Somogyi Néplap, 1979. december (35. évfolyam, 281-305. szám)

1979-12-21 / 298. szám

Eszmék — szobrokban Hetvenöt éve született Goldman György Munkáslány-síremlék (Bagi Ilona síremléke) Három tucatinyi szobra ha megmkradt. Goldman György nélkül mégsem lehetne össze­foglalni a légújafob kor hazai művészettörténetét. Jól ismert néhány portréja, köztük ifjú­kori önarcképe, csomópdntfon- tosságú áz 1934-ben alkotott Ülő munkás (Könyöklő mun­kás), ugyanakikor készült a munikásiany-síremlék (Bogi Ilona síremléke), 1936-os s I Horthy-rendőr tömör, a ke­gyetlen. ostobaságot általáno­sító szatírája ... E néhány em­lített alkotás is jelzi a válasz­tott utat és a művész képessé­geit. Goldman kitűnő .érzék­kel tájékozódott a közelmúlt mestereinek művészetében és a kortár.saik törekvéseiben, jól szelektált az élő hagyományok között. Nemcsak és nem első­sorban szobrászatra nevelte a fiatalabbakat, hanem maga­tartásra, gondolkodásra is. A szocialista képzőművészek csoportjának - megalakulásá­tól, 1934-től egyáfc szervező, vezető egyénisége volt. Goldman György művészileg fölké&zülten, képzetlen — és már mint tehetségesnék elis­mert fiatal szobrász — kezdte pályájának legfontosabb sza­kaszát, amely a szocialista képzőm (Készeik csoportjához kötődik. Ülő munkása a leg­teljesebb szintézise annak a gondolkodó, töprengő, olvasó munkástípusnak, amely téma szinte minden csoporttagot foglalkoztatott. Érthetően, mert a Madzsar József-téle illegális szeminárium, amely a csoport előkészítő mag vá ria k bizonyult, a tanuló, a jövőre tudatosan készülő ember esz­ményét értékelte. A húszas évek második fe­lének már sók tehetségről ta­núskodó portréi után, az 1929- es, monumentális érzéket és igényt bizonyító Álló munkás után — a művek számát te­kintve — szaggatottabb a pá­lya. Hamis lenne a szobiász út­járól alkotott kép, ha csak a közvetlenebbül politikai i.n|- díttatású alkotásait idéznénk, noha ez a néhány a művészi­leg legérettebbek közé tarto­zik. Nemcsak a korai portrék változatossága, hanem néhány 1939-es kisplasztika és kép­más bizonyítja a teljes életet' élni akaró művész fogékony­Ülő munkás (Könyöklő munkás) (1934) ságát, érdeklődését a minden­napok iránt. S egy 1938-as terrakotta dombormű, az Ele­misták különös lírája, sajátos érzékenysége annak a kifeje­zésére is képes, hogyan él a tömören mintázott kisgyerme­keik alakjában a felnőttek fél­tő gondterheltsége. Sok-sok plasztikai elképzelését, né­mely eltűnt szobrának emlé­két rajzai őrizték meg, ugyan­csak bizonyítva a művészi erőben rejlő, meg nem való­sult lehetőségeket. Goldman maga döntött úgy, hogy arra fordítja energiáját, ami a közösség szempontjából mindenkor a legfontosabb. Egyre inkább sokasodtak nem- szobrászi feladatvállalásai. Részt vett a Történelmi Em­lékbizottság létrehozásában és megmozdulásaiban, aiz illegá­lis Szabad Nép megteremté­sében. Egyik előkészítője volt az 1942-es, »Szabadság és a Nép" kiállításnak (ott egy Marx-portréval is Szerepeit), amely március 15-én nyílt meg a Vasas-székházban és ame­lyet hamarosan bezártak. Goldmantt akikor még csak rö­vid időre tartóztatták le. A vállalt súlyos élet vele­járója volt a természetes bi­zakodás — így maradhatott töretlen alkotó ereje. Szobrai, bármilyen kis számúak, egyen­letes minőséget, igen szigorú műveszi önkontrollt bizonyí­tanak. Közlésmódja mindig tömör, lényegre törő; a tömeg­nek, a felületnek nincs fölös­lege, üresjárata. Rövid életé­ben másfél évtizednyi volt a megszakadt alkotói időszak, mégsem küszködött újrakez­déssel, hanem mindig tovább tudott lépni »'teljesebb össze­foglalás, általánosítás érdedé­ben. Szoborban valósította meg a vallott és vállalt esz­ményeket, és ez a legtöbb , amit művész tehet. Áradt Né*» A magyarázat Ahogy az idő múlik, ilyen­kor karácsony előtt mindig elevenebben jönnek elő a ré­gi karácsonyok, a régi telek. Régi tél... Acélkékes, szi­porkázó hó. Vártuk az estét. gyerekek, akkor élveztük" igazán a völgybe hajló utca (csendjét. Akkor vált Igazán a mienkké ez. a birodalom. És hogy 'csúszott szánkó!. A kép is mindig visszatér. Ugyanaz.' A konyhai tűzhely­ben varázslatosan pattog a tűz. Ezerráncú nagyanyám a tűzhely mellett stopped. Ko­sárban előtte javításra váró zoknik serege. Lába zsámo­lyon — mert olyan apró volt, hogy a konyhaszékről tán nem is ért le a lába a föld­re. Minden stoppolása gyöngy- rendbe szedett remekmű volt. CSsak anyám vette kézbe őket szelíd, elnéző fejcsóválással. Mert a mama — így szólítot­ta anyósát — nem mindig ta­lálta él a megfelelő színt Amíg a sötétkék zokniba szürke szállal foltazódott az éktelen lyuk, csendesen be­szélgettek. Ismerősöktől, messzi-műit eseményekről. A lámpa mézsárga fénnyel von­ta be a konyhát, a sülő tök, pedig narancssárga illatot le­helt Kint hó és békesség. — Kicsit szánkózunk. — Mindenki egy pillanat­ra fölnéz, míg átvonulunk a konyhán. Bólint. És a völgybe hajló utcán siklik a szán. A havon az es­ti fényben csillagmüliárdok sziporkáznak. Régi karácsonyok jönnek. Karácsonyok, ahol mindig, mindenki ott volt. Akkor is, amikor csak félelmet, pusztu­lást sodort a decemberi szél, és minden ajándék egy szem alma volt esetleg egy kis krumplicukor. Akkor is, ami­kor ékes-csillogóbbá változott a karácsonyfa. Tisztán látok mindent és mindenkit. Csak az ezerarcú, a tűz­hely mellett stoppoló nagy­anyámat nem látom. Vajéin miért? Pedig ott volt, ott "kel- j lett lennie. Konokul, makacsul kutatok az emlékeim között és keresem a magyarázatot, hogy miért pont ö —akinek, mint mondták, a hasonmása vagyok kezdettől —, pont ő 1 esett ki a régi képből. Talán az a nyár az oka? És a tükör? Tizenpt éves voltam. A mama akkor vidéken élt, ket­tesben a nagynénémmel. Nyár volt szünidő, veröfény. A táviratban annyi, állt,: a ma­ma súlyos beteg, nagyneuem a munkája miatt ápolásához segítséget kér. Én utaztam eL Nagyon beteg volt. Beteg? inkább elköszönj). Nem is­mert meg senkit, nem beszélt senkivel. »Végelgyengülés« — így mondta az orvos. Bizo­nyos, hogy nem fogtam fel a diagnózis súlyát, értelmét In­kább valamiféle öröm. töltött el: gandoskodhatam róla. ön­állóan, egyedül, felelősséggel. Reggeltől — miután a rragy- néném munkába ment — minden kizárólag az én dol­gom. Megfőzni a reggelijét, megetetni, aztán kimenni a kertbe zöldségért fö&éKotewi az ebédet. Közbe® he-besza­ladni a szobába: nee» szom­jas-e, nem kíván-e valamit, Ebéd áfán elüldögéltem az ágya mellett beszéltem hozzá. Csak értelmetlen szavakat motyogott, amelyek között né­ha mégis fölfedezni véltem az olyan jól ismert két szót: »drága angyalom.« Ez a két szó oxigén volt a remény hu­nyorgó parazsán: tud mindent. Tudja, hogy itt vagyok, mel­lette vagyok, gondoskodom róla. De a múló napokkal a lé­lek tengerszemméiységeből gyűrűmi kezdett a félelem. Áz éjszaka sötétjében egyre többször osontam át a szobá­jába. Figyeltem pihegő léleg­zését, és lábujjhegyen, nyug­talanul mentem vissza az ágy­ba. Azon a reggelen minden úgy történt, mint tíz napon keresztül mindig. Nagynénem munkába ment, elkészítettem a reggelit, v vittem a szobába. Csend fogadott. - A korábbiak­tól eltérő; egészen más, ijesz­tő, irdatlan csend; Megfogtam csecsemövékonyságú ", r kezét, rezdületlenül esett . vissza a dunnára: Szólítottam iga-z. máskor sem felelt. (Ezerráncú arca hideg volt,- egy • picit nyirkos. "Csak nem?!! i Lekaptam .a falról a mindig ott függő picinyke tükröt. Ma sem tudom, mikor és hol hal­lottam: á szaja elé" tartottam. És a tükör nem homalyosult el a leheletétől. Tizenöt éves voltam, s elő­ször néztem szembe a végér­vényessel. Valószínű soha nem tudom megmagyarázni ma­gamnak, miért maradtam könnytelen, mikor törött ösz- sze a tükör a földön. De azt a hideg, álmos ürességet, azt ném felejtem. Gépiesen mentem az állo­másra. Hazautaztam, Mikor beléptem a házunk kapu.ián és megláttam a kerí­tés mellett futó' piros rózsa­tengert, azokat a rózsáikat, amelyeket annyira szeretett, akkor szakadt föl bennem az enyhet adó és oly nagyon fáj­dalmas sírás ... Ügy hiszem, az a nyár tö­rölte ki a régi karácsonyi emlékképek közül a nagy­anyámat. A régi telek képé­ben. megmaradt. Ül a tűzhely mellett, stoppol, gyiiszüs ujjá- va! ütógeti a szőttesnek is be­illő stoppolae szélét. Mikor fölnéz, egy picit hunyorít. Mo­solyogva. Bíztatóan. Vörös Mart* A Szalontay Mihály z utolsó nap — Nem tudom, hogy a ma­guk Julijának milyen dolga van. Ebiért lehet, hogy abban jöttem, lehet, hoígy nem! Előbb beszélnem kell véLe, aztán majd meglátjuk. — Ez már beszéd! Na gyüj- jön! Avval, nékiímdutfcaik fölfelé a dombnak, ed a falutól, a ker­tek aljatói. Rátértek egy sző­lőkaró» homotoútra, s tán száz- százhúsz métert se mehettek, amikor egy vakítóan, fehérre meszelt, zsindelybetős, zöld moha fedte kis présházhoz értek. Olyan, vályog-kő-raikás építmény vollt, de magasan emelkedett, az ilyenfajta épít­ményeknél szokatlan magasan a tnyersikó ikémény. Szinte magasabb volt a növése a háztetőtől, mint a háznak a talajától. — Várjon — mondta a kék- szemű lány, azzal bement a házikóba, ami mögött — két öreg szályafa, igen tönkrement — beteg fák álltak őrt. A lá­tóhatárt gondozott, de vén szőlőkarók félköre zárta le. Már ki is jött a kicsi lány, s mondta az Öregasszonynak. — Nincsen itt1. — Akkor csak fönt lehet a csirkéknél. No ugorj! Mi itten megvárunk. Áz öreg belépett a házba, előbb kicsit bátortalanul lökve meg az ajtót, de hogy az öreg­asszony nem szólt, így hát le­lépett a ifeót lépcsőfokon, ami az ajtó mögött hévül volt. es úgy érezte magát, mint Ra­vennában egykoron, amikor a San Vitale mögött, a kertben meglátta Galla Piacidia egy­szerű külsejét, téglából rakott mauzóleumát. Ahogy ott a be­lépőt mellbevágja — férj, fe­leség, fiú szarkofágja feJett- meilett — az anany-vörös-tür- kíz-kobalt-tenigerzöld és még isten tudja hány színű mo­zaik ragyogás, ügy érte itt a vályogfial hűvösében a kívüli­ről kicsiny, belüliről tágas és magas szoba természetellenes szépsége. A szoba közepéin egy gyö­nyörűen csiszolt, legalább há­rom méter átmérőjű, kor ala­kú fehér márványiap, egyik szélén egy összehajtogatott kárminpdiros kendő, az asztal mögött pedig — az Öreg, nem akart hinni a szeméinek — etgv muránoi üvegből készült szökőkút. Velencében, a procc amertkaiiakniak áruló bottofc- bain látott ilyesfélét, ahogy itt azonban fel- felszökött a víz. és visszahallott, a szivár­vány minden színét megcsil­lantó tálba, valami termé- szetíölöttit érzett, pedig régóta kialakította magában azt a magatartást: »A valóságat nem csodálni, hanem regiszt­rálni kiéli!« A szóba jobb • oldali falát, az egfeéz fiailat, egy nyitott könyvespolcrendszer foglalta él, legalább háromezer kötet •— mérte meg —, fsaik a polc közepe, az abüsknyüas wstt HÉTVÉG! TÁJOLÓ Karácsonyra ígérik Bár a rendelkezésünkre álló havi programokban — ami a rendezvényéket illeti — »sze­gény karácsony« ígérkezik művelődési intézményeinkben minden bizonnyal mégis gaz­dagok, \ lesznek az ünnepi na- poll-c: ha ügy töltjük el őket, hogy ’ jusson idő az aktív ki­kapcsolódásra is. Csak Mosdósról, a tüdő­gyógyintézetből kapott »tájo­lónk« 22-ére, a hagyományos karáqsonyesti rendezvényre meghívót. Itt a kaposvári Fo­nómunkás K Isszí apad lép föl, e Tamkó Sirató Károly-i so­rok jegyében: »Ég a csillag / előadásban — 15 és 19 órakor — kerül színre a siker-operett. Az -előadások bérletszünete­'sék. Lássuk, mit ígérnek a mo­zik! A Vörös Csillag Film­színház "műsorainak tervezői gondoltak a gyerekekre: az el­ső előadáson a kedves len­gyel rajzfiguráik, Lolka és Bolka lesznek láthatók, amint különböző kalandokba sod­ródnak. Tehát: Lolka és I3ol-. ka a föld körül. A színes olasz dokumentu-mfUm, a Sebesség­láz "(Forma I.) is sokakat vonz majd karácsonykor. Ez áz au­tóversenyzésről hű képet ég, f Szépen ragyogják! / Minden-minden jő emberre / kis országban / nagy ország­ban / békesség gél-boldogság­gal / ragyogjon az ég!« Bízva abban, hogy előre nem jelzett programok nél­kül is nyitva állnak majd a kapuk a kultúrált szórakozást előnyben részesítők előtt azo­kon a fenyőfás napokon — idézzük most a kaposvári helyszínű rendezvényeket, műsorokat. A Csiky Gergely Színház társulata 25-én, kedden. Kál­mán Imre Csárdáskirály-nő. cí­mű nagyoperettjét játssza Acs János rendezésében, Olsavszky Éva Kossuth-díjas színmű­vésznő alakítja Cecíliát, a többi szerepben Nagy Anikót, Medgyessy Pált, Csákányi Esztert, Spindler Bélát, Stett- ner Ottót, Komlox Istvánt, Papp Istvánt, Rózsa Tibort stb. látja-hallja a közönség. Vezényel: Hevesi András. Ka­rácsony-szerdán újabb két nyújtó alkotás 1? és 19 órai kezdettel, tekinthető meg. , A Szabad Ifjúság filmszín­házban 24-én 16 órakor az Aladdin és a csodalámpa cí­mű színes, szinkronizált fran­cia rajízfdimet vetítik a gyere­keknek. A két piros betűs na­pon első előadásként Az in­kák kincse című Kari May-re- gény alapján készült kaland- film kockái peregnek, míg az esti két vetítésen a Fehér te­lefonok című piíkáns olasz vígjáték. Ez utóbbi természe­tesen 18 éven felülieknek. A Latinra mozi 26—i aján­lata a Sugarlandi hajtóvadá­szat című izgalmas, színes amerikai film. A Dallos Ida leányotthonban 24-én és 25-én A kis Muck történetét vetí­tik. Gazdagon berendezett, sok­féle látnivalót kínáló somogyi múzeumainkat. képtárainkat is az érdeklődök figyelmébe ajánljuk fotónikikaL, amely a barcsi Dráva tájmúzeumban készült szabadon, hagyva, ott tört be a napfény a kicsiny, négyszög­letes présházabiLafeön. A szo­ba eUamtéteE cáriaia fal niél- külá fial voűit — ahogy szeme kereste volna a bútort, viaigy a tapintható mésznyamat, ahe­lyett a fakbeglialap egész mé­retében egy a színes templo­mi ahlaíkkepek: ne emlékeztető hatalmas üvegjkép bontakozott Id előtte. önkéntelenül is a könyvespolc elé állt, hogy kö­zépről mérve fel tudja átte­kinteni az üvegképet. A kö­rülbelül három méter magas és hat méternél szélesebb üvegjkép kicsit elmosódottan és durván elnagyitva, de Botticelli »Vénus születése«-! akarta utánozni. Mint égy torz nagyítás — a kagylóban álló meztelen nő­alak olyan borzasztó elevenen lebegett a szoba légterében. Az adott elrajaotteágoikért bőven kárpótolt a sokszínű üveg fantasztikus fényjátéka, ahogy a kívülről átezuremkedő és a belülről kapott, visszavert fény együttesében hol ez a szmsiugár, hol az szikrázott föl a. nézelődő szemnek. Tech­nikája valami furcsa egyedi­séget sejtetett az öregnek. Némi a: templomi áblak-szemt- kép álomikieretes mozaiktech­nikájával volt összerakva, hanem küsebb-maigyobb, de sokszor sziiklányi " méretű üvegkó-daráboik osszeolvasz- tatt együttese, volt, ikohoüveg —azt az Öreg latta, — mert üveggyárban látott már ilyet, kohóüveg, de valami sajátos technikával formálták, képpé, ügy rakták, ragasztották, ösz- sze, hogy egyszerre adjon masszív üvegfalat és viHódzó vagy éppen kősó-tompaságú képet. Ha a a hét kies törpe azon ayogntbao bejött volna a szo­ba hátulső, kissé nyitott ajta­ján — s az az ajtó nem volt akármilyen! Gyönyörű, önitött- branzjelenetek díszítették tér- kockáit, nyilván valamilyen passiósorozat része lehetett — ha ott' most rög tön énekelve bejön a hét kicsi törpe és utána egy hosszú fehér síza- kállú, de fiatal nő, és mondja: »Walt Disney vagyok« — az Öreg már ezen sem csodálko­zott volna jobban. Térde égy kis sakk-asztal­kába ütközött, melynek fehér kockái — hogy az ezeregy­éjszakái présház pannon dzsinje tovább játsszon vele — gyönyörű ikis miniatűré- kat mutattak. Az öreg még múzeumban sem látott ilyet, fényképen sem. A szúette fa sok száz évet sejtetett, s ahogy végighúzta a kezét, az intar­zia tökéletes egybecsiszoltsá- ga még inkább valami furcsa mesevilágba sodorta. Meg-dör- zsölte .két hüvelykjével ha­lántékát, bilincsbe fogta hom­lokát, mint mindig, ha szesz- rosszúUét készült elvenni tőle az áttekintés erélyét, ezt a néki személyesen fontos, néki szükséges képességet. A köny­vespolc felé fordult, gyakor­lott szeme azonnal látta, hogy új és régi anyag gyűjtött rendszerbe, nem tűvel-hegy- gyel összedobált könyvhal­maz, nem röfre, méterekre vá­sárolt szobadísz, hanem vala­kinek a lelke van ezekben a könyvekben, a le-levett; s he­lyükre visszatett köteteikben. Gisrbe-gurba könyvsorokban. (Folytatjuk)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents