Somogyi Néplap, 1980. január (36. évfolyam, 1-25. szám)

1980-01-13 / 10. szám

* É 'teS «Sa aem gnoaühdi ki a szobából Ráncos arcbőire, még mindig dús ősz fürtjei .lassan egy- beolvadtak a vastag függö­nyök színével: a régi ruhák is összekoptak — legjobban a szelíd barnákat szerette, a sokszor mosott felhajtás pantallókat, amelyekhez mindig ugyanazt a gombo­lás nadrágtartót — a hózen- trágert — hordta és a kö­nyökén többször foltozott szürke mellényt, gomblyu­kában a zsebóra rézláncával. Még a felesége sírjához sem járt ki, immár vagy öt esztendeje, ült egymagában a szobában, mindig* csukott ajtók mögött, s csak akkor bukkant elő, ha étkezésre hívták, vagy ha eljött az es­ti fürdés ideje. Nyugdíját megtartotta ma­gának, bár nemigen költött. A kevés pénz függetlensé­géhez kellett — inkább csak jelképesen, de megmásítha- tatlanul. Ö a saját lakását adta a fiataloknak, joggal várta el, hogy ezt mindig figyelemben tartsák. Ha vi­tára került a sor, késedelem nélkül tudatta utódaival, a lakásnak ő a tulajdonosa, saját otthonában nem haj­landó alkalmazkodni. Persze mindig a fiatalok engedte^, hiszen a nagy, hárómszobás, régi lakás óriási értékkel bírt, s az öreg is túl volt már a nyolcvanon. Fia nem hasonlított rá. A külsejük is erősen éttért, meirt az öreg kora ellenére is magas, szikár ember volt, büszke tartással és lefegy- verzően udvarias, de határo­zott modorral. Fia az évek során erősen meghízott, ko­paszodott, és soha nem si­került feleségével szemben helytállnia. Az asszony lelke legmélyén ezért gyűlölte az öreget, dühítette a csendes, de kivédhetetlen, háborít- hatatlan fölény. Az is dühítette; hogy az öreg, bár , nem költötte a pénzét, a pénz nyomtalanul eltűnt. Először arra gondolt, tán takarékba teszi az uno­ka javára, de a legfino­mabb, legravaszabb célzás sem ért semmit, értől az öreg — idestova tíz éve él­tek együtt — nem nyilatko­zott. Éjszakánként az asz- szony férjének duruzsolt a nagy közös ágyban, számlál- gatta, mennyije gyűlhetett már össze a vén zsugorinak, aki lám a lóttócédulátora is sajnálja a nyavalyás pénzét, mindig csak az újság szélére írt szamokkal játszik. Férje türelmesen hallgatta az, asszony tirádáit. Az évek 'során megtanulta a sötét-, ben behunyt szemmel ' hall­gatni. ingadozva az álom és a féléber állapot között, mert elaludni nem mert, amióta az asszony egy hosz- szú éji monológ után szik­rázó szemekkel fölrázta — alszol, miközben én a lel- • kernet kibeszélem, alszol te lusta dög, hallod? — Azóta a férfi igyekezett megtarta­ni képességét arra, hógy a megfelelő szünetekben né­hány ' értelmetlen dünnyö- 'géssel, egy-két határozatlan igennel jelezze egyetértését. A z öreg szenvedélyesen lottózott a szombati újság szélén. Ezt a számot nem tette a többi elégetni való közé, hanem megőrizte a következő hét; szombatjáig, amikor ellen­őrizte tippjeit, majd gondo­san rajzolt számjegyekkel felírta a következő öt' szá­mot. Évtizedek óta így ját­szott. mért csak a játék ér­dekelte, nyerni nem akart, nem vágyott már semmire. ' A hosszú évek során volt néhány szerencsés tippje, sőt egy ízben három számot is eltalált, igaz akkor a hármas elég keveset fizetett, s az öreg már ezért sem «bánta, hogy csak a napilap szélén játszik. Fülébe jutott me­nyének zsörtölődése. de igye­kezett nem törődni Vele, olybá fogta föl, mint az el­engedhetetlen «isszon y i szá.i- jártatások egyik 'sajátos megnyilvánulását, amit ma­gára valamit adó férfiember­nek nem szabad meghalla­nia. Mert sükét nem volt. De gyenge sem, s öreg kora ellenére erősen külön­bözött pipogya fiától. Igen. még ma is szerette es féltet­te reg megpuhult gerincű gát, habSr évA «9ta «ess ad­ta tudtára, s a fia sem kös*­Iftett, nem mert közelíteni hozzá. Szeretetét így kama­szodé unokájára irányította, s bár a mutáló hangú, hosz- szú legényt untatta nagyap­jának öreges modora, érez­hetően vonzódott az öreg­hez. Az unoka még nem értet­te, mi folyik a nála időseb­bek között, de valamit már érzett, s ösztönösen a nagy­apja mellé állt. Nem nyíl­tan persze, mert ez anyját mindennél jobban bőszitette, csak a maga hallgatag mód­ján, passzívan, feltűnően másfelé figyelve, ha anyja az öregre terelte a szót. Megvoltak a maga gondjai, megismerte az első szerelem minden gyötrelmét és kín­ját, s . ezt nem tudta meg­osztani senkivel. Nem is vették észre rajta, csak az öreg lett hozzá a szokottnál nap délelőtt, amikor anyja apjával vendégségbe ment, jegyezte meg szokatlanul kedves hangon:, megnőttél kisfiam, ne félj, lesz még örömed is benne. E nnyit mondott, de » kamasznak elég volt, hogy elöntse arcát a pír, torka csomóba rándult, s már-már azon volt, hogy kiönti szívét a nagyapjának, ám az öreg fnár ott sem volt, visszavonult szobájába, a bélyegei közé. Aznap ket­tesben ebédeltek, mert any­ja a vendégségben rosszul lett,. be kellett vinni a kór­házba, s apja természetesen ott maradt véle. Délután az öreg sétára in­vitálta a közeli parkba, majd hazafelé meghívta egv csöndes eszpresszóba. Kávét ittak és sört, s a kamasz mérhetetlen, gyönyörűséggel nyelte a még i tiltott italt, örömében bevallva nagyap­jának, hogy titokban do­hányzik, de csak Fiitolt. mert az merttolns illatú. Az öreg a pincértől egv cso­mag amerikai cigarettát rendelt, megkínált« a fiút. s miközben az élvezettel szív­ta az illatos füstöt, elma­gyarázta neki, hogyan kell orgpnalevéllel rágcsálva el­tüntetni a száj bagóbűzét. Gyönvörüséges délután volt. Hazafelé az öreg! ti­tokzatosan valami olyasfélét mondott a fiúnak, hogy jö­vő szombaton feltétlenül le­gyen otthon, mert nagy-nagy meglepetést tartogat min­denki számára. Pénteki gyomorfájására hivatkozva az öreg gyenge csirkelevest rendelt szomba­ton, s amit még soha nem tett, pénzt is adott az asz­élő csirkét, mert « jégbe- jnértottat — 6 így nevezte — ki nem átthatja. A leves olyan volt, amOyeí az öreg legszebb álmaiban elképzelt, menye, mintha ősi ösztönök súgták volna neki, felülmúlta szakácsmű­vészetét A hűs remegő volt, foszlós és ízletes, de nem szétfőtt, a leves sárgán pompázott a tányérban, éde­sen illatozott, de se túl fű­szeres, se túl zsíros nem volt, a paradicsommártás, az öreg kedvence meg mint­ha egyenesen a szakács- könyvek készítőinek álmai­ból lépett volna elő. Az asz- szony és az öreg évék óta először barátságosan mo­solygott egymásra, nem volt ilyen szombatjuk, amióta a közös lakásban éltek. — Tudjátok, nagy ez a mai nap — mondta titokza­tosan az öreg. Zakójának belső zsebéből előhúzta a szombati újságot, a műit hetit, és az asztalra tette, a piszkos tányérok közé. — Nézzétek! — Az újságban nem volt semmi érdekes, az apróhirdetések oldala feküdt felfelé meg a lap szélén az öreg saép vonalú számjegyei, egymás mellett mind az öt: 34, 56, 79, 80, 87. — Mit néz­zünk — kérdezte az asszony — tán aprót tetszett hirdet­ni ? — A számokat nézzé­tek — mondta az öreg —, ezeket a gyönyörű számokat. — Ugyan mit nézzünk raj­ta. mondta az asszony, öt szám, mi van ebben, érde­kes? M ust van, felélte csen­desen az öreg. Ket­tes? Nem. Hármas? nem. Az asszony most föl­állt. Arca kigyúlt, az iménti sápadtságnak már nyoma se látszott, mit mond apuska? Eltaláltam mind az öt szá­mot. Nézzétek! És az asztal­ra tette az aznapi újságot, ahol a hírek rovata fölé nyomtatva ott olvashatták ugyanazt az öt számot, me­lyei. az öreg a maga régies írásával még a múlt héten rajzolt az akkori szombati szám szélére. Úristen ! — suttogta az asszony, ötöse van; most új­ra elsápadt, de sokkal erő­sebben, már nem is sápadt volt, de fehér mint a fal. Hát ezért kellett magá­nak a finom csirkehús meg a paradicsomszósz, ó, uram­isten, hogy nem gondoltam előbb, vén trottli, vén zsu­gori, arra a rohadt kis pa­pírfecnire is sajnálja a pénzt, a nyugdíját meg elő­lünk dugdossa, maga vén dög, hogy dögölne már meg itt a szemem előtt, hogy szakaéra nssgáns ez * ana- gas ég, itt az ötöse az újság szélén és vigyorog mint a sületlen tok, ahelyett, hogy felkötné magát a vécében, amiért ilyen balfácán œu- gori volt, uramisten, uram­isten én mindjárt megőrü­lök ... és az asszony kiro­hant a konyhából, be a hálószobába. A férje indulni akart utána, de az öreg rá­parancsolt. Maradsz! De apám! Ma­radsz, á szentségit a tutyí- mutyi fajtádnak! Füled' hal­latára gyalázzák ’az arádat, és te nem kelsz a védelmé­re! Ember vagy te? Ott a hájas derekadon a nadrág- szíj. vedd le és lásd el s baját, hogy megtanulja vég­re. kivel hogvan kell be­szélni. Hallottad, mozdul j ! Az öreg hangja most üveg­kemény volt. és hidegen pattantak elő szájából a sza­vak. Unokáia lenvűgözve bámult nagvaojára, még so­ha nem látta ilven félel­metesnek és fermségesnek. Jól van, eredj fiam, mond­ta az- öreg. eredj a feleséged után, vigasztald meg, mert ráfér a vígasztalás, s talár egyszer majd ő is irtegví- gasztal téged. De azt ne fe­lejtsd el soha, hogy a fiad előtt tagadtál meg engem, és én ezt neked soha. de soha nem bocsátom meg. Mért gyötör, anám. mondta a fia, de szemlátomást mesköny- nyebbülve emelkedett az asztal mellől és sietett a fe­lesége után. Megtartottam az Ígérete­met, mondta az öreg az unokájának. Emlékszel? — kérdezte immár mosoly nél­kül Ez volt a meglepetés. Nézd csak meg ennek a műit szombati újságnak a dátumát! A fiú előrelapo- aott. Ez is mai, nézett döb­bentem az öregre. Mért csi­nálta, nagyapa? Azért kisfiam, hogy végre megismerd apádat és anyá­dat, mert ha már a fiámból nem lett férfi, legalább az unokáidból az legyen. Egy lezárt borítékot adott a fiú­nak. Ezt tedd el a legféltet­tebb kincseid közé és ne bontsd ki, amíg le nem te­lik a katonaidőd. Az még messze van, mondta a fiú. Az a jó, felelte az öreg. Ad­dig van időd. Hagytam ben­ne üzenetet, de csak akkor olvashatod el ha leszerel­tél, mert csak akkor fogod megérteni. Megígéred? M egígérem, mondta a rémült. fiú. Add rá s kezed! De férfi kéz­fogasa legten ! A fiú elne­vette magát, és keményen megrázta nagyapja sovány, inas kezét. Most pedig usgyé, ki a szabadba. Majd én itthon felelek érted! Kösz, nagyapa! felelte a fiú, s már ott sem volt. Az öreg magára maradt a szennyes edényekkel, tányé­rokkal telezsúfolt kohyhá- han, fejét két öklére hajtot­ta, de nem sokáig. Meg­rázta magát, egy sóhajtással elűzte a hirtelen rátelepe­dett rossz hangulatot, föl­állt, és a. konyhai csapból vizet eresztett egy üvegpo­hárba. Bencsik András Főnyeremény is kedvesebb, 9 egy vasár­Benke László ÍRATLAN Mindig a versre gondolok, a megírandó egyetlenre, mely mints sehol mégis érzem — vérem áramában lapul és lüktet valahol. Öldöklő dalát fe néma versnek csak én hallhatom, s a képekei miket, a végtelen lét elém vetít, csak én láthatom. Testemből az erőt p fogyasztja el s az édes álom miatta kő-nehéz. Mi atta ülők a bágyadt délutánba hallgatni homlokom, pattogó zománcál időlaikatoknak kattanásait. Ő megy el a kulcsok zörgésével és őt sejdítem ürí meg messzeség kísértő fényében izzani, mintha csontvázamai ki annyi halálnak és annyi júliusnak ikerpárja itt, ahányan élünk ölünk és szorongunk e roggyant földgolyón. Lövöldözhet a fájdalom, én nem jaj dúlhatok, kívánom inkább a csontvázamat, az egyetlent, a megiratlant, leibe magamat végleg beleölterrí Csíki László A szavak: Az ismeretlen sebei Hány életem lehet, melyet mások élnek? As ütközőkön utazik egy hobó, égő mezők fölött. Valaki szánt az éjszakában. Egy másik elolvassa. Ez az eső Rabindranath Tagore nyári szakálla az aszályban. A magasból vizek erednek: a nevük felé. Felkel egy ország egy messzi hajnalon. Valaki mindig■ Buenos Airesben repül — egyetlen költöző tüdő. Valaki anyjára gondolt egy óceán közepén, és hegyet kiáltott. Ott most élnek. Miért nevezitek el nevemmel, szememről, szerelemről a föld részeit? Miért éltek az életemmel, ti furcsa idegenek? A növekedés folyamata, Verena Voîret iextDmûvész mun­ka ja. (A áj et tparmií”esiek budapesti kuUütasaoak anyagai*dá-í Kiss György Mihály Itt vannak Az igazgató rendkívüli megbeszélésre hívta össze az 1 áruház vezető munkatársait. — Egyre több külföldi vá­sárol nálunk, kartársak — kezdte a mondókáját. — Az a legfőbb gondunk. hogy nem tudjuk őket kellőkép­pen tájékoztatni, felvilágosí­tani, mert az eladók csak magyarul beszélnek. — Én görögből és latinból érettségizetem — szólt a fő­könyvelő. — Esetleg ... — Az semmi. Nálunk élő nyelveket kellene ismerni — intette le az igazgató. — A L»utscsák Pepi tud németül! — ugrott föl a szakszervezeti titkár. Ö ugyanis Ötvenhatban kimant, de aztán visszajött. . . Most a női ruhaosztályon dolgo­zik. —■ Azonnal hívják ide! — rendelkezett az igazgató — Összeállítunk tele egy km a külföldiek szótárt az áruházban hasz­nálatos szavakból. Az 1 ösz- szeállítást sokszorosítjuk, ki­osztjuk \ a dolgozóknak, s ezentúl mindenki német nyelven tárgyal majd a kül­földiekkel. És Loviscsák Pepi munka hoz látott. Összegyűjtötte és németre fordította azolial a fontos kereskedelmi szakki­fejezéseket, amelyeket leg­gyakrabban használnak ná­lunk ai elárusítók. íme. mutatóban 'néhány! '■Hol et. a kedves vevő. a holdban?-' »Ne tessék válogatni, e- van! Veszi, nem veszi, nem kap mást!« »Nem látja, hogy a másik vevővel tárgyalok? Vak ma­ga?-' »De háklis a kedves vevő, de hákjts ■--Mit akar maga i vásár-” lók könyvével? Most tanul írni?« »Asszonyom! Krisztus ko­porsóját sem őrizték in­gyen ...« Az igazgató nagyon elé­gedett volt a Laviscsák-féle szótárral. Minden kifejezést figyelmesen elolvasott, meg­rágott. majd igy szólt a szerzőhöz: — Remek! Kitűnő, Lovis- c.sajf kartárs! Legyen szíves, még azt fordítsa le, hogy “Leltár miatt zárva. A leg­közelebbi, bolt a Hintaló ut­ca. 4. sz. alatt . . .- Hátha á szükség lesz erre. a kifeje­zésre is! Es akkor jöhetnek a külföldiek: felkészültén .várjuk őket... !

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents