Somogyi Néplap, 1980. március (36. évfolyam, 51-76. szám)

1980-03-16 / 64. szám

A fterls » fewrvfm köze­pére rakta a csomag­jait. Beriglizte az ajtót, bement a szobába. A tíz he­te üres lakás émelyítően, édes szaga fojtogatta. Az ablak­hoz lépett elhúzni a füg­gönyt, megkezdett mozdula­tára az ablak túlfelén peki- hekicsapódva az üvegnek íeárebbent egy eleven test. Galamb — csodálkozott el. Galamb fészkel a párkányon, mondta, és hetek óta először elmosolyodott. A fészek szin­te csak jelkép: néhány rö­vid, vékony, száraz ág, egy­két elszáradt fűszál, de mégis fészek, mert közepén két aç- ró, kékpettyes fehér tojás. Lass’an visszaeresztette a függönyt, és leült az ágy Szé­lére. Szédült. Elárasztotta a hosszú út. Maga kérte, hogy engedjék haza, mert mialatt megoperálták, és teste-lelke az éle­tért harcolt, meg­hall az apja. Ap­ja? Felnőtt volt már, mikor elvet­te az anyját, sose nevelté. Csak sze­rette volna. S Iáin, mióta meg­halt, már azt sem teszi hozzá : mos­toha. Éjjel jött a hír a szanatóri­umba. Végighall­gatta, letette a kagylót és kért egy cigarettát. A nővér megtagad­ta. Szobájában sötétben a dugiból kotort eiő egyet, takaróba csavarozva kiment a teraszra, de nem könnyített rajta. Azóta csak úgy gíondolja: az apja. Mintha apja váltotta vol­na meg. Mintha apja halála lett volna élete ára. Hiszen a műtétbe majdnem bele­halt, és azután mégis meg­élt. Megkísérelt visszaemlé­kezni arra, amit apja halála éjjelén álmodott. Sűrű, kör­körösen áramló, puffogva fortyogó zöldesfekete iszap­ban járt, nyúlósan tapadt meztelen testéhez. Tudta; mennie kell, mert az iszap lehúzza, de tapodtat sem ju- tött - előbbre, feladta, süly- lyedt, megfulladt, a halál megbéklyózta agyát, de még­is volt még egy gondolata, hogy végre vége, többé már nem felelős magáért, meg­szabadult magától. K étségbeesett sírással ébredt föl és ébredt rá, hogy él, reggelig sírt a paplan lalatt, miközben agyát tüzes abroncs szorítot­ta. Anyja, húga nem akarták kitenni a temetésnek, de ő ott akart lenni. Tudta, elég erős, és tudta, tartozik ezzel apjának. Apám, apám, te szegény, szegény ember, mondta és sirt egy sort nyü­szítve, öklét harapdáilva. Most, a műtét kiszolgálta­tottságát, a betegségbe bele- nemtörődhetést átélve meg­értette őt Apja évek óta gyengélke­dett. Eleinte csak fáradtsá­got érzett, amely állandósult és elhatalmasodott rajta. In­gerülten beszélt a körzeti or­vosról, mert az panaszai hal­latán széttárta a karját, hogy nem tud segíteni, mert nem lát betegséget, Apja azt «wnetta. hegy mi»*?« k9r*­ti orvosnak legalább bel­gyógyász szakképesítéssel kéne rendelkeznie. Ö a maga fiatalsága okán idegenkedett apja panaszos fáradtságától, fájdalmait is sokáig képzel­gésnek hitte, és mindig meg­sértődött, ha anyja — apja háta mögül integetve — ér­tésére adta: menjen már el, mert elfáradt az apja. Hi­szen csak azt az egy-két órát szánták rá hetente, és ő azt kevesellte. Rágyújtott, bár az orvos eltiltotta a dohányzástól. Ám ő dacosan úgy vélekedett, ha szervezete, élni akar, él­jen mindenek ellenére. Az édeskés szag a mellére ült. Szellőztetni kéne. Odasetten­kedett az ablakhoz, óvatosan kilesett a függöny széle mel­Anóka Eszter Galamb a fejfán derengés. Acrivopoulos Tha- nassia festménye. (A Nemzeti Gs' '4ban rendezett görög művészeti Kiállítás tini a- gaboi^ lett; a galamb ott ült tojá­sain, de fejét ide-oda teker­gette, s sebesen pillogott, mintha nem tudná, honnan érheti baj, bármely .pillanat­ban felröppenésre készen. Mit tenne ez a galamb­anya, ha ö nemtörődöm len­ne, s ha csak egy ablaknyi­tással is, de elriasztaná? A költés ösztöne győzne? Nem, nem. Az életösztön, két ár­va, megtermékenyített tojás maradna utána. Nem bántalak, mondta, • az ablak másik szárnyához lépett, ott húzta el a füg­gönyt. A galamb pattanásig feszülve megmerevedett, de fészkén maradt. Lassan, csöndesen nyitotta ki az ab- lákszárnyat, s közben mély hangon, dédelgetőén, halkan mondogatta: tubi. tubi, ne félj, nem bántalak. Szokatlan volt neki a sza­natóriumi csönd után a hat ház falunyi emberének zsi­vaja. Az ablakdeszkára kö­nyökölve folytatta megnyug­tató mondókáját. Magasan gyereksirás úszott a levegő­ben, középen kártyázok vi­tája, alul egy asszony inge­rült lamentálása. Átellenben, a szemközti ház ablakában megjelent a Gál fiú, s ráme­redt. Ez is már kész ember, holott nemrég még becsúz- lizta az ablakát. A Gál fiú hátrafordult, belebeszélt a félhomályos szobába, azután visszafordult, s mellé könyö­költ a felesége meg az anyja. Hallotta, hogy beszélgetnek, kihallotta a nevét, de mást nem értett. Mintha a galan^? szólt volna többször is, de ebben nem volt biztos. Féltékeny voltam, csak nem ismertem föl. Hiába voltam már felnőtt, amikor összeházasodtak, még mindig vágytam az anyai dédelge- tésre. Hogy erőt meríthessek belőle. És nemcsak arra. Ha­nem apám bölcsességére is. Mert ugyan nem hittem el nekik, hogy beteg, s nem bo­csátottam meg, de ha jól érezte magát, elfelejtettem haragom, mert lenyűgözött azzal, hogy mindig a dolgok elevenjére tapintott, s egy­két jegy alapján meghatáro­zott egy jellemet. Nem akartam belenyugodni, hogy csak vendég vagyok náluk, csakazértse mentem el, ha anyám küldött, követelőz­tem, mint egy gyerek, s vé­gül össze is vesztünk, évekig nem láthattam őket, nem hallhattam anyám hangját. Gyermekségemben nélkü­löztem anyámat. Nem múlt el nap az intézetben, hogy ne kívánkoztam volna haza, hogy ne hiányzott volna. Ta­lán ezért értem meg ilyen későn, hogy még felnőtt fej­jel is ilyen természetellene­sen erősen vágytam az óvó- védő szeretetre, amikor ma­sok már rég leszakadnak szüleiktől. A szívrohamok ébresztet­tek rá, hogy nem babra megy a játék, hogy bármely nap meghalhatok anélkül, hogy jóvá tettem volna dur­va értetlenségem, Levelet ír­ham* nekik éa válaszoltak. Már nem volnék, ha nem válaszoltak volna. Mielőtt fölmentem a szanatóriumba, meglátogattam őket. Apám sápadt volt, izzadt, nehezen lélegzett, de tartotta magát, mint mindig, frissen borot­válkozott tiszteletemre, és borotválkozás után bekente arcát a mesterségesen bar­nító folyadékkal, hogy ne sajnáltassa sápadtsága, és nyakkendőt is kötött. Átölel­tem, megcsókoltam, arcán egy pillanatra megjelent a szorongásnak és a félelem­nek, a bizonyosságnak és a beletörődésnek ijesztő keve­réke, hogy visszahőköltem: lehet, hogy utoljára látom? Lehet, hogy meghalok? Még mindig önzőbb vol­tam, semhogy megbocsátásu­kat megérdemel­tem volna. Apám halott, bizonysá­ga, hogy nem en­gem szánt halálra, nem az én halá­lom ült ki az ar­cára a búcsúzás­nál, hanem a ma­gáé. Csak így élhes­sek. Csak legalább ennyire uraljam, magam, hogy sose 'késsek el a kibé­küléssel, hogy méltón búcsúz­hassam. Hiszen önvád az így is! Apám halála ál­tal elérhetetlenül íölém magasodott emberségben. Mert hogy már megértem, sose jut el hozzá. Ott leszek a temetésen. Tisz­telegni akarok az anyagnak, amelyben embersége testet öltött. Akarom, hogy tud­jam: szenvedett, és szenve­désében nagyobb szüksége volt anyámra, mint nekem. Hiszen mi még élünk. Már minden idő miénk. A galamb megnyugodott, fölfelé nézeget; ott kering a párja, enni hoz. Éljetek, ga­lambok, költsétek ki fióíkái- tok. Hogy a hím le merjen szállni, otthagyta az ablakot, kiment a konyhába vacsorát sikerítenl. Korai neki még ez a sem­mi kis munka is, de húga az anyját pátyolgatja. Össze­tört, elszakadt az élettől, az ételtől, a tettől, és csak al­tatóval, ha alszik. Csecsemő­ről vagy elmebetegről kell így gondoskodni, egy percre se maradhat magára. Ezért összeszedte erejét, és elhatá­rozta, hogy ez a tevékenység még többet is használ neki, mint a teljes ellátottságban való semmittevés, hiszen él­nie kell, • mennél előbb kezd hozzá, annál jobb. |iszen ha apja meggyó­gyulhatott volna! Mi­lyen jó lánya lenne! Nem értékelte magát tartós erőfeszítését fájdalma és fá­radtsága legyőzésére, hogy megismerhesse és megért­hesse. Apjának nem volt gyereke, mégis fölfogta bé­kítő levele kétségbeesett ka­paszkodását. Apja helyett apja akart lenni, s hogy nem lehetett, csak a maga hibája: nem mert kitárulkozni neki, mert félt, hogy nincs meg benne az édesszülői mindent- megbccsátás. Holott, lám, megvolt. El­megy holnap a temetésre, mert érzi apja soha ki nem mondott fájdalmát, hogy magtalan, el kell mennie, mert akit gyermekei temet­nek, nem élt hiába. H .n­tr&él r^î: Katona Judit Tavaszváró Fák szive alatt, mint a magzat apró öblök verik az élet izmos hasfalát, mióta a nappalok világoskékek. Szelek sikálnak égi deszkát csillagtányérok reze fénylik. Apám és anyám ülnek ott, a szint s az izt a földre mérik. A'parkból szél füttyent, a fény padokon alszik, pedig reszket. Apró öregek ülnek itt társak nélkül, kit eltemetlek, A napravárók ülnek itt, járni tanulók s alig járok, Ml■ i '■■'■zk '■'iho'c bőrömön láztól harmatos vérvirágok. Szokolay Zoltán Magyar K I S LÁ N Y Reich Károly rajza. méhedben mert megfogantam szólítalak anyanyelvnek testem lelkem néked adtam hívhatlak már mátka-nyelvnek sorsomul a dalt fogadtam fiam-nyelv én fölnevellek Mindig is irigyeltem, akik­nek ilyen hiábavaló dolgok­ra jut idejük, mint a nap­lóírás, és most lám csak, én is Rt ülök a vacsora mara­dékaitól épphogy megtisz­tított asztalnál, az ablak előtt, egy kiterített tiszta papírlap fölé görnyedve, a kezemben toll, a legolcsóbb kincstári golyós, és a füg­göny mögül sötéten elő-elő- Dislogó ablakba meredve vá­rom, hogy visszatérjen hoz­zám a mér magam mögé utasított nap. A lehetetlen apróságokkal teli idő zsák­jába túrva először elámulok, eszembe idézve ezt-azt, no­csak, mi meg nem történt velem, mivel nem töltöttem az időmet, mire nem paza­roltam a mai napot, és hi­tetlenkedve gondolok rá, hogy a többi is csaknem így múlt el, így kellett el­múlnia, s így kell majd az ezután jövőknek is, így ha­gyok kicsúszni a kezem kö­zül, így hagyok elveszni mindent. Pedig de sokan va­gyunk, akik nem készíthe­tünk különb leltárt, de ve­lük most nem gondplok. Bárki leülhet ugyanígy a papír elé bármelyik napja végeztével, ha igazán őszin­tén akar számot vetni ma­gával, bármit cselekedett, je­lentéktelent, be kell ismer­nie, a céduláján hasonlóan kicsinyes rendben sorakoz­nak a tennivalók: fölhívni ezt, elmenni ahhoz, megbe­szélni amazt, bevásárolni, tej, kenyér, cukor, olaj, hagyma, krumpli, és így to­vább, megjavítani az ajtó zárját, ablakvasalás, kerí- tcsfestés, minek folytassam, gondolom, ismerős. Nem ezen múlik. Hát akkor min? Bár­miből okulhatsz, vagy sem­Oláh János NAPLÓ miből se, a legostobább semmittevésből éppúgy, mint a leghasznosabb j cselekede­tekből. Lássuk csak! Szinte akaratom ellenére áradnak felém most már vissza az elmarasztalt percek, pillana­tok. Reggel! Janival az isko­lába, aztán Kati, Matyi az óvodába: Vissza, haza. Er­zsi néni jött meszelni az előszobát, gletteld le, csak úgy kutyafuttába, mert teg­nap éjjel nem volt hozzá kedved. Most meg kevés rá az idő, meglátszik majd. Be kell ííézned a nagyma­mához, üzent. Olajbs kóccal eltömítem a WC-tartály el­záró csapját, csöpögött. Pos­ta. Föladom a lehelet Kati­nak Németországba. Ezt ír­tam tegnap este a gleítelés helyett. Üjabb adalék az írás hiábavalóságához. Meglep, hogy még ilyen személves esetekben is így van. To­vább! Lúdtalpbetétet javít­tatni. Kell! A kínzó derék­fájás miatt már nem ha- la&zthattam tovább .., Be kell néznem csomag­tartó lábért egy címre, amit hirdetések között leltem. Persze amit keresek, nincs: Aztán egy autóalkatrész-ke­reskedés. Itt ebédszünet van. Egy maszek a M jszk- va téren. Itt kapok. Lesz mit szerelnem otthon. Haza! Megérkezem. Jani még nincs, pedig itt Frantisek Janura Fájdalmas búcsú Egy kis szűk helyiségbe voltam bezárva, a rácsos ab­lak mögött idegesen járkált fel-alá néhány csíkos ruhájú ember. Homlokomat kiverte a verejték, térdem rogyado­zott a rémülettől. Milyen szerencse, hogy a feleségem­nek sikerült bejönnie hoz­zám látogatóba! Hozzám simult, fejecskéjét mellemre hajtotta és szipo­gott. — Ne sírj •— csitítottám—, talán még minden jóra for­dul... Gondoskodj a Iá nyűnkről. A minap is azza a huligánnal láttam, aki a harmadik udvarban lakik . . Attól félek, nem lesz jó vége ennek az ismeretségnek, feleségem meg keserveseb­ben kezdett sírni, és az én szivem összeszorult. — Könyörgök, nyugodj meg — mondtam reszkető hangon, mivel éreztem, hogy áruló könny szökik a sze­membe. — De ha én i.. ha én... — Nagy üggyel-bajja lenyeltem a torkomat fojto gató csomói és, folytattam: - Ha én nem térek vissza.. akkor ne felejtsd el holnap megnézni a totócédülámat Ott vafo a tálalón a gomb- lobozban. És a kis kertünk ■öl se feledkezzél meg, idej ■oino megnyesni a rózsa kát . . . Talán csokorra les. szükséged ... a szomorú ese meny alkalmából... De én mégis remélem... Äi«m tudtam, bejejeani. Az ajtó kitárult, és két fekete ruhás férfi nyomult be à szobába. Feleségem keserve­sen felzokogott. Az egyik fér­fi az órájára pillantott, és fojtott hangon így szólt: — Nagyon sajnálom, de az idő lejárt. Menjünk. — Higgye el — suttogta a másik —. én megértem, mit ;réz most. . . E szavakkal zsinórt vetett a nyakamba. Vészjóslóan ló- bálózott rajta a bírói síp. Feleségemre már rá sem néz­hettem. A szurkolók fütyülése, do­gása és kiáltozása közepet­te kiszaladtunk a tabdarúgó- mlyára. Üdvözlésünkből a helyi csapat is kilőtte a ré­ssét. Utald; (isiiért György) kéne lennie. Gyerünk keres­ni! A JDombos utcán jön velem szembe. Énekkaron volt, csak én elfeledtem. Föl­lélegeztem. Ebédet készí­tek; késő van, eszünk. S már menned kell az óvodá­ba a kicsikért. Pedig egy kávét még megittam volna. Sorba állok az ebédf ize lés­nél. Tejet, kenyeret, ezt azt veszek a boltban. A gyere­kek a közért előtt a Mi­atyánk utca sarkán geszte­nyét szednek önfeledten, de én türelmetlenül ott va­gyok a sarkukban, gyerünk, gverünk, sietni kell. Mire fölérünk a meredeken, már indulnom kellene, de a nagymama még sehol. Aztán mégis megérkezik. És én megyek edzést tartani. Észre sem veszem, és en­nek is vége van. Sietve, hogy a nagymamát fölváltsam, mennék haza, de az egyik gyereket, most látom csak, a szertárból kijövet, félájul- tan viszik a folyosón az öl­töző felé. Föllökték, rádob­tak két szőnyeget, és úgy ugráltak rajta. És most a két bűnös viszi. Mentők, kórház, értesíteni a szülő­ket. Aztán haza. Fél tizenegy. Vacsorázom, meglocsolom a betont, meg­etetem a kutyát, aztán le­ülök, hogy mindezt leírjam, miközben előtolakszik vé­dőién minden, ami még a kezemre vár, a galambfész- kek, a széntároló, az abla­kok szigetelése, a csomag­tartó összeszerelése, és még ezer, talán ezeknél is fon­tosabb dolog. Most kellett volna — írás helyett csele­kednem. Nem tettem. Ha legalább aludnék! Egy óra van, és holnap hatkor ke­lek. Épeszű vagyok egyálta­lán? Amikor aztán átolvasom ezeket a sietve rótt följegy- zéseket, holnap vagy hol­napután, rá kell döbbennénk hogy nem volt érdemes. Minden mondat mögött ezer megíratlan hiánya ásít. Ha megírnám, azok mögött ugyanúgy ezer meg ezer ásí­tana. S ekkor megáll a toll a kezemben. Egy darabig leteszem majd, de csak ad­dig, amíg tart bennem a be­látás. Sajnos, nem sokáig. Gyönge vagyok, képtelen rá, hogy bármi elhatározás mel­lett kitartsak, ha százszor belátom, ha százszor elis- mextern is igazát. SOMOGYI NÉPLAP m

Next

/
Thumbnails
Contents