az a legnagyobb eredmeny, ha mindenki elegedett azzal, amit csinálod, U, j.

A sertéstelepen délelőtti nyugalom. A hagyományos ólak környékén rend. Nincs fekete-fehér öltöző — minden egyszerű, mégis takaros. Egy kis fekete kutya csaholva szalad elő a takar- mányosból. Niklai János jön a* nyomában.

— A Péter bácsi? Éppen az előbb ment haza. Ma én vagyok a napos. Már csak ketten vagyunk ...

A kutya elcsendesedik. Szinte percek alatt sok mindent megtudok. A telepről is — amely a pusztakovácsi termelőszövetkezet termelési szerkezet váltása következtében megszűnik; »kifutóban van« az állomány — és Liszkai Péterről is, aki mostanában sokat beszélget társával életének nagy eseményéről, a közeli kongresz- szusról, amelyen Somogy egyik küldötteként vesz részt.

(A munkahely mindig beszél az emberről. Körbepillantok újra, a gondos rendről szezett első benyomás nem változik. Hallottam, a községből elkerült állatorvos egyszer visszatér. »Jártam kinn a telepen« — mondta Liszkai Péternek. Az csak kék szemének villanásával kérdezett vissza: na és? »Hót pont olyan rendet találtam, mint tizenöt évvel ezelőtt.«)

A telepről rövid az út, talán másfél- két kilométer Liszkai Péter házáig. Ki tudná megmondani, hogy húsz év alatt esőben, sárban, tűző napfényben, hétköznap és ünnepnap hányszor tette meg ezt az utat?!

— Éppen március 26-án lesz húsz éve, hogy ide költöztünk. — A felesége, Margit néni széket húz az asztal mellé. Péter bácsi rágyújt.

— Messziről, Békésből vetett ide soi-s. Helyesebben: először Somogyhárságyra, Baranyába. 1948-ban ott léptem be a pártba, aztán 1949- ben a szövetkezetbe.

— De valahogy nem éreztük magunkénak azt a helyet — szól közbe a felesége —, nem volt szívünk szerint való. Böngésztük a hirdetéseket: sík vidékre vágyakoztunk. így jutottunk ide, Niklára.

Küzdelmes éveket idéznek a szavak. Nehezen jött ösz- sze a házravaló pénz, hiszen igen szegény, a hős kezdet minden bajával küdő téesz volt a hárságyi.

Egész életemben mindig á két kezem munkájával kellett megteremteni mindent.

— Nálunk nem volt örökség — fűzi hozzá Margit néni —; a páromék tizenegyen . voltak testvérek, ő a legidősebb. Már hatéves korában szolgált! Hiszen ez is a baj! Ki tudja, mire vitte volnaj ha tanulhat.

(Tizenegyen élnek ma is. És él a távoli Békés megyében Liszkai Péter nyolcvankét éves édesanyja, akinek most a harmadik fia ül majd a kongresszusain. Az a fia, aki tizenhat éves korában hónapos kocsis volt az uraságnál, csak úgy teremthették meg az apa »kom- menciójával« együtt a népes család létminimumát. »A Pista meg az Imre volt már küldött, engem ötvenkilenc éves koromra ért ez a tisztesség.«)

Niklán hosszú ideig, tizennégy évig volt párttitkár, aztán az egyesülés után tagja a pártvezetőségnek. Tanácstag, tagja a szamócatermelő szakcsoportnak.

— Nagyon sokszor volt úgy ,— meg van is —, hogy én mentem helyette a telepre — mondja a felesége —, hogy el tudja látni a tisztségéből adódó kötelességeit. Mert egy fizikai dolgozó nem úgy van, hogy csak úgy -félre tudja tenni a munkát! A jószág nem várhat, ha enni, inni kell! Mondtam a páromnak: csak menj nyugodtan, tedd a dolgodat, majd én elvégzem addig a te munkád a telepen. Amikor meg neki van napközben egy kis szabad ideje, akkor ő segít a ház körül.

(Harmincegy' év harmonikus családi életéről hosz- szan és megfontoltan is sokféleképp lehet beszélni. Úgy is, ahogy kérdés nélkül Margit néni tette.)

A kérdés szemmel • láthatóan meghökkenti :

— Ha szót kapna, miről beszélne a kongresszuson?

— Talán azt mondanám el, ez kívánkozik ki belőlem a legjobban — mondja aztán —, hogy egy kics.t jobban becsüljük meg a fizikai, a kétkezi dolgozókat. Nem is any- nyira a pénzről van szó, mert az bármennyire fontos is, nem minden. Egy kicsit több tisztességet kéne adni azoknak, akik becsülettel dolgoznak a közért. Aztán arról is szólnék, hogy az eredményesség érdekében jobban kéne szervezni a munkákat a szövetkezetekben. Szükség van a fiatal szakemberekre, de nem árt, ha odafigyelnek a »tanulatlan«, tapasztalt öregekre.

Megmondta ezt itt is. Nem egyszer. Azt is, hogy nem a gyönyörűen összeállított kampányterv a fontos, hanem az, hogy következetesen végrehajtsák.

(»■Olyan ember a Péter bácsi, akinek a szavára érdemes és oda kell figyelni.« »Nagyon pátran, nagyon nyíltan megmondja mindig a veiepiényét.« »Megfontolt, de Ítéletében kemény és józan. Súlya van annak, amit mond.« »Azt hiszem, az ö tisztessége, becsületes életművének méltó betetőzése, hogy ott lehet a kongresszuson.« Lancz János és Kondor László állattenyésztő, illetve Csöndör József tanácselnök szavait idéztem.)

A márciusi napfényben a kert védett zugában melegágyat készítenek. A szomszédasszony kerítéshez jön, pár szót váltanak, aztán folytatják a munkát.

— Nem vagyok napos, de délután visszamegyek a telepre. Szállítás volt; most takarítani, fertőtleníteni keli

Vörös Márta

Naponta 150 ezer jön és megy...

Á dél-dunántúli „tojásközpont"

Szovjet, osztrák, svájci és arab megrendelők tanúsíthatják, hogy a dél-dunántúli »tojásközpont« Kaposvár, helyesebben, a Zala megyei Baromfifeldolgozó és Értékesítő Közös Vállalat kaposvári kirendeltsége. Ide érkezik Ugyanis a szomszédos megyék háztáji kisgazdaságaiból, szakcsoportjaiból, illetve a nagyüzemekből a tojás. Naponta mintegy 150 ezer darab, körülbelül ennyit fel is dolgoznak a kirendeltség válogatórészlegében.

A raktárban embermaga- san sokasodnak a rekeszek. Jelenleg félmillió tojás vár elszállításra. Pedig még a szezon eleje van, a java a tavaszi hónapokban következik, s tart júniusig. Addig a'kiskertek kapirgálo lakói tizenötmillió tojást tojnak — legalábbis ennyire van felvásárlási szerződés. Az egész évi mennyiség 22 millió tojás, de ebbe már a szakcsoporti és a nagyüzemi tojás is. beleszámít.

Hetenként mintegy 570 ezer darab tojást a tökéj piacra szállítanak innen. Vinnének többet, ha lenne, de jutnia kell a belföldi ellátásra is, A e kajposvari Jtirtuutilstguez

nem csupán a tojás forgalmazása tartozik. Az idén csaknem egymillió naposbaromfit (csirke, kacsa, liba) forgalmaznak, s évről évre többet a mintegy 30 féle termékből.

Évente 240 vagon vágott baromfit, vásárolnak, ezen beiül legtöbbet a jtuiontele

aprólékokból. Ügy látszik, az ár döntő tényező, mert az ízletes combból kevesebbet veszünk (ez a legdrágább). A baromfifogyasztás tizenöt százalékkal emelkedett, jelezve azt. a fogyasztói igényt, mely a könnyen elkészíthető es ^ölesen beszerezhető termékek kant megnyilvánul. .

Diagnózis

n

legújabbkori »népbetegség« fölismerés« meglehetősen régi keletű. A következetes »gyógyszerezés« legalább tíz éve tart, hol hatásos, hol kevésbé célravezető »készítményekkel«. Jómagam most éppen a harmadik »kezelésnél« tartok, azaz nyolc év alatt ezúttal harmadszor —- a változatosság kedvéért persze mindig más címmel — próbálok elmondani néhány tapasztalatot megyénk lakosságának »egészségi állapotáról«. Természetesen nem valamiféle orvosi szakértelmet mímelve, hanem, többől a téveszméből kiindulva, miszerint: aki táppénzen van, az egyúttal beteg is. De ez valóban csak kiindulási alap. Mert ha valaha is elhittem volna, hogy akinek papírja van keresőképtelenségének igazolására, az feltétlenül beteg is, akkor sohasem’ foglalkoztam volna e témával.

Felötlik bennem egy mondat a nem túlságosan régi (semmiképp sem elavult!), 1976-os minisztertanácsi határozatból, amely a táppénzfegyelem megszilárdítását szolgálta. Így szólt: »...a magas táppénzes ajrány nem áll összhangban a lakosság egészségi állapotával.« Azaz jóval egészségesebbek vagyunk, mint ahogy látszik. Ezt pedig nem vigasztalásul tettem hozzá az idézett mondathoz, hanem azért, hogy a világért se csökkentsük erőfeszítéseinket a rossz értelmű hiedelemmel és az ezt előidéző módszerekkel szemben.

Somogybán — kár volna vitatni — sok minden megváltozott az utóbbi években. 1952-ben (igaz, akkor még nem volt mindenki biztosítva) a megye száz dolgozója közül 2,3 1971 - ben 5,4, 1975-ben (a nagy »föllendülés« évében) 6,2 és 1979-ben (a hatékony »gyógykezelés« eredményeként) 5,3 ember volt beteg — a papírok szerint. Azaz: gyógyultunk valamelyest. Ezt egyébként — különösen a múlt évi erőfeszítések révén — más számok is bizonyítják. 1979-ben ugyanis a táppénzes napok száma 2 050 115 volt, s ez 43 ezerrel kevesebb, mint az előző évi. Ha nem unják még a számokat, elmondom, hogy naponta átlag 6648-an voltak táppénzen (171-gyel kevesebben, mint 1978-ban). Hogy közülük hányán voltak a betegek? Kérdezhetnének könnyebbet is. Mert bármennyire igaz, hogy — a harmadik visszatérés alkalmából — fejlődésről adhatunk számot, korántsem küzdöttük még le a »látszólagos népbetegséget«, a »kiíratom magam« egyént és társadalmat mételyezö gyakorlatát.

Nem a meghükkentés szándékával, de a tények bemutatása végett azért elmondok még három számot. 1970-ben 94 782 000, 1975-ben 152 410 000, 1979-ben pedig 174 009 100 forint táppénzt fizettek ki Somogybán. Igaz, a változás összefügg a bérek, a jövedelmek növekedésével, igy tehát — a keresetet és a szociális juttatást illetően is — az életszínvonal emelkedését bizonyítja. De ebből £ hatalmas összegből is mennyi mehetett volna más, nemes célra, ha — mondjuk — megszűnik a táppénzcsalás, az okirathamisítás, a liberalizmus, a személyes kapcsolatok szerepe annak megítélésében, hogy kl a »beteg<\ Somogybán.

Volt egy hamis információm is, nem titkolom. Azt. mondta valaki, hogy miután,az 1—3 napos betegségek költségét a vállalatok »nyakába varrták«, azóta mindenki csak három napig beteg. Utánajártam nem igaz. A vállalatok terhére elszámolt »beteges távoliét« (1979-ben 20 083), a táppénzes napoknak mindössze egy százaléka.

S

hogy mégis baj van? Beszélnünk kell a torzulásokról akkor is* ha a fölfedett visszaélések száma elenyésző. 1979-ben mindössze 58 esetben vonták meg a táppénzt, ez csupán 190 napot és 11 769 forintot jelentett — a 174 millióból. A társadalombiztosítási igazgatóságon azonban a táppénzes napoknak csupán 15 százalékáról tudnak, a visszaélések többségére az üzemi kifizetőhelyeken derülhetne fény. Nem derül!

Milyen íőbb okai vannak a táppénzmegvonásnak? A »beteg« nem tartja be az orvosi utasítást; hátráltatja gyógyulását, dolgozik (táppénzes ideje alatt), ittasan jelenik meg az orvosnál, kocsmázik vagy nem megy el a felülvizsgálatra. E »magatartásformák« meglehetősen enyhének látszanak, csakhogy sokszor csalás, okirat hamisítás, személyi kapcsolat és liberalizmus bújik meg mögöttük. Íme, néhány példa.

Feltűnt a csoportvezető főorvosnak, hogy a férj és a feleség egy napon »betegedett meg«. A férj fekvő beteg volt, a hölgy járó. A betegei lenőr kétszer is kereste őket, nem voltak otthon. Kiderült: gépkocsival Észak-Magyarországra utazlak. Megindult a felelősségrevonás, hiszen a táppénzes fegyelem súlyos megsértése »valószínű« orvosi közreműködéssel történt. Az asszony munkahelye — felszólításra — megvonta tőle a táppénzt, igazolatlan távollétnek minősítette azt a hét napot. A férj munkahelye is így tett volna, de a szakszervezeti bizottság »kimosta« a bajból. »Emberségesen«, embertelenül jószívű volt. A csaló tehát megúszta. És a közreműködő orvos? Felsőbb szerve is jószívű, mondván': »A kívánt nevelő hatás (!) jobban elérhető írásbeli figyelmeztetéssel, mint fegyelmi büntetéssel«. Pedig a felsőbb szerv ez utóbbit követelte. Megérezhették, hogy az orvosnő is jár kozmetikushoz, s »betege« merő véletlenségből épp ezt a szakmát űzi. Elgondolkoztató jelenség...

Elvétve — inkább a tsz-ek, >mint a vállalatok — följelentést tesznek, ha egyik másik dolgozó gyakran »beteg«. Így járt az a tsz-hegesztő is, aki táppénzes papírokkal fölszerelve — nem is könnyű — lakatosmunkát végzett otthon, maszek megrendelésire, ráadásul kontárként. Megvonták tőle a táppénzt. De vajon orvosa elgondolkozott-e ezen? »Szívességi táppénznek« nevezhető az is, amikor egy tsz-alkalmazott hölgy — budapesti állandó lakos, ott vették betegállományba, de Somogybára él — »keresőképtelen helyzetében« rendszeresen Kaposvárra járt gépkocsivezetői tanfolyamra. A tsz vezetői följelentették, s a kilenenapi táppénzt megvonták a hölgytől. De elég-e ennyi? Elrettent-e a visszaéléstől? Azt hiszem, csupán enyhe »utókezelésnek« minősíthető...

És mondhatnék példákat az okirathamisítás bizonyítására. Ezeket csak elvétve követi bírósági, eljárás. A Baranyában dolgozó férj felesége — merő véletlen! — épp egy üzemi fogászati rendelőbeii volt takarítónő. Az üres blanketták ott vannak az asztalon, valahogy a pecséthez is hozzá lehet jutni. Csupán az tűnt föl, hogy a fogorvosnak nincs joga táppénzre venni (az ő pecsétje volt) ; hogy a bronchitis (amelyet helyesírási hibával írtak a papírra) nem fogorvosi téma. A bírósági ítélet — közokirathamisítás bűntettében — négyhónapi szabadságvesztés (két hónapra felfüggesztve!) és 3000 forint pénzbüntetés. Megérte?

T

udunk olyanokról, akik 25-ről 26-ra javították a keresőképesség dátumát, mások az 5-ös elé csupán egy 1-est írtak, s így kilenc nap »jutalomszabadsághoz« jutottak. Meghökkentő, hogy milyen sok a fiatal — 16—21 éves — okirathamisitó, aki nem is a táppénzért, hanem a lógás, a jogtalan szabadság »öröméért« vállalkozik a beavatkozásra. S ha a fiú látja, hogy táppénzes állományban masze- kol a kedves papa, aligha megy iskolába. A rossz példa ragadós.

Azt tapasztaltam: az orvosok nagy többsége rendet akar tenni. De még nem mindenki! Sa látszd betegek kihasznállak a lehetőséget. A diagnózis? Gyógyulófélben vagyunk, de « fertőzésnek meg mindig ezernyi veszélye van.

Jávori Béla