Somogyi Néplap, 1980. február (36. évfolyam, 26-50. szám)

1980-02-06 / 30. szám

SoKCSatOrnflS adatl*OCJZÍtÖ> A barcsi Unitech szövetkezeinél elkészült a sokcsatornás adatrögzítő mintadarabja. Ezt a műszert majd az építő- és a feldolgozó- ipar egyes gépeinél, valamint a mezőgazdasági munkagépeken is alkalmazzák. Mosl gyártják a százdarabos nullszériát. Mit akarnak a városszépítők? Színt a fehér foltnak! Ha késik a busz Bejárók Az 1060-as évek végétől az iparlelepítes hatására ugrásszerűen megnőtt Ta- bon az ingázók száma. Je­lenleg >— a társközségekből bejáró munkásak kivételé­vel — csaknem 700 ember indul mindennap dolgozni a nagyközségbe. Az ingázók életmódja, gondja sok te­kintetben eltér azokétól, akik helyben laknak. Milyen megterhelést je­lent az ingázás? Miért vál­lalják mégis naponta? Ezt kérdeztem a Lenfonó- és Szövőipari Vállalat tabi kempingcikkgyárában és a Hungaronektár tabi kaptár- gyártó üzemében a bejárók­tól. — Bejáró lettem, mert nem tehettem mást — kezdi a beszélgetést Takács Ist­vánná njeós, aki 1068 óta naponta busszal jár be Za­láról a "sátorgyárba«. — A szakmámmal otthon nem helyezkedhettem eL Nálunk egyébként az egész család ingázik. A férjem kézbesítő a tabi postahivatalnál, a gye­rekek pedig Tabon járnak iskolába, illetve óvodába. A gyárban jól érzem magam, s megtalálom a számításo­mat — Télen különösen nehéz a bejárás, hiszen még ko­romsötét van, amikor elin­dulok hazulról — kapcsoló­dik a . beszélgetésbe Antal József né betanított munkás, aki néhány éve jár Tabra dolgozni. — Naponta fél öt­kor kelek, hogy a hatórai munkakezdésre beérjek. Két műszakban dolgozom, s bi­zony elég fárasztó a napi ingázás. — Megszoktam már a be­járást; 12 éve rendszeresen utazom — adja a választ Fonyó Józsefné, aki a ta­bi kaptárgyártó üzem tmk- részlegében fűrészélezőként dolgozik. — Nagyberényből járok ■ 'be, rendszeresen zsú­folt autóbuszon. Gyakran kényelmetlen az utazás és előfordul az is, hogy késik a busz. — A bejárás hátráltatja a ház körüli munkát — jegy­zi meg Papp Gyula raktá­ros —, de inkább vállalom, minthogy 57 évesen munka­helyet változtassak. Régi in­gázó vagyok. Korábban gya­log és kerékpárral jártam 15—20 kilométerre dolgoz­ni, ma pedig kényelmes, kulturált körülmények között busszal utazom a munka­helyre. Csak a menetrend lenne valamivel kedvezőbb! Somogymeggyesről járok be dolgozni, s reggel a mun­kakezdés előtt egy órával már az üzemben vagyok. A munkaidő végeztével pedig másfél óra "szabad időm« van az indulásig. Ehhez jön még a napi utazás. Eléggé fárasztó, de remélem ezt a néhány évet már kibírom. A régi bejárók, a kisebb községekben lakók azt mondják* a falusi csend, a nyugalom, a ház, a környe­zet, a barátok, az ismerősök kötik őket, s ezért inkább vállalják az ingázást, mint­hogy a nagyközségbe vagy a városba költözzenek. . Krutek József Sokszor elmélkedtünk (el­mélkedtem) már arról, hogy milyen gazdag, sok­ágú egy dinamikusan fejlő­dő város élete. A rfiinden- napi gyakorlatban általában a lakások számának gyara­podása, a közművek korsze­rűsítése, az intézményháló­zat bővítése — tehát tipi­kusan praktikus fejlesztési feladatok — alapján ítélünk. De egy település és különö­sen egy város élete ennél jóval sokrétűbb. Ahhoz, hogy életének minden di­menzióját tudatosítsuk, szük­ség van a társadalom legkü­lönbözőbb erőinek vélemé­nyére, tettre indító akaratá­ra is. A város lakó- és munka­hely, mindannyiunk életé­nek tere, kerete. így vagy úgy senkinek sem közöm­bös, hogy milyen ez az életét befolyásoló, meghatá­rozó környezet. Erre ismét csak rádöbbentem, amikor a napokban megismerkedhet­tem a Kaposvári Városszé­pítő Egyesület idei munka­tervével. Az egyesület tag­jai. szakosztályai, és elnök­sége — a maguk szakterü­letét jól ismerő és a legfon­tosabb teendőket fölmérni képes emberek — egész sor olyan javaslatot tettek, ame­lyekre a városfejlesztő mun­ka lendületében természet­szerűleg kevesebb figyelem jutott. S ami ' még fonto­sabb, ezek a javaslatok vi­szonylag olcsón, a társa­dalmi erők aktivizálásá­val megvalósíthatóak. A munkatervben fölsorolj ten­nivalók "lyukak«, amolyan "fehér foltok«, amelyeknek színnel, élettel való megtöl­tése — ha valóban megva­lósul — elsősorban a társa­dalmi erőktől várható. Sajnos országos jelenség, hogy — egy-két várost le­számítva — az új lakótele­pek építésének lázában ke­vesebb pénz és energia ju­tott a településnek arcot, karaktert adó városközpon­tok fejlesztésére. így a ma­gyar városok legfontosabb élő magjai — központjaik — szemmel • láthatóan erő­sen öregednek, szürkék, túl­zsúfoltak. Kaposváron sem más a helyzet. Ezért is dön­tött úgy az egyesület, hogy anyagi erőforrásait, mozgó­sító-erkölcsi erejét elsősor­ban a városközpont szépíté­sére, tisztaságára, rendjére és értékeinek.... .megóvására irányítja. Egész sor —• önmagában apróságnak látszó, de a vá­roskép szempontjából mégis fontos — munka elvégzé­sét tervezik. A Kossuth té­ren lévő jellegzetes — és Magyarországon ritkaság­nak számító — idő járás jelző házikó letisztítását tervezik, együtt a kőlábazat átdolgo­zásával. A házikó érdekes­sége, hogy 1912-ben az első kaposvári városszépítő egye­sület állítatta. Ezt a jövőben majd emléktábla jelzi. A Dorottva-ház melletti kö­zépiskola — ahol Csokonai szobra van — bejárati útját ts helyreállítják. Bazalt kis­kocka kövek kerülnek a je­lenlegiek helyére, és kijavít­ják a megrongálódott kő­mellvédet. Felújítják az Omnia kávészalon Kozma- emlékfábláját is. Több he­lyen a környezet védelmére, értékeink megóvására föl­szólító táblát szeretnének fölállítani. Tervezik a Má­jus 1. utcai világító oszlo­pokra virágkosarak fölhe­lyezését és gondolnak a Kossuth-szobor rendszeres tisztítására, lábazatának fölújítására is. Az egyesület szeretne megállapodást kötni a Rá­kóczi SC elnökségével. Esze­rint a labdarúgópálya kör­nyezetében fásítást, virágo- sítést végeznének, a sport­klub pedig segítené a mun­kát. Pályázat kiírását terve­zik a lakótelepi épületek és a családi házak környezeté­nek tisztán tartására, virá- gosítására, s gondoltak egy, a városba érkező idegenek tájékozódását megkönnyítő — egyszerű kiállítású — kaposvári kalauz szerkesz­tésére és kiadására is. Az építészeti értékeink tudato­sítására előadásokat szer­veznek a régi és az új Ka­posvárról. Ez a jelenlegi épületek, köztéri létesítmé­nyek jobb megbecsülésére ösztönözhet. Egész sor hasonló intéz­kedést terveznek a szakosz­tályok. Ezek közül csak né­hányat említünk. Például a város 25 műemléki és mű­emlék jellegű objektumának megtartásáért, ápolásáért fi­gyelőszolgálatot szerveznek. A szép és jellegzetes házak romló homlokzata helyreál­lításának megtervezését, a kiviteli dokumentáció elké­szítését is vállalják. Társa­dalmi munkával szeretnék fölszámolni a városban — sajnos, szép számmal talál­ható — rendezetlen terüle­teket és az utak, járdák melletti zöldsávokat védő hajdani kerítéseket helyre­állítani. A kaposvári parkok "ellaposodott« patronáló mozgalmának fölkarolását is szeretnék elérni. Sok más tennivalót is tar­talmaznak e tervek. Sok szép feladatot végezhetnek el a kaposváriak — a város érdekében. Itt v^n már az ideje, hogy valami történ­jék is! Gs. T. A szőlőtermesztés reneszánsza lobbat az ország asztalára! Szeretem a boglár! szőlőt, a bogiári borokat. Nagysze­rű a zamatuk, kellemes, diszkrét az aromájuk. Ma egy ország asztalát díszítik, és hírnevük van az ország­határon túl is. Néhány éve még joggal félthettük a somogyi szőlőt — ma ez már fölösleges. Jó hír: az itt honos szőlőfaj­ták tovább nemesednek, mi­nőségük javul, mennyiségük nő. így tájékoztatott Mészá­ros Lászlómé, a bogiári gaz­daság kooperációs osztályá­nak vezetője, akit a Viti- coop—Balaton szőlőtermesztő társaság munkájáról kér­dez tem. — Társulásunk alapos ek> készületek, jó felkészülés után biztos talajra: a gazda­ság 20 éves szakmai tapasz! talataira épülve 1977-ben alakult — mondta. — Fő célja a magasabb biológiai értékű fajták új ültetvénye­ken történő telepítése volt. Ezért új, egységes technoló­giát vezettünk be partnere­inknél. Hozzánk tartozik 11 tsz, 3 állami gazdaság és egy áfész. Ültetvényeink 93 szá­zaléka széles soros, magas művelésű. A telepítések szükségessé teszik a megle­vő borászati üzem teljes ki­használását, bővítését. Há­rom év tapasztalata alapján mondom: 1982-re elérjük az 1977-es termésmennyiség kétszeresét, — Mekkora területen gaz­dálkodnak ? — Ma megközelítőleg 3000 hektáron. Az induláskor ^ 1650 hektáros terület állt rendelkezésünkre. 1977-ben 535 hektáros telepítést haj­tottunk végre, lü78-ban 200 hektárosat, s ez a szőlő még nem is termeti.' Az előbb em­lített 3000 hekárus terület­nek a fele sajátunk, a má­sik fele partnereinké. — Milyen a kapcsolatuk a partnergazdaságokkal ? — Testvéri. Célunk é« munkánk közös. A terveink is: minél többet. jobbat termi áz Ország asztalára . . . A bogiári gazdaság gépi munkával, tárgyi . segítség­gel, szaktanácsadással is partnerei rendelkezésére áll. Munkaerőgondjaink? Van- mk, de ezek kellemes gon­dok, mivel nagyrészt a ter-, mésmennyiség függvényei. — Az mennyi ? — Hektáronként majdnem száz mázsa. — Hova kerül a partner­gazdaságok szőlőtermése? — A szerződés szerint ter­mésünk 30 százalékát . köte­lesek nekünk eladni. Üz­leti kapcsolataink is jók, bizonyítja ezt, hogy ők hoz­zak a feldolgozandó szőlő 60 százalékát Boglárra, sezt borászati üzemünkben föl is dolgozzuk. —i Mit üzen a finom sző­lőt, jó bort kedvelő olvasó­nak? — Sem a szőlő, sem az ' de!"'s üdítő ital. a bogiári szőlőlé, de a jó bor sem fog hiányozni senki ebédje mel­lől. ' „Vendégvárók” E mlékszem, vag>' huszonöt évvel ezelőtt — kutató kedvemben — fehér köpenyt öltöttem ma­gamra, s félidőben gyógyszerésznek álltam a pult mögé, vállalva e kaland minden kockázatát. Semmi mást nem akartam, csak megfigyelni a betegek és hozzátartozóik magatartását az iszonyú tömegben. Gyanúsan sok volt a panasz a gyógyszerészekre. Kezdő újságíróként az ő sze­mükkel is látni akartam a valóságot. Ez jutott most eszem­be, amikor — ha ősz fejjél nem álltám is be pincérnek vagy üzletvezetőnek — elhatároztam, hogy megkísérlem feltárni a vendéglátás néhány mozzanatát, a "»ult« másik oldaláról. Mert gyanúsan sok a panasz a vendéglátóiparra. Jegyzetemnek cime tehát az is lehetne, hogy “A másik ol­dod-«. Nem hiszem, hogy nehéz volna kitalálni: mi indított erre. A tv, a rádió, az újságok könnyedén viccelődnek mos­tanában. Gyakran háborognak is. Már nem vendéglátó-, hanem »vendégváró« ipari vállalatokról csemegéznek. Ma­gam is láttam hat elegáns pinóéft, amint tétlenségre kár­hoztatva, önfeledten fújta a cigarettafüstöt. Csodás párná­zott székek tükröződtek a kirakatüvegben, s az üres étte­remben unottan játszott a hattagú népi zenekar — önma­gának. De miért is mondjam tovább? Az utóbbi időben meglehetősen kiürültek az éttermek. Nem hallgattam végig panasznapok sorát, nem kért föl senki, hogy a vendéglátóipar védelmére keljek; nem aján­lottak föl tiszteletdíjat (úgy is hiába tennék!), s nem sze­gődtem védőügyvédnek a megfontolatlan karikatúrákkal és humoreszkekkel, a közönség elfordulásával szemben. A napjainkra kialakult helyzet ugyanis realitás: az is, hogy emelkedtek az árak, az is, hogy csökkent a forgalom. Vég­tére is e realitáson belül keljene megkeresnünk a kivezető utat. Igyekeztem hát megtudni egyet és mást. Mert azt ugye­bár könnyű megírni, hogy felháborodik a tisztelt vendég, ha tíz vagy húsz fillérrel drágább a marhapörkölt, öt ez érdekli. Káromkodik vagy elfordul, szidja az éttermet, és csalással, manőverrel vádolja dolgozóit — legtöbbször igaz- talanul. (Ámbár ez a lehetőség sincs kizárva. Ettem már úgy tökfőzeléket pörkölt feltéttel, hogy a feltét egy evőka­nálnyi szaft volt és egyetlen darabka hús.) Mégsem ez le­het a jellemző. Az ár mögött a nyersanyagárak emelkedé­sén kívül sok minden lapul, amelyről nem árt tudni. Igaz, aki éhes, azt nem érdekli, hogy mennyibe kerül a villa, a kanál, a mosatás. Pedig az is része egy-egy étterem gazdál­kodásának. Jó néhány szakemberrel beszélgettem az utóbbi napok­ban, s nem titkolom: magam is elcsodálkoztam. A Balaton­part egyik szaktekintélye például mutatott egy papirt: ha 1980-ban öt százalékkal kevesebb energiát (villanyt, fűtő­olajat, földgázt) használ föl a vállalat, mint 1978-ban, akkor "mindössze« 4 800 000 forinttal lesz több az energiaköltsége. Meghökkentő? Ki tudná-e számítani valaki, hogy hány tök­főzeléket kell eladni pörkölt feltéttel? Kár volna. Végtére is tudjuk: amióta csak létezik, ráfizetésre tervezték a bala­toni vendéglátást. Csakhogy nem mindegy, mennyi ez a rá­fizetés A kedves vendég persze nem törődik vele. M mdhatom tovább, öt-hat évvel ezelőtt 3.60-ba ke­rült egy kiló szállodai, éttermi ruha mosása. Nap­jainkban 8 forint körül van. De ki kifogásolhatja? Elvégre a Patyolat költségei is megemelkedtek. A tányér ára nem változott, csak megszüntették a gyártását. A ná­lunk oly elismert kísérletezés, az "alkotókészség kibontako­zásának« szellemében új névvel újformát hoztak forgalom­ba — "természetesen« 30 százalékkal drágábban. Az evő­eszközökről szólni sem érdemes, ámbár a 40—60 százalékos emelkedés ugyancsak elgondolkoztatta a vendéglátóipart Azon töprengtek ugyanis, ha egy önkiszolgáló étteremben valaki 15 forintos menüií vesz, és »véletlenül« a zsebébe csúsztat egy mindössze 35 forintos kést, akkor hány száza­lékos rezsivel lehet számolni? Mert állami támogatással már alig. Mondhatnák: megtenné olcsóbb evőeszköz is. Igen ám, de a fendelet előírja, hogy első és másodosztályú étte­remben aluminium evőeszköz nem használható. Persze azért nem mindenki lop ebben az országban. Ámbár úgy hírlik: sokan. Legtöbbjük nem is evőeszközt. De ez már nem a vendéglátás témakörébe tartozik. A nyersanyag árairól nem beszélek, csupán arról: olcsó, házias ételek készítésére buzdítjuk a vendéglátóipart. Min­denkinek igaza van, ha emellett kardoskodik. A tapasztalat azonban azt mutatja: efajt-a igényünket legtöbbször csak a normák csonkításával tudják elérni, s akkor igazán becsap­va érezheti magát a kedves vendég. Pedig úgy gondolom: ha olcsóbban, jobbat és többet ehetne az ember, nem for­dítana hátat az éttermeknek. De hót ez nem ilyen egyszerű... Nemrégiben szóltunk egy olyan üzletről, amelyet télen ugyancsak be kellene zárni ahhoz, hogy nyáron kevesebbet fizessen rá a vendéglátóipar. A megjegyzés osztatlan egyet­értésre talált. A visszhang áradásában rá kellett jönni: nem találtuk föl a spanyolviaszt; a szakemberek már rég hada­koznak ezért. Eredménytelenül. Tudok olyan Balaton parti vendéglátóhelyről, amelynek havi fenntartása 220 ezer fo­rintba kerül, s egyhavi forgalma alig éri el a 60 ezret. Harminc, főnyi személyzetet tart, pedig öt is elég volna; de ha elküldik őket, akkor ki dolgozik nyáron...? Be kellene zárni? Nem bizonyos, hogy ez a megoldás. Mást is lehetne tenni, de az presztizsérdekekbe ütközne. Mór most az a kérdés, mi kerül többe a népgazdaságnak: a prezsitizs vagy az üresen tátongó vendéglátó helyek sora. Azt hiszem: köny- nyelműen kidobott milliók terhelik a népgazdaságot. Nemcsak a cikkíró, hanem a szakemberek is mondják: felen értelmetlen, képtelenség és kész ráfizetés első osztályú éttermeket fenntartani Somogybán. S a Balaton déli partja is Somogybán van. A rendelkezések — köztudomású — a nyersanyagértékek .százalékában: 205, 125 és 88 százalékban határozzák meg a haszonkulcsot az első, másod- és har­madosztályú vendéglátóhelyeken. A besorolás vezérigazga­tói, igazgatói döntéstől függ. Vajon presztízsveszteség volna, ha a nyáron külföldieket fogadó első osztályú étterem télen másodosztályúként működne? Legalább több vendég for­dulna meg ott, ha már a világért sem akarják bezárná az üzletet a holtszezonra. Követelmények? Ismerjük el: a ma­gyar átlagvendég nem tudja értékelni — és kifizetni! — az első osztályú árakat. Vagy netán hallott valaki arról, hogy a kedves vendég kért egy üveg bort. s hozzátette: "De csak akkor hozza, ha 69-es évjáratú«? Nem hiszem, hogy ilyen finnyásak lennénk ... A z árak emetkedese..& közönség elfordulása —• mint mondtam — realitás. Ezen belül kellene keresni a megoldásokat. S miután nem vagyok szakember, csak egyet-kettőt tudtam javasolni a lehetőségek közül. A "vendégvárás« igaz (legalább olyan szép fogalom, mint a "vendéglátás«), ámbár nem érdemes és nem is illdomos emiatt mindenáron elmarasztalni a vendéglátóipart. Van terhük épp elég. (Amelyek természetesen nem mentenek föl a felelősség alól és nem magyarázhatják a hibákat, az ud­variatlanságot. a felületességet.) Azt mondta egy kiváló szakember: “Gyönyörű szakma a miénk. Csak szépen fatl- lene csinálni«. Lehet-e egyáltalán...? M. E. Jávori Bä«

Next

/
Thumbnails
Contents